Philip Mark Avery

Hinni kell a boldogság lehetőségében, hogy csakugyan boldog legyen az ember.

Phil, Philip


maholnap 27


hivatalosan aranyvérű (félvér)


Döntsd el magad!


tanult okklumencia, metamorfmágia


Mágiahasználó


James Norton


Keresett & saját

Egy apa, egy anya, egy fivér és egy nővér, látszólag a klasszikus családmodell, mely reprezentálta önmagát. Sok évszázada, úgy, mint a feddhetetlen, s tizenöt éve úgy, mint a tökéletes négytagú aranyvérű család, hirdetik magukat. A kúriában azonban hidegek a falak, nincs öröm és nincs nevetés. Az apa mindig másutt, az anya kulcsra zárt szobában lögyböli a drága vörösbort, melyhez több érzelem fűzi, mint az urához. Ott van még a kishúg, akire ugyanúgy kényszerházasság vár, mint az ebbe a státuszba született minden hajadonra. Emellett ott van emberünk, egy volt aranyvérű menyasszonnyal, aki végül a felesége lett, s aki gyermeket szült neki. Minden átlag és minden klisé, ugyanolyanok, akár a többi. S mit rejtenek valójában a csilingelő kristáylpoharak, az ezüstös fityegők, s a szolgákkal teli ház? Milyen titkot takar? Miben más, mint a többi?
Phillipben egy megfakult kép él még egy fiúról, aki a Roxfort Expresszen tanácsokkal, túlélési stratégiákkal bombázta, s sorra vette mit hol talál a könyvtárban. Elmosódik az arc, egyre távolibbnak tetszik a hang, még emlékszik rá,  de meddig? Hiszen el kell felejtenie, minden parancs és törvény erre utasítja az akkori kisfiút, aki azóta férfivá érett. A házban azóta sem hallja a nevét, egyetlen alkalmazottat sem szólítanak így. Régebben kiejtette még kérdőn, olyankor az apja vörösen lüktetővé szorította a csuklóját: "Elfelejtetted, érted? Ki ne merd ejteni a nevét sem előttem!" Az anyja fájdalommal kérlelte ugyanerre. Pedig mindig azt hitte, ha Richard nem lesz, ő majd boldog lehet. Végre ő kísérheti mindenhova az apját, neki mutatja meg hogyan kell fára mászni, hogyan ülje meg a seprűt. De nem volt sem fára mászás, sem seprűhajtás, csak unalomig erőszakolt megbeszélések a tiszta vér eszméjéről, s hogy minden más pusztításra vár. Ettől remélte újra ugyanazt.
A húgával jó viszonyban utoljára talán a megszületéséig volt. Utána folyton bömbölt. A kezeit a fülére tapasztotta, ám még akkor is hallotta, éles volt, és mindig felébredt rá. Később ügyetlen kis békának tartotta, mindig elvette tőle valami játékát vagy a cumiját, amitől meg ismét sírva fakadt, akkor visszaadta, de csak azért, hogy abbahagyja. Azt tanulta, hogy a nő, portéka, amivel kereskedhetsz, porcelánbaba, amit a vitrinbe tehetsz, nem egyéb.
Nem volt ez másként a feleségével sem. A meleg családi fészek helyett ugyanolyan udvartartást teremtett vele, mint odahaza. Egyikük sem tudta a másikról mi volt az első szava, a kedvenc ételét, viszont azt számtalanszor megtárgyalták, milyen az aznapi időjárás vacsoraasztal közben, de a társaságban kifogástalanok voltak, megfeleltek az etikettnek és az illemnek. Politikailag korrekt vagy és ez a lényeg, egy politikus korrektségét sugározza lényed. Talán még ők maguk sem értik, miként származhat egy kisfiú a románcukból. Tudható, hogy a kötelesség nem volt elhanyagolható, aminek eleget is tettek. Pár hónapja lelt rá a nejére idegen karok ölelésében... Ha tudná, hogy ugyanolyan bűnös szívek frigyéből fogant ő, akár a tett, amiért feleségére fegyvert szegezett. Bizony, bizony mondom néktek, elnyelné a föld, s mardosná a szégyan, azért, amiről nem is ő tehet, vagy azért amiért van, amiről ő?

