Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

wearing all vintage misery EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

wearing all vintage misery EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

wearing all vintage misery EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

wearing all vintage misery EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

wearing all vintage misery EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

wearing all vintage misery EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

wearing all vintage misery EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

wearing all vintage misery EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

wearing all vintage misery EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 48 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 48 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

wearing all vintage misery



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 29 Márc. - 15:12
A könyvtárszobában várakozik egyenes gerinccel, fegyelmezetten, mint amikor a tanítóját várta gyerekként. Pedig Moody nem jön. Nem jött el egy, másfél, két órája, amikor kellett volna, és nem jött el aztóa sem, és nem is fog már, és neki már el kellett volna indulnia a gyűlésre.
Nyilván még csak részt venni sem akart benne. Vagy csak vele egy légtérben lenni, vagy egyáltalán ránézni. Nem mintha az érzés ne lenne kölcsönös, de ez még így is valahogy fáj, valami hányingerkeltő, szorongató érzés a mellkasában, ami jól elkülönül a gyomrában és a nyelőcsövében fészkelő idegességtől. És nemcsak fáj, hanem megalázó is a jól megválasztott mellőzés, igen, ez a neki való eljárás, az apja először kitalálja, hogy felszolgálja ősellenségének mint kémet, Moodyt bízza meg, hogy bepácolja, Moody erre odavakkantja, hogy alkalmatlan, gyenge stb., és nem fogja „mentorálni”, bármit jelentsen is ez, aztán az egésznek nincs még annyi jelentősége sem, hogy valamelyikük odaszóljon, hogy menjen vissza játszani az udvarra.
Megúszta tehát. A gyomortáji idegesség azonban nem múlik el, csak háttérbe szorul, ahogy a múló percekkel a mellkasában hasogató érzés terjeszkedik egyre jobban, előbb csak a torkában, a hasüregében, aztán kitölti teljesen, mint valami bénító idegméreg. Hogy juthatott el idáig, ennyire mélyre, hogy árulás legyen ez Moodytól, hogy fizikailag hányingert keltsen az elutasítása, hogyan, mikor annyira kibaszottul vigyázott, hogy ne felejtse el megvetni egy másodpercre sem. Tessék; ennyire alkalmas a hírszerzésre. Most már pláne megteheti, hogy távolmarad a gyűlésről, nem megy sehova sem, visszamegy szépen a szobájába (hiszen csak egy iskolás gyerek, mégis mit csinálna a felnőttek útmutatása nélkül), és újrahúzza az összes sebet, amibe az elmúlt napokat sűrítette, és újakat készít, és addig folytatja, amíg el nem múlik ez a kibaszott sajgás. Moody miatt. MOODY miatt. Remekül összemelegedtetek. Remekül összemelegedtetek. Mindent odaadott volna annak a rohadéknak. Remekül összemelegedtetek. Mindent oda is adott. Remekül össze. És arra sem képes, hogy annyit mondjon, nem. Vagy legalább küldjön egy kibaszott baglyot.
Úgy hoppanál, mintha ölne.

Az arcába csapódik a jeges szél, innen még csak szürke és fekete foltok a sírkövek, és olyan erővel markolja a pálcáját, hogy az ujjai zsibbadni kezdenek az elszorított vérkeringéstől. Dolohov, amint lemészárolja a kislányokat. Ha most odamegy, két parancsot is megszeg. Még így is ezerszer inkább Voldemort, mint az apja meg az az imádott rohadékja. Ha odamegy, el fogja mondani, hogy az apja mit parancsolt. Ha odamegy, akkor Voldemort tudni fogja, hogy semmit nem jelent az apjának. Ha odamegy, értéktelenné válik. Az sem érdekelné, hogy még az iskolát sem végezted el és nem vagy jártas a sötét oldal mágiájában. Dolohov csupa vér. Ha odamegy, Voldemort talán kidobja, talán megöli, talán felhasználja az apja ravasz húzását ellene hamis információkkal vagy a hamis biztonságérzettel, amit a terv jelenthet számára. Ha odamegy, ráütik azt a billogot, amit sosem akart, és tovább kell hazudnia, alakoskodnia, dörgölőznie, ami eddig sem ment fényesen.
De még így is ezerszer inkább ez, mint az a két rohadék. Inkább ez, mint a kibaszott, szánalmas sajgás.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Csüt. 29 Márc. - 15:38
green like money



Nem mintha lett volna lehetősége nemet mondani - Crouch nem hagyott csatornát sem arra, hogy esetleg elutasítsa a nem is kérését, de parancsát, még ha nem is úgy fogalmazott. Úgy fogalmazott, mintha az apja lenne, arra kérné, segítsen az öccse házifeladatában: de az öccse ezúttal azt kapta papírra, hogyan feküdjön hanyatt egy sorozatgyilkosnak, hogyan dörgölje tenyeréhez az arcát, mindezt csak azért, hogy a pirospontot az apja saját kezűleg vésse az ellenőrzőjébe.
Halkan káromkodott egyet a gondos kézírás láttán, aztán kigurult a fedezékből, és arcon lőtt egy addig megfigyelt, csuklyás alakot. Behúzta maga mögött a sikátorba, és épp nekilátott a szállíthatóvá tételére - ez bezzeg az ő házifeladata volt, épp most, épp ilyenkor, mikor két helyen kellene lennie egyszerre - mikor meghallja a háta mögött azt a jellegzetes kopogást. Egy sétapálcához tartozik.
Már csak arra van ideje, hogy eszébe jusson: talán ez lesz az a nap, amikor végre valóban megöli valaki.

Dühödten félrerúgja a holttest letépett fejét - nem így akarta, általában soha nincs szándékában nyakig megfürdeni valakinek a belsőjében, de ezt felemlegetni olyan volna, mintha hálátlan lenne a közönségével szemben. Crouch közönségével szemben, mert számtalanszor nyilvánvalóvá tette már előtte, mennyire nem érdekli, sőt, mennyire undorítja ez a tetszelgés, az interjúi, a kitüntetései, miért nem hagyja egyszerűen dolgozni, felőle még a megbecsülést is megtarthatja az utolsó cseppekig - de Crouch reputációja olyan volt, mint egy kielégíthetetlen szerető, lopva közelített, eleinte látszólag keveset követelt, aztán soha többé nem engedett szabadon lélegezni. Nem tudja már, melyik volt az a pont, mikor ez a tömény öngyűlölet belőle fakadva erőre kapott, és túlnőtte a tiszteletet, amit érzett felé, de mostanra kínos kötelesség lett minden dicsérete, és néha azt kívánta, bár ne lenne.. ennyire önmaga? Ez ostobaság. Megkapta, amit eredetileg akart, ezzel kellene megelégednie mindenféle érzelmek helyett.
Most van ideje újra értelmezni az üzenetet - és aztán rohanni, hátrahagyni a két hullát az esőtől sárossá kavart, húgyszagú sikátorban, egy felborult kuka mögül hoppanálni, és megint, megint kibaszottul kockára tenni minden eddigi eredményét, és főleg a kölyök életét. Mert nem kétli, hogy oda fog menni, mert parancsolták, mert az apjának nem lehet nemet mondani, lám, még neki magának sem sikerült. Egy fűzfa mögé érkezik, fájdalmasan nekilapul a törzsének, a hirtelen beállt félhomályban vadul keresi az alakot, és csak a tehetetlenség fűti tovább, hogy ne álljon meg, ne adja fel.. ostoba, kibaszott ostoba kölyök, nyilván már rég feláldozta magát, végre feláldozhatja magát, ezzel őt is bünteti, mindkettő őt bünteti, és itt és most, ezen a szent helyen kellene, hogy megfogadja, hogy elköltözik, a nevét is megváltoztatja, és tisztességes ember lesz, mielőtt mindketten maguk mellé vonják a bitóra, pedig milyen jól el tudja ő pusztítani önmagát, nem kellenek hozzá..
És ott a fiú.

Nem mérlegeli, ki láthatja meg őket - a sötétben amúgy is minden figyelem a Nagyúré, nyilván mindük tekintetét birtokolja, egyiküknek sem tűnik fel a magányos utolsó, akit most, mint farkas, elmar a csordától - megragadja a kabátja nyakát, és minden ellenkezése ellenére elhoppanál vele. Úgy érzi, soha nem volt semmi ennyire nehéz, markolni a testét, el nem engedni, pedig sajog minden tagja, az űzöttségtől, a félelemtől, hogy mi lesz ennek a következménye.. Nagyot puffanva bukkannak ki, ki a franc tudja, hol. Nem követik őket - lihegve feltérdel a testéről, védővarázslatok után kutat az agyában, a legkezdetlegesebbeket elő is hívja, de nincs idő erre, kit érdekel amúgy is az életük, basszameg.
- Mi a kurva életet művelsz, Jr?! - borul rá, ezek után tényleg nem lényeges, hogy tönkreteszi az ő ruháját is névtelen halálfaló huszonkettő földi maradványaival, ez már súlytalan minden más fényében. Sosem volt még ilyen dühös rá, vagy az apjára. Hirtelen azt sem tudja, melyiknek szól a pofon, amit lekever neki, a csattanás hangja még sokáig elhallik a visszhangban. - Azt kérdeztem, mi a kurva életet művelsz!
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 29 Márc. - 16:47
Annyira gyorsan történik minden, hogy mire kimondhatná, mi a fasz, mire pálcát emelhetne, mire nekifeszülne a rántásnak, mire cselekvést válthatna ki az ereiben végigzúduló adrenalin, kibaszott Moody már rég padlóra vitte, és ez nem a temető kavicsos talaja a háta alatt.
- TE mi a faszt csinálsz? – csattan fel a másik szavába vágva, és megpróbálja lelökni magáról, két ököllel vág a mellkasára, cserébe ráhullik némi szövettörmelék, igen, ez határozottan emberi maradvány, Dolohov elvágja a kislány torkát, úristen, hogy mennyire bele akar marni Moodyba, van képe utána jönni, elrángatni, mint gyereket a seprűbolttól, még a puszta látványát is gyűlöli, ott a szeme a szeme helyén, nemhogy a közelségét, az érintését, az amúgy sem kellett neki, rohadjon meg, vérszemet kapott. – Mi van, végül mégis rákényszerített vala...
Félbemarad. Pengévé keskenyedik az ajka, és látszólagos higgadtsággal, lassan fordítja vissza a pofon erejétől oldalra nyekkent fejét. Érzi, ahogy Moody ujjai egyenként, élesen kirajzolódnak az arcán – pont úgy, mint az a fölényes, gúnyos félmosoly a száján.
Most egyenesen belenéz a szemébe.
- Szállj le rólam. – Nem is kéri, hanem parancsolja. – Nem mintha magyarázattal tartoznék – közli jegesen. – Mégis meddig kellett volna még várnom rád? Míg minden halálfalót kibelezel, akivel ma találkoztál? – Egy darab sötét varázsló az állára hullott valamikor, ledörzsöli onnan, látatlanban vért maszatol szét az arcának azon a felén, amelyik nem Moody kézjegyét viseli magán. – MI A FASZÉRT JÖTTÉL UTÁNAM, MI?! – üvölt rá aztán minden átmenet nélkül, és ha eddig nem szállt le róla, most újra nekiesik, és megpróbálja eltaszítani. Fáj ránézni. Fáj hozzáérni. Fáj ez a perverz élvezet, ez, hogy jó, hogy megütötte, ez, hogy jó, hogy itt van. Kurvára fáj.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Csüt. 29 Márc. - 17:00
green like money



