Julie & Celian ♛ Mad World

To: Julianne Vance

Ma reggel kedvem sem volt kimozdulni a kényelmes kis ágyamból, sőt, lakásomból. Pontosan tudtam, hogy milyen naphoz is érkeztünk el. Hiszen pont ezen a napon volt 4 éve annak, hogy Corneliát megöltem. Hogy megbántam-e? Azt hiszem, nem. Mindent ugyan úgy csinálnék, ahogyan aznap éjjel. Mégis, valamiért nehéz számomra ez a nap. Évforduló. A teher, melyet azóta folyamatosan magammal cipelek. Azóta a nap óta az életem részévé vált a sötétség. Magához húzott, körbefont, s azóta egyáltalán nem ereszt el. Aznap éjjel elveszítettem magamból egy darabot. Engedtem magamnak, hogy a gyilkos előtörjön belőlem. Családot akartam – a Nagyúr és társai ezt megadhatták. Legalábbis ezt hittem. De tévedtem. Igazából semmim és senkim sincs, s talán soha nem is volt. Hiszen Cornelia sem volt igazán az enyém. Megcsalt és átvágott, a szemembe hazudott, ki tudja, mennyi ideje. Végeztem vele. A lehető legtöbb értelemben. Habár a vére nem tapadt a kezemhez, hiszen megfojtottam, mégis, ha a kezemre néztem, láttam magam előtt az egészet. Őt. Az utolsó pillantásait, a könyörgő szavai fülemben visszhangoztak. Nem kegyelmeztem neki.
Idegesen rezzentem össze, mikor valaki odaállt az asztalomhoz és a nevemen szólított.
- Celian? – Felpillantottam rá, kissé gyilkolósan is talán, ugyanis szegény pára nem mert többet szólni. Csak lerakta, amit hozott, majd elmormogott néhány halk szócskát és távozott. Értetlenül bámultam utána, majd mély levegőt vettem.
Az arcomra csúsztattam a kezem, majd a halántékomra és lassan masszírozni kezdtem. Minden kép túl élénk volt előttem. Ám voltak fontosabb dolgaim is, mint a múlt. Sőt. Julie. Egy ideje túlságosan is elkezdte érdekelni őt a Halálfalók világa. A társaság maga. Találkozgat is valakivel, s ez kissé problémás. Hiszen nem tudom, mit akar. Maximum sejtésem van róla, de… pont ezért, ha megtudná, hogy közéjük tartozom, vége lenne az álcámnak. Ezt pedig egyáltalán nem hagyhatom. Vissza kell őt rántanom onnan, ahová tart. Nem bukhatok le előtte. Soha.
Ahogy felpillantottam, magam elé húztam az anyagokat, amiket az imént hoztak. Átnéztem őket, elvégeztem lassan a munkát, amik ezekkel jártak. Talán hosszú órákba is beletelt, de nem érdekelt, némileg ugyanis kikapcsolta az agyamat. Végül, a napi munkám végeztével álltam fel az asztaltól, félretolva mindent.
Újból Julien kezdtem gondolkodni. Sokszor legyeskedtem körülötte, de eddig nem volt különösebb oka, a saját kínzásomon kívül. Most viszont… más miatt kerestem a társaságát. Ahogy felálltam, körültekintettem a helyiségben, a nőt keresve. Reméltem, hogy még nem ment haza, amíg én a munkába temetkezve próbáltam kiverni a fejemből a múltat és a jelent is egyszerre.

