I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Szomb. 24 Nov. - 19:22 | | | Clifford Noah Tennington Vérrel és Vassal  Becenév: Noah Kor: 46 Származás: Mugli származású Lojalitás: Minisztérium Képesség: Okklumencia és Legilimencia Csoport: Mágiahasználó Rank: Minisztériumi Play by: Jack Davenport Karakter típus: Saját A Tennington család mindig büszke hazafiak dinasztiája volt. Az őseim már évszázadok óta harcolnak a király flottájában és seregében. Legrégebben ismert ősöm lovagi címét a Lollardok ellen vívott háborúban nyerte el. Persze, mi soha nem vezettük olyan szigorúan a családfát, mint néhány aranyvérű dinasztia, a mugliknál már régen nem a vérvonal a legfontosabb. A nagyapám állítólag egy egész szobát szánt a családi emlékek, ősök tiszteletére, apám már megelégedett egy asztallal, nekem pedig nincs más, csak egy könyv az egyik fiók mélyén. Amúgy sem hiszem, hogy ez kéne legyen a döntő tényező emberi értékmérő terén, mert nem mindig mi voltunk a hősök. Egy ősöm elitta és elkártyázta a család vagyonát, egy másik parasztokat öldösött az amerikai háborúban, egy pedig részt vett a szipolyfelkelés leverésében. Nem lepődnék meg, ha lenne néhány, akik boszorkányüldözésekhez adták az izomerőt. Egyébként én vagyok az első varázsló a családban, még ilyen jól vezetett családfával sem tudom megmondani, hogy honnan jöhetett a mágia. Nem is fontos igazán, soha nem akartam ősök érdemeivel és tetteivel tetszelegni.
Apám, Sir Connor Tennington, a Királyi Légierő nyugalmazott ezredese harcolt a háborúban, a Spitfirét negyvenkettőben le is lőtték a Csatorna felett. Nem tudom, hogyan élte túl azt az éjszakát, mire a partiőrség kimentette a vízből, ahol súlyos sérülésekkel lebegett órákon át, de anyám szerint azóta lett igazán vallásos. A következő évben kapott Roxfortos levelem nem igazán állt össze ezzel, az apa-elsőszülött viszony örökre megváltozott, amikor Albus Dumbledore besétált átmeneti vidéki szállásunkra. Régen felnéztem apámra, a bátorságát most sem vitatom el, de a Roxfort elválasztott minket: ő ostobának tartott, aki ostobaságokra fecsérli az idejét, még azután is részben szkeptikus maradt, hogy látta a mágia létezését a King's Crosson, én pedig a bentlakásos iskolába kerülve kívülállóként tudtam szemlélni őt. Talán kegyetlen mondani, de azt hiszem, hogy ha nem Londonban, hanem Berlinben látja meg a napvilágot ugyanabban az évben, és Spitfire helyett Messerschmidtbe ültetik, megfelelőbb környezetet talált volna az elveihez. Aki nem anglikán angol férfi katonai múlttal, az apám számára selejt, és még ennyi év után is csóválja a fejét. Az egyetlen dolog, amit értékel, a munkám, de természetesen nem szegem meg az előírásokat, úgyhogy ritkán teszünk mást a látogatásaim alkalmával, mint egy-egy közös szivar elszívása mellett néhány udvarias kérdés feltétele.
Anyám, Elizabeth Tennington mindig kedves volt a maga egyszerűségével, soha nem emelte fel a hangját, és sokan nem is gondolnák, hogy mit keres a mogorva katona mellett, amíg meg nem hallja az elveit. Amikor anyám a feketékről, zsidókról, homoszexuálisokról, női jogokról beszél, az ember rájön, hogy mennyire hasonlít apámra. Ettől függetlenül nem úgy állt a Roxforthoz, mint én, inkább vele leveleztem a háborús években, és később is érezhető volt, hogy apám levelei mögött is inkább az ő szavai vannak, amiket csak néhol egészített ki egy-egy savanyú megjegyzés vagy keresetlen és meglehetősen mérgező tanács. Anyám a tipikus háziasszony, aki szintén katonák családjába származik, bár a Coolbourgh név jóval kevesebb ember számára ismerős, ritkán kerültek ki tisztek a famíliából, és inkább a munkások, mint a középosztálybeliek közé tartoztak. Még most is jóban vagyunk, tíz éve még néhány olyan helyre is elvittem, amit mugliként értékelni tud.