A kulcsszó: az örökös második. Második poronty, '52-es évjárat, február 2, hajnali 2 óra tájékán. Kell ennél több? Ha valaki semmi másért nem küzdött egész eddigi életében, mint a rideg levegő helyett egyszer végre meleg tekintetért és kézfogásért, csöppnyi elismerésért, akkor tudja miről beszélek. Nem te vagy az első, nem rád kíváncsiak. Te általában otthon maradsz anyád szoknyája mellett, ami hamar ellibben a közeledből, s sóvárogva nézel a bátyád és az apád után. Azt képzeled a világ titkait osztja meg vele, amit veled sosem fog. Te még rimánkodsz is érte, hogy egyszer te lehess az első. Majd mikor továbbáll a háztól, akkor azt hiszed te veszed át a helyét, ám ekkor is második vagy. A látszat az első, ne merj szégyent hozni az Avery névre! Bűntudat ébred benned a sok elmormolt imáért, a kéremért és akaromért, vagy rá sem jössz, hogy nem rólad van szó, s úgy élsz a világban, mint aki elhiszi, hogy az elsőszülött fiú a fontos? Felhajtasz mindent, amit csak tudsz, hogy végre meglássák: a világon vagy? Elhiszed, hogy ez megtörténik Averyéknál?

A kulcsszó: a kötelességtudó. Először úgy gondolta ez a megfelelő út. Tette, amit tennie kellett, igyekezett úgy élni, ahogy szerinte az elismerést terem. Nagyratörővé vált, a Mardekárba került, rá sem hederített a sárvérűekre, jól tanult, beállt a kviddicsesek közé, csapatkapitány lett, arra koncentrált, amire úgy érezte kell, szépen teljesített az RBF-eket és a RAVASZ-okat. Nem kapott rivallókat, rendszerint semmit sem kapott, csak néha felületes leveleket. Ez a módszer nem termett kellő babért.

A kulcsszó: az engedelmesség. Azt hitte ezt kell tennie ahhoz, hogy megfeleljen az irányába támasztott elvárásoknak. Ha nem vált be az előző, ez majd be fog. Figyyelt, az apja minden félszavára figyelt, s igyekezett azonnal végrehajtani. Ha kérte, eltette a könyvet, ha kérte, többet soha nem vette a kezébe, ha kérte okklumenciával foglalkozott, ha kérte jelentkezett a minisztériumba, ha kérte elintézte, ha kérte, nem volt többé önmaga... Nem volt önálló akarata, Richard képében megtanulta az hova vezethet, noha a mai napig nem tudja pontosan miért adták ki az útját, csupán a veszekedés zaja cseng a fülében. Elvette az aranyvérű lányt, gyereket nemzett, beállt Voldemort csatlósai közé, hűen szolgált, s teljesítette a rábízott feladatokat, de a küzdelme reménytelen volt, a családban semmi nem változott. Vajon meddig vívja még a szélmalomharcot?

A kulcsszó: a parancs. Parancsra áll, parancsra ül, s már parancsra öl, fütyül, ahogy lendítem a lábam, s a fordítottjára is megtanították. Higgye el, ő követi, amit mond! Derék embert nevel a háború, Phillip Avery a tökéletes prototípus, rá vágyik Ön is, ebben egészen biztos vagyok! Tessék csak, tessék, vegyék, vigyék! Egy katona az ezerből. Soha nem kérdez, soha nem állít, csak számszerű adatokat. Kíméletlen és hidegvérű. Ne tagadja, hogy másra sincs szüksége ezekben a vészterhes időkben! Ne féljen, belé nem szorult érzés, sem lázadás, csupán a teljes engedelmesség. Mennyit ajánl érte? Na és maga?

A kulcsszó: a kegyes hazugság. Mit mondasz a gyermeknek, ha megkérdezi, hol van az anyja? Mit mondasz, ha láttad meghalni? És mit mondasz, ha te tetted? Elmondod az igazat, vagy aranyos fonálból szőtt mesét kerítesz a pólyája helyére is, hogy az angyalok között van, noha te sem hiszel ebben a muglimesében? Azt mondod neki kényszíerítettek? Pedig senki nem cselekedett helyetted, te tetted ezt, király. Neki nem számít semmilyen unszolás, csak az, hogy félig árva már. Mit mondasz neki? Tanítod-e arra, amiben magad sem vagy boldog, s ami ezt tette veled? Tudod, hogy hagytad, ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz.

