Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Északfok, titok, idegenség EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Északfok, titok, idegenség EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Északfok, titok, idegenség EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Északfok, titok, idegenség EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Északfok, titok, idegenség EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Északfok, titok, idegenség EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Északfok, titok, idegenség EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Északfok, titok, idegenség EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Északfok, titok, idegenség EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 35 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 35 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Északfok, titok, idegenség



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Kedd 30 Jan. - 21:19
Hat óra ötvenhat - nem kell felnéznie az órára a feje felett, beleivódott sejtjeibe a pontosság, lehetetlen, hogy elrugaszkodjon megszokott munkarendjétől - a feleség lepihent már, fájó fejére ő terített egy nedves kendőt, mielőtt magára hagyta volna. Ritka alkalom hát ez, talán a gyenge idegeinek megártott a levél, amit négy óra tizenkettőkor kézbesítettek a kúriába a részükre: Voldemort nagyúr pofátlanságának kézzel fogható bizonyítéka azóta egy széfben pihen, miután tüzetesen elolvasta.
Voldemort nagyúr is kevés ahhoz, hogy eltérjen a szokásaitól: hat óra ötvenkilenckor asztalhoz ül, felhajtja gondosan az ingre felvett talár ujját, kezébe veszi a leveseskanalat, és megvárja, amíg fia is csatlakozik a vacsorához - mert az nem lehet, hogy ne tegye. Kötelessége, ahogy kötelessége minden másnak is épp úgy viselkednie, ahogy elvárják tőle - kötelessége, ha az egész ház a fejükre omlik is, ha egy nagyúr személyesen meg is idézi őket. A fegyelemnél nincs nagyobb úr.
Sok formális étkezéssel a háta mögött nem érheti meglepetés - a fiú pedig nem okoz csalódást, ahogy örömöt sem különösebben. Viselkedik, ahogy elvárható, nem hoz szégyent a nevükre, de nem tart igényt a jellemére vagy a sikereire -a felesége utolsó szavai, mielőtt behunyta a szemeit, arra vonatkoztak, hogy ossza meg vele is a történteket, eredetileg eszébe sem jutott volna. Még nem végezte el tanulmányait, még nincs kialakult, szilárd képe a világról, amelyben él: gyerek még, akiért az anyja könyörög, akinek az anyja vágja az ösvényt maga előtt. Legyen hát, az ő kedvéért hajlandó beszélgetni vele, mintha számítana a véleménye, legyen hát, megtiszteli ezzel.
- Levelet kaptunk ma, és a tartalma téged is érint. Voldemort 'nagyúr' volt oly kegyes, hogy meghívjon bennünket a legközelebbi gyűlésére. - nem teszi hozzá, mennyire nevetséges maga az ötlet, és hogy a 'nagyúr' biztosan nem gondolt bele, hogy megjelenik, díszes aurori kíséretben, és a földdel teszi egyenlővé azt a kiskirályságot, amelybe bárónak szólította őket. A levél persze nem tartalmazott címet, nyilván valami varázs védi az illetéktelen behatolást megelőzendő, de semmi kedve a fiú értelmének nyilatkozását hallgatni arról, mennyi minden információval rendelkezik erről, vagy hasonló témákról - ez egyébként is természetes kell, hogy legyen. - Édesanyád érzékeny idegeit felettébb felzaklatta a hír, de kíváncsi vagyok, te mit gondolsz. Bátorság vagy botorság ilyet tenni...?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 27 Feb. - 20:31
A zsigeri udvariasságból néz fel – vagy a zsigeri parancskövetésből, aminek még ki nem mondott parancsok sem kellenek, nyilván valami rettentő hierarchikus pályát kellene választania, ha auror nem, hát akkor medimágus talán –, nyilván ugyanez hozta egyáltalán haza, az íratlan törvényszerűség, hogy egy jó fiúnak szünetekben otthon a helye, és ugyanez ültette le az étkezőasztalhoz. A zsigeri udvariasság emeli az üres tekintetét az apjára, pedig aztán végképp nem érdekli, milyen levél érinthetné őt. Mi érinti egyáltalán itt? Iskola? Hogy a házvezetője mégis meg akarta jegyezni a szüleinek azt a pár napos eltűnést: nem valószínű. A házvezetőjét nem sok minden érdekli, a problémák legkevésbé. Házasság? Ahhoz már szinte öreg, hogy házasságot rendezzenek neki, és egyébként is elfogytak azok a lányok, akik méltóak lettek volna erre a pozícióra, meg amúgy is, ezt az anyja nyilván előre megsúgta volna, nem az apja ül le vele mindjárt. A jövője? Nyilván arról van szó, hogy már most elrendeztek neki valami apró-cseprő hivatalt, ahova jövőre beülhet, mert ennek nyilván ez lesz a módja…
Kíváncsi vagyok.
Kis híján kiejti a kezéből a kanalat, és olyan erővel fog rá, hogy látja a saját ujjait elfehéredni. Tudja, gondolja azonnal egyenesen az apja szemébe nézve, aztán amint elmúlik az irracionalitás néhány másodperce, valami csalódottságot érez. Dehogy tudja. Ha tudná, nem beszélgetne vele, valószínűleg rá se nézne, az eltakarításában nem lenne semmi személyes. De akkor miért..?