Ez a kölyök lesz a fejfájára vésve - illetve mauzóleumára, hogy elférjen előtte a sok plüss és virág, amivel majd megemlékeznek a hősiességéről még azok is, akik soha nem tudtak róla többet a nevénél - erről gondoskodik. Első dolga lesz a végrendeletébe foglalni, hogy ENNEK A SZAROS KÖLYÖKNEK a nevét illesszék közvetlenül az övé alá, mint a halála tényleges okát, mert lehet, hogy végül egy pálca végén nyíló átok lesz maga az okozat, de az ok címe kizárólagosan őt illeti, még az apja előtt. Kibaszott Crouch meg a kibaszott fia.
- Azt hiszed, apád méltóztatott időben értesíteni arról, hogy én küldelek a vágóhídra?! És azt hiszed, igent mondtam rá?! - dühös, nyilván dühös, ő még a nagy pillanatát is tönkretette, amikor végre értelmet nyer az élete az apja előtt, de ha épp pápának neveznék is ki, az sem érdekelné, akkor sem foglalkozna most a lelkivilágával, főleg, ha a másik mindent elkövet az övének feldarabolásáért. - Bizonyára elnézést kellett volna kérnem a kurva célpontjaimtól, hogy nézzék már el, dögöljenek meg lehetőleg gyorsan, mert meg kell mentenem egy taknyost attól, hogy megölesse magát!
A földre nyomja az erőlködő karjait, egy pillanatra megfontolja, hogy elkábítja, de nem, most szépen egymásba szúrják az összes problémájukat, addig innen nem mozdulnak. De ha kell, a földön húzva cipeli majd az apja elé, mert ez nem mehet így tovább - nem szólhat arról az élete, hogy letüdőzi a nyugalmat, belehiggad abba, hogy nem foglalkoznak egymással, és mikor a legkisebb bajba is kerül, ő azonnal odaveti magát érte: főleg, mert senki nem kérte és senki nem tart rá igényt. Nincs szükségük rá, legfeljebb az átkaira.. Jr pedig ennél nyilvánvalóbbá nem tehetné, hogy érez felé.
- Azért jöttem utánad, mert nem akarom, hogy meghalj. - közli nyersen, ennél többre nem futja, nem tudná őszintén beismerni a magyarázatot. Úgysem kíváncsi rá, ez a törött kis semmiség meg magáért beszél. Kifejtheti neki, mit gondol az apja tervének logikai buktatóiról, de nyilván ez sem lényeges jelen pillanatban..
Most, hogy az adrenalin alábbhagy, rá kell jönnie, hogy megint azt a zsibbadt ürességet érzi, mint eddig, ha rá gondolt. Nyilvánvalóan nem kellett volna megmentenie, sőt.. de most már megint mindennek mindegy.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 29 Márc. - 19:59
A sajgás lassan átszíneződik ezzel a dühödt örüléssel, hogy itt van, de közben legszívesebben kikaparná a szemét újra, hogy itt van, hogy újra feltépi ezt, hogy folyamatosan helyet kér az agyában, az életében, a bizalmában, mikor elárulta mindezeket, amikor elfordult tőle, mikor azt gondolta, hogy ő, a világos oldal kedvenc rohadékja más, mint a többiek voltak, hogy tényleg törődik vele, mert ez a kibaszott rohadék a maga módján olyan jó volt hozzá, mint senki más, és darabokra robbant ez a gyerekes, eleve pusztulásra ítélt hittétel, és még mindig kiállnak a szívkamrafalaiból a szilánkok.
- Nem, nyilvánvalóan nem – mordul magától értetődően, nem is érti, minek beszélnek ilyen faszságokról, mikor mindketten pontosan tudják, hogy Moody sosem mondott volna igent egy ilyen megbízásra. – Tudtam, hogy nemet mondasz. Hiszen ismersz. Nem vagyok alkalmas aurornak sem, nemhogy erre. Taknyos vagyok, hülye vagyok, gyenge, és csalódtál bennem – mondja fel szinte énekelve a bűneit, amelyek valóban a bűnei, és nem is a teljes lajstrom, de ezekért Moodynak meg kellett volna bocsátania neki, a kötelessége lett volna, hogy megbocsásson, mert elhitette vele, hogy törődik vele, hogy ismeri, az igazi önmagát, és azzal törődik, de mégsem bocsátott meg. Mégsem tartott ki, mégsem tűrte el az összes hibáját, és ezért ő nem tud megbocsátani neki.
Ellenfeszít a leszorításnak, de az erő és a tapasztalat még mindig a másik oldalára billennek, igazából már nem gondolja, hogy valaha legyőzheti, vagy lehet akár csak közel olyan jó, mint ő. Ellenfeszít, de igazából csak élvezkedik a helyzeten, a legyőzöttségén, a tehetetlenségén: fölébe kerekedett, megint. Gyengének bizonyult, megint. Éles helyzetben Moody úgy ölné meg, hogy észre sem venné.
- Kibaszottul semmitől NEM KELL MEGMENTENED – förmed rá, és annyira meg akarja alázni, ahogy csak lehet, rá akar mutatni, mennyire nevetséges, hogy ugrál miatta, folyton megmentőset játszik. – Nem tartottad be az ígéreted – mondja mégis helyette nyomorultul, mert azt ígérte, hogy bántani fogja, de nem fogja hagyni, hogy más bántsa, azt ígérte, hogy megtorolja, de megbocsát, és aztán elfordult tőle. – Hol voltál, amikor szükségem volt rád? Akkor hol voltál, baszd meg? – Ezeket mondja teljesen értelmetlenül ahelyett, amit valóban mondani akart, és épphogy vissza tudja nyelni az utolsó mondat felét. – Nemkellettem neked.
Aztán felröhög a válaszon. Moody, ahogy naiv. Moody, ahogy megint úgy tesz, mintha érdekelné, mi van vele, pedig kibaszottul nem érdekli, hónapokig nem érdekelte, pedig kurvára szükség lett volna rá, hogy keresztüllője a kezét, hogy torkon bassza a pálcájával, csak akármi, ami épp eszébe jut a törődése formájaként. Moody, ahogy megint átbassza, és ő olyan nyomorultul azonnal elhiszi, hogy talán mégis csak az apja szólt későn, talán mégis van arra is magyarázat, hogy miért tudott elfordulni tőle hónapokra, és bármit megtenne érte, hogy legyen magyarázat.
- És azt gondolod, megölnének? Mégis mi a faszért ölnének meg? – gúnyosan vigyorog. – Mindenki azt hiszi, hogy számítok neki. Miért ölnének meg, mikor nagyobb a bevitt találat, ha egyszerűen csak elárulom? Menj csak vissza nyugodtan trancsírozni, és hagyd meg az aggódást az.. ügyeletes perverz apucimnak. - Vágyik rá, hogy arcul vágja még egyszer.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Hétf. 2 Ápr. - 22:57
green like money



Vajon lehet ez a helyzet még kínzóbb mindkettejük számára? Vajon segítene, ha most szabadjára engedné ezt a tehetetlen haragot, és úgy szájon találná vágni vele, hogy kicsorbulna az ökle, de a lelke minden kibaszott szilárdsága, és józansága is. Rég rájött, a fiút bántani magát bántani, és ehhez túl önző.. de ahhoz is, hogy most feltárja előtte önmagát, hogy az arcába üvöltsön, az csapódjon az arccsontjának, hogy mit érez. Egyik sem könnyed, és mindkettő olyan következményekkel jár, amelyeket nem lát be: de ha csendben marad, menten maga ellen fordul.
Elképzeli, hogy mégis a második lehetőség mellett dönt, és elfogadja, hogy nem küzdhet tovább a sorsával, jöjjön hát az égszakadás, a kibaszott végítélet, legyen valamely pont a mondat üvöltéssel teli végén, és végre lemondhat minden maradék emberségéről, nem kell ragaszkodnia többé ahhoz, hogy nem halhat meg - az utóbbi napok tanúsága szerint - mert van valaki, van még valaki, akiért felelősséget érez. Nem Satchel, nem is maga Aurora vagy a gyermeke, nem a Rend és nem ez az átkozott Varázsvilág, hanem az a szerencsétlen fiú, akit soha, senki nem akart még megmenteni.
Elképzeli, és rögtön levonja a következtetést, hogy most sem tart erre igényt, mert ő maga sem tartana, ahogy nem is tartott egyetlen alkalommal sem, azt kivéve, mikor rájött, hogy az apja elmenekült, magára hagyta a béklyóival, aztán később azon az első éjszakán, ott talán elfogadta volna a kinyújtott kezet, aztán többé nem. Nem fogadta el Mafaldáét sem, pedig könnyű út volt a nyugalom felé, igazán Dumbledore jobbját sem, ami tisztára mosta volna a bűneitől.. a fiú sem fogadná el az övét, és ki hitte volna, hogy van még szíve, ami megszakadhat ezért?
De talán bármi jobb, mint tovább húzni mindezt.
- ... szeretlek, Jr. Sajnálom. - milyen könnyű volt kimondani, könnyebb, mint eddig bármi, olyan könnyű, mintha igaz sem lenne, de nem viccel, nem trükközik, egyszerűen kijelent. Hogy pontosan mit sajnál, bonyolult: talán azt, hogy nem volt ott, amikor elméletileg szüksége volt rá, vagy azt, hogy most mégis megosztotta ezt vele.. bárhogy is legyen, a fiú dolga félreérteni, az övé pedig az, hogy boldogtalan legyen. Így szokták meg, ez jutott nekik: a fiú szerint külön, és a hangsúly mindig ezen lesz. - Szeretlek.
Épp most engedi el, feláll róla, és lepillant rá: hát mégis megtette, de sok mindenről hitte azt az életben, hogy ő soha nem jutna el odáig.. és itt áll, itt, vele, és olyan őszinte volt, amilyennek másokkal kellett volna lennie. Mint azokkal kellett volna lennie, akik őt szerették, és ő ellopta a szeretetüket és egyetlen vallomásba sűrítette, egyetlen hiábavaló, halál után kapkodó, de már vissza nem vonható vallomásba.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 3 Ápr. - 0:05
Csak azt akarja, hogy fájjon. Neki, Moodynak, az egész kibaszott világnak. Azt akarja, hogy megüsse. Hogy szálljon már le róla végre. Hogy tűnjön el a picsába, hogy soha többé ne kelljen néznie az átkozott pofáját az apja házában. Hogy olyan közel legyen, amíg már hányni tudna a közelségétől, legyen a bőre alatt, vájjon a csontjáig. De legfőképpen azt, hogy fájjon. Hogy kurvára fájjon.
Nem is lélegzik, csak néz Moodyra kifejezéstelenül tágra nyílt szemmel.
Röhögni akar rajta, ez lenne a leghelyénvalóbb, de nem bír, csak egy semmilyen fintorra futja, miközben lehunyt szemmel elfordítja a fejét. Lehanyatlanak az alkarjáról az ujjai, amelyekkel lefogva is úgy tett, mintha megpróbálná lefejteni magáról a kezét. Úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Nyilván az etikett is ezt diktálná. Mert mi a faszt mond erre az ember. Köszönöm, talán. Ki az egyáltalán, aki kimond ilyet, hogy a másiknak kelljen rá mondani valamit. Aztán úgy egy perc hallgatás után megismétlődik a szó, és végre elkezd érezni valamit a hirtelen csend hirtelen ürességében: HARAGOT.
Amint a férfi súlya nem szorítja a földhöz, lendületből hátrébb csúszik hanyatt fektében, ugyanígy támaszkodik fel a könyökére, felül félig, és ott marad, csak hogy talán viszolygással, talán gyűlölettel, de égő indulattal felnézhessen rá, mielőtt felkel. Alig láthatóan ingatja a fejét. Kaparja valami a torkát. Nyilván egy üvöltés. Azokra az alkalmakra gondol, amikor beleszórta a Hop-port a kandallóba, és csak nézte a zöld lángokat, beletartotta a karját, de nem mondott semmit, és megvárta, amíg a lángok újra sárgák és vörösek lesznek, és hólyagosra égetik. Arra, amikor (Dolohov megölte azokat a kibaszott kis picsákat, ketten együtt megölték őket) még ahhoz a kibaszott mugli lakásához is elment. A háztömbhöz, legalábbis. Arra, mikor először megfordult a fejében, hogy nem bírja, nem akarja tovább csinálni, nem lehet több vérben úszó Dolohov, és arra gondolt, hogy Moody talán segíthetne, ha megértené, ha megbocsátaná, ha meghallgatná… arra, hogy Moody, a remek Moody, Moody, akinek van pofája ilyet mondani, amit talán még az anyja se mondott soha, vagy maximum kétszer összesen – Moody kurvára nem volt sehol.
De talán ezt is érdemelte. Hazudott. Csalt. Még lopott is. Használta ezt a rohadékot. Ölt. Nem is egyet. Ugyan mi a faszt szeretne rajta? Mégis mi a kurva életet kellene jelentsen ez a szó, amitől az eszét vesztve tajtékzik, még ha uralkodik is magán, de amibe valahol szeretné, hogy betakargassák megint és megint és megint, mert annyira röhejesen puha és meleg. Azt, hogy elrángathatja? A szemet, amit elvett vagy amit adott neki? Mi a faszt szeretne rajta, mikor az, akinek gondolja, soha nem is létezett, de még azt se ismeri igazán? KI A FASZT szeret ez a szomorú seggfej, kit, és MINEK, mikor már annyira kibaszottul késő, most ha ki is szállna, akkor is csak ez maradna: kettős ügynök, halott kis picsák, mennyi vér, már késő, már ölt, Crickerleyt, a sárvérűt, a sárvérű ribancot, a büdös sárvérű kölyköket, darabokra szakította önmagát, Moody pedig nem hallgatná meg, nem értené meg, eddig sem tette, de még ha meg is tenné - Moody sem tehetné meg nem történtté se a múltat, se elkerülhetővé a jövőt.
Lassan kiegyenesedik, és most képes arra, hogy némán kivillantsa a fogait, de sokkal inkább egy sarokba szorított vadállat acsargásának tűnik, mint valami csonka, gúnyos nevetésnek, aminek szánta. Aztán marad a kifejezéstelen arc.
- Oké – vonja meg a vállát, és körülnéz, egyáltalán hol vannak. Aztán lép egyet felé, és kissé széttárja a karját. – Tessék. A tiéd vagyok – csak a szája legszéle rándul, ennyi telik a szarkasztikus mosolyból; már nem komoly a felajánlás. – Mondhattad volna neki is. Talán megkímélsz egy házasságtól.
Szereti; a nyári múltban a tenyere alatt a hasizmok kötegei, a forradások történetszövése és textúrája, és Moody kőből van. Odaadott volna neki mindent. Kit érdekelt, mit szeret vagy mit akar, bármelyik szeletet megkaphatta volna belőle, és akkor elfordult tőle. Elkésett a rohadt vallomásával. És azt akarja, hogy tudja is: elkésett, és semmi sem hozható már helyre. Az se számít, hogy milyen árat kell fizetnie érte: csak fájjon neki. Hátha fájni fog neki. Hátha üvölteni fog a kíntól. Hátha beledöglik ő is.
- Mindegy, Alastor, elkéstél.
Most üti meg, most fogja erőből megütni azzal, amit mond.
Rohadtul elkéstél azzal, hogy megments.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Kedd 3 Ápr. - 0:29
green like money



