I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Kedd 18 Szept. - 2:46 | | | Hestia Abigail BonesJones 29 || Gemma Arterton || Dumbledore || Félvér  Megáll még, azon gondolkozik, le sem fekszik, megfordul, a gyertya lángjától kísérten lesétál a lépcsőfokokon, és talán ésszerű lenne elbújni a fenyegetés elől, falra rajzolódó árnyékalakok elől, akik történetesen épp az ő nevét viselik - egy ruhásszekrény mélyén megvárni, míg hajnalodik, esetleg az íróasztal rejtekében szipogni, remélni, várni, de mit várni, basszameg, felnőtt nő, férje van, ha annak minden érintése készteti is arra, amit eddig elképzelt, leteszi a gyűrűjét a mosdótál mellé, nyúzottnak tűnik, mégis nevetséges ez az egész, sóhajt egyet, csak halkan, magának, mint amikor közönség nélkül tesszük, nincs is igazi hangja, elfújja a gyertyát, belép azon az ajtón, kóstolgatja a másik látványát, hátának ívét -
Hátának ívéhez nyomja az arcát, felfújja, aztán ostoba, gyerekes hangot kiadva csiklandozza a szájüregből felszökő forró levegővel - Edgar nevet, tehetetlenül vergődik, szabadulni igyekszik, nyálcsíkos a párnája, és ez most furcsa módon már lényegtelen, pedig azt hitte, ő igazán nem tudja megszokni más testének itt-ott hagyott emlékeit, a még nedves, futásban levetett fogkefét, ondóját a szája szélén, ezek egyszerűen elképzelhetetlenek voltak, úgy általában, hogy bárkit közel engedjen, bárki mellett felébredjen - most meg mint egy kölyökkutya, rámorog, és a derekára ül - rituáléik szép sorban felépültek, míg a külvilág számára ők Mr. és Mrs. Bones, a rend nagyszerű őrei, és kit érdekel, ugyan kit érdekel, hogy Mr. Bones apró ügyek aurorja, beengedte az életébe, megosztja vele gondjait, nem érdeklik a baktériumok, mentális ösvényeinek egyenetlensége, hiába szerette előtte a tiszta embereket, azokat, akik nem ülnek maguk elé bámulva, azon merengve, miért élünk ebben a világban, azokat, akik nem hagyják szanaszét cipőiket az előtérben, most őt szereti, egy vidám lökéssel indítja ki az ágyukból, az esti műszak nem gyerekjáték, ha a délutáni lustálkodás előtte az is -
Az is, ahogy levegőt vesz - az is zavaró, az is arra emlékezteti, milyen normális ez tulajdonképpen, és ő megértő, basszameg, ki lenne megértőbb egy pszichiáternél, profilozónál, empátiából olyan túltengése van, hogy az külön közéjük ékelhetné magát: de Edgar, már csak Edgar bármilyen érthető, nem ugyanaz többé, felül most mellette, hallgatja a lélegzetvételeit, már nem érdekli, mi kísértheti az álmait, hallja eleget nappal is a fájdalmat, és mintha külön kínozni akarná vele, ott vannak azok a világfájdalmas szembogarak, ments meg, vigyél haza, szeress - Edgaron nem lehet segíteni, Edgar tulajdonképpen nem akarja, hogy segítsenek rajta, és undorodik a lehetőségtől is, hogy kinyissa a férfi fejének ajtaját, bepillantson, ott mindennek vérszaga van, és ő undorodik a vértől (Edgar vérétől különösen, mikor dideregve áll az ajtóban, nyaka körül málló vér rétegei, és át kellene ölelnie, boldog feleségek vakságával megölelnie, pedig az vér, leküzdhetetlen az undora) - ül, bámul a nagy, forró sötétségbe, eltakarja az utca fényét a redőny, türelmet lélegzik minden, a másik olyan közel van, ő pedig végtelenül távol, megrezzen, ahogy a rosszat álmodó térde hozzáér, elrántja a combját, nem ébrednek rá, ő lesz csak éberebb megint -