Aztán csak leesik. Kíváncsi vagyok. Persze. Ez természetesen egy újabb szelet torta az anyja bűntudatából, újabb könyöradomány, és annyira megalázó, hogy égni kezd tőle az arca, és olyan heves gyűlölet fogja el az anyja iránt, hogy alig tud uralkodni magán, olyan vakítóan intenzív gyűlölet, amit Sr. a legsötétebb pillanataiban sem tudott soha kiváltani belőle, csakis az anyja, csakis bárki más az apja figyelmének fénykörében.
És még csak nem is azért, mert Sr. figyelmét még mindig kizárólag csak az anyja tudja felkelteni az irányában, nem elsősorban ezért, hanem mert énjének egy, a tudata egy sötét zugába száműzött, de kiirthatatlan része még mindig keservesen sóvárog és reménykedik. Kíváncsi vagyok. Nehéz lenyelni a falat levest, köpni, sőt inkább hányni akarna. Nem tudom, semmit – kellene válaszolnia, az apja igazán soha nem várt el tőle semmit, mármint ahhoz képest, amire képesnek érezte magát, egy ilyen semmilyen válasz nyilván megerősítené benne, hogy nem is érdemes tőle semmit sem elvárnia. Ez megfelelne a jelen céljainak. És a racionalitásnak, legfőképpen. Annak, hogy szakított vele és a megfelelés vágyával két éve, végleg.
De az a kibaszott, szánalmas, gyerekes, túlélő vágy, hogy mégis próbálkozzon, hogy mégis megpróbálja elnyerni a figyelmét, a megbecsülését, nem hagyja.
Hogyan is gondolhatta Moody, hogy apát keres benne, hogy gondolhatta, hogy valaha egyenrangú vagy akár csak halovány utánzata lehet ennek a részvétlen, hidegen ragyogó atyaúristennek?
Legfeljebb valamiféle mostohatestvér, Ábel, az Úr kedvence, aki ellopta tőle, ami az övé kellett volna legyen, de hát nem volt és nem is lesz soha az övé, akkor se lenne, ha Moody soha nem teszi be a lábát azon a kibaszott ajtón. Akármit mond is most, soha.
De ebben nincs semmi racionalitás.
- Bátorság – válaszolja rekedten. – Ha nem tudná, ki vagy s mit jelent egy ilyen levél neked címezve, akkor nem botor volna, hanem ostoba. Tehát tudnia kell, mit csinál. Hogy ez milyen üzenet. – Mert milyen lenyűgöző is ez, amiről csak most értesült, egyszerűen egy kalap alá venni Sr.-t is a többivel, a bizonytalankodókkal, az opportunistákkal, a gyávákkal. Milyen nagyvonalú sértés.
- És te… mit teszel válaszul?
Mert kétségtelen, hogy lenyűgöző lesz a visszavágás volumene is.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Pént. 2 Márc. - 20:10
Ha hízelegne neki a tudat, elismerhetné, hogy hasonlít rá - hogyne hasonlítana, az anyja is szép lassan felvette az alakját, felvette a legjobb formáját, és úgy igyekszik kedvére tenni, éppen úgy, mint azon a bizonyos első randevún, csak most már alakja és mosolya pontosan hajlik, pontosabban, mint képzelte. Ami a fiút illeti: mi is illeti pontosan a fiút, akire nem volt szüksége, és most mégis itt van? Nem leli örömét a hasonlóságában, sőt, mintha gúnyolódni akarna vele itt, az asztalnál, de hiányzik belőle mindaz, ami érdemessé tenné a vetélkedésre, akár arra, hogy eszköznek használja - nem nem mutat túl önmagán, az anyja meghosszabbított bűntudata, talán rosszul titkolt megtestesülése annak, hogy csak hasonlít, saját jogán semmi. Kár érte.
- Hmm... ettől még lehet őrült. Az igazán őrült elmék sosem a kuszák, pontosan tudják, mit művelnek. Ezt tartják bennük olyan megkapónak a gyengék: milyen nemes, ha leveszik vállukról az önálló gondolkodás terhét. - félbevágja a húst, kimérten a szájába teszi a falatot, és úgy nyeli le, hogy tökéletesen biztos benne, hogy ezt nem is lehetne jobban csinálni. Nem is lehetne másként - a fiú véleménye persze irreleváns, de nem olyan bántóan üres, mint elsőre gondolta. Az anyjával ellentétben nem igyekezett olyan nyomtalanul kisietni a beszélgetésből, ami kellemes meglepetés. Lehetséges, hogy valami saját személyisége is akad a lemásolt vonások mögött: legalább szégyent nem hoz rá. - Voldemort nagyúr mocsárra építette a birodalmát. Idézőjeles harcában csak azok az aranyvérű családok állhatnak mellé, akiknek nemesnek tartott vére csak nevetséges elismerésért nyújtózik. Voldemort nagyúr birodalmának minden lovagja az apakomplexus élő példája.
Kortyol egyet a borból, és leteszi az evőeszközt - fiának épp így kell tennie, a fogás mindig kizárólag addig tart, amíg a családfő fogyasztja azt. Emlékszik rá, hogy várta azt a pillanatot, mikor nem kell többé igazítania magát a saját apjához - el sem tudta volna képzelni, hogy most, felnőtt férfiként egy sorba kívánjon állni azokkal, akik még mindig ezt óhajtották, maszkot viseltek és gyermekekként romboltak a világban, szabadjára engedve elemi ösztöneiket ahelyett, hogy éltek volna velük.