Egyszerre nyomja most a vállát a jövő minden eshetősége - az összesé, akikre ráhatással van az övé, főleg most, ebben a pillanatban. Lehet, hogy Mafalda, Dumbledore és Selwyn valami bizarr oknál fogva gratulálna neki, azt mondanák, végre átlépte saját magát, de ez most nem esik kényelmesen, sőt, határozottan szorító érzésként manifesztálódik a gyomrában, mintha még.. még mindig reménykedne abban, hogy nem egy szakadék felé rohannak, amibe beleveszni kötelesség, nem beleveszni egyet jelent a legszánalmasabbnak kijáró címmel - maguk öltenék fel, mert ezt a csodálatos, kibaszott civilizációt az ilyesmi nem érdekli, nem ér rá, mert piedesztálra kell emelnie a szépreményű fiút, a gondos apát és a feddhetetlen aurort.
Az ő történetének nem kell boldog befejezés, nem is illene hozzá és nem is tudna mit kezdeni vele: vigye haza, takarja egy kötött takaróba, és nézzék együtt a tüzet, mintha nem arra lennének kárhoztatva, hogy azt valaki más lerombolt otthona felett tegyék, külön-külön? Olyan lenne, mint mályvacukrot pirítani egy ország máglyája felett - és akkor majd bezárja, hogy ne férjenek hozzá, elzárja mindenki elől és megtartja magának
Úgy fél most tőle, mintha ítéletet mondhatna felette - de hiszen mondhat is, csak annál fogva, hogy az, aki. El kellene mennie megint, magát elzárnia, és megfeledkezni arról, létezett valahol egy kulcs. Mafalda, Dumbledore és Aurora hihet, amit akar, számukra lehetőség ilyesmiben gondolkodni - ők nyugodtan alhatnak, míg ő azért is bűnhődik, amit el sem követett.
- Nem tudom, mi a faszt képzelsz arról, apád mit oszt meg velem, de biztos lehetsz benne, hogy belőled semmit. - a lényegről persze nem beszélnek, és szinte azonnal meg is bánja az egészet, legszívesebben azt mondaná, hogy jól van, akkor menj, menj és ölesd meg magad, mert úgysem tehetek ellene semmit. Igazad van, hülye vagyok, de nélküled is épp akkora, mint melletted, nincs különbség. Szánalmasak vagyunk anélkül is, hogy kimondanám. - De ha ez kell neki, elveszlek.
Megvonja a vállát, hiányzik a kezéből egy pohár ital, vagy esetleg még néhány, valami, ami elvonja a figyelmét, ami kitart addig, amíg hazaér ezután a nap után és belezuhan az önutálatba, szinte udvariatlan is, hogy itt beszélgetnek, míg rá otthon vár a csend, hogy elfoglalja a benne eltört részeket. Milyen udvariatlan az egész, a fiúnak meg igaza van, de ha megfeszül, ha ott hal meg, sem mondta volna ki előtte - mert ez az egész érzés nem egy ballada szép fejezete, nem egy kurva fejezet egy regényből, az ember nem fogalmazhatja meg mindenét, az egész francos létezésének minden kibaszott esszenciáját egyetlen mondatban.. mert az nagyon udvariatlan volna. Udvariatlan volna kimondani, hogy szeretlek, mert akkor és csak akkor ember vagyok, látom az esélyt arra, hogy az maradjak, ugyan hagyd, hogy szeressem egy kicsit magam miattad. Akármit is mond ezek után, az közel sem fájhat annyira, mint amennyire ő tud magának.
- Még életben vagy - és amíg ez így marad, mindig meg fogod próbálni ezt az állapotot valahogy tönkretenni. Egyszer el fogok késni, de utána úgysem lesz lehetőségünk ezt megbeszélni. - egyszer igen, akár azért, mert nem marad belőle semmi, akár azért, mert nem lesz mit mondaniuk egymásnak. Egyelőre van, ez az ostorozás ismerős, szinte otthonos. Ez megszokható, sőt, már meg is szokta, talán Jr is, azért áll rá ilyen könnyen a szája, és addig sem kell megint őszintének lenni. Annál nincs ijesztőbb. - Te úgysem tudsz olyan kegyetlen lenni hozzám, mint amennyire én tudok az lenni: fejezd be ezt a drámázást.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 3 Ápr. - 11:07
Milyen furcsa, hogy még csak nem is tükröződik rajta megrendülés. Ugyanolyan sebhelyekkel szabdalt szoborarc, mint bármikor. Még csak nem is várt tőle reakciót. De akkor mégis mit várt. Bár mit is várt volna: már tudja a válaszait, vagy legalábbis azt hiszi, tudja. A puszta gondolattól, hogy valaha ennyire kiszolgáltassa magát, hányinger kerülgeti – Moody meg olyan furcsán, komoran diadalmas szobor, mintha valami bizarr diadalt aratott volna azzal, hogy világgá kiabálta, hova üssenek. Nem, ő soha nem mondana ilyet, de minek is, mikor az ő gyengesége is éppoly nyilvánvaló, csak sokkal reménytelenebb, mert Moody tulajdonképpen megkaphatná, amit akar, és nem is lenne ebben semmi becstelenség, amíg meg nem házasodik – és ha egy ilyen szövetségre cserélné a házasságot, abba is ki szólhatna bele. Ha nem kellene megházasodnia, nem is lenne ellene kifogása, lenne hova mennie otthonról (egy koszos mugli lakásba), és annak az esélye, hogy egy elborult pillanatban mégis nemz valami magához hasonló nyomorult fattyút, a nullára csökkenne. Némi groteszk vágyódással mérlegeli ezt a nem létező lehetőséget: Pandora sosem lehet az övé, vagy ha mégis, soha nem egészen, és sosem tudna osztozkodni rajta. De Moodyt birtokolhatná szőröstül-bőröstül. És Moody komfortos, méret után szabott, luxuskivitelű önpusztítás lenne, amit tudna élvezni.
Kutatva nézi az arcát, mintha azt próbálná eldönteni, hogy kiültek-e az arcára a gondolatai. Pedig nyilván nem. Moody sem az arcáról szokott olvasni, hanem belőle. Szinte lágyan mosolyodik el, fanyarul.
- Biztos lehetsz benne, hogy ha nem lennék méltatlan a figyelmedre, azt osztana meg belőlem, amit csak akarsz. – Ez még csak nem is kelt benne semmilyen érzést. Hiszen az apja épp most akarja odalökni az ellenségének – az, hogy a kedvencének lökje, voltaképpen hízelgő lenne. Méltatás. Megtiszteltetés. – Mégis mi olyan kibaszott különleges benned, Alastor? – Indulat nélkül kérdezi, mert ezt a mondatot már annyiszor feltette saját magának sziszegve és ordítva, hogy elment az ereje, mint a szénsav. – Már akkor odavolt érted, amikor még sehol nem volt a Hentes. Amikor kezdő auror voltál. Mi benned olyan kibaszott különleges? – szinte fásultan kérdezi, és nem vár választ, megrázza a fejét.
Várakozóan nézi, de most már nem is tudja, mit vár. Szereti, azt mondta, de hát hogy is szerethetné, és minek is szeretné, amikor nem azt akarja, hogy szeresse, azt akarja, hogy gyűlölje, hogy dühös legyen rá, hogy akarja darabokra tépni, és tegye is meg, hogy végre ő is érezhessen valamit a hányingerkeltő üresség után, ami egyszer majd szétszakítja belülről, mint a vákuum az űrben. Hogy mondja azt, hogy büszke rá, hogy elönthesse az a szégyenletes, automatikus melegség, aztán mondja azt, hogy csalódott, hogy lehessen tőle nyomorult. Az apja nyilván ezért nem tartja semmire, mert ennyire látványosan olyan, mint egy rohadt kutya: csak parancsokat és fülvakarást és oldalbarúgást akar, mást nem is tudna értelmezni. És Moody is pont olyan szar gazda lenne, mint Voldemort és az apja, mert szeretné, mert meg akarná menteni, ahelyett, hogy összetörné a bordáit végre egy kibaszott bottal.
Felnevet. Halkan, csúfondárosan. Hiába üt; lepereg a másikról.
- Tényleg azt hiszed, erre játszom? – rázza meg a fejét hitetlenkedve, pedig nem ez a kérdés, hanem az, hogy mitől olyan kibaszott értékes az élet megléte, ha a milyensége ennyire kurva mindegy. – Nem gondolod, hogy ha meg akarnék halni, egyedül is el tudnám intézni, vagy erre sem tartasz képesnek? – Nem is képes rá. Kibírhatatlan volt a gondolat, hogy az utolsó tette olyan legyen, amitől majd azt mondják rá: gyáva volt. Gyenge. És van is annyira az, hogy a végtelen sötétségben botladozva is érdekelje, mit mondana valami pöcs a hullája felett.
- Befejeztem. Nyilván nem tudok.
Milyen igaz: most sem. Meg akarta ütni, bele akart nyúlni az elevenébe, és Moody meg se rezzent. Drámázás. Vesz egy mély lélegzetet. Elengedhetné. De nem tudja. Ha ő nem szenved, akkor Moodynak kell, ha Moody nem üti meg, akkor megüti ő; zárt rendszer, a szenvedéseik összegének mindig állandónak kell lennie.
- Tudtam, hogy úgysem hagyod majd, hogy megtegyem. De úgysem volt rád szükségem hozzá.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Kedd 3 Ápr. - 13:50
green like money



Nem szereti, hogy ilyen gyorsan váltakoznak mellette az érzései - nem tinédzser már, és ebből a lélekállapotból az is több, mint elég volt. Az itt-ott megnyilatkozó harag, majd a fájdalmas semmi, az eufória, ami a legritkább, és aztán a várakozás, mert tükörágyú ők ketten, hiába az érzései, ha egyetlen kis feszültségre szétpattannak.
Szabadulni akar, mert az egész idegen, és főleg nagyon komoly fenyegetettséget jelent az ő pozíciójában, még azon túl is, hogy nyilván bárki  neszelné meg, ellene fordítaná: még, és talán főleg a fiú apja is. Hol van Voldemort ahhoz képest, ami sebeket és kárt ő tud tenni bennük a puszta, idézőjeles jóakaratával? Jr számára minden felfokozott, a haragja éppúgy, ahogy a simulékonysága, percek kérdése mindaz a szerep, amit eljátszik egy beszélgetés irányítása kedvéért, számára ez a mindennapos túlélés része, amíg az övé mindezek hiánya, a sztoikus nyugalom, és ugyan mindkettő erőltetett menet, az övét tönkreteszi ezzel. Csak pusztán azzal, ahogy beszél hozzá.. És ő utál üvegágyú lenni.
- ... - most például egyáltalán nem érti, miért kell ezt megvitassák, miért ezt az értelmetlen Káin-Ábel vitát, amihez végképp semmi köze, és csak üres frázisokat mondhatna róla, vagy azt, hogy talán kérdezze meg a saját apjától, és ne tőle remélje, hogy megfejti azt a mérgező rejtvényt, ami az életük. De tulajdonképpen az talán a legjobb, ha nem mond semmit, mert megint akaratán kívül került ebbe a helyzetbe, mint szinte mindig, ő valakinek a valamilyen eszmére való válasza, az alap, amire építheti a meggyőződését, függetlenül attól, vajon van-e mögötte bármi valóság. Hallgatni azonban gyerekes lenne, elsétálni sem lehet, hát kibaszottul belemennek egy újabb nagyszerű és főleg messzire vezető vitába. - Akkor figyelt fel rám, amikor megöltem az első célpontomat. Rowle előtt nem volt érvényben a főbenjáró átkok engedélyezése az aurorok számára.. én pedig lehetővé tettem és teszem a mai napig. Szellemi értelmemben én vagyok az apád elsőszülött fia, minden, amiben hisz. Én vagyok ennek a világnak a kibaszott jövője, akár akarom, akár nem.
Nem teszi hozzá, hogy a sors iróniája, hogy Rowle még csak nem is főbenjáró által halt meg, még csak nem is azért, mert elhatározta, hogy általa fog kiemelkedni a kezdő aurorok sorából: önvédelem volt, és főleg, puszta szerencse, ami aztán meghatározta az egész későbbi karrierjét. Eszébe jut Thorfinn Rowle, hogy aztán mégis összekötötte az életüket egy véletlen, és úgy általában, az összes kibaszott véletlen, ami semmitől nem engedi megszabadulni, legfeljebb megengedi, hogy később bűnhődjön érte.
Most meg nevet. Hát persze, miért lenne valami végre egyszerű.
- Nem hiszem, inkább azt várod, hogy valaki megtegye helyetted. Nyilván nagyon megalázónak éreznéd, ha apád mellett valami lényegtelen módon halnál meg. - ő is úgy érezné, mindkettőjük esetében. Nem mintha nem lenne üdítően más egy betegség áldozatának lenni, esetleg halálra innia magát, de tény, hogy az ilyen emberek képtelenek úgy elmenni, ahogy nem éltek, nagyot kell csapódnia az ajtónak, sok tekintetet kell rabul ejtenie, különben nem ért az egész szart sem. De persze az ő öngyilkosságaikban nem lenne méltóság, épp az ölné meg, hogy gesztusként teszik másoknak, ez sem róluk szól. - Persze, hogy nem volt. Alapvetően kevéssé van rám szükséged, érzelmi szempontból például egyáltalán nem: de ez nem így működik. Főleg nem racionálisan, de ezt Dolohov kapcsán nálam jobban megérthetted.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szer. 4 Ápr. - 21:40
Mennyire nyilvánvaló, hogy unja – elrángatta, engedett a kompulzív késztetésnek, hogy „megmentse”, kész, vége, most már unja a társaságát, unja a beszélgetést, talán meg is bánta, hogy így tett, és már elkívánkozik, kellemetlen, feszélyező lett az egész. Mennyire rohadtul ironikus, hogy ő az, akinek ez a beszélgetés jelent valamit. Aki tulajdonképpen élvezi ezt a pusztító és önpusztító érzelmi hullámvasutat kettejük között. Mert mintha elektromosságot vezettek volna a bénult tetemébe, elevennek érzi magát tőle, valóságosnak, nem is csupán létezőnek, hanem élőnek. És láthatónak. Moody látja. Vagy látta valamikor. Most meg már csak egy függőség az egész, függ a figyelmétől. Még az elbaszott megmentési próbálkozásaitól is, amit rühell.
Fájhatna a kelletlenül adott válasz. De voltaképpen mindketten tisztában voltak ezzel eddig is. Csak a kinyilatkoztatás profétikus voltán fintorodik el félmosolyszerűen.
- Eléggé sötét vagy jövőnek.
Egy darabig nézi, és Rowle-ra gondol, Moody emlékképére, amit megosztott vele – mi lett volna, ha akkor engedelmeskedik az utasításának, ha nem taszítja el a felkínált ajándékot, amit ugyan nem akart, de Moody mégis áldozatnak szánta neki, akkor vajon mi lett volna, ugyanebbe az önmarcangoló örvénybe kerültek volna nyilván akkor is, de talán lettek volna árnyalatnyi különbségek, vagy talán azok sem –, aztán megrántja a vállát.
- Oké, végeztél, „megmentettél”, idehoztál ebbe a… valahova, kipipálhatod, mehetsz – mondja annyira közömbösen, amennyire csak képes, nem nagy kunszt, a hangja leginkább erre alkalmas, a semmi kifejezésére. Menjen csak, mielőtt üvölteni kezd, hogy ha már elragadta abból a helyzetből, hát legalább akarjon valamit végre tőle, kezdjen már valamit vele, figyeljen rá, érezzen valamit miatta. Akár azt a faszságot is. Vagy bármit. De miatta.
Még a szavai is túl távolságtartóak ahhoz, hogy igazán feldühítse vagy megalázza vele, bár dühítő és megalázó voltuk átjön a szavakból, de nem kelt benne semmilyen indulatot.
- Valóban? – kérdez vissza, és összefonja maga előtt a karját. – Nem mindent nézek rajta keresztül. – Érti, hogy mire gondol, de mégsem tartja egészen helytállónak a megfogalmazást, nem szabatos, nem csak ennyi, és valójában még ennél is kevesebb. – Te leszarod, mit gondolnak rólad – szünetet tart, fontolgatja, hogyan tegye fel a kérdést, feltegye-e egyáltalán, mikor annyira dacosan jelen nem lévő a másik jelenléte. Foggal letép a száraz ajkáról egy összecserepesedett hámdarabkát, ami aztán végigszakad, égő hámhiányt és vércseppet hagy maga után, lenyalja. – Te ezt várod, Alastor? Hogy megöljenek?
De hát lehet-e ezt egyáltalán úgy csinálni, hogy az ember ne azt várja? Nem pont az állandó összecsomagoltságtól ennyire üres Moody élete, hogy a főnöke taknyos kölkét kellett berántania a kongó térbe?
Örömtelen, nevetős grimaszt vág a válaszára – nem érti, vagy nem akarja érteni? És mennyire szüksége lett volna rá, a kurva életbe, nyüszítve aludt el. De ez már elmúlt. Talán most újrakezdődik, talán nem. Talán mindketten ilyen elbaszottak, hogy képesek behúzni az ürességükbe az első embert, aki épp kartávolságon belül volt, mindegy, hogy csak nyomorgást hoz, az is több, mint semmit sem érezni.
- Nem erről beszéltem. – Megint vállat von. – Szóval? Elviszel végre magadhoz, és megbeszélhetjük, hogyan is kellett volna felkészítened a feladatra? A ma estét már tönkretetted, de ettől még szükségem lehet rá.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Pént. 6 Ápr. - 2:28
green like money



