Megbűnhődte már

green like a flint

Nem szeret ide járni, a ház ideiglenes lakói erről ugyan nem tehetnek, de nyilván sejtik, hogy hajdani életmódjuk mellett vendégül látniuk őt valóságos öngyilkosság lett volna: most fordítva igaz, de nem ez zavarja, nem a kiszolgáltatottság, ami mindent belep, mennyi szenvednivaló, megbánnivaló sötét éjszakák magányára, ha épp jutna ideje mások bűneiért is vezekelni ébren a fiú mellett, itt vannak Flinték, a nem is teljesen ártatlan Flinték, akiket őszintén sajnálni lehetetlen - Cyprian megbűnhődte már, amit elkövetett vagy nem követett, de most együtt kell élnie biztonságos különpoklában a feleségével, leányával, a többi pedig halott, és erről legfőképp ő tehet.
Ő persze nem ítélkezik, egy ideje mintha minden hasonló gondolata újabb bűntudat-szikrát csiholna belé, Cyprian is ember, és ez manapság elég feloldozás, részéről biztosan, másra meg nincs szükség ahhoz, hogy most is belépjen azon az átkozott ajtón, sokadszorra is beszívja a levegőt, amit valaki empatikusnak kellene helyette, Mafaldának, akárkinek, aki nem csak gondolja Cyprian emberségét, de ki is mondja, akinek ajkán állandó gyógyír cseppen három elvesztett gyermek emlékére, és ha itt az utolsó, hát arra biztat, öleljék azt, és reménykedjenek. Ő nem tenné, nem természete, valószínűleg rég megőrült volna, de ez is megkülönbözteti őket, és Satchel elvtárs - aki a gyermeke felett sem szűnt meg felemás arckifejezésével ellátni őt, útbaigazítani a Flintek helyzetét illetően, pedig egyértelmű volt, hogy eredetileg nem kértek belőle, de Satchel elvtárs amúgy sem volt soha normális, ezen pedig egy kölyök nyilván nem változtat majd - külön megjegyezte számára, Cyprian Flint áldozat mindenek előtt, régi idők nagy lovagja, aki felett becsukták a mesekönyvet, szólt a szép dallam a csecsemő rózsaszín orra felett, Satchel elvtárs kérlelhetetlen egyébként, bassza meg őt a jóisten a fiúval együtt, akiről meg mélyen hallgat, közölnivalója pedig biztosan lenne.
Abban azért igaza van, hogy a ház ideiglenes lakói számára ő hírnök, olykor rossz hírek hozója, óhatatlanul összenő alakja az újabb veszteségekkel, ma ez halt meg, holnap az fog, ez bukott meg, az a törvényjavaslat, és a Wizengamot dísztalárjában temetik majd azt, amiben Cyprian Flint hitt - költözik valami emberség a hangjába, mikor most megszólítja, hogy ő nem szeret itt időzni, egyikük hibája sem. A körülmények összjátéka.
- Mr. Flint, ezúttal a Minisztérium híreivel szolgálhatok. Betörtek a birtokukra néhány órával ezelőtt, a helyszínről jöttem egyenesen. - kárjelentést várnak, inkább valószínűleg megszokásból, a túlélésért semmi sem drága, de nem aljasodtak el, nem váltak árnyékká - ha tőle elvennék aurori talárját, auror maradna. A Wizengamot egy tagja is az marad csak, ami, a feleség és gyermek is, az életnek mennie kell valahogy tovább. Hacsak ő majd most meg nem állítja: újból, mert nem felejtette el kettejük sötét szövetségét azon a partin, aztán a menekülés után a testtartását, tekintetét. Fáradtan sóhajt egyet, mielőtt folytatná, papírokat szed elő és ad át, ezzel is húzza az időt, mert ezt utálja a legjobban, Mafalda-mosollyal reményt lopni a nincstelenségbe, úgy, hogy azt semmi nem tartja meg a szereteten kívül.. és az olyan könnyen tűnik a semmibe ilyenkor. A túlélésért semmi sem drága. - Hárman hatoltak be a birtokra, a pontos dátumokat a pergamenen találják. A ház romjai jelenleg átok-sújtotta területnek minősülnek. A második behatoló.. Cailin Flint néven került regisztrálásra.

Ezen a helyen egybe hajolnak az árnyak, és érzem üres arcuk megvetését a bőrömön, érzem minden egyes itt töltött pillanatban, hogy aki magasan állt a tömeg felett, az a magasból hullik alá, kérlelhetetlen, szétroncsoló puffanással. Az oszlopok, amik tartottak, mostanra mind kifordultak a helyükről, és egykori mesterem gondolatára már nem csupán a görcsös hidegrázás vesz erőt rajtam. Ha akkor tudtam volna - nos, persze, senki nem tudhatta, egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy majd egy napon ide jutunk, hogy az eszmék, amiket mindenek fölött állónak ítéltünk, ebben az állapotban többé nem számítanak majd. Két lányom halott, bár egyikükről ezt még nem bizonyították, és azóta üres, mocsaras sírgödröktől hangosak az álmaim, már ha éppen alszom. Megdöbbentő ennyire kiszolgáltatottnak lenni, ismeretlen és lidérces érzés, befúj a talárom alá, mint a csontropogtatóan hideg szél.
Minchum halott. Nem mintha bármit is vártam volna tőle életében, amennyire fel tudom idézni, mindig éppen csak annyinak láttam őt, amennyi valójában - egy jól szituált bábnak, aki rokonszenves mosollyal, elnéző fejbiccentéssel belesüppedt a székbe, amit a nála rátermettebbeknek készítettek elő. A hullája megkapja majd mindazt, amit életével megszolgált, és még sokkal többet is annál, míg az én örökösen szembeszegülő, végtelenül makacs és bátor lányom, akit - fájva gondolok erre - életében sosem értékeltem, talán egy út mentén fekszik, arccal a sárban, ahol nincs senki, aki bebugyolálja.