Az öcsém, Calvin Jacob Tennington egy romboló kapitánya valahol a Csendes-óceánon, bár nem tudom, hogy megtartotta-e a rendfokozatát, néhány éve a hajója tájfunba került és súlyosan megrongálódott, amikor egy kommunista tengeralattjárót követett. Talán megtarthatta, talán elő is léptették azóta, talán kapott új hajót, talán nem is az ő hibája volt. Nem tudom. Meggyűlölt engem, amikor hiába várt a saját levelére azután, amit meséltem neki, túl sokáig hitegettem annak ellenére, hogy a kérdéseimre a tanáraim mind ugyanazt válaszolták: a leírtak alapján az öcsém nem született varázslónak. Ez a gyűlölet azután kölcsönössé vált, amikor ő úgy kezelt, mintha elmebeteg lennék, mintha nem léteznék, vagy tisztátalan lennék, rendszeresen húzta elő a számára sem túl fontos vallási érveket. Azóta megházasodott, egy koreai lányt vett el, van két lánya, a nagyobbik talán már nagykorú. Nem tudom, csak csecsemőként láttam őket, és egyértelművé tette, hogy nem akar a családja közelében látni. Nem firtattam.
Sokak számára fontos a család, de a vér, a név nem kötelez semmire. Számomra ezek csak emberek, akikkel egy helyen éltem gyerekkoromban, a lángoló Londonban. Intelligens, bátor, ambiciózus. Agresszív, kegyetlen, törtető. Ezekkel a jelzőkkel szoktak a leginkább jellemezni, és nem állítom, hogy ne lenne igaz bármelyik a hat közül. Az intelligenciám még az ellenségeim sem szokták elvitatni, az évfolyamom egyik legjobbja voltam, különösen a defenzív mágia terén, könnyedén tettem le nyolc különböző Kiváló Ravaszt. Számomra az aurori képzés sem okozott akkora nehézséget, és viszonylag fiatalon, huszonnégy évesen már az egyik aurori kommandó vezetője voltam, azután én vezettem egyet, végül rám bízták negyven évesen a Varázsbűn Üldözési Kommandó vezetését. Most, hogy Mr. Crouch miniszter lett, én vezetem a Varázsbűnüldözési Főosztályt. Gyorsan szoktam rögtönözni is, amit az is bizonyít, hogy itt vagyok. Nem sokáig maradnak életben a lassú felfogású aurorok háborús időben.
A bátorságom sem volt soha senki előtt kérdéses, talán apámat kivéve. Ő sokszor emlegette még a Roxfort alatt, hogy gyáva vagyok, hogy nem választom inkább a mugli hadsereget, de mindenki más számára egyértelmű, hogy nem vagyok gyáva. Meg sem tudom számolni, hogy hányszor vívtam élet-halál harcot veszélyes bűnözőkkel vagy bestiákkal, nem egy sebhelyet hordozok is. Manapság csak a bátrak és a bolond fiatalom mennek aurornak.
Mindig erős igazságérzetem volt, és mindig visszataszítónak tartottam, hogy a szabályszegők kedvéért hogyan könyörületesek azok, akiknek rendet kellene tartaniuk. Sokszor láttam, hogy egy-egy tanár a Roxfortban csak tessék-lássék módon lép fel olyanok ellen, akik megkeserítik a társaik életét, és ma is úgy látom, hogy a Minisztérium nem tesz meg mindent, hogy megvédje a többség érdekeit. Én mindig igyekeztem érvényesíteni az igazságot, sokszor a törvények, szabályok, jogok ellenére is. A Roxfortban megátkoztam több aranyvérmániás mardekárost, sőt, néhány olyan griffendélest is, akik bántották a társaikat, munkában pedig sokszor túlléptem már a szabályos kereteken, hogy igazságot szolgáltassak egy-egy bűnözőnek. Soha nem értettem, hogy miért nem cselekszik az, akinek igazi hatalom van a kezében, és most, hogy az enyémben is van, nem szándékozom tétlenül félretenni. Sokan ezért mondják, hogy kegyetlen vagyok: hajlandó voltam megfélemlíteni, megvesztegetni vagy akár kínozni is, ha a tét elég nagy volt hozzá. Nem is hiszem, hogy ezt szégyellnem kellene, egy bűnöző, egy halálfaló mentális épsége vagy élete, egy Voldemort-szimpatizáns család magánéletének sérthetetlensége csekély ár a társadalom tisztességes tagjainak megóvásáért cserébe. Voldemortot nem himnuszok, törvények vagy a szeretet fogja megállítani, hanem tettek.