Hányszor elképzelte, hogy áll vele szemben, kimondja a szavakat, aztán.. aztán ki a franc tudja, mi fog történni. Soha, senkinek nem beszélt az érzéseiről saját magától, Mafalda is közösen eltöltött éveiknek köszönhette a fesztelenséget, de abba is belopta magát az a tartózkodás.. Amelyet most is kellene gyakorolnia. Mintha kinyitotta volna az ajtót, de azon nem lépett be senki, és most ott áll, kezét tördelve, nézi, ahogy megannyi gond elúszik helyette, de érteni nem érti. Talán azt sem értené, ha a fiú jött volna be.
Mindig gyáva volt végiggondolni komolyan, mi történhetne.
- Más nem látja így. Nem tudom, melyikünk a nyomorultabb. - ő viszont így látja, egyetért, de fáradtnak érzi magát a helyeslő gesztusokhoz. Mit is akar pontosan? El kellene vennie, nem itt merengeni mindenféle hülye nosztalgiával olyan dolgokon, amelyeket meg sem tett, épp azért, amiért ezt a szakadékot sem lépi át, csak hagyja magát belesüppedni a reménytelenségbe. Ki akar nevetséges lenni, miután szerelmet vallott? Vissza már nem vonhatja, állnak az ajtóban tovább. - Nem gondoltam így végig, de gondolom, tudat alatt igen. Nem hiszem, hogy bárhogy máshogy lehet vége.
Nem szó szerint - nyilván nem fognak epés vitát folytatni a halál és élet fizika kérdésköréről, főleg úgy nem, hogy mindkettőjüket valaki maradványai borítják, őt még egy kicsit a sajátjai is, szigorúan érzelmi síkon. A szíve darabjai, amelyről azt képzelte, rég nem munkaeszköze, csak épp életben találja tartani, erre tessék, nélküle is lehet élni, tényleg lehet, csak épp kurva szar érzés. Szarabb, mint a fiú eddigi manipuláló kapálózásai, hódításai és még a tudatnál is szarabb, hogy egyáltalán képes lehet vele szemben ilyesmire, a szó mindkét értelmében. Sóhajt egyet, elnéz a távolba, de nincs ott semmi, amit érdemes lenne vizslatni, senki nem segít, tessék, megbaszhatod magad, Alastor. Megérdemled.
- Téged pedig túlságosan is érdekel, mit gondolnak mások. Nem foglak felkészíteni a feladatra, mert nem értek egyet vele. - meg kellene ölelnie, vagy ki a faszom tudja, bármi mást, bármit, amivel nyomatékot adhat a most súlytalan szavainak, szándékainak, de már vége, visszarettent a saját tárgyilagosságától, nem tud kiszállni belőle, ha a másik is elfogadta a felkínált hangnemet. Még csak arra sem mondott semmit, hová viszi, egyáltalán mit keresnek még mindig itt. Fogalma sincs, mit kellene mondania, és külön haragszik ezért a hülye kisfiús zavarért, ami a másikat természetesen nem kapja el, ha mégis, nem vele, ha vele, nem enged magából. - Azt mondtam, elviszlek az apádhoz, és ezt vele is közlöm. Nyilvánvalóan kiváló kém lennél: de ha fel akar áldozni, ha te fel akarod magad áldozni, legalább ne öngyilkosság legyen. Add a kezed, Jr.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 6 Ápr. - 6:51
Mennyire otthonos még a másik közönye is, a távolságtartása is, a fásultsága is, szinte megalázó, hogy ennyire kényelmes itt állni vele, beborítva vér- és bomlásszaggal, ahogy a nyomorultságát oldja a jelenléte, mintha a puszta látványától, a hangjától is hamis visszaigazolást nyerne, hogy továbbra is az övé, birtokolja, rendelkezhet vele. Pedig már rég nem hiszi, hogy kontrollban maradhat Moody felett – az ő tébolya valahogy egész más, egy külön fiókban tárolt, gondosan becsomagolt gyengeség, amit nem hagy átszivárogni máshova. Vagy talán ilyen az övé is.
- Ugyan hol van az, aki képes lenne megölni téged..?
Próbál elmosolyodni, aztán mégsem teszi, nem illene ehhez a sterilre üresedett beszélgetéshez. Még a hangsúlyok sem illenek, lassan már egészen kifejezéstelenül beszélnek egymással.
Elfintorodik a válaszára mégis, és egy darabig nem is mond semmit, csak kelletlenül bólint, tudomásul veszi. Persze. Nem fogja felkészíteni, nem fogja folytatni, hogy tanítsa, mi a kurva életnek is tenné, mikor sokkal több értelme van eljátszani a megmentőt néhány kiválasztott pillanatban. Valahol tulajdonképpen még mindig reménykedett, most meg a csalódottságtól dühbe gurul, de amennyire tudja, nem mutatja, uralkodik a vonásain, és elfordítja róla a pillantását, hogy az se árulja el. Csak az apja említésére pillant fel, de addigra már szertefoszlik a harag. Ugyan minek legyen dühös rá, ha ennyire elemi módon nem érti, nyilván nem is akarja, nem is próbálja?
- Hát mi legyen, gyilkosság? – próbálja leplezni az epés megjegyzéssel, hogy megint az elevenébe nyúlt; mélyebb lélegzetet vesz a dicsérő vagy ki tudja, milyen kijelentéstől, aztán megint dühös lesz, amiért jólesett, de már nem akarja bántani, már annyira értelmetlen lenne a fülébe ordítani, hogy megtette, nélküle is megtette, felhúzni a talár ujját az égés- meg vágásnyomokkal szorosan körbekeretezett Jegyről, hogy lássa. Minek?
- Nem, nem viszel sehova. – Nyugodt a hangja, csak a pálcáját húzza elő, de lassan, aztán le is engedi maga mellé. Tudna gyorsabban dehoppanálni, mint hogy Moody elkapná? Talán igen. – Megkérlek rá, hogy ne tedd.
Most lép közelebb hozzá, még a parancsának is szót fogad, úgy érinti meg a kezét, mint ahogy az idomár dugja a fejét a fenevad torkába: mintha biztos lehetne benne, hogy nem fogja leharapni. Nem tud nem bízni benne, hogy hatással lesz rá, hogy kéri. Milyen nevetséges: a történtek után is, mindent figyelembe véve sem tud nem bízni benne. Nyilván valami kognitív torzítás, hogy bízik benne – mindenkinek kell valaki, akiben bízhat, még ha semmi alapja, értelme, haszna nincs, akkor neki, Barty Crouch áruló fiának ugyan miért ne lehetne pont Alastor Moody, a Hentes az, akiben bízni akar?
Néhány másodpercet vár, aztán lassan – mégis tart attól, hogy ellöki – végigsimít az ujjain, a tenyerében, a kézhátán, aztán fel a csuklóján a ruhája alatt, az égett sebhelyet keresi az alkarján, amelyet megmutatott neki, az égés után maradt torz textúrát, valami megnyugtató kapaszkodót, valamit, ami nem puszta test. Ami sokkal inkább kettejük lényege.
- Elfogadom, hogy nem értesz vele egyet. – Egyenesen felnéz rá. Nincs is olyan sok különbség köztük. Néhány centiméter. Öt, tíz? Meg egy fél világ. – De felnőtt vagyok, Alastor, ha nem is tekintesz annak. Hagyd, hogy én döntsek. Most hazamegyek, vegyük úgy, hogy felkészítettél, neki nem kell tudnia – vonja meg a vállát, olyan hidegen és tárgyilagosan beszél, mintha nem kérlelné éppen valójában. Egyszer kérte már, egy pillanatra zavarba jön az emléktől, lehunyja a szemét egy másodpercre (mire ment akkor is a kéréssel? Moodynak a hazugságai kellettek).
- Nem akarom, hogy beszélj vele. Kérlek, ne beszélj vele.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Pént. 6 Ápr. - 15:58
green like money



Itt áll előttem - gondolja, a tekintete mondja helyette, a vérkeringése helyesel, és csak a tudata ellenkezik, csak az említi halkan, udvariasan, hogy Alastor, te bizony kibaszott hülye vagy, hogy egy olyan emberre akarsz építeni, aki folyamatosan zuhan, és még maga sem tudja, hová, csak a honnan biztos, attól pedig minél gyorsabban és véglegesebben el. Itt áll előttem, csak nem mer belegondolni a lehetőségbe, hogy megöljön, hogy térdre találjon kényszeríteni akár annak árán is, hogy gyűlölni fogom, de hát így működik ez a kórság, függeni valakitől, aztán megszenvedni a szeretetet. Már tudom, mi hiányzott az életemből.
- Nem vagyok halhatatlan.. tudod, legutóbb is kilőtte valaki a szememet. - jegyzi meg hát akkor ahelyett, legalább, mintha kötelező lenne emlékezni a közös, csodás emlékeikre. Nem mintha ne lenne jelentőségteljes, vagy ne illene egy ilyen pillanathoz, amikor amúgy is a megadás illata jár át mindent, de ha valami különbözött benne és a fiúban, az a humorérzék. Valószínűleg ő kevésbé találja ezt az egészet utólag bizarr módon, fekete módon komikusnak. - Vannak kémeink, ez az egész nem erről szól. Nem tudom, mi a célja veled, de nem asszisztálok a feláldozásodhoz. Ha olyan feladatot bíz rád, ami nem olyan, mint egy ostoba bosszú, felkészítelek rá.
Legalább racionálisak kicsit, remélhetőleg a fiú is megérti, hogy továbbra sem a képességeink vagy személyén múlik az egész - Sr. fejében bizonyára körvonalazódott valami árnyéka, van valami célja, de a kettejük közti kapcsolat alapján az épp úgy lehet büntetés, mint erőpróbálgatás. Provokálni a Nagyurat máshogy is lehet, és egészen nyilvánvaló - még neki, az aranyvérűek közül kitaszítottnak is - hogy ha ez bárki számára hírértékű lesz, a fiú bárminemű megítélése tönkremegy. Az apa holdudvara és tekintete elég tág és éles ahhoz, hogy bárminemű fenyegetést elhárítson, de csak saját magáról: Sr. megbánás nélkül feláldozná bármelyiküket, ezalól épp a fia lenne kivétel?