395 words ♛ play with fire ♛ note: remélem, jó boldogsag

♛

Egy munkanap egészen addig könnyűnek ígérkezett, míg el nem kezdődött. Egy újságnál sohasem lehet tudni, mikor üt be a ménkő, a Prófétára pedig ez fokozottan igaz volt, hiszen itt folyamatosan képben kellett lenni az újdonságokkal, méghozzá minden témában. Néha hajlamos voltam azt hinni, hogy a Szombati Boszorkánynál vagy a Hírverőnél sokkal nyugisabb lehet az újságírók élete, hiszen csak a pletykákra kellett figyelniük, a varázslóvilágban keringő susmusolásra voltak kiélezve, aztán győzött a lelkiismeretem és megpróbáltam megakadályozni a belső hangjaimat abban, hogy leszóljanak másokat. Ezek az apró mentális csapongások legalább arra jók voltak, hogy kicsit kimosták a fejemet és utánuk újult erővel tudtam a rám váró feladatokra koncentrálni. A délelőtt folyamán volt egy egyáltalán nem hivatalos interjúm Harmsworth nagybátyjával - akit azért volt viszonylag könnyű rávenni, hogy kérlelje egy kicsit a rokonát, mert ő a kviddics szakértője volt, ezért az aurorparancsnokságról szóló infók hidegen hagyták -, ami annyira leszívott, hogy alig vártam a szerkesztőségbe való visszaérést. A csuklóm könyörgött a pihenésért, majdnem kiszakadt a helyéről, mivel a férfi nagyon szeretett beszélni, csak éppen sokszor a lényegről feledkezett meg... ezzel együtt járt, hogy alsó hangon a fél délutánt a felesleg kihúzásával, a jegyzeteim átírásával és bármilyen használható morzsa kibogarászásával fog telni. Ehhez viszont szükségem volt koffeinre, töménytelen mennyiségben. Muszáj volt kinyújtóztatnom a végtagjaimat, az ücsörgés kezdett az agyamra menni, ezért elindultam tenni egy kört az asztalok között. Nem én voltam az egyetlen, aki a sportnak ezen kicsinyített verzióját választotta, de hát ezzel járt az életünk.
- Hé, Yaxley! - Szólaltam meg a férfi mögé lépve, amikor megpillantottam őt, bár jelenleg olyan meredtem álldogált, mintha semmi sem lenne képes kizökkenteni gondolatai közül. Talán ha megbökdösném, észhez térne és nem viselkedne sóbálvány módjára az iroda kellős közepén. - Mit nézel ennyire? - Majdnem kicsúszott a számon, hogy csak nem szellemet lát, de inkább visszanyeltem a szavakat és belekortyoltam a szokásosan kezemben szorongatott kávébögrébe és hagytam, hogy a koffein lecsússzon a torkomon. A mai nap sosem lesz könnyebb. Sem neki, sem nekem, ezért is éreztem szükségét, hogy megkeressem és néhány percet ellopva a munkaidőből beszélgessek vele egy kicsit. Négy éve annak, hogy Cornelia meghalt, én pedig nem hittem volna, hogy ennyi idő után is közöm lesz ahhoz a személyhez, akit elmondása szerint mindenkinél jobban szeretett. A tettei nem mindig támasztották alá ezt az állítását, de... már nem tudja megvédeni magát.

To: Julianne Vance

Életünk minden pillanata meghatároz minket. Nem telik el úgy perc, hogy ne hagyjon önmagunkon nyomot. Minden érintés, minden illat, minden szó… minden sérelem nyomot hagy a lelkünkben. Nem felejthetjük el soha. De bárcsak lehetne. Viszont, minél inkább el akarunk felejteni valamit, annál élénkebben jelenik meg lelki szemeink előtt. Nem igaz, Cornelia? Hiába akartam megszabadulni tőle, az emlékétől, nem ment. Nem érdekelt, hogy meghalt… az sem, hogy én öltem meg. Egyszerűen csak kínzott belülről az, hogy évente egyszer belesüllyedtem valami feneketlennek tűnő mocsárba. Miatta. Aki miatt talán olyan útra tévedtem, ami… nem is az én utam.
Mély levegőt vettem, miközben tekintetemmel Juliet kutattam. Le akartam kötni a figyelmem, hiszen volt dolgom! Méghozzá továbbra is mélyen elrejteni azt, melyik oldalon állok. Nem juthatott el hozzám, nem tudhatta meg, hogy voltaképpen, akárcsak egy beépített titkos ügynök, úgy díszelegtem itt, a közelében. Hiszen, ha megtudta volna… ha eljutottunk volna oda, valószínűleg meg kellett volna ölnöm. Lebuktatott volna. Tudtam, hogy ez lett volna az első tette.
Mögém lépett és a nevemen szólított, amire egyből felfigyeltem, így felé fordultam. Oh, hol a fenében bujkált eddig? A lényeg viszont az volt, hogy előkerült. Igen. A terv igazából eddig volt meg.
- Voltaképpen téged kerestelek, Anne. – A becézés ösztönszerűen jött, habár kételkedtem benne, hogy értékelni fogja. Még egy mosolyfélét is megejtettem felé, majd hanyagul vállat vontam.
- A sok kávétól fel fogsz pörögni. – Jegyeztem meg a bögréjére bökve, majd nagyot nyeltem. A mosolyom lassan elillant. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy elszakítottam róla a tekintetemet, a földre szegezve. Közeledni akartam felé, a bizalmába férkőzni és ehhez, szégyenszemre a barátnőjét akartam használni. A halott barátnőjét. Vettem egy mély levegőt, majd a szemem sarkából néztem rá újfent.
- Mondd csak… hogy viseled? Jól vagy? – Kérdeztem halkan, bizalmas hangsúllyal, miközben teljesen felé fordítottam újra a fejem. Vajon mit tenne Julianne, ha tudná, hogy Cornelia gyilkosával beszélget ebben a pillanatban is? Miféle viszályokat szítana, ó, istenem! Ez a gondolat valahogy elkezdett csábítóvá válni. Egy egészen kicsit. De nem akartam elárulni magam.
- Sétálunk egyet? Úgyis végeztem mára. – Javasoltam, miközben a kabátomért nyúltam és amint magamhoz vettem, bele is bújtam. – Sőt, hazakísérlek. – Egészítettem ki magam határozottsággal a hangomban.

