Andrew Frothingham

The truth is rarely pure and never simple.

   Andy

   
   21

   
  Félvér

   
   Próbál semleges maradni.

   
  Legilimencia és okklumencia

   
   Mágiahasználók

   
   Harry Lloyd

   
   Saját

   

A Frothingham család gyökerei igen mélyre nyúlnak vissza a történelemben, de mégsem említendő a híres-neves családfák között. Az elsők spanyol telepesek voltak, akik nem az új világ felé, csak egy szebb remény irányába igyekeztek. Anglia partjaira érkezve, egy kisvárosba költözve kezdték meg életüket, foglalkoztak halászattal, gyarapodtak, és igyekeztek haladni felfele a ranglétrán. Erre azonban maximum csak egy poros, padláson pusztuló könyv emlékezhet, ahogy arra is, hogy a család „alapítói” muglik voltak. Csak később keveredtek, került egy egykori apa képében a mágia a családba, és vetett gyökeret. A család neve az 1800-as évek közepén kapott hatalmat, amikor is vállalkozásuk felfele ívelt. A névtelen sörgyárosok – hiszen a halászat feledésbe merült – a szerencsében bízva terjeszkedtek, a mágus-, és boszorkányvérű vonal pedig a mai napig is dédelgeti és ápolja a bájitalfőzés tudományát. A patikusok.
Napjainkban már igen sokrétű ágazat él a leszármazottak között. Van, aki ír, sportolók, és színészük is. De ez az a családfa ág, akit a mag, és a mágiával átszőtt csoport nemigen ismer el. Nemigen élnek az aranyvér-mániával, de nem is szívlelik azt, hogy ők nem e elit kör tagjai. A bájitalüzlet még mindig él, de mára inkább a minisztérium berkeiben mozognak. Andrew szülei talán túl büszkék is, hiszen a még mindig nagyon jó egészségnek örvendő nagymama a Wizengamot tagjait szaporítja, míg a szülők a maguk területein ítélkeznek és irányítanak. Ezt a sorsot szánják gyermekeiknek is, hogy nevük a ranglista élbolyába kerülve szilárduljon meg.
A jelenlegi állások szerint, a rokonság nagy része passzivitást mutat a sötét időszak, és a rossz oldal felé, azonban, a fiatalabb generáció, Andrew szülei, azok testvérei, és még maga a nagymama is a sötét oldal csábításának adott utat azonban, így a család nagy része immár Voldemort szimpatizáns, Andrew maga viszont még mindig képtelen választani..
   