Majdnem elhúzza a kezét még azok után is, hogy épp ő kérte meg rá, hogy érjen hozzá - a hoppanálás miatt, nem azért, hogy megkísértse vele. Egy rövid pillanatig biztos benne, hogy az ösztönei lesznek erősebbek, és rálő, fájdalmat okoz neki, amiért átlépte azt a láthatatlan határvonalat, amin belül senki, soha.. semmilyen körülmények között, azután, hogy.. de csak szaggatottan felsóhajt, és nem tesz semmit. Pedig most kellene.. máskor könnyű utólag bánkódni, megkeresni a pontot, ahol minden elbaszódott, szétcincálni minden másodpercét, fürdőzni az önhibáztatásban, de most teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont. Utólag nem haragudhat majd magára.. de vajon akkor kire lehet majd.
- ...rendben van. Nem beszélek vele. - vajon így ér véget az élete? Mindig rosszabbat, bár gyorsabbat képzelt, egy gyors suhintással véget érni valami felületen, aztán elkönyveltetni, mint a korszak mártírját, kivárni holtan, hogy továbbrohanjon a történelem, és tankönyvek oldala lenni, viszontlátásra, köszönjük szépen. Soha nem írnák meg, hogy tulajdonképpen itt halt meg, egy része biztosan, visszavonhatatlanul akkor, amikor legjobb meggyőződése ellenére a fiúnak adott igazat, pusztán azért, mert szereti. Mert megkérte rá. - Legyen úgy, ahogy akarod.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Vas. 8 Ápr. - 11:24
Úgy néz rá, hogy üvölt a tekintete, de nem érti, mit mond, úgyhogy ő az, aki hamarabb elfordítja a pillantását szinte szégyenkezve.
- Hiszem, ha látom – mordul, aztán udvariasra fojtja a hangját, és uralkodik a zárkózottá váló, kifejezéstelen arcvonásain is; nem tartja viccesnek a saját kárára tett megjegyzést, nem is valami tapintatos, hogy felemlegeti (a szájába nyomott pálca a forróság a nyálkahártyáin a saját megégett szöveteinek szaga a teljes kontrollvesztés a puszta túlélésért), de annyira ismeri már, hogy ez nyilván valamiféle tréfa kell legyen, annak a nagyvonalú jele, hogy mennyire kurvára nem érdekli a saját testének épsége. Mintha nem emlékezne arra, hogyan feküdt varázslónak öltöztetve az ispotályban. Hogy milyen kibaszottul, dühítően törékenynek látszott. De nem volt az.
- Nyilván hibáztál, hogy túl közel engedted, és már korrigáltad is ezt a hibát, többé tehát nem fordulhat elő – feleli színtelenül.
Nevetni akar a magyarázatán, mintha ugyan magyarázatra szorulna, mintha el kéne mondani neki érthetően, mint egy kisgyereknek, hogy miért teljesen irracionális az apja parancsa – mintha nem tudná magától is, hogy a Világos Oldalnak kell hogy legyenek, tehát vannak kémei, kompetens kémei, akiket erre képeztek, akik nyilván már évek óta ott vannak a halálfalók soraiban, és vannak olyan jók, hogy fogalma se legyen róluk, kik azok, s hogy ez kölcsönös, az nyilván csak a vakszerencsének és Voldemort óvatosságának műve. De nem tud nevetni, még így is túl megalázó, Moody türelmes magyarázata is, a helyzet is, csak arra képes, hogy megeresszen egy önmagán gúnyolódó, frusztrált, acsargó, néma elvicsorodást, aztán megvonja a vállát.
- Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt feltételezzem, van bármi más szerepem ebben azonkívül, hogy a fia vagyok. Ha lenne, nem engem választott volna rá. De nem mondhatsz nemet helyettem. Én pedig…
Elhallgat, milyen nevetséges is, hogy ilyen közel került ahhoz, hogy megint feltárulkozzon előtte, mert azok után, hogy mennyi mindent látott belőle, iszonyú dolgokat, amiket sose akart megmutatni neki, magától értetődőnek tűnik, hogy még közelebb engedje, még több gyengepontját és hibáját fedje fel, mintha ez valami függősséggé vált volna. Őszinte akar lenni, és milyen nevetséges, hogy ha kimondaná is az igaz szavakat, a végeredmény szemenszedett hazugság lenne akkor is. Talán néha ő is elhiszi a saját hazugságait, talán két önmaga létezik, a valóságos, és az eljátszott jó fiú. Mosolyog. Úgy, mintha menten felszakadhatna a szája a mosoly mentén.
- … köszönöm.
Most az egyszer megkapta, amit akart, még csak nem is kellett különösebben küzdenie érte. Abbahagyhatná. Elköszönhetne. De nem mozdul, még mindig ott a másik bizarr melege, a sérülésektől ritkássá vált szőrszálak a keze alatt, a robosztus izomkötegek, de ez a kar jóformán több hegből áll, mint húsból, a sebhelyek pedig még idegenségükben is otthonosak. Jóleső a felszínük, izgalmas, marasztaló. Tulajdonképpen semmi kellemetlen nincs abban, ahogy a másik alkarját betakarja a tenyere. Sőt félelmetesen természetesnek tűnik. Nem villámcsapásszerű, de eltűrhető, nem kelt benne állati ösztönöket, de semmi nem készteti arra sem, hogy elhúzza a kezét. A legkevésbé Moody szoborarca, ami most mégis esendőnek hat valahogy, ahogy rezzenéstelenül tűri az érintését, de megadja magát az akaratának mégis, a szavai kapitulálnak helyette – nem, nem az érintés a felvillanyozó, hanem a vele járó kontrollélmény. Moody rezzenéstelen, szaggatott lélegzetvételű vértanúsága. Attól lepi el a libabőr a tarkóját, miközben csodálja, titokban gyönyörködik benne: csak így akarna szenvedni, ahogy Moody szenved, keményen és mégis áthatóan, a megtörhetetlenségnek legalább ezt a ragyogó illúzióját viselve – milyen kibaszott lehetett azoknak, akik ezeket a hegeket készítették, akik Moody kibaszott torkán nyomták le a saját pálcáját; milyen kibaszottul élvezhették, mielőtt meghaltak.
De nyilván ez is csak egy újabb módja az önkárosítasnak. Végighúzni Moodyt az artériái mentén, kiégetni a testmelegével az érzőidegeit, elidegenedni a saját tagjaitól. Csak hogy biztosra mondhassa: az övé, bír vele, elvette a lelkét, megjelölte magának, beszennyezte az „önzetlen” szándékait. Most is hogy néz, miközben megadja magát, mintha kínhalált halna éppen, mintha végérvényesen elvett volna tőle valamit az érintésével. Passzívan érzékeli a saját kitágult pupilláit, a saját szívverését, hogy a megadás miatt önmagában, vagy azért, ahogyan kicsikarta belőle, de a hatalom felette az, ami felizgatja. A megtörhetetlen arc tekintete.
- … most megint el fogsz kerülni? – A hangja annyira halk, hogy inkább csak egy fojtott szusszanás, miközben részint önkéntelenül szorosabban fogja a karját. Moody azt ígérte, megbocsát, és ő volt az, aki sokallotta a megbocsátását. Óvatosan feljebb csúszik a keze, a körme türelmesen karcol a bőrébe, játszik vele, kísérletezik; vajon meddig mehet el, mielőtt Moody ellöki, megtorolja, eltűnik. De most komolyabban veszi a játékot, mint legutóbb: mi történne, ha soha nem jönne el az a pont. Pedig ha tehetné, az izmok alá nyúlna, és ráégetné az ujjlenyomatát a csontjaira; ugyan hogy képzelte a rohadék, hogy elfordulhat tőle, hogy keresztülnézhet rajta, mikor megígérte, mikor kifizette, mikor beleírta magát, mikor azt mondta, szereti, és a saját szeme néz vissza rá az arcából.
- Alastor, ugyan mi lehetne még rosszabb..?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Hétf. 9 Ápr. - 18:45
green like money



Talán akaratlanul, de a fiú részt vesz ebben az önmarcangolással kevert humorizálásban - elvégre van egy pont, amin túl már minden olyan mindegy, hogy az embernek sírni sincs többé kedve, energiája, marad hát a depresszióval vegyes sötét nevetgélés, a semmi alján sodródva fogyasztott csésze kávé valaki társaságában, lásd csak, már fáradt vagyok hozzá, hogy fájjak, nevetek akkor inkább, nevetek egy egész generáció nevében, nevetek veled. Mi mást tehetnék - szeme pislog, a fiú szeme az, mintha egy percre is elfelejthetné, akár elfelejthetné, hogy robbant az életébe, hogy foglalta el azt észrevétlenül.
- Jr, fogalmam sincs, mit tehetnék még. Elismerem, hogy rossz döntéseket hoztam veled kapcsolatban, de ehhez vagyok szokva. Ennek sem kellett volna, hogy jelentősége legyen, csak a tét nőtt meg, én hozzá fel: nem. - idegesen beletúr a hajába, aztán elfordul, féloldalasan megint kitekint a nem létező tájra, a méltatlanságra. Most tényleg magyarázkodni fog neki? Éppen ő? Nem mintha érdekelné, hogy érdekli-e a másikat - ha ismeri, ha ismerni véli, tudhatja, hogy mit jelent ez, mit jelent az, hogy vette a fáradtságot, hogy szembenézzen érte saját magával. - Helyetted nem, csak magam helyett, a saját szerepemre. Nem hiszem, hogy apádat érdekli ezen kívül a véleményem, és nem is lenne értelme tőle megmentenem téged.
Az anyjára gondol, és arra, hogy bánta volna, ha baleset vet véget az életének, vagy ha gyáva lett volna, és másra bízza, ha esetleg találnak nála valamit, és az Azkaban nyúl érte - egész maradék életében bánta volna, hogy nem tett végül semmit, hogy nem engedte szabadjára az indulatait. Nincs benne utólag jól eső csiklandás, nincs elégtétel, mostanra a bosszú maradék józansága is elmúlt, elinflálta a nyomor, amit egy auror kénytelen megélni, de egyébként sem szokott több jutni. Pillanatnyi lángolás, pillanatnyi ellenállás, és még tükörbe tud nézni, még nem kell önkezével véget vetnie egy mélységes csalódásnak, amibe csak belezuhanni lehet, aminek az aljára leérni már soha.
Jr és Sr kapcsolatában ő kellék, esetleg hadszíntér, lehetséges szövetséges, de nyilvánvalóan ezeket a szerepeit tudja megszüntetni, a háborúra nincs hatása.
Masszívan ellenáll annak, hogy visszanyúljon, hogy lerázza a kezét, ellépjen és megköszönje a részvételt, aztán távozzon, és igaza van a fiúnak, az lenne a legkényelmesebb, ha megint nem keresné a társaságát, ha távol merné magát igazán tartani tőle - nem számolni mindazzal, ami most lüktet benne. Jr. pontosan tudja, mit tesz, ő is tudja, és mindketten tudják, hogy végül csak fájni tud ez az egész, ha ebben a másodpercben izgalmasnak is tűnik.
Sóhajt egyet. Még mindig nem lép el.
- Nem, nem foglak. Nem lenne semmi értelme. - pedig kellene, teszi hozzá gondolatban, ennyire még semmit nem kellett volna soha az életben, látom a végét, szerintem te is sejted a hirtelen jött győzelmed mögött, de nem megyek el, nem foglak ignorálni. Hülyeséget fogok csinálni, és kibaszottul élvezni fogom, amíg tart, aztán pedig kibaszottul megbűnhődni.. de úgysem tudom elképzelni egyik mértékét sem előre. Ha el tudnám, megbénulnék a félelemtől. - Mit akarsz tőlem, Jr?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 24 Ápr. - 13:15
Figyelmesen néz vissza rá, igen, most minden figyelme az övé meg saját magáé, a saját impresszióié és rezdüléseié, de nem tartja érdemesnek az üres szavakat arra, hogy választ formáljon rájuk. Ugyan miről beszél, milyen tét nőtt meg, kettejük kapcsolatában attól a júniusi estétől kezdve, hogy meglátták egymás igazi arcát, hogy Moody dühe és az ő kétségbeesettsége lehasogatta a maszkjaikat, alapvetően mindig is ugyanaz volt a tét. Nem, persze, hogy az apját nem érdekli a véleményük, Moodyé valamivel jobban, mint az övé, amely egyáltalán nem, de tulajdonképpen Moody is csak egy bábu a sakktáblán, nem gyalog ugyan, hanem tiszt, talán épp a királynő, de csak eszköz mivoltában értelmezhető, hiába is képzel érzelmeket Sr. tátongó mellkasába a gyerekes féltékenységében.
Még mindig várja, hogy Moody ellökje, és nehéz megparancsolni az ujjainak, hogy ne szorítsák még erősebben, ne markoljon a karjába erőből, csak pihentesse rajta a tenyerét nyugodtan.
Örülök, mondhatná a kijelentésre, de csak bólint, már nincs súlya az ígéreteinek, mondott mindent, aztán mégis elfordult tőle, nem bízik benne, csak elborultan bízni akar, de ezt a mondatot legfeljebb akkor hinné el, ha saját kezűleg égette volna fel Moody mögött a hidakat, hogy ne is hagyjon neki más megoldást, mint kitartani mellette. Hogy ne hagyhassa megint ott, ha megint vét, akkor se, ha meglátja a Jegyet a karján, akkor se, ha akármit tesz, ha ő nem is tart rá igényt, a másik akkor is legyen egészen az övé, legyen jobban az övé, mint az apjáé, jobban, mint amilyen birtokviszonyt bármilyen emberi kapcsolat képes volna megindokolni, mert ők már rég túl vannak ezeken.
- Nagyobb szükséged van a szavakra, mint egy politikusnak  – jegyzi meg gúnyosan, de annyira halk és enervált a hangja a visszafojtott feszültségtől, hogy saját maga sem hallja a hangsúlyokat. Előrébb lép, átharapja azt a fél lépést, ami még volt köztük, hogy ne súrolja a válla a másik karját.
- Téged.
Röhejesen hangzik, tényleg nevetségesen, de komoly marad, lefeszíti az izmait, lenyeli a helyzet visszásságát, hogy ő az, aki uralkodik rajta az érintésével, és mégis könyörög neki, miközben pórázon tartja, igen, megadja neki a röhejes szavakat, amiket kér, megpróbál leírást készíteni a leírhatatlanhoz. Ez nem lehet más, csak röhejes, teátrálisan túlzó és egyúttal semmitmondó, szükségszerűen pontatlan és félrevezető, minden, amit gyűlöl a szavakban, az emberi kommunikációban egyáltalán. De Moody megkapja ezt is, ha nem elég a bőre a bőrén, az őszinte ujjai, a borostájának ütődő, jól kontrollált lélegzete, a tekintete a tekintetében, hát akkor megkapja a kibaszott szavakat is, kimondja őket a kedvéért, bármennyire is ostoba a megfogalmazás, bármennyire rohadtul ostobán is hangzanak pont az ő szájából, érzelemmentesen, sterilen és jól artikuláltan, mintha könyvből olvasná őket. Gyerekkönyvből: lassan, tagoltan.
- Hogy maradj. Hogy legyél ott. Hogy bánts, ahogy ígérted. Hogy  - nehezére esik nem köpni a szót, csak óvatosan engedni ki a tüdejében tartott levegőt, mielőtt káromkodás lesz belőle, a hegeket simogatja a karján önnyugtatásképpen, több érzés van az ujja rándulásában, mint az egész kikényszerített kinyilatkoztatásában – szeress, bármit is jelent ez számodra. A kibaszott szeszélyeidet. A megmentési kényszeredet. Az indulataidat. A hülye, bizarr kedvességedet. Azt, ami lehet közöttünk. Akármit. Mindent.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Szomb. 9 Jún. - 1:33
green like money



