Ím eljött a nyugtatók kora! Kénytelen kevertem, hogy lábra bírjak állni, fennhordani az orrom, tartani a látszott, hordani az álarcot mindent, amit magam körül rossz hírnév címen felépítettem. Még néhány hónapig, amíg elkótyavetyélhetem a vagyont, melyet szó szerint gyilkosság árán örököltem. Én, az elcseszett, lecsúszott realista nagyregények tragikus hőse.
Ezzel a főzettel tudok élni, tanulni a Ravaszra, nem megőrülni, pillanatról pillanatra élni.
Csak lassan, mostanában olyan vagyok, mint egy szaros zombi, lépésről lépésre járok, mert még szédülök a mellékhatások miatt.
Hogy ehetett a fene éppen a seprűk felé tériszonyosan? Annyira szédültem, hogy szó szerint házszámot tévesztettem, mert nem ezt a szertárat akartam feltörni, hanem a dugi helyem ennek a közelében, amibe a Slughorntól lopott holmit gyűjtöm. Ha valaha is engem gyanúsítana, a köztudottan kviddics fikázót talán nem logikázná ki, errefelé kerestem helyet a dolgainak és nem egyenesen a bájital laborba rejtettem mindent az orra alá.
Ma estére már nincs mandragóra párlat, anélkül álmok jönnek, ordításokkal kelek, nedves, testemre csavarodott lepedőben.
Keresem a pálcát, saját varázslattal nyílik, hogy egy egyszerű alohomora ne fogjon ki rajtam, de múlik a nyugtató hatása és nem tudom ebben az állapotban…
Elejtem, kajak a földre, mert egy idióta, az egyik legnagyobb meg merészel szólítani.
Damocles Belbytől csak a görény öccse miatt idegenkedtem kezdetekben, ha ekkora ostoba pöcsfej lett volna, nem megy át a teszten. Felfoghatatlan, hogy lehet egy ekkora idióta Hollóhátas, ráadásul a szobatársam, legalábbis negyediktől. Csak miatta bántam meg az évfolyamlépést!
- Pont olyan béna a szöveged, mint te magad Belby, vagy burkoltan arra céloztál irigykedsz a zsenialitásomra? Bizonyára. A hozzád hasonló faszfejek a seprűjükben hordják az agyukat.
Zsigerileg gyűlölök minden kibaszott kviddicsest.
- Most tapsolnom kellene? Ez aztán Merlin-díjas teljesítmény öcsém, fel tudsz varázsolni egy seprűt!
Mennék el mellette, mert kurvára nem vagyok kíváncsi a képére alvóidőn kívül, épp elég kereszt, hogy fél pillantás mindig pazarolódik erre a görényre és meg kell találnom a saját titkos szertáram, csinálni valamit, amíg még képes vagyok megfőzni és rémülten sarkon fordulok, ahogy tudatosodik, nincs nálam a pálcám, azt elejtettem annak az istenbarmának a közelében. Villámgyors, szédülős hátraarc, előbb veszteném el a fejem, mint a varázspálcámat!

Nincs kedvem egy agyhalott faszfej rizsáját hallgatni. Pont nem az az állapot, szédelegve egy saját magam remegő kezével összekotyvasztott nyugtató bájital után, magam mögött hagyva a legutóbbi agóniás állapotot. Csak véletlen, hogy én seprűk közelébe kerültem, balszerencse, hogy a fiatal, hülyébbik Belby színe elé. Ha Angusból indulok ki Merlin se vesz rá arra, hogy Damoclesben, mint mesterben gondolkodjak. Szerencsére én, aki igen, zseni, el tudok vonatkoztatni.
Sóhajtva fújok a földre nagy adag levegőt.
- Van pár olyan varázslat, amit te elképzelni sem tudsz és én találtam ki, jó néhány bájital, amire magam jöttem rá, még nem létezik, de hamarosan fog. Vagy azt sem tudtad kiskorú varázsló nem publikálhat? Te is alátámasztod mennyire szar a világ, csupa hozzád hasonló degeneráltból áll. Csoda, ha nem veszek róla tudomást? Juuujj milyen kemény legény vagy, lelöksz róla? Az ilyen semmitmondó szarok tipikus dumáját nyomatod. Más egyébbel nem tudsz legyőzni, csak lelöksz a seprűről. Lehetnél még klisésebb Belby?