Madarat tolláról, embert talárjáról.
Valahogy így szólhat a mondás, mely illhetne rá. De nem illik.
Egykori házszínei tudást, kitartást, és szorgalmat hirdetnek. Ennek egyvelege ott kell forrongjon benne, kitörnie, és napvilágot látnia. Megmutatkozik, igaz, de néha nem úgy, ahogy azt a tömeg elvárja, ahogy történnie kellene. Olyan ő, mint egy képeskönyv, sok-sok arccal, és sosem tudhatod, valójában melyiket ismered. Andrew megfejthetetlen, és olybá tűnik, elérhetetlen. Nincs különösebb oka annak, hogy így viselkedik, nem érezhető az az ál-kékvérűség, és túlzott gőg, amit az otthoniak mutattak felé, amiben nevelték. Büszke ő arra, amit elér, hiszen az esze, és a kitartása bőven megvan, ahogy ujjaiban az ügyesség. De mégis.. lappang valami a tekintetében néha, melytől a hideg rázza az embereket.
Andrew hangulatember, maga válogatja, mikor, mihez és kihez hogyan alkalmazkodik, milyen arcot mutat. Egyik pillanatban a kenyérre ken a mosolyával, a következőben pedig hűvösebb a jéghegynél. Általánosságban semleges, megfigyelő, a maga módján érdeklődő. Mindig a dolgok sűrűjében szeret lenni, viszont mégsem a középpontban. Az valahogy nem való neki. Művelt, hisz sokat forgatja a lapokat az ujjai között, mindig kész megismerni valamit, gyakorolni, sajátjává formálni. De a házában ki nem?
De ez csak pár éve forog így. Eleinte egy csendes, visszahúzódó fiúcska volt, aki az első évében tátott szájjal bámult mindent, ami a Roxforthoz tartozott. Közvetlen, barátkozó volt, sokan vették körül, ismerkedett, élte a napjait. Sosem vett részt csínyekben, mondhatni rettegett attól, hogy büntetőmunkára fogják. Mondhatni, kitűnt abból a családból, ahonnan jött. Mintha őt nem fogta volna semmi negatív dolog, mintha egy életre feltöltötték volna őt minden jóval. Esze akkor is brillírozott, nem volt ugyan a legjobb, de nem is a legrosszabb.
Aztán valami eltört.
Mintha azzal, hogy az apró fiú 180 centi fölé nyúlt, megváltozott minden. Eleinte csak háttérbe vonult, megfigyelt, tervezgetett. Aztán a szilánkok leborultak. Egyre türelmetlenebb lett azokkal, akik körülvették őt. Ajkait kedves szavak helyett sok mocsok hagyta el, nem egyszer verekedésig fajult a dolog, hiszen nem mindig az átkok a legjobb megoldás. Számára. Nem, nem lehet dühkitörésnek, őrületnek, vagy agresszívnek nevezni. Egyszerű hangulatváltozás. Vagy mégis csak őrület?
Sosem arra törekszik, hogy mindenki meneküljön mellőle. Tökéletesen tisztában van vele, hogy egyedül senki sem bírja, még ő sem, viszont rettentően megválogatja, hogy ki, milyen „pozícióban” legyen mellette. Válogat, és válogatni is, fog, és velük is csak pár fokkal kellemesebben viselkedik. Ez hozzá tartozik már. Nem törekedik a folytonos bosszúra, és rosszakarásra, nincsenek világelpusztító gondolatai. Tervei vannak, kicsik és nagyok is. Feltaláló, tudós, alkotó akar lenni, aki nagyot tesz le, és aki biztosan fennmarad a történelemben, mint név. De sokan vannak ezzel így, túl sokan, így keményebben kell dolgozni. Persze, ki tudja, merre fogja sodorni a lendület, és azt sem lehet tudni, hogy mostani passzív-agresszív állapota meddig fog fajulni. Vajon eljut addig a pontig, ahonnan nem lesz visszaút, vagy időben kirángatja valaki onnan, és visszatereli a helyes útra? Nem tudni. De addig bátran fogja borzolni a kedélyeket.
   

Fogalma sincs. Évek óta fogalma sincs arról, mit cselekszik, mit miért tesz, mintha valami ködös, romos álomban rekedt volna ahonnan sehogy sem jut ki, mégis, minden nap más és más a színtér, más és más szereplőkkel. Ez az élete. Hosszú ideje próbál kitörni, de mindig falak veszik körbe; ha egy ledől, mintha azonnal épülne a másik, és így tovább. Ez a fal lehet a család, amely egy bizonyos pont felé húzza, amit ő egyik pillanatban akar, a másikban nem. Pedig mindig szilárd akarata volt, mindig tudta, mi az, amit a jövőben látni szeretne. Úgy hitte magáról, hogy mindenre felkészült, hogy sosem éri el olyan, amely valóban fájhat számára, és sosem fog csalódni. Rideg akart lenni, de sosem sikerült, egyedül akart boldogulni, és mikor mégis odakerült, képtelen lépni. Hogy beleőrül-e? Fogalma sincs, józan eszért szerencsére nem kínozza kórság, csupán csak azok a felnőtt dolgok, amikor elérték őt.
Végzős volt, a másik pillanatban pedig már kisétált az utolsó vizsgájáról. Egy hosszú séta a birtokon, mintha némán búcsúzkodott volna az iskolától. Nem érzelgős fajta, sosem volt az, de hét hosszú év áll mögötte és ennyit megérdemelt. Csendes séta volt, egyedül, hisz csalódottsága kísérte őt, és az utolsó időkben már csak egymaga volt, és a könyvei. Talán, ha azt nézi, jól is jött, semmi és senki nem vette el a figyelmét, csak azzal foglalkozhatott, hogy a RAVASZ vizsga minél jobban sikerülhessen. Mardosó keserűséggel, de a cél ez volt. Nem érezte mégse elégedettnek magát, hiába tudta, érezte, hogy nem sok mindent rontott. Az élet nem ebből áll, nem csak a könyvekből és ezt akkor látta, amikor a sok, hozzá hasonlóan vizsgától menekült arc lófrált a kastélyban.
Összepakolt, és elindult. Várta az élet, várták a remények. A munka, amelyet megpályázott, amely talán egy olyan kalandot hozhat az életébe, amely befoltozza a régi lyukakat és sebeket. Túl sok talán.
Az igazi gond akkor fogadta, akkor ölelte magához, amikor kilépett a cukormázas világból; az iskola falai között nem érezte azt, amely a való világot jellemezte. A nyomást, a sötétséget, a suttogást. Túl sok minden, egyszerre. Nem mondta magát egyszer sem jónak, de rossznak sem. Úgy vélte, a tökéletes pártatlanság elegendő lesz ahhoz, hogy megálljon a két lábán, viszont úgy nézett ki, hogy nehezebb, mint bármelyik oldalon megmaradni. Odahaza vártak tőle a vizsgák mellett nagyobb feladatot, nagyobb választ, bármit, amellyel megváltoztathatta egy apró mértékben a jövőt, pedig ő még kicsit gyerek akart lenni, olyan gyerek, aki eldicsekedhet a jegyeivel, izgulhat az új feladat, a munkahely a tanulás miatt, akinek nem kell arra válaszolnia, kihez akar hűséges lenni.
Csak egy kicsit akart..
De nem tört meg. Manapság sem már, mint annak idején az iskola falai között. Csendesebb kissé, ridegebb, de minden a régi. Nem vált gonosszá, de jóvá sem. Tovább tanul, nem választott, abba temetkezett. Mogorva természetével talán sokakat megijeszt, talán épp azt hiszik, hogy pont ő az, aki nyíltan a rossz oldalra állt. Meglehet. Sosem árt, ha inkább félnek tőle, mint semmibe veszik.