Azt mondják, hogy a Varázsbűnüldözési Főosztály feje a miniszteri pozíció várományosa, de én nem kívánom megszerezni a miniszteri széket. A hatalmi ambícióim pontosan eddig tartottak: egy olyan pozíciót akartam, ahonnan felügyelhetem az igazságszolgáltatást, a háború lezárását. Nem a hatalmat akartam, csak egy lehetőséget. Nem kell hozzá okosnak sem lenni, hogy valaki belássa, a társadalmat nem egy pálca fogja megváltani és megváltoztatni, azt csak felülről lehet végrehajtani. Azért küzdöttem fel magam egészen idáig, gyakorlatilag félretolva a magánéletet, hogy az Egyesült Királyságot egy élhetőbb hellyé tegyem mindenki számára, aki a varázslótársadalom tisztességes tagja kíván lenni. Mindenki, aki ezt másoktól elveszi, aki a törvények kijátszásával vagy megkerülésével próbálkozik, a társadalom ellensége.
Ami a magánéletet, a szórakozást illeti, viszonylag kevés időm van erre a háború alatt. Ha tehetem, egy ebéd keretében kikapcsolódom néhány kollégámmal, különösen a helyettesemmel vagyok közeli kapcsolatban. Ha nagyon ráérek, vagy varázslósakkozni szoktam, vagy újraolvasok olyan roxfortos tankönyveket vagy defenzív mágiáról szóló tudományos kiadványokat, amik segíthetnek a munkámban. Viszonylag ritkán harcolok már személyesen, de haszontalan hobbit választani színtiszta időpocsékolás lenne. Az egyetlen viszonylag haszontalan hobbi, amit engedélyeztem magamnak, az öltönyök, dísztalárok, és különösen a zsebórák gyűjtése (talán a kelleténél rosszabbul fogadtam tudat alatt, hogy tizenhét évesen nekem nem adtak órát ajándékba).
Ami a kapcsolataimat illeti, a Roxfortban népszerű voltam, tizennégy évesen már volt barátnőm, azóta viszont ritkán van időm ilyesmire- vagy nem találtam meg a megfelelő személyt ehhez. Rövid ideig volt egy élettársam tizenöt évvel ezelőtt, de alig egy hónap után szétköltöztünk. Már elfogadtam, hogy a házas élet nem nekem való, nehezen viselem el, ha valaki a lakásomban felborítja a megszokott, felépített logikus házirendet. Egy bagoly az abszolút maximum, amit megengedek magamnak, ennek is főleg az az oka, hogy praktikus. Amúgy sem igazán van időm otthon másra, mint aludni, azt is egyre ritkábban.  Simoff idegesen körülnézett a sötét épületben, azután újra sikertelenül próbált dehoppanálni. A láncokon kívül, amik a székhez kötötték, valamiféle mágia is megkötötte őt, megakadályozva, hogy elmeneküljön innen. A kis, recsegő faszék rabja volt, amihez súlyos, dokkokból szerzett láncok rögzítették olyan szorosan, mint megannyi óriáskígyó. Nem értette, hogy mi történt.
Halványan emlékezett még a rajtaütésre a Nordmoore háznál, ahol ő és három másik társa próbálkoztak meg egy auror családjának kiirtásával, aki néhány hónapja megölte az egyik tisztavérű halálfaló egyetlen fiát. Az auror maga meghalt a Mungóban, amikor a Nagyúr végzett a Mágiaügyi miniszterrel, úgyhogy a család kiirtása egyszerű feladatnak tűnt: egy háztartási bűbájokkal felfegyverzett boszorkány, egy tíz éves lány és egy nyolc éves fiú, a Roxfortban tanuló tizenhárom éves fiú pedig megmarad elrettentő példának, a szokásos módszer. Könnyű dicsőség, egy aranyvérű támogatása, anyagi hálája- nem várta, hogy bárki várni fogja őt a háznál.
A gyárépület vasajtaja nyikorogva kinyílt, és néhány sötétbe öltözött alak sétált be az ajtón. Simoff ébredése után azonnal tudta, hogy nem Dumbledore titokzatos magánhadserege fogta el, de most szerteoszlott az az elképzelése is, hogy egy rivális halálfaló csapat fogságában van. Ahogy a férfiak és nők közelebb sétáltak, Simoff felismert több aurort is közöttük, mielőtt rájött, hogy az élen álló férfi a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője. A hely viszont egyértelműen nem tűnt aurori kihallgatónak. Az ukrán nő idegesen fészkelődni kezdett.