Normális esetben örülnék ennek, ádázabb szöveggel tipornám porba és csak röhögnék a csontjai felett. Prezentálnám miben rejlik a zsenialitásom, de annyira szét vagyok esve, hogy konkrétan elejtem a pálcám. Anélkül nem vagyok…semmi. Úgy üt pofán a felismerés, mintha frontálisan ütköznék a vastag kastélyfallal, felkenődnék rá, mint genny. Ahogy rá kell döbbennem lelkileg nem állok készen párbajozni semmilyen szinten. Ha most jönne egy újabb Voldemort támadás? Hogy lehetek ennyire gyenge? A nap minden percében kell maximumot nyújtanom újra és újra, én pedig szinte besokkolok attól, hogy a pálca nincs már nálam.
- Nem fogsz zsarolni.
Nyögöm, elsápadok, ahogy megjegyzi „sírdogálni” éjjelenként. Igazából sokkol, néma iszonyattal meredek magam elé, ahogy visszapörgetem az álmokat, amikből üvöltözve, netán sírva ébredtem, vagy az első éjszakát utána, amikor random elkapott. Próbáltam párnába fojtani, de…
Érzem, hogy kiszárad a szám, meredten földre bámulok, kavarog a gyomrom, fejem, biztosan nem vagyok alkalmas a repülésre, főleg hogy fóbiám van bassza meg Egyedül repüléstanból voltak világ életemben botrányos jegyeim. Ezért ejthettem el a pálcám, csakis emiatt fürgébb nálam és mire rémülten felbámulok, már a kezében tartja.
- Ne…
Lehelem, arcomon megfagy a kétségbeesés és teljesen elfehéredek. Abba a biztos tudatba ringattam magam, csak az ostoba emberek befolyásolhatóak és akármit mondjon, nyilván nem állok le versenyezni vele. A forróvérű, hirtelenkedés nem asztalon, hiszen ő a kicsinyes, szánalmas, amiért fenyegetéssel hív ki valakit. Nyilván. De a pálcám…
- Add vissza
Próbálkozom, ráadásul nem remegő hangom, igyekszem palástolni, mégis…arcomra van írva mennyire megijedtem. Nyugalom, nem szabad seprűre szállni, majd veszel egy másikat. De ez…ez az! A pálcám fontosabb, mint a tulajdon kezem, egyetlen és nem veszíthetem el, többé nem szolgálna ugyanúgy, talán megváltozna a mágiám egy másiktól és elveszíteném az utolsó, vékony értelemszálat, ami még a világhoz köt. Akkor biztos lenne, pálca nélkül egy lépés csupán a valahol áhított halál.
Megragadok egy seprűt, de ügyetlenül, azt sem tudom hogy kell rendesen fogni.  Talán visszaadja, nem repül el, elfehéredve lesem minden mozdulatát. Kinyújtom érte a kezem, nem voltam fellengzős, egy percig sem állítottam, hogy tudok egyáltalán repülni.

Ha nálam lenne a pálcám kukaccá varázsolnám a fejét. Arckifejezése végre tükrözné igazi valóját.
Semmi kedvem bizonygatni neki, sorolni a főzeteket, amiket kiagyaltam, feszülten sóhajtok sok levegőt oldalra, próbálok nem helyben robbanni, pálca nélkül gyerekes, toporzékoló hiszti lenne az egészből.
- Annyira gáz vagy, hogy én szégyellem magam, amiért szóba álltam veled
Temetem tenyerembe arcom, mert ez a szöveg! Pöffeszkedő nikkelbolha, verőlegény és a süvegnek volt képe betolni közénk. Annyi esze sincs, mint egy marék lepkének.
Nehezen veszek levegőt, eleve szédültem, ráadásul kurvára berosálok, jogosan, ahogy mondja.
Elhatározom, hogy akármi történik, nem alszom többé a szobámban, Avery professzor is ajánlotta a harmadik emeleti titkos termet, nem akartam megfutamodni, nem is tudom mit képzeltem. Hangtompító a baldachin? Mindenki alszik, láthatatlan vagyok, tudomást sem vesznek rólam, mindegy mit csinálok? Ha néhány rohadt hónappal később történik…
Visszavágni se erőm vagy kedvem és ez furcsa, alapból szétzúztam volna mind szavakkal és tettekkel, szokásos felsőbbrendű leszaromsággal ezt a középszerű, bátykomplexusos senkit. De most, bámulom a földet, annyira ostoba, hogy fel sem fogja a zsarolás fogalmát és nem kellene vitatkoznom vele, mert a dementek nem tanultak meg rendesen beszélni.
- Ismered az axióma szót?
