“Brothers and sisters are as close as hands and feet.”
Négy nap. Összesen ennyi kellett, hogy végre rádöbbenjek, a hétvégi szórakozásnak körülbelül búcsút inthetek. Meg az alvásnak. Meg esélyesen az evésnek is, ha tovább növelik a házi feladatok mennyiségét. Igazából ez zavarna a legkevésbé, de az olaszországi nyaralás alatt vettem egy rakás könyvet, csak úgy magamnak, Cézárról, Hannibálról, Mariusról és Sulláról, és ami azt illeti, nagyon, de nagyon szeretném őket el is olvasni. Ha a házi feladatos kupac így növekszik tovább, nyárra kell halasztanom őket. Hmm, vajon Mira megengedné, hogy lemásoljam az ő megoldásait? Ami azt illeti, ha egy kicsit kevésbé érintene érzékenyen, akár örülhetnék is annak, milyen problémáim vannak. Nem tudom elfelejteni, mit mondott Apa, mielőtt elindultam volna a Roxfortba. Félrevont a peronon, majdhogynem suttogott. „Fiam, valami történik. Még nem tudom, micsoda, de ronda dolog. Bármi történik, vigyázz a húgodra. Kérlek. És persze magadra is.” Ha az utolsó részt nem teszi hozzá, akkor sem sértődök meg, nem szokásom nagy bajba keveredni, ha segíthetek rajta, és ezt ők is tudják. Amyre viszont nem könnyű úgy vigyázni, hogy nem is láttam már napok óta. Nem mondom, hogy a Roxfortban nem lehet eltűnni, de ha még csak véletlenül sem futok bele, akkor az azt jelenti, hogy kerül. Nem hibáztatom, ami azt illeti. Most éppen reggelihez igyekszem, le a Griffendél Toronyból egyenesen a Nagyterembe, olyan gyorsan, amennyire az lehetséges. Szerencsére pénteken van vagy három lyukasórám, abban tudok dolgozni azon az irgalmatlan halom házi feladaton, hogy talán egy kicsit, csak egy kicsit megritkítani a hordát, és akkor vasárnapom felszabadulhat. Minden a logisztikán múlik. Annyira belemerültem a tervezgetésbe, hogy észre sem veszem, ahogy a lépcső tetejétől alig pár lépésnyire frontálisan ütközök valakivel. Hátratántorodok, fájós fejem fogom, és csak egy pillanattal később mérem föl, ki is volt az. Heh, csak emlegetni kellett… – Hali, húgi – nyögöm fájósan. – Rég láttalak.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 25 Okt. - 14:45
Alaster & Amelia
Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez.
Hihetetlen gyorsasággal telnek a napok, és a hetek itt a Roxfortban. Én meg napról napra jobban érzem a magányt, ami körülvesz. Na nem mintha szükségem lenne bárki társaságára is, vagy, mintha nem lenne kivel társalognom, ha éppen unatkozok. Várjunk csak! Most a testvéremre gondoltam ezzel? Igen, több mint valószínű, mivel ő az egyedüli személy itt, aki ismer. Már úgy értve, hogy mindenki ismer úgy ahogy. de az mégsem olyan. Az meg, hogy a bátyjám társaságáért kuncsorogjak... hát az ki van zárva! Bár szükségem lenne rá, de mégis igyekszem a lehető legtávolabb tartani magamat tőle. Még mindig képtelen vagyok neki megbocsájtani a múltban okozott fájdalmak miatt. Ha nagyon egyedül vagyok, inkább küldök egy baglyot anyáéknak, vagy csak elmerülök a könyveimben. Vagy a kviddicsezőket csodálom. Valahogyan mindig feltalálom magamat. A Nagyteremben töltöttem az elmúlt fél órát egy bájitaltan könyvvel a kezemben, mostanra viszont nagyon elegem lett belőle. Úgyis képtelen vagyok megtanulni, hiába fárasztom az agyamat. Ráadásul ebben a zajban nem is lehet odafigyelni. Majdcsak lesz valahogy. Magamhoz ölelelem a vastag könyvet és úgy megyek felfele a lépcsőn, miközben mindenki más rohan velem szemben, néhányan meg-meg löknek, sietségükben, mások a lábamra lépnek. Nem csoda... hiszen hamarosan reggeli lesz. Nekem még épp, hogy van annyi időm, hogy ezt a könyvet lepakoljam és egy kicsit rendbe szendjem magam, mielött az órák elkezdődnének. Nem igazán vagyok éhes, legszívesebben átaludnám a napot. Gondolataimból egy hatalmas lökés ébreszt fel, én éppen, hogy megkapaszkodok, a könyvem viszont hangos döngéssel a földre hull. A háta viszont a kezembe marad. Merlinre! Lehajolnék, hogy vegyem fel, de ekkor tudatosul bennem, hogy, aki kishíjján lelökött a lépcsőről nem más, mint a bátyjám. Szórós pillantást vetek rá, aztán lehajolok a könyvemért, majd miután felegyenesedek próbálom vissza illeszteni a hátába a lapokat. - Nézd mit tettél! - A kedvességére nem reagálok, úgy érzem, hogy nem érdemli meg. És nem is ez a könyv bosszant, sokkal inkább az, hogy figyelmetlen voltam és nem tudtam Őt elkerülni.
