Céleste Lucille Delacour

Je ne regrette rien!

Lucy, Lessy


39


Aranyvér


Dumbledore


Pálca nélküli varázslás


Főnix Rendje


Michelle Dockery


Keresett, de hamar meglelt karakter

Beszédes név, nagy hatalom rejtőzik mögötte, ami oly' messze áll tőle, mint jómaga a hölgy fogalmától, de hát kései gyermek, mindenki elnézte neki... Apja szerette, a többi gyermekhez képes túl könnyedén fogta, s erre ő már csak későn eszmélt rá. Anyja szerette, dédelgette, féltette, valószínűleg megérezte, hogy sohasem lesz vérbeli Delacour... Nem hajtotta becsvágy, nem szerette különösebben a bort, mint testvérei. De szeretett mindenkit, szívből és megbotránkoztatni is. Figyelemre vágyott, tekintetekre, miben örömmel sütkérezett, mikor végre, még ha csak dorgálás formájában is, de kiérdemelt bátyjától. A nagy meleg kéz, mely' folyton csak még jobban összekócolta haját, ó grand-père! Azóta is ilyen szerető mogyoró barna szempárt keres, míg grand-mère, a törékeny tünemény, egy kósza emlék számára, az anyai szigor képe. Ő volt az egyetlen, ki megzabolázhatta ezt a forgószelet.

Néma elegancia - mert valljuk be, jobb ha néma marad -, ruganyos léptek, korát meghazudtoló lendület. Meghazudtoló! Messze túltesz minden fitalon, ki csak erre a pályára tévedt. Büszke, hogy ne lenne büszke! Mint Delacour, s mint nő egyaránt. Nevét ismerik, jártas körökben suttogják: 54 ország, s csupán pár karcolás! Valami rejtett tehetség, egy csoda, egy nyíló virág! Mely sohasem hervadhat el. Felszegett fejjel, egyenes háttal, karizmája és lendülete könnyen maga alá parancsolja akár a gyengébbik, akár az erősebbik nemet. Erős, nem csak jelleme, de teste is, a fiatalság - nem utolsó, inkább friss, hévvel teli - szikrái ragyognak szemében, lelke megfiatalítja testét is. A szarkalábak, mik egyedüli nyomai az éveknek, karizmáját, küllemét erősítik. Tekintete tiszteletet parancsoló, de szája szélén az a röpke mosoly csak jó sejtethet - de ne feledd, sohasem neked! -.

 Hamar elhagytam a kúriát, amint elvégeztem az iskolát, elindultam, hogy világot lássak és a világ lásson engem. Éspedig sokat láttam, míg még többen láttak engem. Egy heves francia nőt, aki csak úgy tör előre, minden lépte egy mérföld, míg minden pillantása felér egy hurrikánnal. Bájos mosolyommal ezreket csábítottam el, de mindenhol csak romokat hagytam. A korosztályomhoz képest későn házasodtam, a papa, cher, volt olyan kedves, hogy heves természetemet egy sziklához kötözte. Egy vérmes, pénzéheshez, ami darabokra akart szakítani, míg nem véletlen és felettébb tragikus el nem hunyt. Szomorú, megejtettem pár könnyet, de repesve vártam az egy év leteltét, majd úgy hagytam el a kopott kúria szürke köves falait, mintha sohasem jártam volna ott. Bennem égett a kalandvágy, a becsvágy és mélykék szemeim előtt már ott lebegett a cél: átoktörő lettem.

Én nem vágytam a családi vagyonra, utolsó gyermek voltam, a legkisebb, de nem úgy mint a mesékben. Az idősebbek mindent elosztottak maguk között, ha jutott is volna egy maréknyi föld... Inkább szabaddá tettem magam, és a mai napig szárnyalok, mintsem nevemet egy másikéhoz adjam. Igaz, csak utólagosan végeztem el a továbbképzést, már bőven benne jártam a korban, csak néztek rám a szalonban a finom hölgyek, amikor erről meséltem. Ésbár egyikük szemében sem égett az irigység zöld lángja, láthatták, hogy miként is kell élni. Pitoyablement, mindük csak a szoknyája szélét szorongatta, titkon lesett hátra drága urának óvó pillantásaiért. Egykutya, szerfelett gyorsan ráuntam társaságukra, és illetlen mód hamar távoztam.

A kúriánk falai, a drága szülői ház, mi oly' kedves volt számomra, most már csak a búcsúra várt. A sikeres vizsga büszke mosolyra késztetett. Egyenes tartásom most még inkább kirivallt, mint azelőtt, pedig meg kell hagyni, sohasem voltam egy könnyen felejthető lélek. Büszke voltam, büszkébb, mint valaha eddigi egész életemben. Azt az elismerést, amire vágytam végre félig már megszereztem. Ahogy pedig az évek teltek, ahogy elhagytam a drága francia hont, még messzebb sodródtam, mint azt valaha is gondolta volna drága jó anyám. Minden birtokban mért örökségemről lemondtam, kivéve a nászajándékba kapott Gironde-megyéről nem. A férjem családja ajándékozta nekünk, küzdöttek is, hogy visszaszerezzék a halála után, de esélyük sem volt a Delacour család ellen, főleg nem úgy, hogy a pert mindvégig figyelemmel kísértem.

Még ha mást nem is vittem magammal, csak a Delacour család büszkeségét, és a jó apámtól tanultak, így is sokkal többre jutottam, mint azt várta bárki is. Kevés olyan ország van, ahol még nem végeztem volna szolgálatot, utazásaim során pedig, mint maximalista, ki nem hagyhattam, hogy megismerkedjek az ottani kultúrával. Legnagyobb hatással azt hiszem az Egyesült Államok voltak, a szabadság eszméivel felvértezve pedig, amikor Angliába értem, elborzadva fogadtam a híreket. Bien entendu, nem állhattam ezeket a helyzeteket, úgy semmiképpen, hogy tudtam, drága unokaöcsém is ezen ország rémálmának kellős közepén kevereg. A Rend, mint olyan pedig felkeltette az érdeklődésemet és a vezető egyéniségek megismerése után el is nyerték a támogatásomat. Amúgy is nyughatatlan lélek voltam világéletemben, egy felkelés ide, vagy oda már nem is számítana…