Ha mástól hallaná kettőjük történetét, nyilvánvalóan nehezen palástolná a feltörő hányingert - mindig így gondolt ezekre, a nagy hős, vagy antihős miként bukik el, míg Mafalda meghatott sóhajait hallgatta, hát az emberség mindenek felett, Al, látod, milyen hatalma van - és igen, valóban egyetemes, de hányingerkeltő, térdet kényszerrel megroggyantó, és ő menekülni szeretne előle, dacolni a végsőkig, az emberség meg főleg elmehet a kurva életbe ezekkel a langyos elvárásaival, hát mégis megölte azt a kurvát.. És még Mafalda sem tudott mindent megbocsájtani, minek hinni akkor az empátiában, minek a feloldozásban, ha nincs is ott semmi, mert végül minden a közöny mély gödrébe zuhan - ők is valószínűleg, ez az egész nem egészséges az ő jellemükkel sem. Legfeljebb kiérdemelt, kiélezett, előre látható, a határ felett égő naplemente alkonya, ím, a nagy hős vagy antihős miként bukik el.
Megroppannak az ujjai, megfeszül az egész lénye: nekem nem lehet, én nem ezt akartam... és valaki azt suttogja: dehogynem, Al, és csak idő kérdése, hogy elvedd.
- És mindig elkúrom mégis. - ért egyet, aztán becsukja a szemét - harcon, gyanakváson edzett, kétségekkel hízlalt személyisége berzenkedik, hát a francba, miért nem inkább rögtön kést adsz a kezébe, az sokkal teátrálisabb lenne. - És ezt is el fogom, vagy te fogod.
Beékeli a combját az övéi közé - a fizikai tapintás most úgyis erejét vesztette, legalábbis a kellemetlen értelmében, talán már akkor, mikor lenyomta a pálcáját a torkán. Furcsa, hogy utólag egyszer sem találta ezeket az emlékeket erotikusnak, semmi vágykeltő nem volt a mester-tanítvány megfeszülésben, az ő Jézusa csak tisztán a szenvedés alakja maradt mindennemű szennytől mentesen - már ha ezt az átkozott emberséget nem tekintjük annak. Ő annak tekinti, de nyilvánvalóan nem beszámítható. Megragadja a fiú felsőruházatának nyakát - pedig az övét kellene, és szorítani azt is addig, amíg.. az indulat hasonló, mindkettő kifordította magából, mindkettő mélységig felkavarta azt a penetráns mocskot, amire rányitni a tetőt sem szabadna, nemhogy nagy kanállal merni újra meg újra - és erőszakkal az állához rántja, épphogy megállja, hogy szégyenteljesen, de nem titkolt gyűlölettel beletemethesse az arcát a vállának ívébe. Mindkettő pontosan tudta, hová csapódik majd a kilőtt átok - csak egyikőjük halálos átka sem a testét találta el.
Vadul nekikoccan a fogsora az övének, belekényszeríti magát, és milyen ironikus, kurva ironikus, hogy kettőjük közül ő a tehetetlenebb, markolja azt az ingnyakat, markolja és belepréseli magát a szájába, szinte leteríti a puszta haragjával. A nagy nem is ember, ahogy elbukik. Aztán elengedi, és fél lépéssel elhátrál, alig ül ki az arcára a mittettem, te kurvaisten, csak alig, inkább látszik erőszaktevőnek ebből a szögből.
- Basszameg Jr.. - nyögi, és az ijesztő gondolat megérinti a homlokát: a fiú az apjánál is veszélyesebb. Hát a kurva életbe, tényleg. - Mi a fasz volt ez.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 12 Jún. - 20:02
Behunyt szemmel látni – az sem lenne természetellenesebb, ha térdre esve adná meg magát. Mennyivel másabbnak tűnnek a vonásai így, hogy hiányzik az átható tekintet, és hiányzik a saját szeme viszolyogtató látványa is, valahogy lágyabb, valahogy selymesebb rajta ez a belülről ragyogó, röhejes, de mégis szemet gyönyörködtető vértanúság.
- És még én drámázok – jegyzi meg halkan, visszafogott gúnnyal.
Tulajdonképpen nem igaz, hogy gondja lenne az érintésekkel, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Moodynak gondja vele. Ő egyszerűen csak semmit nem érez. A normális érintésektől nem. Moody combja az övé közé súrlódik, rendben, legyen, a vérkeringésén ez semmit nem változtat, meg se rezdül. De az, ahogy megragadja a talárjánál fogva, ahogy magához rántja, ahogy szinte a fogát töri, ahogy megperzseli ez a csupa gyűlölet-harag-szégyen tekintet… ez már talán valami, ennek talán köze van a libabőrhöz a tarkóján, a megiramodó pulzusához. Csak annyira feszít ellent, hogy közeg legyen az indulatának, hogy értelme legyen az agressziónak, hogy ne fossza meg Moodyt a megrontás katarzisától, ha már egyszer úgy esik neki, mintha inkább megölni akarná, megfojtani. Tétován moccan bele ebbe a valamibe, amit csóknak biztosan nem lehetne nevezni, két kézzel simít a talárnyakát szorongató csuklóra és alkarra, aztán megszorítja erőből, míg a bőrébe szaladnak a körmei. Valójában nem nagyon tudja, hogyan vegyen részt benne, hogy mit akarna a másik, játssza el az ártatlant, vagy igazolja azt az utolsó rohadék megjegyzését, és azt hogy csinálná egyáltalán, de talán nem is vár tőle igazából semmit, mert moccanni, lélegezni is alig engedi.
Még így is zavarbaejtő ennek a gesztusnak a paradox normálissága, hogy itt állnak beterítve Moody legújabb áldozataival, bűzlenek a haláltól, a másik most a haragját akarja lenyomni a torkán, azzal próbálja összeégetni, de az ajka ettől még ugyanilyen tökéletesen emberi, semmilyen, tiszta; az egész ugyanolyan idegenszerű, feszélyező, a szája ugyanolyan bizalmaskodóan emberízű, mint minden csók, amiben része volt, nem ver benne visszhangot, maximum érdekes vagy eltűrhető. De így is diadalittas, nyitott szemmel tanulmányozza a védtelen agresszor arcát, amíg az a húsán lakmározik: megkapta, amit akart, letépte az égből a Fényhozót.
De az, ahogy elereszti – ő nem, az ő ujjai a karjába akaszkodnak, mint öt-öt éles horog, tiszta erőből, nem, nem fogja megint itt hagyni, ne is merje megpróbálni –, az, ahogy elhátrál, az, ahogy néz rá… ezzel az erőszaktevő arccal, ezzel a mártírtekintettel, ezekkel a kínlódó szavakkal… Néhány másodpercre teljesen leteríti az a benyomás, ami ellen küzd, amióta csak ismeri, az erőnek és a sötétségnek valami csak a másikra jellemző arányú keveréke, amit csak keretbe foglal ez a vergődés, ami tiszteletet követel magának, csodálatot és – megbosszulást. Mint valami fenséges vadállat, mint egy vértől fénylő agancsú szarvas, amelyet rettentő gyönyörűség lenne leölni és végignézni a haláltusáját.
Igen; az, ahogy a férfi szenved, ahogy elbukott a saját értékrendje szerint, ahogy bűnösnek látszik a torz fényben, ettől moccan a vére - de ez még nem elég, ez még nem elég visszafordíthatatlan, még nem ütötte rá a billogját, még nem zuhant a pokol legmélyére, még nem esett térdre, még nem gyötrődik eléggé, még nem elég feloldozhatatlanok a vétkei.
- Én úgy láttam, hogy te is itt voltál, válaszold meg magad. – Kivárja a pillanatot, hogy utána lépjen, amíg újra egymáshoz súrlódik a testük; a kézhátával letöröl némi vért az arcáról, a nyakáról - nem volt jó? – kérdezi meg végül, és végighúzza az ajkát ugyanott, mint az előbb a kezét, és csöndben gyarmatosít néhányat a végeláthatatlan hegekből.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Csüt. 14 Jún. - 2:59
green like money



Bibliai haragja örökké űzné ezt a fiút, mit fiút, emberbőrbe fújt pokolfajzatot, aki egymagában rosszabb, mint az összes, akiket üldöznie kell, mert ez az egy megtalálta, hol gyenge, hol kell meghajtania a fejét, mindjárt kitapintja a pulzusából még azt is, mennyire jól esik neki a figyelme, azzal eteti, azzal altatja, és végül mindkettőjüket kínhalálra ítéli majd igyekezetében - még csak mérges sem lehet rá jóízűen, mert hogy haragudhatna az ember arra, amit szeret? Ilyen nevetségesen, ilyen olcsón kell elbukni, még annak is, aki olyan sokáig ellenállt.. talán törvényszerű, hogy annál nagyobb legyen a megaláztatás, és véletlenül sem csak maga előtt, mert a fiú okos, számtalanszor bizonyította már, veszélyesen és egészségtelenül okos...
Már majdnem megtörli a száját, de nem lel biztonságot a mozdulatban. Nincs hová menekülni, nincs az a frázis, amit most előhúzva magyarázatot tálalhatna, és úgy egyáltalán, nagyon jól tudja, hogy túljutottak mindenen, ő legalábbis biztosan. Arcon akarja vágni, de csak mert az ő kívánatának tárgya, csak azért, mert magára nem tud még ennél is jobban haragudni: ahhoz új gödröt kell ásni az új mélységben, új gyűlölettel feltölteni, nem lehet szárazon, próbálatlanul, addig itt a fiú a céltáblaként. Kapaszkodik belé, és ha nem inflálta volna el, most végképp itt hagyná, a nevét sem ejtené ki többet, mint mások a nagyúrét, ő az övét nem venné a szájára.. Őrjítő, hogy mégsem mutatkozik kiút, szembe kell néznie vele, még ha erre megannyi sötét óra sem készíthette fel. Megbocsájtást kell találnia.. nyugalmat, valami biztonságot, mert fél - ismeri fel, fél attól, mire kényszeríti majd a benne dobogó harag és vágy kettőse. Ráfonja ujjait a fiú karjára, megszorítja, de azokkal a szavakkal roppannak a percek, amiket sosem tudna kiejteni a száján: ne tedd ezt, kérlek, tőlük megvédelek, de magamtól nem védhetlek meg.. és biztosan emlékszel, hogy én vagyok a legrosszabb. Nem akarok a legrosszabb lenni, és te azzá teszel: a te létezésed nem jobbá tesz, nem megnemesít, nem tanultam meg szeretni magam melletted, csak só vagy a sebben, égő sötétség a szemüregemben, halálnak halála vagy.
De mi mást szeretne igazán egy auror, mint a tulajdon halálát?
- Már majdnem elfelejtettem, milyen tényleg gyűlölni valakit. - ha nem lakmározna ilyen jólesően a bukásán, megkímélné, nem tenné felelőssé, de a fiú mindent kiérdemel, mindent hasznosít is, ezzel tüzeli majd magát a fázós éjszakákon, ha elégedett vagy boldog találna lenni. Mások hitványságával oltogatni a sajátját, egészen nemes lehet mostanra.. milyen nevetséges, banális is ennek ellenére így érezni valaki iránt, ismerni és mégis szeretni. Éveket, évtizedeket ró a homlokára a hirtelen, kéretlen felismerés.. én nem fogom megöregedni melletted, hamarabb megöljük majd egymást - de ha képesek lennénk rá, senki más mellett nem élvezném úgy, legyél bármilyen féreg is. - Ne kérd tőlem, hogy erre most válaszoljak. Még nem döntöttem el, melyikünket kívánom inkább a pokolba.
Valami ismerős szarkazmus palástot terít rá, védelmezőn körbefonja, és nem szorít úgy többé a homloka körül a pánt, nem kell letepernie, megerőszakolnia épp itt, a ki a faszom tudja hol közepén, a koszos földön. Kétségtelen, lenne benne némi irónia, és utólag végtelen otthonos harag, ez már régi barát, keresztgyermekük. Keresztgyermeke az istenteleneknek. A nyakához öleli a fiút, szorító inai egyetlen tenyér ujjaiként fonják körbe, becsukja és kinyitja a szemét. Nincs mit megbánni, nincs mi lett volna ha.
- Hazaviszlek.. gyere, Jr.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 2 Júl. - 17:06

Ez annyira ő: simogatja a könyörgő mozdulataival, aztán arcul vágja a szavaival. Belerándul, mintha tényleg megütötte volna, de csak megrebben a szeme, nem fordítja el róla a pillantását, hagyja, hogy visszanézzen rá az a gyűlölet részben a saját szeméből, miközben a bőre még őrzi az ujjai esdeklésének puha emlékét. Mosolyra rándul a szája, csupa irónia mosoly – ez pedig annyira ő, hogy élvezi, hogy felborzolódik a szőr a tarkóján, miközben megfürdik Moody önmarcangoló gyűlöletében.
- Hát akkor elevenítsd fel. – Nem is titkolja, hogy milyen jólesik az indulata, ugyan mit számít, mit érez, hogy gyűlöletet vagy azt, amit korábban mondott, undort, megvetést, gyilkos indulatot, mit számít, amíg érez valamit, amíg nem a közöny az, amit a másik szempárban lát. A közömbösség, az az elviselhetetlen, az az igazi kínzás, az igazi büntetés, az igazi pusztítás – minden más kisülés közöttük csak Moodynak fájhat jobban. Ahogy nézi az arcát, és kitágult pupillákkal gyönyörködik a kínlódásában: ha a legrosszabb is, ugyan hogy hiheti, hogy tudna annyira szenvedni tőle, mint ahogy a férfi szenved saját magától?
Mégis kit gyűlölhetett ennyire, mint őket kettejüket, őt és benne önnönmagát? Milyen bűn lehet elég nagy ahhoz, hogy ehhez hasonlítsa, a kiszolgáltatottsághoz, ahhoz, hogy érzelmeket facsar ki belőle, ami ellen hiába is próbál küzdeni, hogy sebezhetővé teszi, hogy gyengepontot jelent, hogy szembekerül miatta azzal, aki lenni akar, és kénytelen annak lenni, aki valójában, az ösztönök puszta sárgóleme.
Lenyalja Moody ízét a saját szájáról. Várja, hogy elmondja, de Moody nem folytatja.
- Magadat minek? Te már így is a pokolban érzed magad.
Rekedtté teszi a hangját az izgalom, és engedékenyen beletemeti az arcát a nyakába. Szinte felkavaró az érzés. Nem is a test maga, bár talán a test is, a meleg, a bőr tapintásának kábítószere. Talán inkább a helyzet, az a végtelen, önkéntes kiszolgáltatottság, ahogy a nyakára vonja a kígyót, amit eltaposni kívánna inkább, ahogy a torka közelébe húzza. Vagy nem ezért, mindegy, miért, de van valami kibaszottul békés abban, ahogy a sebhelyein nyugszik, ahogy az ajka alatt pulzál a nyaki ütőere, a bőrén érzi a fejbiccentő izom önmarcangolással, kételyekkel átitatott rándulásait, és kedve támadna belemarni, amíg ki nem serken a vére, hogy megállapíthassa, hogy vajon annak is ilyen banálisan hétköznapi véríze van, mint a szájának – aztán a gondolat félbeszakad, az egész bizarr béke félbeszakad benne, az érintés jelentéssel bíró mivolta is félbeszakad. Beleröhög a nyakába (majdnem olyan, mintha csókolná, de nem, röhög a száj), mielőtt kiegyenesedne, és ellépne tőle, hogy újra a szemébe nézzen.
Csalódott. Bár nem. Pont azt kapta, amire számíthatott. Megvonja a vállát. Oké, teljesen értelmetlen vinnie, de hát tegye, ha ezt kívánja, rakja vissza a dobozába, ha mind a tíz körmével és az összes fogával akaszkodna is a húsába, akkor is kicsúszna a kezéből, akkor is menekülne. És meg tudja érteni. Pont azért lebírhatatlan a kísértés, mert érti a jelentőségét. Kinyújtja a kezét beletörődően a hoppanálásra készülve, de amint Moody felemelné a pálcáját, lefogja a másik kezét.
- Mikor volt az utolsó alkalom? – kérdezi meg végül. –  Kit gyűlöltél utoljára igazán? - A korábbi elméletei járnak a fejében arról, hogy miért irtózik az érintéstől, miért irtózott az övétől is, az ilyesmi nem szokott annyira komplikált lenni. És a torkába nyomott pálca. És Moody a szófájukon vérben úszva. És az: miért is ne értek volna hozzá valamikor, amikor a kezükre került, a sok-sok alkalomból, amikor a halál torkából tért vissza az apja lábához, ugyan miért is ne keresték volna angyali türelemmel a csupasz idegvégződéseket a Hentes acélborítása alatt? - Őket? – A hoppanálásra nyújtott keze megindul felé, hogy megérintse, aztán leereszti. Ki ne akarná halálra baszni ezt a szenvtelen, gyémántkemény félistent, nem vágyból, dehogy vágyból, csak a lealacsonyításért, a megalázás, a leuralás gyönyöréért. Felpillant rá. - Akik… amiért nem bírod, ha hozzád érnek.
Ismét megnyalja a száját, de Moody nyoma már elmúlt (de csak a felszínen, a legfelső, úgyis tiszavirágéletű hámrétegen); meg sem próbálja eltitkolni, hogy mennyire kibaszottul gyönyörű a leigázottsága gondolata. És minek is titkolná. Mi a fasznak próbálna meg megfelelni neki, mi a fasznak mutatná magát másnak, mint annak, akinek Moody egyébként is látja – akinek mindig is látta, miközben felmentéseket keresett a torzszülöttségének. Hát ne keressen. Itt fogja hagyni – tudja, hogy itt fogja hagyni. Talán nem most. De egyszer itt fogja hagyni. És akkor megöli majd érte, vagy legalábbis… megpróbálja.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Szer. 25 Júl. - 12:22
green like money