- Crucio.- az élen haladó férfi csendben, szinte lágyan mondta ki a szavakat, miközben ráemelte a pálcát, de a várt hatás nem maradt el. A halálfaló felüvöltött, vonaglott, amennyire a láncok engedték, ő pedig úgy érezte magát, mintha újfent a Nagyúr lábai előtt heverne, miután kudarcot vallott a legutóbbi feladatával. A többi auror néma félkörben nézte őt- némelyik úgy, mintha temetésre jött volna, mások egykedvűen, undorral vagy nyílt elégedettséggel figyelték a vonaglását.
A mágia abba maradt, Simoff pedig elakadó lélegzettel sírt, vergődött a székben. A könnyein keresztül látta, ahogyan két kényelmes karosszék formálódik az talajból kinőve. Az egyikben maga Tennington foglalt helyet, a másikban pedig egy sötét bőrű nő, kezében jegyzetfüzettel. A többi auror eltűnt a látóköréből, Simoff mégis érezte, hogy a sötétből figyelik őt, mint a varjak a haldoklót. Az osztályvezető egy aktát vett át a mellette ülő boszorkánytól.
- Csak hogy ne legyenek kétségei, Mrs. Simoff. Maga Alina Simoff, igaz? Fényképészként dolgozott a Reggeli Prófétánál, özvegy volt, két gyermeket hagy hátra. Október harmincadikán éjjel egy és fél kettő halt meg aurorokkal vívott harcban, amikor három másik halálfalóval együtt megpróbálta kiirtani a Nordmoore családot. A test kiadatása nyomozási okokból megtagadva.- a férfi visszaadta az aktát a mellette ülő nőnek, és hátradőlt a székben.
A halálfaló idegesen járatta a szemeit kettejük között, összerezzent, amikor az egyik auror valahol a sötétben köhintett egyet. Tennington türelmes csendben nézett rá a székében ülve, a pálcája azonban egy pillanatra sem hanyatlott lejjebb, végig rászegeződött a mellkasára. Az aurorok vezetője komoly arccal, várakozva nézett rá.
- Mindent akarok. Neveket, terveket, tetteket, menedékeket, amit csak tud. Mindent nekem fog adni- ha önként teszi, könnyebbé teszi a saját helyzetét. Nos?- Alina a sötétbőrű nőre nézett, de ha volt is bármiféle reménye rá, hogy valamelyik auror letartóztatja és az Azkabanba viszi, az eloszlott, amikor az arcára nézett, és rájött, hogy mennyire hétköznapi, mennyire normális, ami vele történik. Nyelt egyet.
- A Nagyúr nem árul el nekünk sokat... nem akarja, hogy egyetlen híve feladhasson mindenkit...
- Ezt már hallottam, nem az érdekel, hogy mit nem tud. Térjen a lényegre!
- Az egyik gyűlésen ott volt Ragnar Rowle a fiával...
- Moody már régen megölte őket, mindenki tudja, aki olvassa a Prófétát. Ne vesztegesse az időmet!- a nő összerándult a hirtelen felcsattanásra. Egy pillanatig feszült, néma csendben várt, azt várva, hogy az auror megint megkínozza, és csendben folytatta csak, amikor ez elmaradt.
- Felismertem Verida Glasswent is az egyik gyűlésen...
- Verida Glasswen ott volt ma éjjel magával, kiiktattuk. Még egyszer mondom, ne vesztegesse az időmet!- a halálfaló idegesen körülnézett, azután megnyalta a száját. Nem tudta, hogy Glasswen volt a barna hajó nő a maszk alatt, a szorító érzés pedig egyre erősebbé vált a mellkasában, ahogy arra gondolt, hogy lassan fontos emberek nevét kell elmondania. Tennington szabad kezével türelmetlenül dobolt néhány másodpercig a karfán, azután benyúlt a mellényzsebébe, és egy zsebórát vett elő. Nem volt kétsége afelől, hogy mi történik a családjával, ha megtudják, hogy beszélt, mégis dermedt rettegés fogta el, ahogy a férfit figyelte, amint hátralévő másodperceit számolja. Nem mert ellenkezni.
