Antival

Július

És pörgés meg forgás, meg zúzás és nyúzás -ami Antit illeti. A nyarat mindig fenntartásokkal kezeltem, gonosz macska mód, lapítva lestem, ha gyerekek ugráltak boldog szülők karjaiba. Kajak örülnek a felügyeletnek? Egyáltalán annak, hogy ott vannak összezárva, velük egy házban, ráadásul tökéletes testvér bónusszal, aki politikai magazinokat lapozgat teázás közben? Bámulja az unalmas hablatyot, órákig képes elszöszölni ostoba cikkekkel, mintha nem lenne két havi végtelen ideje? Aztán hirtelen, apa és ő, döngetik a kérdést „Hol van Nina?” „Mit művel megint?” mégis megszakítják a végtelen folyamatot, amit politikának hívnak, mert dorgálni olyan fontos és mindenképp ki kell oktatni, ez meg az nem való, éppenséggel veszélyes, vagy egyenesen csúnya dolog.
Kirley meglátogat, szeretném, ha minden Dolohov egyenként, hülyét kapna tőle, még Anti is. De csak jövő héten és még nem tudja senki, hagy legyen meglepetés. Már nem vagyok kislány és ideje megmutatni mit tudok, hogy az ilyen megalázó pillanatok (itt állok apám mellett, mint egy fegyenc, Antoninék ajtaja előtt, hogy majd rábízzák a „kislányt”) eltűnjenek az életemből.
Biztos azt mondták neki kezelhetetlen vagyok és narkolepsziás, a kettő együtt nem járja és kizárja, hogy otthon maradjak egyedül. Mert Svetlanát bezzeg magával viszi, ő részesül abból az unalmas, politikai kegyből, amiből én nem értek semmit. Itt mindenki tud mindent, egyedül nekem nem szólnak róla soha. Kimaradok az egész hacacáréból, mert miért? Senki sem halt még bele a narkolepsziába és kit érdekel, ha néha eltöröm a lábam? Elvileg büszke varázslók vagyunk és elég egy pálcaintés, hogy eltűnjön a fájdalom, összeforrjon minden darabokra hulló részem. Apám olyan nagy ügyet csinál mindenből, mintha mutogatni akarná mennyire törődik velem azután is, hogy pofára ejtették.
Őt én kértem, személyesen, ha már lepasszolnak, hozzá kerüljek. Anti-Anti-Antimánia és nézzem a seggét, ha megfordul, remélem nem állig talárba bugyolálva vár, látni akarom az izmait, a tetoválását. Bámulni száját, ahogy beszél, csodálni milyen laza, némán elfolyni a kanapéján, keresztülnézni mindenki máson, mert csak ő érdekes.
Antonin volt a férfi definíciója ebben a számomra túl sok nővel zsúfolt Dolohov világban, mint egy kiskacsa követtem amerre járt, ellestem gesztusait, mimikáját, sokáig szétterpesztett lábakkal ültem, mint egy férfi, néha köptem is hozzá, azt gondoltam menő és majd jobban hasonlítok a királyra.
Mára már összezárom és beteges, szerelmes rajongásom csendes csodálattá csitult, igazán csak véletlen fogok az ölébe ülni, vagy beleejteni valamit, rányitni zuhanyzás közben, elcsórni az alsóját, ugyanabba a cigibe szívni bele.
Megdöntöm csípőm a küszöbön, mintha Antonin 14 éves lányokra gerjedne, kurva szexinek gondolom nyakamba akasztott cicanyakörvem, a Svetlanától lopott leheletnyi sminket, amit apám mellesleg észre sem vett, de amit majd Antihősöm biztosan értékelni fog és őrülni, hogy mára megőrjítem, mert bébicsősz úr, én készültem.  Annyit agyaltam hogy a Merlin szarába köszönjek. A „nyaut” elvetettem a pornós szájnyalást is, ahogy a kislányos sziaugribugrit, vagy a nyakába ugrást és azt, hogy a nem túl nagy, de alakuló mellem markolom. Ha nyílik az ajtó, annyit kap:
- Csá
Kéne a kezembe egy cigi

NOTES: Az élet előttem áll, és nem látok tőle semmit.