354 words ♛ play with fire ♛ note: elnézést a késésért :O

♛

- Engem? Ó, jaj, most mire van szükséged? – Kérdeztem rá egy halvány félmosollyal. Igazából, ott segítettem, ahol tudtam, de Celian-al elég régóta ismertük egymást ahhoz, hogy amikor kedvem van, akkor elkezdjem szívni a vérét. Már a Roxfort-ban is több időt töltöttünk együtt, mint kellett volna: a legjobb barátnőm párja volt és az csak hab volt a tortán, hogy még jól ki is jöttünk egymással, ezért Cornelia-nak sohasem kellett választani kettőnk között. Eleinte féltettem őt Yaxley-től, hiszen… nagyjából mindenki hallott sztorikat a családjáról, de egy embert nem ítélhetünk meg a rokonai alapján. Celian pedig átment a próbákon és biztos voltam benne, hogy a mai napig fáj neki Cornelia elvesztése. Ahogy nekem is, éppen ezért volt egyszerűen borzasztó a mai nap. És ez volt az oka annak is, hogy újabb bögre kávét töltöttem magamnak: a koffein felpörgetett, elérte, hogy a munkamára koncentráljak és ha fél percnél tovább nincs tennivalóm, akkor találjak valamit, amivel foglalkozni tudok. Ezen a napon mindig többet és intenzívebben gondoltam a tragikusan fiatalon elhunyt barátnőmre és Celian-t látva még inkább erősödött bennem a rossz érzés.
- Az a lényeg, hogy felpörögjek, szóval jó úton járok. – Bólintással nyomatékosítottam, sőt, bele is kortyoltam a bögrémbe. A forró kávé végigszáguldott a torkomon és szinte éreztem, hogy az enyém lesz az egész este és akár végkimerülésig is dolgozhatok. Bár, ez csak akkor jöhetett volna össze, ha Celian kerüli annak a kérdésnek a feltevését, amit a mai napon nem szerettem volna hallani. Halkan sóhajtottam egyet és megcsóváltam a fejem.
- Én még nem végeztem mára, de ha azt akarod, hogy válaszoljak a kérdésedre, akkor tényleg jól fog jönni egy séta. – Talán Celian-nak jólesne kicsit beszélni az évekkel ezelőtt a mai napon történtekről és így egyszerűbb volt elkezdeni kiönteni a lelkét. Az is igaz, hogy nem az a túlérzelmes típus, de nekem senki se mondja, hogy nem szerette a barátnőmet és nem viseli meg, ami történt. Esküvőt terveztek, a családja elfogadta a lányt, erre mindennek vége szakadt, amiért a Halálfalók megölték őt és a családját. Összeszorult a torkom annak a pillanatnak a gondolatára, amikor rájöttem, mi történt.
- Egyébként elmondanád, hogyan csinálod, hogy ilyen hamar végzel a munkával? – Őszintén érdeklődtem, de a mosoly a szám sarkában cinkos volt. Én bárhogy igyekeztem sohasem végeztem a munkaidő tényleges vége előtt… nem mintha egy szerkesztőségben létezett volna a reggel nyolctól délután négyig tartó munka.
Ahogy kiléptünk az ajtón megcsapott a friss levegő és jólesett a simogató szellő. A kávébögrémtől útközben megszabadultam, most már csak és kizárólag Celian-ra figyeltem.
- Nehéz nap a mai. Mindig az. – Vallottam be aztán hirtelen. - De pont neked mondjam? – Fordítottam felé a fejem.