Ez megragadja figyelmem, biztos kinézett a szótárból pár ilyet, hogy legyen mivel dobálóznia kínos helyzetekben. Mennyire szánalmas ez az egész kihívás, visszaadom a pálcád, ha megalázhatlak…
Olyan gyorsan történik, mintha eleve felpörgetnék előttem a jelenetet, kérem, hogy ne, naivan azt hiszem a szép szó majd hat rá, beéri azzal, hogy csúnyán belegyalogolt a méltóságomba, sőt elérte, hogy összecsomagoljak, és előbb költözzek a Tiltott Rengetegbe. Bárki elkapna, nem rejteném véka alá ki üldözött el…
Mire egyáltalán átgondolhatnám, talán tovább beszélnék, ha képes lennék rendesen gondolkodni, csavarokban, könnyelmű lenézéssel, mint régen! Visszaszámol, evidensnek veszi, valahogy lábam közé kerül a seprű, elrugaszkodik, ráhasalok, fenn vagyok.
Nem is tudom hogy csináltam, de emelkedem, billegve, mint egy rohadék kezdő elsős. Érzem, hogy magas, egy méter és ahogy nem áll meg az a szar, kettő, kezdek bepánikolni. Kiáltanék Belbyre, adja már vissza, jó, megnyerte, hagyjon egy életre békén, kicsit előre döntöm a nyelet, ő messze jár már, nem is figyel rám, vagy már visszafelé jön.
Felkavarodik a gyomrom, homlokomon verejtékcseppek gyűlnek, nagyon-nagyon magasan vagyok. Szorosan tapadok egyetlen, kibaszott botra, lassan haladok csak előre, azt hiszem, meg sem tudnám állítani és nekem gyors ez a csigatempó, szédülök, miértis kellett lenéznem, szörnyen szédülök.
A szervezetem megőrül, nem tudom hányni fogok-e előbb, vagy elájulni, aztán eszembe jut valami, tompán mégis érthetően, hisz magamtól sosem szálltam volna seprűre. Magasabbra veszem az irányt, mintha azt játszanám ki tud feljebb repülni és nem az előrehaladás lenne a dolgok célja. Ha nem adja vissza a pálcám? Vagy csak kifogás? Innen talán már kitörne a nyakam, de ha még magasabbra megyek, egyszerűen csak kevés lesz az oxigén, ennél is kevesebb, pedig már szinte nincs és csak csendben lezuhanok. Ha túlélem addig, mert a szédülés erősödik hányingerrel karöltve, egyre hevesebb, mint a Bájitaltan teremben, a földön már futnék a mosdóba, ez rosszabb, mégiscsak nagyon szenvednék, ha most meghalnék, bár a sokk hamarabb elérne. Az utolsó gondolatok kuszák, félig ájultak lesznek, próbálok nem gondolni Brysenre, az anyámra, apámra, hanem mondjuk Georgera. De nem, ez is rossz, majd csak jobban akarok tapadni a seprűre, pedig el kell engednem, vagy nem is kell, megy ez magától, olyan rosszul vagyok már, pörög minden. Oda akarok menni, ahol többé nem kell dolgokkal foglalkoznom, elmém végre kikapcsol és minden elcsendesedik.

Micsoda kreativitásra vall, hogy az én sértésemmel vág vissza.
-Még gúnyolódásban is gyenge vagy. El akarod játszani a rosszfiút, seggfej, de elárulom, kurva rosszul csinálod
Tessék, bónusz információt pazaroltam rá, miért nem fogja vissza magát, ha ennyire béna benne? A pálcaelkobzás kihívással gyerekes kekeckedés nem több és fel nem foghatom hogy viselkedhet valaki idősebb nálam ennyire koron alul.
Való igaz a sírás említése elég nagy szemétség tőle és képtelen vagyok ránézni így, hogy szégyenben epedek, az ő szájával a valóság különösen fáj. Ma, rögtön ezután összeszedem minden holmim és meglátom milyen hajléktalanként a Roxfortban.
Nincs időm felfogni rendesen, talán ezért nem esem akkora kétségbe, felül tudja múlni, hogy elkobozza a pálcám és én nélküle… Mintha karom nem lenne, vagy a lelkem készülné kitépni. Ez utóbbinak jobban örülnék, Angus jó dementor lenne, talán én is könnyebben el tudnám viselni, hogy valami halál teremtmény végez velem, minthogy egy jelentéktelen kis báttykomplexusos pöcs baszogasson.
Fent minden megváltozik, egyrészt halálfélelmem van – sosem tudtam repülni ebbe kemény tériszony vegyül és csak akkor jövök rá, amikor lehet befosnék, ha mindezt elengedném most, igaz szörnyű halál lenne, pont amitől a legjobban félek, zuhanás, mégis véget érne minden. Gyors, kétségbeesett döntést kíván a helyzet, de már minden túl elviselhetetlen, elfáradtam és csak el kell engednem. Nem hallom mit kiabál, nem érdekel, mert nem Angus hangja az, amit utoljára hallani akarok.