Az apja büszke volt rá, mikor a helyére lépett - és rosszul titkolt gúnnyal gratulált neki a fia születésekor, majd kevéssé meglepődve múlt el ebből a világból azzal a biztos tudattal, hogy további unokái úgysem lesznek. Neki nincs szüksége egy örökösre, senkire, aki majd a tőle tanultakat dajkálva, de azért tengernyi hibát elvétve a gyenge személyiség csapongásai miatt vigye tovább a nevüket. A fiú tehet akármit, akár hibátlanul is imitálhatja őt, tehet a kedvére, tehet mindent ennek érdekében - tehet egy szívességet a létezéséért cserébe, és félreállhat.
Ez lesz mindenkinek a legjobb: ki tudná nála jobban?
Ugye.
- Mit szólnál hozzá, ha téged küldenélek erre a küldetésre? Nem szeretnél meggyőződni róla, hogyan tűnik el egy egész generáció az ostobaság talárzsebében?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szomb. 3 Márc. - 22:50
Vajon Voldemort, amikor megjelölte, tisztában volt azzal, hogy voltaképpen soha nem tudta igazán kivágni magából ezt a rohadékot, hogy még most is, két évvel később is ilyen sóváran fogja lesni a rezdüléseit, hogy jó választ adott-e, hogy talán most majd végre..?
Bizonyára igen.
És ez bizonyára kurvára nem számít. Egyiküknek sem.
És vajon melyikőjükről beszél most Sr., Voldemortról vagy saját magáról?
- Az őrület csak a többség konszenzusának kérdése – mondja halkan, de aztán nem mond többet, és még ezek a kimondott szavak is mintha megakadnának a torkán, a tányérjára pillant, gépiesen szeleteli a húst, apró, tökéletes falatokra a szemben ülőről leutánzott mozdulatokkal, hogy ne kelljen ránéznie, a zsigeri udvariasság miatt néz fel néhányszor automatikusan, ahogy a monológ folytatódik, és most már minden kétséget kizáróan róla beszél, még ha nem is tudja. Vagy talán tudja, részben tudja. Annyira szeretne felpattanni és ráüvölteni, pálcát rántani rá, megölni, de csak belevonaglik a szavaiba, és képtelen megszólalni. Pedig amikor éppen tud aludni, néha álmodik arról, hogy végre BESZÉL, végre elmondja az apjának, amit valójában gondol, hogy mekkora faszfej, hogy Voldemort és Sr. valódi arca között mennyire kibaszottul elenyésző a különbség, hogy mennyire nem látja az igazságot saját magától, és az arcába ordítja a kérdést, hogy mégis mi a fasz baja van vele, mit csinált rosszul, MIÉRT. De a valóságban képtelen rá, még a legminimálisabb ellentmondásra is.
A valóságban nem is tudatosul, ahogy leteszi az evőeszközt szófogadóan, és a tányér jobb oldalára igazítja.
- Idézőjeles? – kérdez vissza erőtlenül.
Aztán természetesen, bármennyire is számított a megfelelő válaszlépésre, az apja képes felülmúlni a várakozásait.
A kérdés hallatán felkapja a fejét, mint aki rosszul hallott, és másodpercekig néz rá, mereven, mérlegelve, hogy komolyan beszél-e egyáltalán… aztán szinte ábrándosan a szalon felé siklik a pillantása, mintha még mindig ott lenne Moody vérben úszó teste a szófán, mint nyáron, amikor először fogalmazódott meg benne, hogy egy fekete képkeretben mint vértanú, sokkal inkább az apja kedvére lenne, mint hús-vér valójában valaha is. Visszanéz rá, és halványan megrándul a szája széle, komor derűvel, keserű csodálattal. Nyilván igaza van. Ő nyilván gyenge, kész válaszokat, fekete-fehér világképet és egyértelmű parancsokat akar, ő aztán kurvára nem akar vezetni senkit, még egy háromfős család élén se akarna állni, teljesen elégedett lenne azzal, ha követhetné a megfelelő vezért, mint egy kibaszott kutya, és azért tud ennyire hatással lenni az erő, azért tud rá ő is ilyen lebírhatatlan hatással lenni, azért tudja lenyűgözni, milyen könnyedén megtalálta a tökéletes választ a tökéletes sértésre. Mert gyenge.
- Ez mindenképpen… méltó válasz lenne – bólint kissé még kábultan, aztán újra átgondolja, és bólint. Tényleg. Egy alig nagykorú kölyköt küldeni a családja képviseletében, de aki külső szemmel nézve mégiscsak a fia, az elsőszülöttje, a név örököse, ez egyszerre lekicsinylés és nagyvonalúság, a félelem és meghátrálás teljes hiányának szimbóluma. De Sr.-nak persze nincs veszítenivalója. Hacsak az nem, hogy esetleg ő a nevéhez méltatlanul talál viselkedni. De az ilyesmit utólag úgyis mindig kipolírozza a szóbeszéd.