“Brothers and sisters are as close as hands and feet.”
Mindig rohanok. Ez az én nagy hibám. Hiába volt minden könyv alaptézise, amit olvastam, az, hogy nem számít, ha lassabb vagy, mint az ellenfél, ha egyszer jobban átgondolod a dolgokat, felkészültebben érkezel, én mindig, mindenkor rohanok. Előbb vagy utóbb, de egészen biztosan belerohanok majd valamibe, amiből a vakszerencse és a taktika érdekes kettőse nem fog tudni kihúzni, de addig a pillanatig reményeim szerint még van pár évem. Bár, ha a húgomon múlik, esélyesen most pusztulok el. Hajolok utána, hogy fölvegyem a könyvet, elvégre a kis gesztusok állnak össze a végén, de megelőz. Látom, hogy teljesen elszakadt, szidom is magam fejben elég rendesen emiatt, de mégis mit lehetne tenni most már? Nem hiszem, hogy mágiával tudnánk időt utazni, és amúgy még ha tudnánk is… Nos, én olvastam mugli sci-fi regényeket. Köszönöm, de abból nem kérek. – Látom – felelem, még mindig kissé fájósan. Arra, hogy nem köszön, nem reagálok, ami azt illeti, csak félig reménykedtem abban, hogy fog. Előveszem a pálcámat és a könyvre meg a fedelére szegezem. – Reparo. – A varázsige hatására a könyv és a fedele összeforrnak, mintha sosem váltak volna el egymástól. És akkor reménykedjünk, hogy nem fordítva raktam össze. – Tessék. Senki ne mondja, hogy nem hozom rendbe, amit eltoltam. Őszintén, haloványlila segédfogalmam sincs, mit fog lépni most Amy, márpedig ez elmond néhány dolgot – a legtöbb időmet a Roxfortban azzal töltöttem, hogy kiismerjek embereket. A szobatársaim ezért tudnak nagyon zavarni, tudom, hogy van ott valami, amit nem tudok, valami fontos. De ismerem a tanárok többségét, ismerem az évfolyamtársaim jelentős hányadát, a hírhedtebb egyéneket főleg a Mardekár házból. Szun Ce is megmondta, ha ismered az ellenséged és ismered önmagad, akkor sosem jutsz végveszélybe. Amyvel kapcsolatban azonban sosem próbáltam így belebújni a fejébe. Vagy azért, mert azért már soha az életben nem bocsájtana meg, vagy csak azért, mert ennyi véletlenszerűség kell az életemben, nem tudom. Mindenesetre, ebben a pillanatban baromira bánom. Ha még mindig itt van, lépésre szánom el magam. – Figyelj, húgi volna időd beszélgetni egy kicsit? – kérdezem. Tudom, Apa azt várja, ne avassam be, de tizenhárom éves, és ideje elkezdeni úgy viselkedni vele, mint egy felnőtt… Akarom mondani felnőttféleséggel.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Pént. 30 Okt. - 9:38
Mindig azt reméltem, hogy a Roxfort elég nagy ahhoz, hogy ki tudjam kerülni a bátyám társaságát, de tévedtem. Egy ideig persze tökéletesen ment, most azonban ez nem jött össze. Ez az én figyelmetlenségemnek is köszönhető, hiszen, ha felemelt fejjel járnék, akkor ki tudtam volna Őt kerülni, és akkor nem érezném most magam ennyire furcsán. Legbelül egy hang azt súgja, hogy ugorjak a testvérem nyakába és mondjam el, hogy nem haragszom rá azért a sok rosszért, amit velem tett, de hamar elhessegtetem ezeket a gondolatokat, hiszen megbocsátani mégsem olyan egyszerű. Persze ami történt, megtörtént, nem lehet már visszacsinálni, viszont be kell, hogy látnom, míg a világ elkerülni sem tudom Őt, hiszen mégis csak testvérek vagyunk. Inkáb csak próbálom játszani a sértődöttet, miközben összeszedem a széthullt könyvem lapjait. Persze tudom, hogy nem olyan nagy dolog, ha valaki más jött volna nekem, akkor valószínűleg csak legyintettem volna egyet, de így, hogy a bátyám az... muszáj éreztetnem vele, hogy mennyire haragszom, és, hogy sokat kell tennie annak érdekében, hogy normális kapcsolatunk lehessen. Az igazság az, hogy rettegek attól, hogy megbocsájtsak neki, hiszen mi van akkor, ha megint úgy fog majd velem bánni, mint régen? - Kösz. Ezt én is megtudtam volna csinálni. - motyogom, miután az ép könyvemre pillantok. Magamhoz szorítom