A következő, amit felfogok a gurulás egy másik test az enyémen. Visítok. Fogalmam sincs hogy érünk földet, lefoglal a heves hányinger a tény, hogy tényleg megtettem azt a bizonyos lépést, kiakadás mert éppen ő, hozzám ért.
Tompán fogom fel, hogy hisztizik, nem érdekel, hogy vérzik a feje. Gyengélkedő, ennyi eljut.
Ide ne jöjjön, ne merjen! Olyan rosszul vagyok, szédülök, nem szabad megszólalnom.
-Hagyjál békén! Add vissza a pálcám és húzz a francba! Miért kellett?
Ezt is elbaszta. Nem mozdulok, remegő kézzel kapaszkodom a fűbe. Vadul pörög minden, gyomrom kavarog, lélegzem, hogy leküzdjem a heves hányingert, vagy feltörni vágyó könnyeim – nem sikerült, mégis…megpróbáltam, el akartam dobni. Nem bántam volna, mennyire nem bántam volna…

- Én legalább jól csinálom lúzer
Dobbantok felé, mintha kurva félelmetes lennék ezzel és nem múlt időben gondolnék rá: valaha verhetetlen voltam gúnyban. Élveztem, ahogy mérge csöpög és saját szórakoztatásomra fetrengtem az irónia mámorában. Beköltöztem az „öregekhez” mint ahogy nagyoknak, vagy időseknek derogált hívnom Belbyt és bandáját, azóta igazán ráragadhatott volna egy s más.
Jó döntés volt, csak zuhantam volna és talán nem érzem a becsapódást, vagy az az utolsó. Mert egy ideje olyan, mintha végtelen tereken, időkön, órákig zuhannék és csapódnék be sokszor, pechemre mindig túlélem. Most az egyszer nem akartam, csak lelépni és megszűnni, ahogy eredetileg történnie kellett volna. Csak anomália vagyok az idő egyenesén, de ez a hülye van akkora barom, hogy elrontsa a halálnapom, amit jobban vártam, mint az összes születésnapom együttvéve.
Ráadásul rájön, mert szavakkal dobálózik, amik erre utalnak és így kijózanodva, ahogy nem sikerült a merénylet, sokkal rémesebbnek tűnik, végül mégis elszántam magam a lépésre. És milyen szánalmasan akartam meghalni…egy ilyen Angus Belby társaságában. Olyan nehéz volt…nem bírtam többet, küzdeni a pálcámért, rossz hely, időpont, amikor még ő a jelentéktelen légypiszok is sok volt.
Meredek magam elé a tudattal, készen állok rá és mégsem, hogy idáig jutottam. Ráadásul hozzám ért, de még Ez is mellékes. Mintha kedves lenne, de ez jobban fáj, mintha gúnyolódni próbálna, azt jelenti annyira sajnál, hogy minden viszolygása ellenére túllépett ezen. Nem…nem lehetne rosszabb.
- Csak… Miért? Az én ügyem és hagyjál…hagyják békén. De igen! Mindig is ez volt a megoldást, de te elbasztad! Kurvára értesz hozzá, hogy mindent, mindent elbassz. Nem vagyok Brysen
Annyira lesokkolt azzal, hogy rájött, hogy csak szavakban van erőm tiltakozni, a világ mozog, hányingerem van és ő cipel befelé, mielőtt…mondjuk megharaphatnám. De annyira mégsem fordultam ki magamból, hogy ilyet csináljak, gyomrom kavarog ettől az egésztől és aközben is hozzám ér, hogy cipel, eleve, hogy mozgunk, hagynia kellett volna, amíg elmúlik a pörgés, így csak…elég egyetlen döccenő, hogy kibukjon a róka és ki másra hánynék, ha nem rá?
- Nincsenek fájdalmaim
Nyögöm, az ütést ő kapta, mert hülye volt és a hányást is ő kapta, én csak a könnyeket kapom, hogy ez milyen szar, ennyire mélyre süllyedtem, egyszer próbáltam meg, akkor is így, itt vagyok hát, mindennek a végén. És valószínűleg odaérünk, nem is tudom hányszor hányom le addig, azt hiszem olyan lett a cipőm, pedig próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy a java őt érje. Csak az ne lenne legalább, hogy csíkokban folyik könnyem koszos arcomon, mert így még jobban látszik az eltört mécses. Most már nem csak hallja, tessék, csak az i-re kellett feltennie a pontot.

Kit hat meg ez az elcsépelt sablonszöveg? Ezzel jött Abel és Angus is előszeretettel veregeti mellkasát, azt képzeli, most aztán odamondja, pedig képes lettem volna megjátszani magam, előadni a jó arcot, mint itt mindenki és akkor a szart is kiették volna alólam. Nem neki fogok önelemzésről szónokolni, elég leszarom képet vágok, ahhoz hogy összerakja.