Egyenesen a szemébe néz. Milyen boldogan vállalná ezt a küldetést akkor is, ha nem árulta volna el ilyen gyerekesen sunyin, amikor magára vette a Jegyet, mennyire megdicsőülne attól, hogy végre funkciót talált a számára, milyen kibaszott boldogan halna érte akár kínhalált. Elmosolyodik, most tényleg, nagyon halványan és fanyarul, de néhány másodpercre rámosolyog. Igen, Sr.-nak nyilván igaza van, gyenge, talán még ostoba is. De legalább már nincs felette olyan korlátlan hatalma. Legalább volt ereje választani magának egy másik bálványt.
És ha elküldi valóban, talán végre ez lesz az az alkalom, mikor nyíltan megtagadhatja és Voldemort mögé léphet.
Milyen üzenet lesz akkor az, hogy a fiát küldte..?
- Természetesen elmegyek, ha ezt látod jónak.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Hétf. 5 Márc. - 20:51
Szeletel, vág, a szájba helyezi, maga elé pillant - megannyi kimért, óraművekhez hasonlatos mozdulat végtelen sora, minden pontosan úgy, ahogy lennie kell, ahogy ő akarta. Sehogy máshogy, csak akarata megnyilvánulásaként, precízen. Megmosolyogtatja a gondolat, mennyire mást talált egykor tökéletesnek - tévedés ne essék, ő akkor is az volt, korosztályának legfényesebbje, egy kiváló ifjú, aki fejből idézett minden kötelezőből, csodálatosan énekelt, és mindig a megfelelő viccel rukkolt elő a társaságban. Az egykori csapatkapitány, a baráti kör széles mellkasú vezére, és aztán a feleség, az asszony, a nő, akkor még lány, aki az egészet közérthetővé tette, sehogy nem lehet máshogy. De mégis.. minden addigi vágya felé vezetett, az ő birtoklásához, az ő kiegészítéséhez. Akárhogy állt meg önmagában, szüksége volt a feleségére, megértő homlokára, kellett, hogy érte éljen, hogy értékelje azt, amit neki juttat - ennek gyümölcseként tűrte meg a fiút a legjobb értékítélete ellenére. Ha így tekint rá, most a pohara felett, akár több türelmet is szentelhetne neki kivételesen, valamivel több érdeklődést, akár tekinthetné is mondjuk kollégának, kezdő aurornak, akire többet pazarol a legszükségesebb ideológiáknál. Érte, persze, megérte.
- És te mit gondolsz...? Mit tennél a helyünkben? - nem ejti ki a nevét, az a saját neve. Soha nem nevezte így, elég engedmény volt az egész világ számára, hogy becézhették, rájuk hagyta, tegyék, ha ettől közelebb érzik őt magukhoz, ha ettől ismerni vélik. A Férfi nem törődik apróságokkal, nem vesződik a reputációjával, ha valaki botor módon ítélkezni kívánna felette - soha nem lesz kevesebb, mint a tökéletes, ha valamelyikük ettől eltart, nem érdemes a figyelmére. A fiú hitvány másolat, de az anyja szereti, ő pedig szereti az anyját. Nem kellett hangosan, túlérzelmes gesztusaiban fürösztenie, bőven elég volt a néma gesztus, a végtelen jelenléte, mindaz, amivel létezett körülötte.
Nem szentimentális - magában, magával kettesben sem az, nem kívánja az ilyen elérzékenyülést, de minden jóakaratát birtokolja, neki adja át mások szemétől távol az emberséget, a vágyat arra, hogy tartozzon valakihez. Tudja, hogy az asszony áldozatokat hozott érte - a tökéletességet meg kell fizetni, nem adódik magától, nem felejti el ezt úgy, mint rosszakarói. Áldozatot hozott, áldozatot hoz hát ő is érte, kisfiúként ölébe fekteti a fejét, és hagyja, hogy megbocsásson neki ezért itt, ezért itt mind cserébe.
- Szeretnéd, ha megbíznék benned, és ennek jeleként odaküldenélek? - leteszi a poharát, és összeteszi a kezeit. Fölöttük nyugszik szigorú, kutató tekintete, amiért annyian elítélték már, mind a háta mögött, mind félelmében: hisz ő pont olyan kegyetlen, mint azok, akiket üldöz, olyanok a módszerei, miben különbözik tőlük? Nem kell magyarázkodnia: ő a tökéletes férfi. Bárhogy szereti is a feleségét, annak meg kell értenie, hogy a gyermek, akit alkotott, akit tulajdonképpen neki nevelt, felnőtt, és saját jogán nem több egyetlen névnél. Egy örökké hordott anyai ölelésnél, amivel megóvni akarta a kegyetlen világtól, de ami sosem engedi majd túlnőni rajta, és örökké csecsemőként tartja fogva. Ideje, hogy elszakítsa azt a köldökzsinórt - több okból is. - Ha azt parancsolom, beállsz a halálfalók közé?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 6 Márc. - 23:12
Nem is azért lenne muszáj innen mihamarabb elszabadulni, mert annyira nehezére esne eljátszani a jó fiút. Éppen hogy elviselhetetlenül nem esik nehezére, annyira belsővé vált a megfelelési kényszer, hogy még a tekintete sem kell hozzá – az a tekintet, ami most nagyon is az övé, most rajta függ jelentőségteljes ólomsúllyal, most érdes, kimért simogatás a figyelme. Figyel rá. Nem is néz fel, annyira zavarba ejti a már nem is várt fókusz, hogy kerüli a pillantását, amennyire csak kerülheti az általános normákkal még nem szembemenve. És a véleményét kéri. Mintha tényleg érdekelné. És tudja, persze, nem idióta, tudja, hogy nem érdekli, nem érdekelheti, de mi van, ha mégis, mi van, ha most végre, hogy ránézett, látja is, azt mondta, a helyünk. És azt is tudja, hogy ez gyerekes naivitás.  De akkor is olyan, mintha hirtelen rávetült volna a nap fénye: melegen cirógatja a bőrét és elvakítja. A melegség, legyen bármilyen időleges, pont olyan valódi, mint a gyűlölet és undor a torkában.