A kulcsszó: a lelkiismeret. Lassan és finoman, pihe tollakon, s könnyed pille szárnyakon lebben és mégis alattomosan kúszik az életedbe. Megfigyel és kivár, s akkor üti fel fejét, s lép elő az elméd rejtett zugaiból, amikor legkevésbé sem számítasz rá, s a legkevésbé sem alkalmas. Mikor már megfeledkeztél arról, hogy gyerekkorodban néha azért rimánkodtál, hogy eltűnjön a bátyád, legealább egy kicsit. Mikor kezded elfelejteni azok arcát, akiket holtan láttál. Mikor éppen megbarátkoznál a ténnyel, hogy ez az egyetlen út, teljes egészében elfogadnád, hogy ez a te utad is, hogy farkastörvények uralkodnak, s a kulcs a megfélemlítés. Na akkor érkezik meg, végszóra.
Amikor gyermekként rossz fát tettél a tűzre, elvetted a húgod játékát, az apád elpáholt, elverte a fenekedet. Felnőttként a kínzó rémálmaid a büntetés? Az emlékezés? A visszafordíthatatlanság? Az örökérvényűség? Változtathatatlan állapot a jelen és a múlt. És mi van a jövővel? Magad mögött hagyhatod a múltadat benne?

Hátravetem a fejem és zihálva veszem, mohón kapkodom az apró egységnyi levegőket, amik éppen addig a pillanatig elegek, amíg nem érkezik a következő adag. Lassan csúszom lefelé, mígnem a tarkóm találkozik a mögöttem húzódó padsorral. Oldalra fordítom a fejem. Valahogy otthonosnak tetszenek a fehérre meszelt falak, mennyeinek a színes üvegablakok, melyeket megvilágít a napfény, mintha valódi pompában úszna, a lélek ütne át az ablakon. A szentképeken Krisztus - ha úgy hívják - szenvedéstörténete. A meggyötört arc, a fájdalmas, terhes tekintet, az anyai gyengédség, félelem és remény; és megbánás, kereszt. S a kisgyermek, a remény az enyészetben. Csillapodik a légzésem üteme, lehunyom a szemeim.
Elmémbe villan a sötét jegy, a fekete, füstben gomolygó égen. Zörrennek a levelek a talpam alatt, reccsen a faág, ahogy a messzeségbe gyalogolok. Megállok a dombon és visszatekintek.
Lángnyelvek csapnak fel előttem, ezúttal nincs whiskys üvegbe zárva. Érzem féloldalas mosolyra kúszni a számat, tudom, hogy az enyém, s mégis, mintha teljesen távol állna, mintha idegen lenne, mintha az arc valaki másé lenne. Hallom a sikoltozást, a gerendák ropogásának zaját. Orromban érzem a füst és az hús szagát. Még mindig látom az engem bámuló riadt gyermeki szempárt a folyosó túloldalán, pedig már nem vagyok ott.
Szétnyílnak a pupilláim, mást akarok látni velük. De ugyan mit? A szemeimen kialvatlanság tükröződik, véres az erezetük, s bedagadtak, alig bírom akarattal nyitva tartani őket. Újra lecsukódnak hát.
Tizenöt évvel ezelőttre repülök vissza.
- Te nem vagy a fiam! - rivallotta. Nem nekem mondta, s utána mégis rám pillantott, ahogy az ajtó mögül éppen beléptem volna. Az anyám tekintete követte az övét. Újra lenyomtam a kilincset és visszahúztam a keretbe a gondosan munkált fát.
Egészen addig mindenki azt gondolta kvibli vagyok, amíg meg nem érkezett a roxforti levelem. Anyám az ujjait tördelte szégyenében, ha valaki rákérdezett, mutatkoztak-e már jelei annak, varázsló vagyok, az apám mások előtt viccelődött, a kúria falai között utasított, hogy csináljak valamit, hogy az egyik toll felemelkedjen az asztalán, vagy maga a zongora, neki teljesen mindegy, de kitagad, ha ilyen semmirekellő vagyok, csak Richard, egyedül Richard hitt bennem azok után is, hogy kimerülten zuhantam a padlóra az erőlködéstől egy hosszú nap után. Mennyiszer kértem eget és földet, fohászkodtam száz istenhez, hogy én lehessek az egyetlen, s akkor inkább megrémültem, mint úsztam az öröm és boldogság mámorában. Pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer azt mondja az apám: "Büszke vagyok rád, fiam. Nem úgy, mint a bátyádra"