Sokkal kínosabb, hogy konkrétan rossz helyet, időt és szemtanút választottam az öngyilkossághoz. Valamiért cipel, kevés energiám van felfogni hogyan jutottam idáig. Traumatizált a döntés, egyetlen mozdulatomba került, minimális erőfeszítéssel zuhantam volna feledésbe. Miért olyan súlyos és idegen, ami ennyire kézenfekvő?
Amikor megkérdezi az igazi vezetéknevem már tudom róka lesz belőle, pár falat reggeli és az előző adag nyugtató kotyvalék, összetevői alapján kellemetlen szagkísérettel. A Rookwood pont olyan hányós név, felbüffensz, kinyögöd egy csuklásban a Rook-ot, míg a Wood randa okádásba torkollik. Éppen ilyen családom lehet, tökéletesen leírja a gesztus.
Ironikus, hogy kölyöknek szólít, mintha évtizedes korkülönbség lenne köztünk…
- A barátság…fogalmát túlértékelik
Nyögöm rekedten egyéni mantrám, ami nekik új nekem már elcsépelt szöveg, a depresszió mélyén eszembe jutott, hogy akár téves elgondolás is lehetett. Az elavult fogalmakat mindig újra lehet alkotni és ha magam mellé állítottam volna legalább egyvalakit, most talán nem Angus Belby ruháját hánynám le és bőgném el magam, hogy egy kibaszott öngyilkosságot hoztam össze azt is egy köcsög társaságában.
Úgy csinál, mintha szavaim elvont metaforákként kellene értelmezni, de szó szerint és fizikailag nincs semmi bajom, egyszerűen csak baszki, idáig jutottam, a repülés, egy elkobzott pálca és máris cseresznye került a tejszínhabos tortára.
- Szállj már le a könnyeimről!
Mintha betiltotta volna a bőgést, mi ő? A gestapo varázsló változata? Könny-nyelő ügynök?
- Oda akart osztani…úgyhogy fogd a Mardekárságomra nyugodtan.
Beérünk a gyengélkedőre és nagyjából azonnal belerondít a talárjába, fizikailag rosszabbul van nálam, én addig az arcomról csúnya, nedves bizonyítékokat tüntetek el.
- Ahhoz mindig nagyon értettem
Meredek magam elé, egyelőre nem jön senki, hihetetlen mennyire öszvérszerű itt mindenki. Lesajnáló pillantást kap, amikor random szóba hozza a muglik által közkedvelt konfliktus rendezési formát, verekedés…
- Nem alacsonyodom bizonyos szint alá.
Sosem éreztem rá ingerenciát…
Fordulnék vissza, a néma magam elé bámulásba, folytatván a megrökönyödést, amikor kérdez…valamiért normálisan, talán ezért fordulok felé tágra nyílt szemekkel, veszek apró, fájdalmas levegőt.
- Igen
Jelentem ki a dolog minden súlyával és kétségbeesésével, mégsem sírva, üvöltve, gúnyosan, vagy megjátszva magam. Egyszerűen, mint ahogyan az, jelentésének teljes tudatában. Direkt engedtem el. Nem tudom mennyi ideig meredek rá, erősen szívok be sok levegőt, aztán felpattanok, mintha nem lenne semmi bajom.
- Ha visszaadod a pálcám begyógyítom a sebeid és eltüntetem az összes mocskot, amit hagytam. Megígérem, hogy a szobából is kiköltözöm. Nem kell velem kontaktusba kerülnöd, nem is igazán fogsz látni.
Hunyorgom, ahogy felidézem egy Ravasz vizsgánk még hátravan, ott óhatatlanul összefuthatunk. De micsoda egyszeri, visszautasíthatatlan lehetőség és csak egy pálcába kerül.

Ez a pechsorozat már igazán kezd nevetséges lenni, hogy végre rászánom magam egy zuhanásra – mely halálnem ugyan méltatlan hozzám, mégis seperc alatt véget vethettem volna ennek a komédiának. Valahol megrázott, idáig jutottam, megpróbáltam. Másrészt elszomorít, hogy nem sikerült. Bár erre is úgy kellene néznem, mint elvesztegetett lehetőségre. Ha sokkal előbb gondolkodom, akár Roxfort előtt, ha időben felismerem mekkora állat, avagy ép emberi ésszel elviselhetetlen, nem kellett volna végigélnem ezt a hercehurcát feleslegesen.
Meglepő Belby reakciója a barátságra.
- Azt hittem tele vagy otromba, röfögő haverokkal
Oldalára esztelen troll-szerűségeket képzeltem, egyik röfög, másik fingik, miközben Belby röhög rajtuk.