Mégis mit válaszolhatna? Valójában nincs olyan, hogy helyünk, csak Sr. helye van, ahová nem is akarná beleképzelni magát, és persze nem is tudná, de hát igen, Sr. valami ilyesmit kellene tegyen, amiben benne van a világégés, véráldozat, az irgalmat nem ismerő lángelme. Ami a leghatékonyabb, de nem feltétlenül a legtisztább úton vezet a győzelemhez. Nem tud válaszolni, de a megfelelési kényszer azt sem hagyja, hogy kimondja: nem tudom, így aztán csak hallgat, amíg Sr. meg nem könyörül rajta, és fel nem tesz egy másik kérdést. Hálásan pillant fel egy másodpercre, aztán ismét asztallapra süti a tekintetét, hogy ne ordítson belőle, hogy nem jól hazudik, hanem ennyire pocsékul mond igazat:
- … Igen – bólint, aztán megköszörüli a torkát, hogy elűzze a hangjából a rekedtséget –, szeretném.
Mennyire gyűlöli magát, amiért így meghajlik előtte, hogy még csak hazugságra sem szorul; amiért ennyire rohadtul hálás azért, hogy levélpapírnak használná, hogy egyáltalán ráfordította a tekintetét, a kurva életbe, hogy mint repes, mint egy házimanó, ha utasítást kap, és mint egy rühös kutya, amit legalább a csizmájával megdögönyöz a gazdája, csóválja a farkát. Tudja, nem idióta, tudja, hogy semmi nem változott, nem változhatott, vagy ha még változott is volna, túl késő, de mintha Imperius alatt állna a közelében, képtelen nem pitizni a figyelméért. Sőt, kibírhatatlan, de most, hogy rajta függ ez a vesébe hatoló, minden emberi érzést nélkülöző, önnön tökéletességétől tiszta tekintet – majdnem úgy, ahogy csak Moodyn szokott, de egyáltalán bárhogyan –, most egy kibaszott nagy hibának tűnik minden, amit ellene tett, de érte hirtelen megtenne megint bármit.
Bármit; most mégis összerázkódik. Kifut az arcából a vér. A vonásai fegyelmezettek maradnak, csak a szeme nyílik tágra a döbbenettől, szinte azonnal nyitja szóra a száját, de nem tud azonnal meg is szólalni.
- Az… - apám vagy, azt teszem, amit parancsolsz, mondaná, de a torkán akad a mondat, mintha istenkáromlás lenne kimondani, hogy köze van a szemközt ülő férfihoz, az ő húsából van, viseli a nevét, az egészet, a vonásait, de mégis kezdettől jobb lett volna sirnek szólítani, egyenesebb, igazibb. Nyilván ez is az anyja műve, ő próbálta apának és fiúnak becézni ezt a jéghideget, de hogy nem látta az elmélyülő ráncokat a homlokon és az undorodó szájrándulásokat?
- Azt teszem, amit parancsolsz – erőlteti ki magából a magától értetődőt sápadtan, rekedten, aztán megrázza a fejét, és újra belenéz az átható szempárba, hitetlenül, magyarázat vagy legalább nyomravezetés után kutatva. Eddig azt hitte, érti, és viszolyogva is csodálta, amit értett belőle, bármilyen könyörtelen is volt rá nézve a ragyogó terv; ezt már nem érti, de nyilván nem lehet ez sem más, mint még ragyogóbb, még könyörtelenebb.
De… miért parancsolnál ilyet?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Hétf. 12 Márc. - 9:03
Hogyne tenné, amit parancsol neki? Honnan venne hozzá annyi személyiséget, akaratot, hogy igazán dacolni tudjon vele, ha dühöt érez is: mindez semmi vele szemben, a kölyök tulajdonképpen mindig egy megtűrt ellenállás lesz a házában, a nevében. Még csak tisztelni sem lehet érte, nyomát sem látja rajta annak a bizonyos apagyilkos szándéknak, amely néhány istennek már az életébe került - ez itt az anyja ösztönös deviancája, csúfolódás, nem több. Ha kegyetlen lenne, azt is mondhatná, szórakoztatni fogja, ami most következik.. de a Férfi nem kegyetlen, legfeljebb pragmatikus. Mind lefekszenek majd előbb-utóbb elé - ez a természet rendje. Végül mindig lefekszenek.