To: Julianne Vance

Akárhányszor erre a nőre néztem, mindig lepergett előttem, ami történt. S ezenfelül minden más pillanat is, amiket együtt töltöttünk – egy társaságban, mondhatni, egy csapatban. Sosem volt ellenemre, hogy a barátnőm barátnője is velünk tartson egy-egy eseményre, vagy részese legyen a kettőnk szórakozásának, vagy bármi egyéb. Ha Cornelia boldog volt, az engem is boldoggá tett és ezen túl semmi más nem számított. Semmi, egészen addig a pillanatig, míg el nem árult és ki nem játszott. Mai napig nem értem, hogyan hihette, hogy átverhet engem és hülyének nézhet. Fájt, amit csinált. Szerettem őt. Úgy, mint még soha senkit… és vélhetően, ezek után már tényleg, soha senkit nem fogok újra úgy szeretni, mint őt egykor. Olyan falakat emeltem magam köré, amik ezt egyszerűen meggátolják. Hiszen miért nyissam meg a szívem bárki felé, mikor az enyém romlott, sötét és érzéketlen? Nem láttam értelmét.
- Csak váltani akarok veled néhány szót. – Válaszoltam töprengve. Nem láttam nagy ellenkezést a nőtől, így egy kisebb sóhajjal nyugtáztam a dolgot. Felvontam némileg a szemöldököm a válaszára.
- Miért is akarsz felpörögni? – Érdeklődtem kíváncsian, miközben lopva végigmértem a nőt. Érdekes nem mellesleg megfigyelni, hogy főleg a sulikban, mennyire egymáshoz verődnek a gyönyörű lányok… néha rivalizálnak is persze, de az egészen más kérdés. Cornelia gyönyörű volt és Julianne sem panaszkodhatott. De basszus, miért gondolkodok én ilyeneken?
- Mivel nem végeztél? Ha akarod, esetleg segíthetek is. – Nevettem fel halkan, de nem gondoltam komolyan. Nem egy volt a munkakörünk és ha valóban akartam volna neki segíteni, akkor sem vehettem volna át az ő munkáját. Örültem, hogy nem ellenkezett viszont és elindult velem. Nem tudtam, fog-e egyáltalán reagálni a kérdésemre, amit feltettem. Hiszen feltett szándékom volt felkavarni vele az állóvizet. A múlt sebeit feltépni, a fájdalmat előhívni és… emlékeztetni valami olyanra, amiről biztos, hogy inkább megfeledkezett volna. Főleg ma.
- Oh, hogy én? – Mutattam magamra meglepve, egy félmosoly kíséretében. – Ugyan már. Ez csak… ez csak varázslat. Volt munka… – A kezemmel tettem egy legyintést, mintha a pálca a kezemben lenne. – …nincs munka. – Persze, nyilván szórakoztam csak. A munkámmal kapcsolatban becsületes, sőt, alapos voltam, hiszen számtalan nyomot kellett eltüntetnem a cikkekből, melyek napvilágra kerülhettek volna. Nahát, igen, a cenzúra… a Celian Yaxley-féle cenzúra.
Ahogy kiértünk az épületből, lazán zsebre raktam az egyik kezemet, így lépkedtem a nő mellett, szinte rá sem nézve. Egészen addig a pontig, mikor újra meg nem szólalt.
- Nekem, mert csak én érthetlek meg igazán. – Oh, meg a fenéket… …én öltem meg és adom itt a nagy álszentet. Néha elgondolkodtam, hogyan vagyok képes tükörbe nézni, de aztán a másik pillanatban mindig legyűrtem a bűntudatomat. – Még mindig fogalmam sincs, mi történt pontosan. Mármint, az nyilvánvaló, hogy kik ölték meg, de… - Idegesen felnevettem, a legjobb színészeket meghazudtoló módon imitáltam a kifakadásomat. A hajamba túrva néztem magam elé, megtorpanva, a földön egy pontot figyelve. – Miért? Miért tették? Ő… soha nem ártott senkinek. – Suttogtam szinte, de Julianne pontosan hallhatta, hiszen ott állt mellettem.

478 words ♛ play with fire ♛ note: gyors voltam most :3

♛