Hogy elbőgöm magam rendszeres, de azt hiszem pszichopata lennék, ha nem viselne meg az elmúlt idők minden szara. Persze így Belby előtt fokozottan kínos.
Gyilkos pillantást kap, dumált róla! Ha normális, diplomatikusan figyelmen kívül hagyja. Most tényleg öngyilkos akartam lenni basszameg. Ki a Merlin szent töke nem bőg ilyen húzás után?
- Nem csak elvileg…de a zsenialitást nem látja az átlag
A bátyjában is előbb fedeztem volna fel, mint Slughorn, nem véletlen araszoltam Belbyékhez fogadjon tanítványává. Persze, már érvénytelen, nem látom, hogy lenne jövőm, vagy olyasmi, amit ne tudnék megoldani egyedül.
Hogy fizikailag ő jobban megsérült, akkor tudatosodik bennem, amikor kidobja a taccsot és hogy összességben ennyire pocsékul fest.
Nem vagyok a hóhéra tovább kínozni és nem csak neki lesz jobb, ha lelépek onnan, teljesen fer üzletet ajánlok.
- Balfasz! Asszed nem tudom kikeverni? Olyan főzetet találtam fel tökegyedül, ami leírta egy pergamenre mi az igazi nevem. Kimutatja a rokonságot… Azért nem kevertem eddig, mert…
Félig lehunyom szemeim. Nem bírtam…nem bírtam összetevőkhöz nyúlni, remegtek kezeim, eltörtem minden fiolát. Megemelem két tenyerem, vessen rá egy pillantást, most is vadul reszket, pedig közelben sincs édesgyökér, ami jó az alvásra.
- Nem fogsz szemmel tartani, nem tartozol felelősséggel egyetlen, szar döntésért. Felesleges mártírkodnod, tudom, hogy gyűlölsz és hidd el, semmi értelme bizonyítanod. Neked is az lenne legjobb, ha én… Nem leszek veled egy légtérbe folyton, erről ne is álmodj Belby és rü-hel-lem a kviddicset
Szótagolom kiabálva, mert mennyire jó fej voltam, elálltam valami visszautasíthatatlannal, erre litániaszerűen sorolja ezt a sok baromságot.
- Mit mondasz neki? Hogy egy idióta meg akarja magát ölni? Szerinted nem tudja az egész tanári kar? Szerinted ki nem szarja le?
Voltam Averynél és ha nem ő, akkor Dumbledore tüntette el a hullát, kétlem, hogy nem kürtölte szét máris mindenkinek.
Harciasan kikapom kezéből a pálcám és rohadtul remélem, hogy elkussol, ha meggyógyítom.
- Episkey
Szúrom felé és bár apró sérülésekre van, ha a p-t kellően pattogósan mondom és csuklómmal mímelek egy kis friccskát a valamivel nagyobbakat is helyre hozza.
- Nézd, kösz, tényleg. Csak egy hülye ötlet volt de felesleges megfigyelned, mintha auror lennél. Elbasztam, ezt nem most kellett volna, már úgy értem nem 16 hanem 6 évesen. A szükség szobája, úgy hívják, sokkal jobb hely, mint a háló. Nem vagy ott te, se senki más!
Szólok be neki, habár elég gyengének érzem. Tényleg semmi más nem hiányzik, minthogy Angus Belby a nyomomban legyen, akkor tényleg kinyírom magam.

Megforgatom a szemem, a szar vicceket csattogtató moron haverjai díszpintyek lennének.
Talán van esze, hogy a csürhét maximum kihasználni érdemes. A megjegyzéshez nincs hozzáfűznivalóm, nem fogom megtapsolni, hogy értelmesebben gondolkodik a barátságról, mint sejtettem.
- Mi a szánalom faszfej? Hogy képes vagyok saját bájitalokat feltalálni? Ennyire irigykedsz, mert én meg a bátyád ezerszer jobbak vagyunk nálad?
Kérdezem sziszegve, kapja be, nem azért mert olyan nagyon kellene az elismerése, de felesleges homokba dugni a fejét és megszállottan ismételgetni, átlagos vagyok, amikor nyilvánvalóak a tények. Az okos, aláhúzva kétszer, egyszerű megállapítás. Gyűlölöm, ha valaki vakságból, ostobaságból nem vesz tudományt a tényekről.
- Fejezd be ezt a nem tudomozást, gyík! Remeg a kezem, amióta bizonyos dolgok történtek velem, nehéz, ha minden, kibaszott másodpercben törnek a fiolák, másrészt…nem csak egy bájitalt találtam fel…
Nyögöm elfúló haraggal, ahogy Meadowesre gondolok például, akinek olyan jól sikerült a víziókat megszüntető agystimulánsa. Ez az idióta, nulla semmit, semmit sem tud!