Megint éberebb egy kávéval, szemei előtt összeállnak értelmes szöveggé a sorok ismét, még ott a tekintetében valami kalkuláló merevség, amikor benyit a hálóba, látja Mr. Bones - Edgy - fejét a párna alatt, nyilván még igyekszik valami plusz lustaságot lopni abból a kollektív közösből, amit az ő jelenléte lehetetlenné tesz: a férje meg ő, milyen különös szavak, hamar a maguk stilizált változatai lettek, megtanultak úgy létezni, mint férj és feleség, könnyen ment, gyanúsan könnyen, és neki nem szoktak ilyen gyanúsan jól alakulni a dolgai, ő előbb bajt kever, aztán vagy sikerül együtt megoldani, vagy mindenki nyugodtan távozhat a három hetes kimenőnél, Edgar pedig minden rossz tulajdonsága ellenére előbb udvarolni kezdett, buszozni vitte, megkérte, és főleg, a legérthetetlenebb: szerette minden ellenére, a hosszú munkaórák, a problémás betegei, a hülyeségei ellenére, pedig ki szeretne egy pszichiátert, ki merne együtt élni egy szempárral, amely állandóan a kilógó, reppenő szálakat figyeli a másik mentális sálja után, mintha csak hosszútávú terápiát kezdett volna - még ő sem, barátkozni sem szeret a többiekkel, énképének titokban dajkált eleme, bezárt ajtók mögött praktizál Ms. Jones, mert a házassággal nem veszett egykori változata, makacsul ragaszkodik, pedig nem akarja elvenni azt senki - főleg nem Edgar alvó hátának íve, nekinyomja az arcát -
Arcát a tenyerébe nyomja, nyűgösen és fáradtan, annak a telhetetlenségével, aki szeretne, de nem tud aludni, nem eleget, nem minőségében olyat, hogy azon megálljon majd nappal két lábával, megint ásítoznia kell, megint tiszteletlen lesz, pedig nem akar, Edgar létezése rákényszeríti megint a változásra, de ezt nem élvezi, ismeri el egy sóhajjal, most olyannal, amit hallania kellene valakinek, aki bizonyára legalább alvás közben nyugalmat talál nappali démonai elől - ő meg az éjjeli, habár egy ideje előbbiek közé sorolja magát, türelmetlenül csapkod mellette, röviden válaszol csak, nem tartja oda arcát a csókjaira, mintha Edgart felzabálta volna valaki, és az idegen test nyála őt is azzal fenyegetné, hogy megfertőzi - végül is, beteg ő is, de a férjétől, leheletétől, közelségétől, miatta nem lehet többé gondtalan szerelmes, de nem lehet őszintén segítő szakember sem, minden szerepétől megfosztja, útmutatót pedig nem enged, kis darabokra tördeli amúgy is véges türelmét, most már éberségét is -
Ő éberebb kettejük közül, ő kel általában korán, pedig alapvetően nem ellenszenvez a sokáig lustálkodás lehetőségével, de már elszokott tőle, Mrs. Bones kötelességének érzi, hogy gondoskodjon valakiről, aki magáról úgy is annyira szokott csak, hogy szeretetből ügyetlenkedik a konyhájában, virágot hoz az elszenesedett hús fölé, nem lehet rá haragudni, pedig könnyebb lenne, ha lehetne, akkor nem érzékelné ilyen drasztikusan a személyiségében óhatatlan beálló változásokat, irtózik ettől, de hát mi ez, erről másoknak kitárulkozni, szégyelli az ilyen apróságokat, itt a háború, megannyi felelősség, Gwenog, a szüleik, ő pedig megszokta, hogy az egész képet nézze, meg el mindenkinek a maga apróságait, ha baj lesz, szükség lesz rá, szükség a földhözragadtságára, hogy nem kell majd együttérzően lemondani Hestia válláról, szabad terület az mindenki számára, akire ideje jut, talán érzik is valahol, hogy nem tud nemet mondani, és el is kapja olykor valami csapkodhatnék - nem mintha nem ijedne meg a saját kitárulkozásától - akkor is elég arra gondolni, felelősséget vállalt, és itt van Edgar, ez is, az is -