a könyvet, mintha tőle várnék el valami segítséget, hogy hogyan rázzam le Alastert. Pedig a megoldás az orrom elött van: csak simán sarkon fordulok és elszaladok. Valami mégis ott tart. - És ha én esek le és nem a könyv? Engem is egy varázslattal hoznál rendbe? - kérdem még mindig haragosan, és a földet bámulom, hogy véletlenül se keljen rá néznem. Anya szerint olyan vagyok néha, mint egy 5 éves kislány, és belátom, igaza is van. De ez az Ők hibájuk, mert sosem kezelnek úgy, mint egy felnőttet. Oké, azt tudom, hogy még kell néhány év, amíg valóban azzá válok, de az még nem jelenti azt, hogy titkolózniuk kell elöttem, meg, hogy folyamatosan elmondják, hogy mit hogyan kell csinálni. A kérdése váratlanul ér, akaratom ellenére is rápillantok, persze csak egy rövid időre, aztán máris visszaszegezem tekintetemet a földre és úgy töprengek a válaszon. igazából tudom, hogy mit akar mondani. Újból elmondja, hogy mennyire sajnálja, és azt reméli majd, hogy azzal mindent el is felejtek és megy tovább az élet. Azt már nem! Megrázom a fejemet, és hátrálok egyet. - Ami azt illeti... sietek. - felelem, közben pedig érzem, ahogyan a szívverésem felgyorsul. Idegesen dobolni kezdek ujjaimmal a könyvön, miközben reménykedek abban, hogy felfogja, és hagyja, hogy tovább menjek. Közben pedig azt is szeretném, ha nem adná fel, ha bebizonyítja, hogy komolyan megbánta a bűnét.
“Brothers and sisters are as close as hands and feet.”
– Tudom, hogy meg tudtad volna – felelem. Az egész jelenet kezd… kellemetlenné válni. A körülöttünk elhaladók, főleg azok, akik nem is tudják, kik vagyunk, meg-megbámulnak bennünket, ahogy ott „vitatkozunk” a lépcső tetején egy megtépett könyv fölött. És miközben próbálok nem arra gondolni, hogy ebből esélyesen megint pletyka lesz még hétfő előtt, annak örülök, hogy legalább belefutottam a húgomba. – Hát, az trükkösebb lenne – vakarom meg a fejem tetejét egy pillanatra. Tudom, nem volt komoly a kérdés, valószínűleg csak vissza akart szúrni egyet. Jól csinálja, ami azt illeti. Amióta csak elhatároztam, hogy vezekelek a gyermekkori baromságaim miatt, Amy kezében van minden helyzeti előny. A tény, hogy nem vágok vissza hangosan, vagy éppen félhangosan azt jelenti, hogy egyszerűen előrébb helyezem a hosszú távú terveimet mint a jelenlegi, lassan fortyogó haragot bennem. Azért reméltem, hogy egy fokkal kellemesebb fogadtatásban részesülök. Mondjuk ahhoz lehet, nem kellett volna eltépnem a könyvet és majdnem lelöknöm őt a lépcsőn… Oké, minden csak nézőpont kérdése. Ahogy hátrálni kezd, már tudom a választ a kérdésemre. Lehunyom a szemem és lassan kifújom a levegőt. Hát rendben – akkor vagy most cseszek el mindent, amit eddig sikerült fölépítenem, bármennyire kevés is legyen az… Vagy nem. Nem hiszem, hogy sokkal előrébb kerülnénk, de nem számít. Attól még muszáj vagyok megtenni. Mindezt durván öt másodpercembe telt eldöntenem, és nem segített a dobolása. Elhúzom a szám, felszívom magam, majd megrázom a fejem. – Csak egy perc… talán kettő. Nem a szokásos marhaság, Amy, ez most fontos lenne – mondom neki. Lassan kell fölvezetnem a témát, mert egy dolog úgy bánni vele, mintha legalábbis félig felnőtt lenne, meg egy másik az, amikor halálra akarja rémíteni az ember. Ez utóbbi nem a kenyerem, és valószínűleg csúnyán visszavetné a béke elérésére tett minden próbálkozásomat. – Csak… behúzódhatnánk valamelyik folyosóra? Mert semmi értelme nincs annak, ha másokat is megijesztek azzal a marha kevéssel, amit tudunk. Szóval, amennyiben bólint vagy bármilyen más módon igent int, csak pár lépésnyi távolságra vezetem, a konyha felé nyíló folyosó bejáratának félhomályába. Ha jól tudom, valahol a közelben van a Hugrabug klubhelyiségének a bejárata is, szóval még csak azt sem mondhatja, hogy túlságosan feltartottam.
Kezdőlap
