Apa és fia ~ 1963 decembere

Kiskorom óta üvegállatokat gyűjtöttem. Nyuszit, vékony lábú őzikét, ágaskodó lovat, vízben játszó delfineket, áttetsző nyelvét lógató kutyát és üvöltő oroszlánt. A kincseim egy hosszú polcot töltöttek ki, épp olyan becsben tartottam őket, mint a többi falat beborító polcokon pihenő könyveimen. Leporolgattam őket, fényesre töröltem őket gyengéd mozdulatokkal, kisfiúként pedig játszottam velük. Most már csak díszként szolgáltak, de mindig gyarapodott egy új darabbal a gyűjteményem. Kicsi gyerekként egy szárnyait széttáró papagáj volt a kedvencem, mostanság azonban felváltotta az oroszlánfigura. Rody jutott róla eszembe, az én bátor griffendélesem.
Az utolsó vendég fél órája hoppanált az Avery-birtok széléről, a kúriára csend telepedett, éppen csak a szalonban pakolászó házimanók neszezése szűrődött fel a szobámba. Hallottam, ahogy összekoccantak a boros-és pezsgőspoharak, a süteményes tálak elcsúsztak egymáson, miközben tornyokba rendezték őket, az öreg fapadló pedig meg-megnyikordult a manók léptei alatt - pedig igyekeztek csendben dolgozni, nehogy magukra haragítsák a ház urát. Szegények nem tudták, hogy nekik ma nincs mitől félniük, mert az Avery családfő rám haragszik, egyedül rám. Ritkán dühítettem fel őt, próbáltam jó fia lenni. Hibátlanul viselkedtem, épp csak annyi bajba keveredtem, hogy a szüleim legyinthessenek: fiúból van, ennek van itt az ideje, majd benő a feje lágya. Évfolyamelső voltam, még csak vért sem izzadtam érte, apám büszkén mesélhette volna bárkinek, hogy az ő Richardjának aztán vág az esze. Nem tudtam, hogy másoknak dicsekedett-e az eredményeimmel. Úgy képzeltem, hogy igen, csak engem nem dicsért meg értük soha. Egyetlen "büszke vagyok rád, fiam" és "ügyes voltál, Richard" sem hagyta el a száját életem lassan tizennyolc éve alatt. Bezzeg amikor helyettem Fabian Prewett lett a hollóhátas prefektus és amikor elsőben megtudta, hogy sosem fogok bekerülni a kviddicscsapatba, mert rettegek a repüléstől, akkor volt mondanivalója. Ő csak csalódni tudott bennem és sajnos túl gyakran elhittem, hogy neki van igaza.
Ma a szokásosnál is jobban a lelkembe tiport. Már megszoktam az undorító vicceket, amiket az orrom előtt mondott, szinte abban a pillanatban kikapcsolt a hallásom, ahogy kiejtette a száján a "buzi" szót. Néhány évvel ezelőtt nem is igazán értettem, miért fájt annyira, ha ilyeneket mondott. Idővel rájöttem és megtanultam kizárni - bár önmagam elfogadásában nem segített és ez volt az, amit bárhogyan is próbáltam, Rodyval sem tudtam megértetni. De a mai nem is igazán emiatt tűnt olyannak, mintha negyvenötös túrabakanccsal kitaposta volna a maradék önbizalmat is belőlem. Mert tényleg megszoktam. Csakhogy eddig közönség nélkül tette, legfeljebb anya és a testvéreim hallhatták a négy fal között, ahogy megalázott. De nem Rody.
Rody már rég hazament, alig tudtam kiverni a fejemből a jelentőségteljes pillantást, amivel rám nézett, mielőtt kisétált a szobából. Tudtam, mit jelentett és Merlinre is, legszívesebben már most rohantam volna utána, a biztonságot nyújtó karjai közé. Ehelyett a szobámban rendezgettem a polcomon az üvegállatkákat, mert amíg azon törtem a fejem, hogy az elefánt és a sárkány egymás mellé kerülhetnek-e, nem rettegtem attól, mi vár rám. Mit fog mondani apám? Mi van, ha rájött? És mi van, ha azt akarom, hogy rájöjjön? Hajítson ki, mit bánom én, csak legyen már vége ennek a hazugságnak, mert bele fogok őrülni, ha tovább kell színlelnem...