Moody belép, csupa döngő öntudat, én pedig öregembernek érzem magam hozzá képest. Ő szabadon járhat odakint, teljesítheti a kötelességeit, én pedig itt vagyok, a négy fal között, mindannak az árnyékával a szemem alatt, amit elkövettem, amiért mindenki más bűnhődött körülöttem. Meglep a hevesség, amivel érkezik, mintha bármilyen érdemleges információt megoszthatna velünk, kényszerűségből ideszorult vendégeivel.
– Ó, valóban? – Ez a kérdés annyira méltatlan a férfihoz, aki büszke és féltékeny szívvel őrizte ősei minden hagyatékát, mind szellemi, mind fizikai értelemben, hogy egy pillanatra megütközök önmagamon. Ám azután Moody folytatja, én pedig olyan hirtelen pattanok fel a puritán székről, mintha erre a hírre vártam volna egész eddigi életemben, és most indulhatnék, hogy bevégezzem, amire születtem. – Micsoda?! Az lehetetlen! Biztosan csak- – valami tévedés, bármi. És mi van, ha mégsem? Ha ez maga a remény, kegyetlen álruhában? Nem mondhatom el Leandrának, míg bizonyságot nem nyer.

green like a flint

Crouch felvont szemöldöke jelezte számára, hogy nem egyértelmű egyetlen fél előtt sem a történtek fonala: három váratlan név egymás alatt, érthetetlen kapcsolatban egymáshoz képest, nekik pedig jelenleg se idejük, se emberük a darabok után nézni, próbálgatni őket. Álltak hát némán a tények felett, egyikük kipillantva a győzelme koszorúja alól, furcsán hallgatagon, ő meg italt kívánt, mereven, kérlelhetetlenül figyelte a másikat, senki nem sajnált senkit, de mindenki érezte, kötelességüket mulasztják abban a pillanatban, hogy bármi rákerül a lap tetejére - a lapokra, amelyek most Cyprian Flint szeme elé kerültek, mint véres rongy, mint a bűntény bizonyítéka. Bizonyára olvasna a sorok között, nem idegenek neki a kifejezések, végül is a Wizengamot kiváló elméi mind ezen nevelkedtek, ezen öregedtek, és ő görcsös gyomorral ismeri fel, hogy ebben a helyzetben nem maradnak érintetlenek a fásult zsigerek, az apa kérdez, nem az egykori bűntettek bírája.
- Nem találtunk holttesteket. - most sem, de ahogy egykor, most sem jelent többet annál, hogy valami oszlik a sötétben, későn értik majd meg, hogy került oda, miért nem érezték a szagát előbb. Nem erre képezték ki, és Cyprian Flint, aki munkaügyeiből kifolyólag ismerte őt, nem is kérdez a nyomozás eredményeiről, nem von le következtetést és főleg nem kér számon, amit nagyon méltányol. Annyira méltányol, hogy magát meglepve segíteni akar neki, információval, higgadtsággal, akár egy kurva pohár itallal, de olyan nehéz a nyelve, ismeretlen a szándék, ő ölni szokott, nem vigaszt nyújtani, szálakat elvarrni, temetni olykor, és milyen nevetséges, méltatás nélkül maradó lenne, ha most hirtelen, látszólag a semmiért ellágyulna. A maga példányát emeli fel, megköszörüli a torkát, megadva magát mégis ennek az apró emberségnek, vágynak arra, hogy a kezét nyújtsa valakinek, akinek nem az kell, hanem az igazság. - Sem Arthur Pike, sem Cailin Flint, sem Edgar Bones nem kerültek elő. Mindhárman elhagyták a birtokot nemsokkal a robbanás után és az érkezésünk előtt. A legutóbbi intézkedéseknek köszönhetően nem léphetett a birtokra senki, aki nem tartozott az üggyel foglalkozó aurorok, vagy... a család tagjai közé.
Ennek a két férfi meg is felelt, maga írta alá az engedélyeiket, bár egyikük személyét sem értette épp itt: mindketten apró ügyekkel foglalkoztak, előbbi rablásokkal, egyszerűbb felderítéssel, utóbbi hírhedt volt róla, hogy szinte mindig túsztárgyalásokhoz rendelték, a Flint-ház bukása pedig értelemszerűen, minden hozzáértő számára egyik kategóriába sem illett. Kettejük felbukkanása egy időben azonos irányba mutatott, Cailin halotti mivolta pedig megkavarta az egészet, és bár szégyellte, de benne is érdeklődést csiholt. Merev arcával figyeli Cyprian Flintet, várja a döntéshozót, a sarokba szorított oroszlánt.
- Crouch még nem rendelte el az újabb nyomozást, de ha megteszi, nem nekem adja majd. Akarja, hogy... mégis megtegyem, ami módomban áll?