Ő remeg, nem én, ő van rosszul! Mármint fizikailag. Elmondhatatlanul gyűlölöm, de leginkább, hogy ordibáló, hisztis kamasszá változom a közelében, aki követeli a kibaszott elismerést 16 évnyi tömör kínért.
- Mi köze ennek a testvéreidhez? Gyenge kifogás Belby, mindketten tudjuk, hogy rád gondolnának utoljára, aki segíthetett volna rajtam, téged vonnának felelősségre a végén, ott a soha meg sem fordult a fejünkbentől, jobbra.
- Igen? Én már beszéltem Averyval, tudja. Látott sírni is, és? Leszarom! Te is sírnál a helyemben!
Vágom hozzá gyerekesen, agyfaszt kapok magamtól.
- Mert szerinted én lennék az első diák, aki meghal ebben az iskolában? Veled miért?
Komolyan nem vágom, semmi köze hozzám! Damoclesről gondolom nem tud. Bár elintézem a sérüléseit és leheletnyivel jobban lesz – lesújtó gondolattal adózom a javasasszonynak, hogy mindvégig távol maradt, Belby abszurd monológjától tényleg nem tudom zokogjak, vagy nevessek-e. Annyira hülyén hangzik, hogy a nyomomban lesz, amíg találok egy barátnőt, hogy az agyam egyszerűen képtelen befogadni.
Sírósan röhögve döntöm tenyerembe fejem, hogy közel már az idegösszeomlás
- Semmit…sem tudsz
Nyögök valami ilyesmit, szerintem nem hallja, én sem hallom. Jön az idióta ötleteivel, bár ha kiütném magam, előny lenne, hogy megszabadulnék tőle. Kiütném magam…órákra, örökre.
- Igaz…menjünk, de én keverem ki, maximum asszisztálhetsz
Sietek, káprázó szemmel előre, a bájitaltan pincét érzésről, szagról felismerem.

- Kinek okoznék problémát? Engem senki se kedvel… Fogalmad sincs miről beszélsz, nekem nincs családom, nekem a család ellentéte volt bazdmeg! Kurva unalmas, hogy kliséket puffogtatsz, amikor elképzelni sem tudod, mert biztos vagyok benne, nincs akkora fantáziád mi a helyzet velem. Igen, persze, éppen azt tettem volna, ha nem rondítasz bele!
Noha magasról leszarom az emberiség magasztos jogait, mert nem értük lennék öngyilkos, hogy megkíméljem őket egy potenciális gyilkostól, valami selejt kosztól a világ rozsdás mókuskerekében, ugyanis én szívesen és válogatás nélkül eltaposok bárkit. Egyszerűen csak olyasmire szántam el magam, amit már rég meg kellett volna tennem, úgyis mondhatnám elmaradt. Gyávaságból. Befejeztem volna egy történetet, amit el sem kellett volna kezdeni. Az a szánalmas, hogy ez mérhetetlenül felzaklat.
- Lehet.
Valószínűleg tényleg rosszul kezelem a tehetségem, de nem vagyok hajlandó készségesen bólogatni.
- Tudom, ez most nem logikus, egy ellentmondás, de volt rá okom
Fonom karjaim keresztbe mellkasomon, de egy nyikkanással sem tud belőlem kihúzni többet, sötéten meredek oldalra.
Cöccögök, hogy a húgával rosszabbul jártam volna, de többet nem tudok hozzáfűzni, Damoclest pedig kerülném témaként is.
- Üvöltenél, beleőrülnél, felrobbannál! Nem, senki sem olyan erős, mint én, senki sem bírta volna eddig. Már hat évesen fel kellett volna adnom, vagy okosabbnak lennem, vagy megoldottad volna egyszerűen, panaszkodással, nyivákolással, vagy rég felvágtad volna az ereid, mert miután felgyújtod a kibaszott iskolát, életek száradnak a lelkeden, el tudnád ezt viselni Angus Belby? Nem sírnál?
Nézek zihálva a randa képébe, legszívesebben ízekre szaggatnám.
- Nem lehet megoldani.
Ezt mondta Avery is, néhány egyenlet végeredménye, hogy nincs végeredménye, de ezt a trollok bizonyára nem tudják, náluk a 2x2 is néha 5
Rohadt rondán nézek rá, ahogy ezt a tervem is nekiállna meghiúsítani.
- Én keverem ki, Magamnak
Hangsúlyozom perzselő parázzsal őrülten veszélyesnek mondott tekintetemben, de elég halkan, hogy hatásosan beszarató legyen. Valószínűleg emiatt hittek hat, hosszú ittlétem alatt pszichopatának.