Ismét kinyílnak a szemeim. Cikázik a tekintetem, egyik pontról a másikra vetődik. Én volnék a hibás? Lehunynom sem kell újra, vagy ezerszer éltem át.
Úgy jelenik meg előttem az emlék, akár a vihar. Először csak a meztelen lábujjakon egyre hátrébb kúszó, a hátát a falnak préselő, a rémült és reszkető alakot látom magam előtt, az arcát könnyek áztatják, a haja zilált. Egy tetem a szoba másik sarkában fekszik, keserű keselyűeledel, gyáva volt, s mégis elég bátor ahhoz, hogy az ágyamban leljek rá. Aztán hallom, ahogy a nő egy apró levegőt vesz, majd egy újabbat, sokkal nagyobbat. Fülemben cseng a fogadkozása, de minden ócsároló és buzdító szó is. Látom a kézben tartott pálcát, amit valaki rászegez. Tudom, hogy a kar végén a váll az enyém, mégis olyan, mintha kívülről szemlélném. Hallom az éles sikolyt, látom, ahogy összerogy és elterül a padlón, üveg tekintete már a plafon felé mered mozdulatlan. Csillogásnak már nyoma sincs a szemeiben. Már nem tudom ki vette azt a levegőt, melyikünk volt rémült és melyikünk reszketett. A hálóruhás nő, a feleségem volt, a fiam anyja.
A hajamba szántok lázasan, a homlokom verejtéktől csapzott. Feljebb kúszok a széken, s a csillagom lejjebb az égen. Fulladok, s rám tör a köhögés. Meglazítom, majd eloldom a nyakkendőmet, de az sem segít. Egyre szaporábban veszem a levegőt. A szemeimbe könnyek tolulnak, ahogy a fiam, a fiunk arca jelenik meg előttem amikor belépett a szobába. Állhatott félkaréjban akárhány ember, csak ő számított ott akkor, ahogy kérdőn rámpillant: "Apa?"
- Segíthetek valamiben, fiam? - lép mellém a lelkész, melegen a vállamra csúsztatva a kezét. Riadtan fordulok hátra, s meredek az arcába.
- Meneküljön! Tűnjön el innen, hallja? Ez a hely nem biztonságos, semmi sem biztonságos. Nem értem, hogy jöhettem be ide... - kezdem, mint aki megtébolyult. Talán ez a sors lett kijelölve számomra, az őrület maga.
- Olyan nincs, akit az Úr, házában nem lát szívesen, s nála nem lel menedéket.
Megértést kerestem, óvóhelyet önmagam, s a múltam elől, talán... megbocsátást, én mégis elviharzottam. Ezt senki nem bocsáthatja meg, erre nincs megoldás, itt nem segít a megbánás, ezt nem írhatja felül semmilyen törvény... - súgom magamnak én is erélyesen, hogy elhiggyem.
A templomot másnapra porig rombolták, ahová lépek puszíttást hagyok magam után. Az előző nap még égbe törő kőtömbök ma halomban hevertek a földön, a porban, ahogy a kereszt is, hirdetve, hogy Voldemort az egyetlen. Az egyik alól egy sovány, csontos, jól erezett kéz látszott ki, amely már sosem fog sem keresztet vetni, sem mozdulni többé. Van hát Isten?
Újra az a megrémült gyerek vagyok, aki voltam akkor, 15 éve. Akkor csak kívántam, most biztosan én okoztam, azzal, hogy kiléptem az épületből. Ha sokáig nem jelenek meg előttük, kutatni fognak utánam, megtalálják a fiamat, s vele állnak bosszút rajtam, azért, hogy el akarok menekülni a múltam elől, hogy nem akarok az lenni aki voltam, mert én voltam a béka, aki felfuvalkodott. Talán napok választottak csak el a sötét jegy viselésétől, de nem azt az utat akarom választani. Én más vagyok. Van bűn és van bűnhődés. De van megbocsátás is? Hinnem kell... Hinni akarom! Én akarom hinni!