Nem állítanám hogy kiemelkedő életem lenne de azért nem is volt olyan unalmas a gyerekkorom. Két bátyám van és mellettük azért nem igazán tud az ember unatkozni, akárhonnan is nézzük a dolgot. Szeretem őket mindennél jobban, de néha azért én is azt kívántam hogy bárcsak egy se lenne. Egyszerűen imádtam amikor amikor ketten kétfelől kényeztettek és még a fújó szél elől is elrejtettek. Később meg pont így szekáltak, hogy én lány vagyok, ők meg nem, de a szokásos testvéri civakodáson kívül nem volt olyan nagy ellenségeskedés köztünk. Anyáék persze olykor a falnak mentek tőlünk, hiszen voltak ellentétek köztünk, a kor és a nemek aránya miatt is.
Imádom a tesóimat és tudom jól hogy ők is engem, mert Asen a fiatalabbik bátyám, sokszor korrepetált engem a bűbájok terén, hiszen nekem kicsit nehezebben mentek ezek és nem tudtuk miért. Később derült ki hogy sárkánykórban szenedek. Vagyis hát igazából nem szenvedtem, mert nem sok különbségét éreztem, csak amikor kiderült az eljegyzés dolog, akkor tört ki igazán és anyáéknak is megvilágosult hogy miért volt nekem minden nehézkesebb mint a többieknek. A családom nem csinált titkot belőle hogy egy kicsit más vagyok, és nem is problémáztak rajta sokat. Így fogadtak el, és segítettek mindenben nekem, hogy ne érezzem azt hogy kevesebb lennék mint a többi varázsló. Nagyon sokra becsültem ezt a hozzáállásukat, és később amikor iskolás lettem akkor derült csak milyen szerencsés vagyok, hogy ennyire támogat a családom.
A sulit sikeresen vettem, és szünetekben mindig sokat gyakoroltak velem a testvéreim és Nikifor nagyon sok izgalmas apró csínytevéshez használatos bűbájt tanított meg ami örökre a mi titkunk maradt. Senki sem tudta hogy én pyromágus vagyok, mindössze akkor volt egy kis furcsa incidensünk amikor ötöd vagy éppen hatodévben - nem emlékszem pontosan - elmentünk egy sárkány rezervátumba kirándulni és az egyik szelídebb szörnyeteghez közelebb mehettünk. Senki nem merte megkockáztatni hogy megsimogassa, csak az osztály legbolondabb tagja, én. Egészen közel mentem, és a sárkány bölcs szemeibe nézve vártam hogy közeledjen. Kinyújtottam a kezem felé, és azt sugalltam neki hogy nem lesz semmi baj, csak szeretném megérinteni a pikkelyeit. A lehető legnagyobb elképedésemre a hatalmas lény lehajtotta a fejét és az orra feletti részt megérinthettem. Éreztem a forró levegőt amit kifúj, és majd elvitt a szolid szél. Könny szökött a szemembe hiszen én magam sem igazán hittem el hogy sikerülhet, de mégis megtörtént és utána... két hétig madarat lehetett volna velem fogatni. Azt hiszem ez elég meghatározó volt hogy legendás lények szakra menjek és sárkányokra specializálódjak.
A szépségek mellé... jutott egy két rossz hír is, hiszen a Dragomir család fia, Ilarion, a jegyesem egyszer csak eltűnt. Nem válszolt többé baglyokra sem a tűz üzenetekre, és fél évig bizonytalanságban éltem hogy mi lehet vele. Az iskola után a munkámból kiindulólag utazgatni kezdtem hogy különféle fajokat tanulmányozhassak, és közeb kerestem őt is. Nem hitte el hogy meghalt, a temetésre meghívtak volna minket is, hiszen a jegyesem volt! Nem hagyhattak volna ki, ezt diktálja a protokoll! Márpedig az aranyvérű szülők kínosan ragaszkodnak ehhez. Nem tudom miért.
Az ország legnagyobb erdejébe vitt az utam, és nem is számítottam társaságra, de halálfalókba botlottam. Persze megijedtem, de készen álltam a harcra hogy utolsó lélegzetemig harcoljak, de megzavarta őket valami. Valaki. Egy alak rontott elő, és lángra gyújtott mindent, és engem a saját tüzem védett meg, ami már kitörésre készen izzott. Nekem is az volt a stratégiám hogy ha közelebb érnek, megperzselem őket de elkéstem. Az alak futni kezdett amikor észrevette hogy észrevettem és nekem még a lélegzetem is kihagyott mikor felismertem az eltéveszthetetlen kékségű szemeket.
- Ilarion?!