Idióta pöcs! Amint beérünk, szinte csapkodva baszom a pultra a hozzávalókat, lóhalálában forralok vizet, öntök bele hozzávalókat, valószínűleg nem tudja követni, gyorsan csinálnom és ez csak neki lesz, gyógyító elixír, hisz ha más problémánk van, az övé miért is lenne jó nekem?
- Tessék, fájdalomcsillapító gyulladáscsökkentő és sebforrasztó hatással bír, az extra adalék miatt, amit tettem bele, nyugtató is.
Olyasmi, amitől könnyen elalszik az ember.

Fárasztó szóismételnem, jártattam már a pofám azzal kapcsolatban, szándékosan utaztam utálatra, közönyre, belém ültettet, természetes felsőbbrendűségre hivatkozva és csak kifogás volt, már tudom. Kerültem az interakciót a normálisokkal, fájt elviselni mindenben volt részük, amiben nekem nem, gyűlölöm Angust azért, hogy szerették és szeretett.
- Oké
Közlöm félvállról, leszarom leszar-e. Senki se kérte, hogy érdekelje a nyűgöm, végig arra hajtottam, ha nem vette volna észre, totálisan leszállhat nem oly szerény személyemről, elmehet mellettem bármelyik folyosón és békében felfordulhat. Szerintem végig arról beszéltünk, hagyjon lógva, zuhanva, de vajon hányszor kell még az üres fejébe vernem, nem, nem akarok barátkozni vele, elsírni a bánatom, kerüljön ki kurva nagy ívben. Ehhez képest ő az aki a nyomomban liheg, belémzúgott bazdmeg.
- Mert? Mi alapján vágnál nyakon? Szarjál már rám
Nem vagyok éppen teljes méltóságomban, legalábbis a hisztis, kissé siránkozó rám szarj, ide a fejem közepére hangom veszem elő, amilyet szerintem még én sem hallottam magamtól 16 hosszú év alatt.
Szemet forgatok, maga a szenvedés nagyágyúja szól most hozzám, kedvem támad késeket forgatni benne.
- A pontjaimhoz sincs közöd, neked meg szar, hogy annyit sírtál, már nem tudsz, Damocles biztos sokszor nézett rád rondán
Mi a fasz bánata lehet az arrogánsabbik Belbynek? Damó valószínűleg kinyalta a valagát, ikertesója van...
- Nem lehet!
Ordítok rá, egyetlen pillanat elég, hogy kiforduljak önmagamból és artikulálatlanul üvöltsek kivörösödve, újkeletű könnyekkel szememben. Megrémülök magamtól, talán belekapaszkodtam régi mintáimba, édes irónia, de elég egyetlen faszkalap megjegyzés és újra összetörök. Meggörnyedek kissé, mintha gyomrom, mellkasom szorítaná nyomás, kitörni vágyó borzalom, egy bennem élő Brysen-szörny.
- Nem mindet...és ha csak töredéke volna, eggyel kevesebb tézis…
Motyogom, nem érti, nem akarom, hogy értse, légypiszok, egy semmi, utamba álló akadályozó tényező. Ennyi, az emberek sosem jelentettek többet, most csak az zavar ezt nem bírom felrúgni.
El akarok veszni, megőrülni, szidom és gyűlölöm magam, amiért nem ette még meg elmém a rohadás, annyira illogikusan normális vagyok ahhoz képest. Erős, igen és bár ne lettem volna, csak egy cseppnyi gyenge pillanat, egyetlen egy és akkor a bizonyos cérna nem szakad el.
- Ne mond többet ezt, nem vagyok Brysen
Nyögöm zihálva, mint akinek fájdalmai vannak, ki akarom tépni magamból az érzések rákos daganatát.
Azt hiszem azért vagyok képes rá, mert egy kurta-furcsa pillanatig elhiszem, a főzettel megszűnök létezni.
Aztán már csak zihálva meredek rá, elsírva magam megint, később az ő nevét fogom átkozni.
Mi lehetne nagyobb szégyen, Belby akadályozza meg, pedig akkor, az adrenalin hevében, miután megkúrtak, szintén képes voltam elkészíteni életem mérgét.
Az esélyek aztán elperegnek, ahogy könnyeimmel öntözve a foltos földet elhintem túlélésem magvait.
Vége…ihletszerű ez is, elszáll akadályokkal, rádöbbenésekkel, vagy csak elfáradtam meghalni, ahogy élni is örökké fáradt voltam.
- Elbaszott lennék halottnak, mert élőnek is az voltam… de ez nem olyasmi…nem egy probléma.
Megrázom  fejem, iszok egy kortyot a főzetből, aztán átadom neki és elfordulok. Kicsit tompábban érzékelem a dolgokat, álmosít, talán ha az asztal alá bújok, reggelig nem talál rám senki.