Milyen szórakoztató gondolat is, hogy épp azt kellene ütnie a leginkább, amihez ragaszkodik - talán az anyja idézőjeles bölcsessége, talán Mafalda száját hagyta el a megfogalmazás maga kenződetlen, de emberinek beállított valójában: a hozzá hasonló zsarnokok végül maguk teremtik ellefeleiket. A fiút nem nehéz annak látni, nehezebb lenne csak nyugodtan elaludni mellette, sőt, ez a lehetőség lehetetlennek látszik - elképzelhetetlenül hülyeségnek, és elképzelhetetlenül lehetségesnek mégis egyszerre. Megrázza megint a fejét, órákat tudna és fog áldozni a depressziós önmarcangolásából még ennek megemésztésére, de megosztani ezt vele korábban is csak mire vezetett? Kibaszottul semmire, ha őszinte akar lenni.
Emberkedik, és aztán fejbevágott gyerekként próbál együttérzést kihúzni belőle, éppen belőle, akiben már annyi sem maradt, ami a cipőjét bekötné, mikor kioldódik - próbára teszi, ő meg sorra elbukja, és emiatt kellene rosszul éreznie magát, mikor annyi árnyalata van a gyűlöletének, ahányat Jr. a biztosan becses pedigréjének köszönhetően sem tudna megkülönböztetni, pedig egy hangsúlyos köztük, olyan sötét tónus, amivel poklokat ábrázolnak művészek, de úgy tűnik, egyetlennek is hiszi magát, pedig.. pedig megmondta neki, hogy nála rosszabb nem történhetne vele.
- Nem akarsz a rossz végére kerülni a... - Jr. épp olyan, mint a nyarak: szüntelenül végtelen egészen addig a pontig, amikor hirtelen véget ér, ő pedig azt sem érti, hogy hihetette korábban azt, amit. Nem mintha az érzéseit kérdőjelezné meg, az bőven elég borzalmas ahhoz, hogy hihető legyen ezredszerre is - valami perverz örömmel persze, mikor már a szörnyek létezéséről is lemondtunk gyerekként, aztán őszülő fejjel szembetaláljuk magunkat az ágy alatt mindvégig megbújó vörös szemekkel, de már minek, már őszintén, hová? - csak a türelmét. Na azt kurvára megkérdőjelezi. - Mindegy. Ne akarj megosztozni benne, nem akarom.
Persze ez bizonyára véletlenül sem érdekli majd, épp annyira mindegy kijelentés, mint elharapni a mondat logikus végén a kifejezést. Mekkora fasznak kell lenni ahhoz, hogy ebbe a helyzetbe keverje saját magát? Mindig megmenteni valakit, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is lehet, és aki nem is tart rá igényt? Nem hősiesség, nem lovagi erény - kibaszott lovagi erény, Mafalda - és nem tudja megállni. Generálnia kell, bármennyi negatív jelzőt is tudna rázúdítani, bármennyire is helytelenítené, ha mástól hallaná.
Most nem tudja megállni, megszorítja a felkarját, mennyivel kisebb az övénél, megszorítja, és arra gondol, ez biztosan meglátszik majd, de senki nem hinné, hogy ő követte el, az apja meg egyenesen tanításnak értelmezné, annyira nem érdekli. Azt tehetne a fiúval, amit éppen megkíván, és másoknak pont annyira lényegtelen maradna, amilyen az ő személyisége éppen most, mert akinek elnézik a gyilkosságokat a törvény nevében, biztosan elbír a reputációja egy kis gyerekmolesztálást is, Jr. meg érezze magát megtisztelve. Jr. ezzel kiérdemel még egy szorítást, roppan a csont, roppan minden fog a szájában, mikor csak megáll mégis.

Ebben a helyzetben őszintének lenni mindjárt könnyebb - nek tűnik - mint ellenállni a fizikai érintésének, mintha egyezésget köthetne kínzás helyett, csak el kell árulnia saját magát, meg mindazt, amit sosem akart. Csak el kell fogadnia az almát, letérdelni, és más csodálatosan szar hasonlatok a történelem más alakjaival kapcsolatban, akik mind megtették, és utólag mind bánták, de abban a tizedmásodpercben fellélegezhettek. A fájdalom közepén vajon nem mind rábólintanánk az enyhülésre, mert képtelenek vagyunk felfogni annak nagyobb jelentőségét, hosszantartóságát, a következményeit? Egyszer kellene őszintének lennie ahelyett, hogy hagyja magához dörgölőzni - suttogja valami selymes, nyákos hang a torkában épp, az anyjáéhoz hasonlít, Mafaldáéhoz hasonlít - egyszer, Alastor, és úgy menekülne, mint a hang gazdája, mikor megismerte őt igazán. Nem ezt akarja? Nem ezért dolgozott egészen eddig?
- Te most azt hiszed, hogy engem valami szekta tagjai sorra erőszakoltak tinédzserként? - de itt az útvonal, amin elmenekül, legalább erre a fejtegetésre, ha tovább nem is vezet majd. Ez logikus következtetés, végül is fogták már el, néhányról mesélt is neki, logikus, hogy valaki épp ezért legyen olyan kíméletlen, mint ő, és valahol szívesebben kiegyezne ezzel a változattal a valóság helyett. Ha elmondja neki, valószínűleg úgy reagál majd, mint Mafalda, persze a benne élő Mafalda: természetesen nem élhet együtt a gondolattal, mert legyen Jr. bármilyen perverz módon önsorsrontó és ostoba, azért mindig húzott egy határt, és annak átlépése után visszariadt, végül haragudott rá. Ide vezet most is az az útvonal, nem tovább.. tanulság sincs benne, fiam, te ne dugd meg anyádat, bármilyen patológiás is a kapcsolatotok, aztán álmodj szépeket. Guilty pleasure lenne elmondani, egyszerű bűnös kis élvezet, annyi céllal sem, mint Mafaldánál, akinél eloltotta minden maradék reményét bármire, ami köztük lehet. Jr. amúgy sem vágyik ilyesmire: a kérdés az, ő vágyik-e arra, hogy többé rá se tudjon nézni? - Őket... mondjuk, hogy a nőket. Anyámat, és egy volt barátomat. Ha az én helyzetembe kerülsz, mindig meg akarnak majd... menteni, nem a tettektől, magát a lelkedet, felmenteni az alól, hogy a gyilkosság mégiscsak gyilkosság. Te jó fiú vagy, gyere ide, ölelj meg.. megváltás minden női érintés, kibaszott megváltás, inkább az ő szeretetük, empátiájuk, karjuk, ölük, hajuk, mosolyuk, anyai szívük, ajkuk legyen a megváltás, és akkor hazudhatod, hogy értük..
Órákat tudna erről beszélni összefüggéstelenül, de már most hánynia kell, pedig csak épphogy megemlítette, alig súrolta gondolata azt a nőt, aki az egészet elkezdte. Aki először akarta megmenteni, először akarta az apját látni benne - az apját, aki nem is létezett, ezért is inkább elmenekült - és akinek több tulajdonsága vezetett a halálához, mint az egyszerű gyűlölet, vagy a tény, hogy tönkretette az életét. Éjszakákat beszélhetne róla, és Jr. még a maga kiváló emberismeretével is csak alig érintené a felszínt.
- Anyám egy ribanc volt, Jr. Csak azt kapta, amit megérdemelt.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 6 Aug. - 23:25

Nem tud nem elmosolyodni a szavain, de visszafogott rándulás csak ez a sötét félmosoly, egyből el is enyészik, épp hogy megjelent. Nem csapja le a labdát. Nem tesz több kétértelmű megjegyzést. Sőt igazából eddig sem ő mondta ki őket, csak észlelte őket és reagált rájuk. Moody részéről pedig ez nyilvánvalóan az elfojtások szelepe lehet, az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések, nem érdemes foglalkozni velük, még kevésbé érdemes kommentárt fűznie hozzájuk. Nem vesz tehát tudomást az elharapott szóról, a helyzet feszült nevetésre ingerlő feketehumoráról, mély levegő, vállrándítás.
- Hiába akarnék bármit is, ha te nem akarod. Azt mondtad, a legrosszabb vagy – szinte szelíden cseng a válasza, milyen élettelenül idegen a saját hangja (azt mondta és be is bizonyította, még mindig érzi a kézközépcsontjai között, a szájában, a torkában, a saját idegenné vált szemgödrében, és csak azért nem rázkódik bele, mert annyiszor pörgette végig magában, hogy a gondolatnál sokkal erősebb inger kellene már) –, mégis minek tudnék még a rossz végére kerülni?
Bár biztosan lebecsüli most is, ahogyan először, amikor azt gondolta, Voldemort haragjánál (és utólag nézve: az apja gyilkos megvetésénél) nem lehet rosszabb, fele olyan rossz sem. Most is lehetséges, hogy Moodynak van egy még sötétebb oldala – holott a korábban tapasztalt is bőven elég lenne ahhoz, hogy összeroppantsa. De ha gyűlöletből tenné, vagy haragból vagy bosszúból vagy vágyból egyenesen, az valamiért elfogadhatóbb lenne. Még csak nem is élvezte megkínozni, nem izgatta fel se a szenvedése, se a kiszolgáltatottsága, se a megadása. Talán még nehezére is esett. Az ő kibaszott érdekében tette az egészet. Vagy legalábbis hitte, hogy így van.
Egyenesen a szemébe néz közben, és az arcizma se rándul, csak a pupilláját érzi kitágulni, miközben Moody ujjai abroncsként feszülnek a karjára. Ez normális, ismerős, hétköznapi fájdalom, az érpályákból a szövetek közé kipréselődő vér, a csonthártya lüktető panasza, amint egy tökéletesen Moody tenyerét mintázó véraláfutás készül éppen a bőrén, még egy billog, ami ellen nemhogy nem tiltakozik – mintha ötezer évvel ezelőtt lett volna, hogy azon a nyár eleji estén le akarta dörzsölni magáról még az érintését is, a kibaszott tökéletlen gyógyítását –, hanem egyenesen ő kérte magának.
A szorítással szinkron szusszan, nyugodtan; nem zavarja a fájdalom, pontosabban nem a fájdalom zavarja. A fájdalom leginkább… oké, kimondja magának: jólesik. Jobban esik, mint a szájuk összesúrlódása, sokkal inkább kilúdbőrzik tőle, mint amattól. Ami zavarja, hogy a markában megint ugyanazt érzi, mint nála, a kertben, az egyetlen lecke során: kibírhatatlan sebezhetőséget.
Terelőként játszott évekig, megvolt ehhez a testalkata, és ha az elmúlt hónapok evésproblémái le is faragták róla azt az igazán robosztus benyomást, még mindig egy keménykötésű, fiúsnak túl kidolgozott testet lát a tükörben. Csak Moody mellett nem, Moodytól kicsinek és törékenynek érzi magát, gyengének, gyámoltalannak, mint egy kibaszott gyerek. Talán az is. Lehet, hogy amiként az önképe részévé tette, hogy gyenge, hogy azon a legelső leckén is elbukott, hogy éles helyzetben nyilván alulmaradna egy Moodyhoz nem is hasonlítható ellenféllel szemben is, hiszen saját magán sem képes uralkodni, úgy azt is meg kellene fontolnia, hogy torzan látja a tükörképét, és a valóságban fizikailag is olyan vékony és rideg, mint az üvegszál. Ez egy ijesztő gondolat lenne. Ennyire elszakadni a valóságtól.
De most még ez is mindegy, hallja, ahogy roppan, hogy a saját karja, vagy a másik ujjai, szinte mindegy, kíváncsiság színezi éber, fényes tekintetét, vajon képes-e eltörni puszta kézzel a csontját, nyilván képes, vajon megteszi-e, kíváncsi, olyan jól elringatja ez a sajgás a karjában, minden vért kipréselt az izmai közül, nyilván az fáj ennyire, az oxigénhiány, az ujjai önkéntelenül begörbülnek, az ajka pengévé préselődik, de egy rezdüléssel sem védekezik ellene, az arca kifejezéstelen, Moodyt nézi, az ő arcát, az ő tekintetét, most sem..?
Csak akkor veszi észre, hogy egy ideje visszafojtotta a lélegzetét, amikor vége van, Moody leáll, mielőtt szilánkosra morzsolná a csontját, és önkéntelenül felsóhajt.
Most min gondolkodik ilyen kibaszottul elborult tekintettel? Ezt is megbánta volna, ezt a semmit? Azt gondolta, a feltételezés fogja feldühíteni vagy felzaklatni, annak az igazsága vagy az, amit sugall róla, de úgy látszik, nem, azon még gúnyolódik is, hát akkor tévedett.
- Azt nem gondoltam, hogy tinédzserként – feleli rekedten. Bármilyen gúnyos is a kérdés, nem veszi magára. Magától értetődő következtetés, ha téves is. Először azt hitte, az apja volt az, de aztán ezt az életútjáról szerzett felületes és hiányos ismeretek is azonnal megcáfolták.
Abban a szemben figyeli a vívódását, amelyet ő adott neki, feszült figyelemmel nézi, nem is pislog, és még feszültebb figyelemmel hallgatja, amikor végre megszólal, pedig teljesen összefüggéstelenül beszél, a felét nem érti annak, amit mond, de az világos, hogy rohadtul fontos, amit elmond, és végül is, ki lehet hámozni a lényeget, össze lehet rakni a nagy képet, lehet, hogy a részletek kevésbé fontosak. Vagy mégis, épp azok fontosak. Egyvalamit mindenesetre kristálytisztán ért.
Csak azért nem ül ki az arcára a nyers döbbenet, mert nagyon figyel a saját reakcióira.
Épp csak a szeme tágul nagyobbra. Aztán akaratlanul is szóra nyitja a száját, megnyalja az ajkát, majd ismét becsukja. Sok mindenre számított, erre azért nem. Még Moodytól sem.
„Részvétem az anyjáért.”
„Ha ismerte volna, nem mondaná ezt. De ön szerencsés, és nem ismerte.”