- Mert a 'Nagyúr' minek örülhetne jobban, mint az egyik legnagyobb riválisa gyermekének, akit magáénak vél? Annyira örülne egy ilyen lehetőségnek, hogy az sem érdekelné, hogy még az iskolát sem végezted el és nem vagy jártas a sötét oldal mágiájában. - igen, Voldemort kérdés nélkül akarná a kölyköt, elvégre hozzá tartozik, rögtön azzal kérkedne, hogy rést talált az ő pajzsán is, milyen csodálatos, egy ilyen tiszteletreméltó rokonságban! Ki sem mondja, tudják enélkül is, hogy a fiú ebben is egy eszköz, önnön ambícióitól semmi nem függ, azok semmit nem nyomnak a latban.
Az alak, aki nagyúrnak hívatja magát, sosem hinné el, hogy tényleg fel meri áldozni neki az örökösét: el sem tudja képzelni, hogy nincs szüksége örökösre, előretolt hadállásokra van szüksége, katonákra van szüksége: a győzelemért pedig semmi nem drága. - Azt akarom, hogy menj el, tégy úgy, mint akinek a maradék esze is elment: tégy meg mindent, ami ahhoz szükséges, hogy hívei közé fogadjon. A többiről gondoskodom - szeretnék büszke lenni rád, fiam.
Azt természetesen szóba sem hozza, hogy mi lesz a feleségével: az asszony véleménye irreleváns, és a kölyök egyébként is hamarosan független kellene, hogy legyen. Véget ér hát a sokáig húzott pátyolgatása, és ha nem akarja, hogy végképp a maga emberét faragja belőle, bele fog nyugodni: de hát miért akarna lázadni ellene, mikor annyira szereti? Hiszen a felesége, oldalbordája, a ház asszonya, a szeretője - mire menne vele, ha tönkretenné mindazt, amit együtt alkotnak? Akár meg is beszélheti vele a kölyök az őt ért sérelmet, sőt, könyöröghetnek együtt is: egyrészt hosszú évek tanították meg nekik, hogy az akarata sérthetetlen, másrészt pedig érzi, látja a kölykön, hogy nem fog a nagyság kapujában visszafordulni, mikor kitüntette a figyelmével és a bizalmával.
- És szeretném, ha megházasodnál. Bőven abban a korban vagy, nem hanyagolhatjuk tovább kötelességeid, édesanyád pedig biztosan örülne, ha nem lennél magányos. - nem, nem felejtette el azt a kikacsintást Dolohov felé, legfeljebb nem emlegeti, de tényleg, akár egy percig is elhitted, hogy nem lesz következménye? Szegény kölyök: nem is sejtetted, mennyivel jobb volt, míg apád másra figyel.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szomb. 24 Márc. - 0:19
Alig észrevehetően megrezzen, mintha pofon ütötte volna, aztán szobormerevségűre dermedve nézi a férfi arcát, amint az elevenében vájkál a joviálisan modoros, érzelemmentes szavaival. És bassza meg, a legiszonyúbb az egészben az, hogy igaza van: Voldemort nem azért égette rá a Sötét Jegyet egy tizenöt éves taknyosra, mert annyira rátermett vagy annyira elhivatott vagy annyira érdekes lett volna, nem, egyszerűen amiatt fogadta az övéi közé, mert ő ül itt most Barty Crouchcsal egy étkezőasztalnál, és nem más. Ennyit tud. Ez az attribútuma, ez az egyetlen értéke: az apja. Eljutott eddig a felismerésig valamikor az elmúlt hónapok apátiájában, de mégis, az apja tulajdon szájából hallani, ez valami olyan irgalmatlanság, amire nem lehetett felkészülni.
Gépiesen bólint, hogy jelezze, megértette az eszmefuttatást (vagy hogy egyetért vele?), és udvariatlanul újra a terítékére néz, hogy visszanyerje az uralmat a gondolatai és az érzelmei felett. Aztán felnéz ismét: nem, ez már nem elmélet, ez már maga a parancs. AAmit semmiképpen nem fogadhatna el, nem, és most akadékoskodnia kellene, hogy észrevegye, hogy mennyire nem alkalmas, hogy tébolyult ötlet volt, és akadékoskodni akar, ki akarja provokálni, hogy kimondja nyíltan, a valódit, az egészet, üsse csak tovább, mondja ki, mennyire semmit nem ér a szemében…
Annyira váratlan a megszólítás, hogy elfelejt lélegezni. Lehet, hogy a szívritmusában is kimarad egy ütem, vagy kettő. Olyan, mint a gyerekkori éveken át hiába várt ajándék, amit az ember valami rossz viccből felnőttkorában megkap végre – már nem lehet örülni, már nem lehet mit kezdeni vele, a fanyar, nosztalgikus melegség után indulat kíséri. Mégis elkapja az előtte álló ezüsttál felületén tükröződő, undorító, sóvár kutyatekintetet. Még mindig nem eléggé felnőtt ahhoz, hogy legalább tudattalanul ne kelljen az a kibaszott ajándék. Még mindig nem eléggé Voldemorté ahhoz, hogy ne induljon be az automatikus reflex, hogy büszkévé akarja tenni. Még mindig elég gyenge, hogy térdre kényszerítse a sok sivár, általános egyesszám második személy után az, hogy a fiának nevezi. A fiának nevezi ez a rohadék, aki észre sem vette egész életében, akit az első adandó alkalommal elárult, és az sem érdekelte, hogy őt magát használja az árulásához, és ő megolvad, és bele akarja hajtani a fejét az ölébe.