Fáradt sóhajjal pakol le agglegénylakásában. London belvárosában egy apró, szobakonyha az övé. Szüleitől „kapta”, mint elismerést a szép bizonyítványért, kitartásáért. Egy menedék, ahol az lehet, aki csak akar. A városrész még a mugliké, viszont érzi, érezni, hogy mocorognak, mintha kezdenék úgy vélni, nem jó itt nekik, nem jobb. A lakás külsőre átlagos, odabent viszont kényelmes, és örökmozgó. Vendéget ritkán lát, családja szokása beállítani, lézengeni, barátai pedig csak erős túlzással akadnak, nem hiszi, hogy ide kívánkoznak. Tökéletes túlélő ő egyedül.
Leülve egy pöccintéssel indítja be halkan a rádiót, miközben tanulnivalója és megírandó papírhalmok kerülnek elé és körmölni kezd. Aprócska háttérzaj, a zenekar lágy dallamot játszik, bal keze mellett még ott pihen a reggeli  próféta. Mégis az zakatol a fejében, azok az arcok, akikkel a napokban futólag találkozott össze. Régi iskolatársak, talán azok, akik még barátoknak számítottak. Ki a jó, ki a már egészen sötét oldal rabja, és ők voltak többen. Érdekes dolgokat állítottak neki, mintha nem teltek el volna évek, csak pár hét, és minden oké lenne. Csak mondták, szervezték, beszőtték. Nem akar gyáva lenni, de nem akar bolonddá válni sem. Fogalma sincs, mit akar dönteni és ez frusztrálja, rettentően. Talán finoman az is elhangzott, hogy nincs választása? Nem tudja felidézni..
Megrázza a fejét, és hátradől. Képtelen koncentrálni, képtelen arra, hogy odafigyeljen. Mit tehet az, aki egyedül maradt, akinek választania kell és nem tudja, melyik a helyes. Segítséget kellene kérnie, de az utolsó, akitől tehette, már rég nincs mellette, rég nem akarja, hogy ott legyen. Vagy ezt sem tudja. Fejét fogva áll fel inkább, tölt magának egy italt, és a kanapéra dobva magát, a plafonra mered. Lehet az lenne a legjobb, ha fogná magát, összeszedné a kis vagyonát és a világ másik végére menekülni, ahol nem éri el semmi és senki. Talán nem is keresnék olyan sokan.
A nyitott ablakon keresztül a mugli öregasszony hangosan búgó rádiójának hangja szűrődik be. Szörnyű hírek, halálesetek, megmagyarázhatatlan.. minden. Újabb korttyal tünteti el az italt, és elmereng a plafon repedésein. Megmagyarázhatatlan. Az bizony. Minden a feje tetejére áll, csak ő nem. Vékony jégen táncol, és az benne a vicces, hogy nem tud. Mindig is botlába volt.

[[az et egy része a régi, archív lapomból van átemelve]]