Az is eszébe jut, ahogy feláll, a vaksötétben nem elindulva még, hogy lesz majd egy utódja, valaki, aki mellett a férje nem érzi majd, undorodnak, iszonyodnak a testétől, péniszétől, már a lehetőségtől is, hogy egymáshoz érjenek, bizonyára fiatalabb, tapasztalatlanabb, tulajdonképpen Edgarnak mindig egy alacsony, kedves naiva dukált volna, akivel megélheti mindig mosolygó bűntudatát szex közben, aki nem várja tőle, hogy olykor fojtogassa kettejük öröméért, aki nem vágyik rá annyit és úgy, és ő, akinek ezek után, a takarót maga köré csavarva csak annyi volt a dolga, hogy megbocsásson, mert a rossz csak Edgar lehet, hogy utálja ezt a képességét, hogy ő minden átkozott pillanatban csak a szent, a férfi meg igazi köcsög, basszameg, még igazán geci sem lehet vele! - és ezután a megdicsőülés után minden helyére kerülhet, ha nem azért szégyellheti magát, hogy megbecstelenítette a kislányt, majd lehet azért, hogy nem tette maradéktalanul boldoggá a feleségét, már nem sóhajt, dobálózhatna is, a férfi mélyebben alszik most ennél, érzi akaratlanul, érzi hányingerkeltően hátának ívét -
Hátának ívéhez nyomja majd az arcát, hülye kis beceneveket talál majd ki neki, és nem gondol arra, milyen bizarr módon vannak ők összegabalyodva mindenkivel, mert otthonuk nyitva a rászorulók, barátok előtt, amúgy is kicsit egy kollektív tudat részei a rendben, és hogy ez kényelmetlen, erről nem beszélünk, a békéért életünket és vérünket, intimitásunkat és személyiségünket, csak ő tudja, milyen függőségben is élnek egymástól, csak ő viseli rosszul, hogy már mindenkiben megmerevedett a parancskövetés vágya, őt keresik fel, a kollektív tudat egy lelke lett, és ilyen kitüntetés alatt nem illik megrogyni, ezt csak elfogadni lehet szerényen, és várni a következő szabad percet, ahol levegőt lehet venni, halkan, mások háta mögött, ne sejtsék azok, hogy ő is csak ember tele kétségekkel, vajon megéljük-e a holnapot, vajon úgy halok-e meg, hogy mint valaki felesége emlékeznek rám, nem a saját jogomon: de psszt, mi ez az önzőség, apróság, emberek halnak meg, hát persze, hogy azoknak több szüksége van minden erejére, akik védelmezik őket, mint a férje, mint a kollektív tudat teste, és a szív dolgozik, amíg majd egyszer, a háború következtében, megáll még -
Megáll majd a penna a kezében, mikor válásuk aláírja majd saját szignójával, mikor elnyisszantja az utolsó fonalukat, szétbomlik a délibáb, pedig szerette, hogy szerette, nem foglalkozott az ujjnyomokkal a fürdőszoba tükrén, a pulton felejtett sütemény tésztájával, és hogy mindig figyelmeztetni kellett, inget viseljen hivatalos pillanatokban - és kérdezgették, találgatták, melyikük Hestia férje, Hestia bizonyára egy dísztaláros alakhoz ment feleségül, az ő rendmániájával, bosszantó, némán vállalt mártírságával, és ő szerette Mrs. Bones nevét, személyiségét, hogy őszintén nevetett, mikor megáztak, mikor Mr. Bones az ölébe hajtotta a fejét valami lépcsőkön ülve, és egyszerűen közölte vele minden egyéb nélkül, hogy szereti, ő szerette magát mellette, szerette magukat egymás mellett, egymáshoz képest - m]ielőtt örökre vége,
megáll majd még. |
|
Kezdőlap