- Rodolphus Lestrange... ő segített nekünk kifejleszteni több egyedi átkot.- a nő rövid ideig várt, de Tennington semmivel nem adta jelét, hogy közbe akarna vágni, vagy bármivel hálálkodni szeretne azért, hogy feladta a belső kör egy fontos tagját. Vett egy mély levegőt. - Egyszer együtt dolgoztam egy Sarawa nevű nővel a Nagyúr parancsára egy rajtaütésen, de nem tudom, hogy közülünk való volt-e, vagy csak együtt dolgoztam vele. Japán nő, harminc körüli, nem tudom, hogy az országban van-e... William Gibbons is egy közülünk...
- William Gibbonst már két éve megöltem! Elég ebből! Ha nem tud neveket, mondja el, hogy hol szoktak bujkálni! Hol van Voldemort?- a nő összerezzent a név hallatán, az ijedtségén pedig egy pillanatra felülkerekedett a harag. Nem volt aranyvérű, voltak félvérek is a családjában még Angliába érkezésük előtt kétszáz éve, és nem voltak gazdagok, de így is mélyen sértette, hogy egy sárvérű a szájára veszi a nevet. Sziszegte a szavakat.
- Hogy mered a szádra venni...
- Scaremoore!- a halálfaló már nyitotta a száját, hogy folytassa, de egy éles csattanás belé fojtotta a szavakat. Ahogy lenézett a hang irányába, először nem is értette, hogy mit hallott, azután vérpatakok indultak el a karfáról, amik vörösre kezdték festeni a fekete talárt. Ahogy összerándult, a szék megbillent, a keze élettelenül a földre hullott. A halálfaló hangosan üvöltött, miközben az auror egy pálcaintéssel elállította a vérzést, azután visszatért a sötétbe.
- Lestrange és ez a Sarawa minden, amit adni tud nekem, Simoff? Hol van Voldemort?- a nő remegve felnézett, azután előre dőlt, és a padlóra hányt. Az egyik auror káromkodott a sötétben, Tennington azonban csendben ült a helyén, csak egy pálcaintéssel hárította el, hogy a halálfaló gyomortartalma az ő vagy a kolléganője ruházatára kerüljön, így az végül Simoff cipőit és levágott kézfejét terítette be. - Hol van Voldemort? Hol bujkálnak a társai? Hányan vannak? Adjon nekem valamit, Simoff!- a nő sírva fakadt.
- Nem tudok... én... én nem láttam Őt a Mungó óta... kérem... az igazat mondom... nem tudok mást...- a halálfaló kétségbeesetten kutatott emlékfoszlányok után, de nem jutott eszébe más, amit adhatna. Nem volt a belső kör tagja, a találkozóik helyét szinte azonnal elfelejtette a találkozó végén, sőt, általában olyan részletek sem maradtak meg benne, mint arcok és nevek, amikor a Nagyúr is jelen volt. Még arra sem emlékezett, hogy hívták a fiút, akivel levágatta a kezét, amikor ellent mondott, talán akkor sem ismerte volna fel, ha leül vele szemben.
- Erősítse meg!- a férfi halk szavakkal szólt a mellette ülő nőhöz. Mint tű, hatolt néhány gondolatcsáp a fejébe, a vékony pajzs, amit megtanult köré vonni, pedig úgy szakadt át, ahogy a papír engedne utat egy kardnak. Üvöltött, ahogy a csápok gyakorlott mozdulattal álltak bele a gondolataiba, az emlékeibe, néhány perc alatt végigszondázva mindent, amit mondott. A nő csak bólintott az auror parancsnok felé, aki az egyik sötétben álló auror felé fordult.
- Scaremoore, nézzen utána ennek a Sarawának, és frissítse Lestrange státuszát a listán! Vauder, rendezze el a helyszínt, a helyszínelők ott lesznek harminckét perc múlva. Bolsh, segítsen Volangesnak megfejteni a halálfalók titokvédelmi bűbájának természetét. Ha végeztek, tüntesse el!- a halálfaló nem nézett az aurorra, aki a sötétbőrű nő mellett elhelyezkedett, nem vonta magára a figyelmét a hoppanálás hangja, amikor két auror elhagyta a termet (egyikük a levágott kezét is magával vitte), csak a férfi után nézett. Érezte, hogy hiába szól utána, de remegve, sírva szólította meg az aurort.
- Kérem... elmondtam mindent! Árván maradnak a gyerekeim... kérem, ne öljenek meg! Kérem!- a főosztályvezető megtorpant egy pillanatra az ajtónál, hogy az utolsó szót is kimondta. Tennington visszanézett a halálfalóra.
- Talán tisztességes ember lesz belőlük maga nélkül.- a férfi választ sem várva dehoppanált. A két ott maradt auror munkához látott. |
|
Kezdőlap