Látja maga előtt, ahogy kerüli a tekintetét, és iszik, újra tölt, iszik, talán azóta se látta inni. Hát… így mindenesetre más megvilágításba kerül minden. A gyász nyílt tagadása, a saját keresetlen kondoleálása. Talán még a nyersesége is – bár arra akkor épp ő is bőven adott okot, nem volt szükség rá, hogy a magával hordott traumákból merítsen.
Annyira csönd van, hogy hallja a saját lélegzetvételeit. Nyilván mondania kellene valamit. És nyilvánvaló, hogy Moody nem elfogadást vár. Nem feloldozást. Milyen gyámoltalan, milyen nevetségesen normális, milyen BANÁLIS, hogy Moody is épp olyan, mint bárki más, hogy elhiszi, része volt benne, hogy bűnrészes a becstelenségben, aminek az áldozata volt, hogy annyi ölés után a jogos önvédelmet, a bocsánatos bosszút is főbenjáró bűnnek érzi, és okért és következményért egyaránt magát hibáztatja a töredékes félszavak között. Milyen kibaszottul, megrázóan emberi ez Moodytól..!
Ahogy az is, hogy azért mondja el, hogy elűzze.
És ha ez nem elég ahhoz, hogy elmeneküljön előle, ha nem hajlandó viszolyogni miatta, akkor nyilvánvalóan ő lesz a szociopata, ő érdemli ki azt, hogy a másik undorodjon tőle és eltaszítsa.
De amit az első sokk után valójában érez: irigységet, fullasztó, keserű irigységet.
Mert Moody még ezt is meg tudta tenni.
Mert ezt kellett tennie, kétségtelenül, és megtette a szentségtörést is, megölte a szülőt, amely megnyomorította, mert ezt teszik a fiatal istenek, felzabálják az apáikat meg az anyáikat, és a helyükbe lépnek. Csak az olyan kutyalelkű halandók hajlandóak az öreg fák árnyékában élni, mint ő.
És azt várja, hogy ítélje el miatta? Azt várja, hogy ez lesz az a pont, amikor azt mondja, mégsem? Komolyan? Tényleg?
- Mondd el, mit tettél – szólal meg végül halkan, és megemeli a kezét az átellenes karjára a korábban még szorongató ujjakhoz, ráborítja a tenyerét a kézhátára; marasztaló a mozdulat, de jelképes mindössze, alig érinti igazán. – Mondd el, hogyan. Hogy elég volt-e, amit kapott.
Ezt kínálja helyette, ossza meg a megoszthatatlant, tegye le a fele terhét az ő vállára, ha ezt elfogadhatóbbnak érzi, mint a korábbi ajánlatát. Talán nem csak a nőkkel van így, talán ilyennek érezné akkor mindenkivel, vele is, megváltásnak, ami azonban erőszak is egyben, és amit csak a legvégsőbb bosszú egyenlíthet.
Vajon az a volt barátja… ő él-e még? Nem kérdezi meg.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Kedd 7 Aug. - 10:02
green like me



Jr. minden oldala új szenvedés - új öröm valahol, bár neki az előbbi tűnik fel az esemény pillanatában, mindig a bosszankodás forrása, és mindig annak következményei a mérlegen: hogy fogja ellene felhasználni, hogy fogják ellene felhasználni, és főleg, leginkább hogyan fogják ellenük felhasználni, a gőgös Jr., aztán a duzzogó, a sebzett, a kölyök, és most ez a nem várt, feszült, és valahol nagyon is otthonos izgatottság. Mert annak érzékeli a kérdéseit, hol van már Mafalda menekülése, az a görnyedt kis halál, amivel belehalt a sövényébe, ő pedig állt az ablakban, kiitta minden másodpercét, lám csak, elértem, amit akartam. Jr. nem ilyen, bár Jr. nem ismeri minden részletét a történetnek, de most valahogy kétli, hogy azok átadása majd ugyanezt váltja ki belőle: Jr. tagadhatatlanul osztozni kíván az élményben, így, ezzel a szóval.
Majdnem elfelejt nyelni is, óhatatlanul utánozza azt a szájnyalogatást, amiért jó érzésű emberek minimum meggyűlölnék magukat - így érzi most, kényszeríti magát, hogy ezen keresztül lássa a fiút, mielőtt igazat adna neki, és mielőtt abba a hibába esne, hogy erre bátorítsa. Egy anyagyilkos története csak inspirálóan hathat valakire, aki az apja mindenhová elérő tenyere alatt töltötte eddigi életét. Vajon nem ő is épp olyan, hogy ez eszébe jut egyáltalán? Valahol Sr. talán most elégedetten ír alá valamit: két fia közül az egyik még a másik, a szeretett javára is hűséges az elveihez.
- Megöltem. - könnyedén mondja ki: sok másikat is megölt, mit számít az az egy, a biológia szálai nem tartanak olyan szorosan, hogy azt az elme ne tudja szétszakítani egyetlen mozdulattal. Ha valamiben nem kételkedett soha, az a könnyedség, annak birtoklása, az egyértelmű volt mindig, minden körülmények között, hozzá tartozott, kiérdemelte a sok egyéb történés között valahol félúton, talán még gyerekként. Nem volt büszkeség tárgya, de meghatározta a jellemét, olykor be lehetett mögé kuporodni erőt meríteni, kilőni mögüle - és ez elé fektette le az azóta három szemjegyű áldozatok minden megmaradt emlékét. - Rég kellett volna, de akkor fogyott el a türelmem.
Nem akarja, de fel fogja idézni azt a délutánt - délutánt, milyen banális napszak ez egy gyilkosságra, valahogy össze nem egyeztethető az a lágy fény és maga az erőszak, az ilyesmi éjszakára, borgőzősre, reggelekre és hajnalokra való - és legfeljebb annyi beleszólás jutott a részére, hogy hangosan teszi-e, vagy némán. Annyiszor gondolta már a fiúval kapcsolatban, hogy mindegy, általában főként saját személye miatt..
- Nem akarom, hogy azt gondold, élvezetből öltem meg. Ott ült a szobájában a kedvenc székén, olvasott valamit, benyitottam hozzá nyakig véresen, ő pedig rám mosolygott, és megkérdezte, minden rendben van-e. - felidézi a szoknyájának ívét, azt a nyugodt mozdulatot, amivel a haját a füle mögé fésülte, teát töltött, az anyja meglepően sok mindent csinált abban a harminc másodpercben, amíg ő realizálta, hogy meg fogja ölni, addig sem vár, hogy átöltözzön. Bizarr módon hétköznapi pillanat volt, gyilkosság a délutáni teázás közben, mint a regényekben, és úgy érezte, valahol mélyen inkább, hogy ha van természetellenes aspektusa a dolognak, hát ez az, hol a dráma és a katarzis, anyám, úgy foglak megölni, mintha teázni ölnék le veled. Haha. - Anyám úgy várt haza, mintha a kibaszott feleségem lenne, mintha minden rendben lenne. Nem voltam ideges, egyszerűen megértettem, elővettem a pálcámat, és megöltem. Aztán töltöttem magamnak egy teát.
...és kihívtam később az illetékeseket, anyám szívinfarktusban elhunyt, tegyék, amit ilyenkor szükséges. Nem színleltem szomorúságot, ők pedig nem várták el tőlem az ilyesmit - vagy azért, mert az voltam, aki, vagy megszokták már, hogy nem a szolgáltatás része az együttérzés. Utána bőgtem, persze, kiemeltem félig a koporsójából, összesírtam az arcát, de inkább kötelességből, valami akaratlan reflexből, magamat sirattam, talán azt, hogy idáig vártam vele, talán azt, hogy mégsem érzek semmit érte.

Megfogja most a kezét, és a semmiről elfordított tekintettel néz le rá - nem haragszik rá, érti meg most, nem zavarja az érdeklődése, és ha jól nem is esik, őszinte, és Jr. esetében az őszinteség ritka kincs. Gyógyír és balzsam, nem az anyja ejtette sebekre, hanem azokra, amelyeket a fiú közönye okozott és fog még okozni - ő meg tudja majd, hogy volt néhány perc, amikor nem tett úgy előtte, ahogy máskor. Az őszinte perverziójáért nem lehet haragudni.
- AZ volt elég, amit előtte kapott. Éveken át erőszakoltam tehetetlenségemben, és akkor értettem meg, hogy megszokta, belenyugodott, és nekem nincs több eszközöm arra, hogy éreztessem vele, mennyire gyűlölöm, mert otthonossá vált számára. Szóval megöltem.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Vas. 2 Szept. - 19:22

Még csak nem is pislog, ahogy hallgatja, úgy ülepedik le tágra nyílt szemtükre fényes filmrétegén a láthatatlan por, mint Moody szavai a sok hallgatás után. Valahogy feláll a tarkóján meg a karján a szőr ettől az egyetlen szótól, pedig nem azért akarta meghallgatni, amiért a megerőszakolása történetét, nem a saját kielégülésére, csak… hogy adjon valamit, hogy.. ott legyen. Milyen nevetségesen hangzik.
- Nem gondoltam, hogy élvezetből tetted – feleli színtelenül. – Te semmit nem teszel önfeledten, élvezetből.
Csak most realizálja, hogy hosszú órák óta elfelejtett szerepet játszani, kezdettől őszinte volt vele ebben az aberrált beszélgetésben, és most kénytelen szégyenkezni miatta. Ott akart volna lenni a Hentesnek, tényleg, aki most könnyedén és töredelmesség nélkül vall arról, miként végzett a saját anyjával? Talán Moodynak igaza van vagy igaza volt, és ez valahol ugyanaz, mint a korábbiak, még ha nem is ugyanaz a dinamika, és ha kezdetben egyáltalán nem is erről szólt. Most valamiképpen mégis erről szól. Tökmindegy, hogy a szexet vagy ezt a kifordult törődést próbálja arra használni, hogy magához láncolja a figyelmét – a figyelmét, igen, és ennyi; ennyi most elég önreflexióból, majd később tovább megy, később kivesézi magában ezt az undorító vonást, és addig égeti a karján a felsőbb hámrétegeket, amíg már csak elviselhető mértékben lesz undorító –, ugyanolyan kibaszott szánalmas és ugyanolyan reménytelen. Hiábavaló. Beleszusszan a csendbe két félmondat között.
De végighallgatja így is, hogy nyilvánvalóvá lesz Moody tekintetében, hogy az ő kedvéért mesél, ő meg Moody kedvéért hallgat, de el is képzeli, a gyászhír mellett volt egy kis kép az anyjáról, megpróbálja elképzelni, hogy nézett ki, milyen volt annak a kedvenc karosszéknek a huzata, zöld csíkos szatént képzel valamiért, a boszorkányra pasztell ruhát, talán csak azért, hogy jobban kijöjjön Moody mint protagonista (protagonista?) a drámai élénkvörösbe öltöztetve… a fantázia azon a ponton foszlik szét, ahogy Moody ajka vérlenyomatot hagy a fehér porcelánon, mert akkor megfogja a kezét, csak így, megfogja, és akkor megrebben a szeme, újra realizálja maga előtt a valóságos Moodyt, aki szintúgy elképzelhetetlen mértékben vérszennyes, mint az elképzelt emlékbeli mása, és ez valahogy a képzelgésből kiszakítva egy nagyon zavarba ejtő, feszélyező gondolat.
Ahogy az is, hogy Moody – az auror, a Hentes, a kibaszott életbe – választott fegyvere a bosszúban épp ez legyen.
Miért?
- Bizonyára lett volna még bőven eszközöd rá, hogy gyötörd – szólal meg önkéntelenül, azelőtt, hogy átgondolná, és most kénytelen elfordítani róla a pillantását, nem mintha bármi helytelenítés lett volna a szavaiban, egyértelmű, hogy a felszabadulás eszköze a mondat végi pont volt, nem a végtelenített bosszúállás.
- Sokkal hihetőbb, hogy megölted, mint az, hogy megerőszakoltad. Az, hogy megölsz valakit… akárki is az, teljesen természetesen hangzik. Tudja ezt... valaki?
Nem az a furcsa, hogy megölte. Az nem is lehetne természetesebb. De ha bosszút akart állni, mégis, miért ugyanúgy, miért nem egészen máshogy, miért az anyja eszköztárával.
Ezt nem akarja elképzelni. Jobban mondva, automatikusan nekikezd elképzelni, aztán olyan elemi erővel tör rá a szégyen, mint mikor kisfiúként véletlenül rányitott a szüleire, és azonnal félbemarad a fejében a kép. Nem, Moody szenvedése legyen csak krisztusi keresztcipelés, tiszteletreméltó, szépséges, heroikus, tiszta, még ha mindez csak kitaláció is. Úgy tűnik, gyerek, és szüksége van a hőseire; úgy tűnik, halálfalóként is gyerek, és a hőse titokban a kibaszott Hentes.
Percekig hallgat, és csak nézi, fürdik abban a csalódottságban, amit Moody tekintete jelent, a semmilyenségben, az elhangzottak jelentéktelenségében. Talán nem kellett volna megkérdeznie. Talán hagynia kellett volna, hogy az elején visszavigye. Talán eleve várnia sem kellett volna rá, hiszen tudta, hogy Moody nem fog eljönni, nem fog részt venni ebben. Annyira szeretné megérinteni a saját karját, körbecirógatni azt a Moody tenyerét mintázó véraláfutást, konzerválni, mint egy bebalzsamozott holttestet, ez az egyetlen bizonyítéka annak, hogy Moodyt valaha érdekelte, valószínűleg ez marad az egyetlen, és mint a sebek többsége, ez is elhalványul és eltűnik pár nap után. Moody nem fog segíteni neki, hogy az apjának kémkedjen, és ő nem fogja elárulni Voldemortot, mert kurvára nincs is miért, ezt választotta, mert ebben hitt hisz, ez a döntés csak az övé, ha semmi és senki más is, emellett akkor is kitart, ameddig bele nem döglik.
- Vigyél haza – mondja halkan, egy vállrándítással.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

wearing all vintage misery

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» wearing a warning sign

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-