Újra meg újra szóra nyitja a száját és megnyalja az ajkát, hogy feltegye az akadékoskodó kérdéseket – És ha ölnöm kell, ha főbenjárót kell használnom? Ha meg kell szegnem a törvényt? Ha Voldemort belenéz az elmémbe? –, aztán három próbálkozás után feladja. Hiszen mindketten tudják, hogy nem alkalmas erre, tulajdonképpen kezdettől bukásra lenne ítélve, hiszen az ilyesmire hosszú évekig, évtizedekig képezik az embert, hiszen a Roxfortban semmit sem sajátíthatott el abból, amire akár csak a nyers túléléshez szüksége lenne. Hiszen elmondta: tegyen meg mindent. Nem fogja a szájába rágni, meg lehetett érteni elsőre is, felesleges kérdéseket feltenni nem megengedhető. Becsukja hát a száját, és fejet hajt neki. Kibaszott Barty Crouchnak előbb-utóbb mindenki fejet hajt. Mindenki.
Amire ezek után nem számít, az éppen a házasság. Ó, mennyit látta ezt, ha nem is közelről, de látta, ahogy az apja kivárja a legmegfelelőbb pillanatot arra, hogy következményeket csatoljon egy ballépéshez, még akkor is, ha évek telnek el – és száz százalék bizonyossággal érzi, hogy ez most egy ilyen pillanat. Hiába marad kimondatlan Pandora, kimondatlanul is érthető. Nagyon is érthető.
Olyan ez az egész, mintha Barty Crouch, a nagy hadvezér az utolsó pillanatban vette volna észre, hogy egy gyalogot elfelejtett feltenni a táblára. Most felteszi. A lehető legjobban, pedig oly mindegy - a tábla stratégiája működött enélkül is.
- Köszönöm – leheli, mert egy jó fiú megköszöni ezt a figyelmességet.
Érzi, hogy megjelenik az arcán az a két undorító rózsaszín folt. Lebámul az ölébe. Gyávaság, de csak így képes megszólalni.
- Megtiszteltél, és mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak csalódást – kezdi, hiszen még az első parancsra sem válaszolt szóban, csak kötelességtudó bólintásokkal adta meg magát. – Nem vagyok jártas a sötét oldal ügyeiben, ahogyan mondtad… de annyit azért tudok, mi jár azárulókkémek családjának. Kinek szánod ezt a kockázatot? – pillant fel végül, de kényszerítenie kell magát rá, mintha ellentmondana neki, ami ellen minden jól trenírozott ösztöne tiltakozik, pedig nem mond ellent, a kurva életbe, bármennyire is irtózik a gondolattól, a végén úgyis el fogja venni azt, akit az apja akar, amikor az apja akarja, és ahogyan akarja. És még csak kétszer sem kell majd mondania. Mit számít. Arra nem kényszerítheti, hogy gyermeket nemzzen. Nem, neki soha nem lesz gyereke, soha.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Kedd 27 Márc. - 0:06
Más apákat büszkeséggel töltene el ez a szolgaiság, vagy csak egyszerűen önnön nagyszerűségük megtestesülése - végül is mi más lenne ez a kölyök, ha nem élő példája annak, hogy mindenhez is ért, többek között a gyermekneveléshez? De ami tökéletes, nem érdemes megismételni, mert legjobb esetben is csak ugyanaz a végeredmény: ez a fiú mindent megtett annak érdekében, hogy így legyen, de nem érdemel egyetlen lapot sem az emlékezet könyvében. Nincs középszerűbb a középszerűségből való kivakarózás vágya.
Nem válaszol a kapálózó kérdéseire, lehetne magától is annyi esze, hogy nem csépli feleslegesen a szót: nyilvánvalóan mindent elvár tőle a feladat teljesítése érdekében, további boncolgatása a mindennek csak kellemetlen perceket szerez mindkettőjüknek. Szinte teljesen biztos benne, hogy az amúgy is csak egy kétségbeesett felvetés - hogyan lenne képes a főbenjáró átkokra? Önpusztításra, önkínzásra bőven elég minden tudása, akár sírt is áshat, majd belefekhet, de minden, más felé irányuló szándék pusztán ennek kiterjesztése, semmi önálló, semmi a kötelezőeken túl. Egy muszáj avada kedavra csak annak árt, aki létrehozta: tanújele annak, hogy egyedül semmi, és még gyűlölni sem tud magán kívül. Ami pedig az elméjét illeti...? Mit számít, nyilván dédelget magában valamiféle ellenállást vele szemben, de azt is kötelező jelleggel, mintha öntudatlanul másolná a korának megfelelő viselkedést, erős markú apának mindig lázadó fia lesz, aki arról álmodik, hogy észrevéteti magát így, vagy úgy. A különleges hópelyhek kiszámíthatóak - ezért nem okozhat neki kárt, ha mégis el találná árulni. Kinek van szüksége még egy nem olyan fiúra, mint a többi?