Apa és fia ~ 1963 decembere

Minden félelmem ellenére, valahol mélyen volt valami szórakoztató apám kifakadásában. Számon kérte rajtam, hogy miért álltam szóba Rodyval, pedig ha tudná az igazságot, azt  kívánná, bárcsak barátkozni akartam volna Mr. Lestrange fiával. Persze apa semmit sem vesz észre, nem akarja észrevenni azt sem, ami az orra előtt történik. Talán akkor sem venne tudomást a valóságról, ha most kereken közölném vele, hova járunk titokban csókolózni Rodyval. Roxmorts egyik elhagyatott házának egykor talán rendezett kertjébe, különben. A rozoga padra, elkergetve a hájas galambokat és varjakat. Szerettem azt a helyet és még kicsinyes bosszúból sem beszéltem volna róla apámnak. Nem akartam, hogy a megvető pillantása, a szavaiból áradó undor akár csak kicsit is megmérgezze az érzést, ami ott fogott el.
Rody azt mondta, hogy hazudjak. Sosem voltam jó benne, most mégis azt tettem, mert ugyan mi más lehetőségem volt? Meséljem el neki, hogy Rody életem szerelme és arról beszélgettünk, mennyire boldogok lehetnénk együtt, ha nem léteznének az apáink?
- Csak beszélgettünk, semmi különös - vontam meg a vállam, miután visszaraktam a polcra egy üvegfőnixet. - Most, hogy volt ez a... dolog Felicityvel, jó ötletnek tűnt beszélgetni öhm... Lestrange-el. Tudod, ő elég népszerű a lányok körében, szóval gondoltam, adhatna tippeket vagy valami...
Akár adhatott is volna tippeket, mert Rodyt imádták a lányok. Mikor még ő is a Roxfortba járt, féltékenyen néztem, ahogy a győztes kviddicsmeccsek után mindig más lány derekát öleli át és eltűntek valamerre, én pedig akkor bele sem akartam gondolni, mit csinálnak éppen. Akkor még arra fogtam, hogy csak szeretnék olyan lenni, mint Rody. Nyilván később rájöttem, hogy vele akartam lenni és ez egészen más, valami olyan, amit takargatni kell. Abban legalább elég jó volt az egész családunk. Anyu remekül titkolta, mennyit iszik, diszkréten, zárt ajtók mögött, sohasem annyit, hogy az avatatlan szemek észrevegyék és megbotránkozzanak rajta. Apa jól leplezte, mennyire szörnyű ember, hogy egy dementorba is több emberség szorult, mint belé. Rigel kívülről mintagyerek volt, apánk szeme fénye, de én tudtam, hogy ez mennyire messze áll az igazságtól. És hát én... én azt hiszem, mindenkinél jobban, de legalábbis kitartóbban söpörtem a szőnyeg alá, mennyire nem illek bele a családunk kifelé makulátlan portréjába.
- Hogyan tovább? Mondtam már, hogy bárhova felvesznek, eddig minden tárgyból K-t kaptam. - Természetesen nem erre célzott, de reméltem, hogy mégis beszélhetünk inkább erről. Bármiről, tényleg bármiről szívesebben vitatkoztam volna vele, mint a lányokról. Mindenkinek kínos az apjával ilyesmiről beszélni, nemhogy annak, akinek ilyen apja van. És annak, aki az íróasztal fiókjában szerelmes leveleket rejtegetett egy másik fiútól.
Bárcsak Rodyval lehettem volna, a lakásában, amiről már annyit mesélt. Az állítólag verhetetlen palacsintareceptjéről, a mindig feltöltött alkoholkészletéről, a kétes forrásból szerzett füves cigijéről - igen, apa, még valami amiről nem tudsz... Annyi mindent megígért nekem, ehelyett én itt csesztem el az időmet, próbálva farkasszemet nézni apámmal.

Apa és fia ~ 1963 decembere

Voltak napok, amikor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Már az sem érdekelt hogyan, lehet fájdalmas is, csak legyen már vége mindennek. Máskor - ahogyan ma is -, azért sóvárogtam, hogy apámat temessük. Kínosan sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen lenne az örömömet leplezni a temetésén, ahol legfeljebb a nagyszüleim pityeregnének. Habár még abban sem voltam biztos, hogy ők képesek voltak szeretni ezt az embert... akkor talán nem lett volna ilyen. Az illendőség kedvéért azért biztosan kicsikartak volna magukból néhány kövér könnycseppet, gyászolva a fiukat, akire rászakadt az Avery-kúria tetője vagy felfalta egy vérfarkas álmában. Általában ilyesmi halálnemeket képzeltem el neki, minél megalázóbb, annál jobb. De sosem mertem volna másokkal megosztani ezeket a gondolatokat, még Rigellel sem. Hiába volt ő apánk kedvence, mégis azt gondoltam, hogy nem árulna el neki. Már sokszor megfordult a fejemben, hogy akár meg is oszthatnék vele ezt-azt a régi iskolai jegyzeteimen kívül is, de végül sosem tettem meg. Nem beszélgettünk másról az öcsémmel, csak a Roxfortról, könyvekről és klassz zenekarokról. Utóbbiban én remekeltem, amióta megismertem Rodyt, ő sokat járt koncertekre és még mugli bandákat is ismert.
Miközben apám csak mondta, mondta és mondta, én pedig arról fantáziáltam, hogy ráomlik a mennyezet és halálra zúzza, kezdtem úgy érezni, mintha kívülállóként szemlélném az egész helyzetet. Ott állt apa, tajtékzott és üvöltött, én meg reszkető kisegérként hallgattam. Dühös voltam magamra, amiért még most is csak tűröm a megaláztatást. Hát semmi sem ragadt rám Rody bátorságából?
- Gyönyörűen eltervezted az életemet, gratulálok, köszi, hogy engem is megkérdeztél róla, baszd meg - szaladt ki a számon. Egy pillanatra körül akartam nézni a szobában, hogy ki ejtette ki ezeket a szavakat, mert nem lehettem én. De én voltam és valami Rody-mértékű vakmerőség azt súgta, hogy most már álljak bele a helyzetbe. - Kis noteszben vezeted mindannyiunk életét lépésről lépésre vagy van benne egy kis spontaneitás is, hm? Gondolom, nehéz elfogadni, hogy a családodnak vannak önálló döntései is. Te vagy a legszarabb apa a világon, remélem tudod. Mi lesz akkor, ha senkit sem akarok feleségül venni, apa? Mi van akkor, ha nem is a lányokat szeretem?
Émelyegtem, a kezeim remegtek, de már nem szívhattam vissza. Úgyhogy csak álltam a tekintetét, ami éppen olyan kék volt, mint az enyém. Talán az egyetlen, amiben hasonlítottunk.