- Eddig nem okoztál csalódást. - nyugtázza, bár igaz, mást sem nagyon okozott, úgy egyáltalán semmit a várt és kiszámított lehetőségeken kívül, de nem is várja tőle. Lehetséges, hogy élete első napjaiban még valami feszült várakozással figyelte, mielőtt az anyját a pelenkázónak nyomta volna, a tekintete megkereste a csecsemőt az ágyban, talán abban a másodpercben, annak egy tört részéig riválisnak tekintette, igazi riválisnak, akivel osztoznia kell, mert legyőzni őt tönkretenné a győzelmet és a jutalmát is... de rá kellett jönnie, hogy ez egy csecsemő, és hozzá képest mindig az is marad. Sosem lesz elég személyisége, vagy akarata hozzá, hogy ellenálljon neki - ahogy ellopta előle az anyja mellét, ellophat és megtarthat bármit, amit a sors neki szánt. Pedig minden az övé. - Nem tartom valószínűnek, hogy azokon a körökön kívül felmerüljön a neved - nem lennél értékes számára, ha rájönnék, hogy csatlakoztál hozzá. Úgy vélem, titokban akarja majd tartani - és ez az én szándékom is. Légy a leghűségesebb híve.. remélem, érthető voltam. Kijelölök melléd egy mentort, aki megosztja veled az eddigi ismereteinket, de utána magadra maradsz majd. Számítok rád, fiam.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 27 Márc. - 0:43
Most nem tud uralkodni magán tökéletesen; másodjára már alig láthatóan, de belevonaglik az arca a megszólításba.
Légy a leghűségesebb híve..
Megvillanó tekintettel emeli meg az állát. Az leszek, apám, talán hihető lesz, ha azt mondom, annyira keveset érek a szemedben, hogy bármikor feláldoznál, ha a legkevesebb hasznot remélnéd ebből. Igazad van: hinni fognak nekem. Egy hosszú másodpercig teljesen biztos benne, hogy ki fogja mondani. Nem mintha ez azt jelentené, hogy ellenszegül a parancsának, dehogy. De aztán kimegy a tagjaiból ez a minimális agresszió is, ami épp csak vicsorgásra lenne elég, még az első harapásra sem. Ízléstelen lenne ilyeneket mondani az asztalnál, nem illene ide, méltatlan lenne hozzájuk, a házukhoz (az asztalához, a házához, hozzá), milyen kibaszott nevetséges, hogy ezek az automatikus gondolatok még mindig működnek.
- Érthető – bólint, és megkeményíti a vonásait, kifejezéstelenül néz rá, csak a zavar húzza össze a szemeit.
Mentort? – kérdez vissza, ostoba visszakérdezés, megint csak nem illik ide, megtanulta már, hogy ne pazarolja feleslegesen az apja idejét. Az apja ideje pedig nagyon úgy hangzik, hogy lejárt – így is többet beszélt vele, mint az elmúlt öt évben összesen.
Mikor? – Hiszen csak pár napot hagyott erre az egészre. Mégis mióta fontolgathatja ezt? Mióta tervezi, és egy szót sem szólt? És egyáltalán milyen ismereteket, de ezt már nem kérdezi meg, csak annyit kérdez, amennyit elengedhetetlennek gondol, és ennek nyilván még töredékét sem tartja elengedhetetlennek az apja, így aztán csak csak próbál olvasni a tekintetében, mintha lehetséges lenne. Ez már majdnem úgy hangzik, mintha tényleg lenne valami istenverte célja ennek a gyilkos küldetésnek… de hát mi a faszért adná ki az információikat neki..?
Aztán még egy kellemetlen, eléggé kellemetlen gondolat.
- Ki lesz az?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Szer. 28 Márc. - 23:32
Lassan indulna - van még néhány elintéznivalója, a kölyök nyilván nem várhatja, hogy egész estéjét ennek a már lejátszott beszélgetésnek szentelje. Ennek ellenére kapaszkodik belé, mintha pótolni akarna valamit, ami az ő házuknak sosem volt éke, mert sosem volt híve a belterjes ölelkezésnek, annak, hogy egymástól függjenek - ő auror, azok között is a koronás fő, ha érzelmi táptalajra van szüksége a túléléshez, régen egy a tömegből számára.. de erre egyébként is ott az anyja. Az asszonyok és fiúk minden ideje egymásra.
- Alastort. Semmi kifogásod nem lehet ellene, de úgy tudom, amúgy sincs. Remekül összemelegedtetek. - feláll az asztaltól, helyére illeszti az evőeszközöket, mintegy bemutatván, ennyi ideje van még a fiúnak ahhoz, hogy megtöltse tartalommal. Moody és a kölyök.. pedig eleinte tartott tőle, hogy elrontja majd előbbi éleslátását ez a furcsa barátság, vagy legyen bármi is, ez kevésbé érdekli. Utóbbinak csak javára válhat, ha több időt tölt el arra érdemes emberek között, mielőtt végképp kimerül minden maradék személyisége abban, hogy megpróbáljon megfelelni neki. - Egészségedre.
Betolja a székét, és távozik a helyiségből - minden egyéb teljesen hiábavaló lenne, unalmas időhúzás. Már el is küldte az üzenetet a beosztottjának az utasításaival, a véleményük teljesen irreleváns a feladat szempontjából. Nem szövetségeket épít, ő nem azok közé a pacifista, gyengekezű politikusok közé tartozik, akiknek azonnal elgyengül a térde, amint saját holdudvarukról van szó.. Példát mutat nekik, példát arról, hogy cselekszenek a férfiak, amikor komolyan gondolnak valamit.
Mert ez a férfiak sportja, nem a kölyköké.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Északfok, titok, idegenség

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-