Fáradtan ülök le otthon a kandalló melege elé, és egy bögre forró tát szorongatok a kezeim között. Hosszú nap volt, és Barret is feszült volt egy kicsit, így még itthon sem igazán volt nyugovásom. Aztán ő elment valamerre, én pedig itt maradtam a kényelmes fotelemben a teámmal és egy vaskos könyvvel az ölemben. Egy francia boszorkány kalandjai címet viseli, és kellemesen komolytalan, mégis néhol komoly olvasmány. Képtelen vagyok rákoncentrálni hogy milyen szavakká olvadnak a betűk, mert egyfolytában egy arc villan fel előttem, ahogy a szemét rámszegezve közli hogy " A férjed egy pöcs!." Jajj Orville, miért kellett megint bajba keveredned hogy az én kezeim közé kerültél a Mungóba? Amúgy sem éppen biztonságos a hely, mióta... mióta a sötét nagyúr néven ismert varázsló pribékjei uralják, de az embereknek mégis szükségük van a gyógyítók segítségére. A jóknak és még a rosszaknak is egyaránt. Nem az én tisztem megítélni hogy ki érdemel életet és ki nem, én gyógyító vagyok, mindenkinek megadom a segítséget.

Elkalandoznak kicsit a gondolataim, hogy milyen régnek is tűnik mikor még mindketten roxfortos diákok voltunk. Pedig nem volt olyan mérhetetlenül régen, de mégis annyi minden történt velünk, hogy szinte már évtizedeknek tűnik. Elmosolyodom az emlékekre, hiszen mi ketten soha nem voltunk olyan jóban, nem voltunk barátok, sem pedig egy pár. Sokkal inkább... amolyan kedves ellenségem kapcsolatban mert minden megtett érte hogy a legelfoglaltabb prefektus legyen a hollóhátasok között, és én mindent megtettem hogy a férfiúi egoizmusát letörjem. Amilyen vitáink voltak, a többiek azt gondolhatták volna hogy az ellenségeskedő viszony végül boldog házasságba fullad. Nagyon nem így lett. Mondjuk nem is tudom miért gondolták így sokan, hiszen elég kevés közös volt bennünk. Legalábbis akkor még így gondoltam, mert van ami változik. Mi is változtunk elég sokat. A karácsonyi bálokon rendszeresen eljátszottuk hogy mással mentünk mindketten és mégis a végén egymás karjaiban táncoltunk jóval éjfél utánig. Aztán másnap? Mintha mi sem történt volna, úgyanúgy vívtuk a szópárbajainkat.

Szerettem ezt az időszakot. A roxfortot minden zegzugával, a tanárokat minden szeszélyével és a birtokot minden csodájával. Szerettem a tiltott rengeteget is a zordon, ijesztő fáival, és a borzalmakkal együtt amiket suttogtak róla. Volt benne mégis valami szépség és varázslatosság. Ez így volt teljes, és kicsit sajnáltam hogy el kellett hagynom hetedév végén. Azt is tudtam hogy valószínűleg végképp elbúcsúzunk egymástól, és nem fogunk találkozni többet.
Ez így is lett egy.... ideig. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el de az emlékek lassan megfakultak és Orville arca helyén felsejlett valaki más. Barettel már nem is tudom hol találkoztam, de egyre... gyakoribbak lettek a találkák és egyszer csak ott tartottam hogy jobban kedvelem mint egyszerű barátot és lassacskán kialakult egy gyengédebb érzelem. Beleszerettem, és a közös séták megnyúltak, a beszélgetések gyakran abba fulladtak hogy valamelyikünknél kötöttünk ki. Barret a minisztériumban dolgozott és mégsem savanyodott bele a munkájába. Amikor végül megkérte a kezemet igent mondtam neki. Nem azért, mert feledni akartam valakit, hanem mert szerettem őt, és tudtam hogy ő is szeret engem. A kapcsolatunk sosem volt tökéletes, viszont sokakkal szemben igazi volt, hiszen voltak nehézségeink, és voltak nagy örömteli pillanataink és az esküvő napjára még mágia se kellett volna hogy varázslatos lehessen. Mindig az egyik legszebb emlékem lesz az a nap. Egyszerűen tökéletes volt, olyan esküvő amire soha nem számítottam hogy lesz. Sírtunk és nevettünk, és anyám csak úgy sugárzott amikor megesküdtünk, apám pedig nagyokat pislogva bizonygatta hogy por ment a szemébe. Mintha bárki is hitt volna neki!

Még az esküvő előtti hetekben tallkoztam Orvillel újra, egy kis mocskos kocsmában, mert tudni akartam mi van vele, de kicsit csalódott voltam ahogy rápillantottam. Sokban emlékezetett önmagára, de felnőttebb lett és talán... felelőtlenebb is mint valaha. Azt akartam, hogy találjon meg egy tőrt amiért Barett ácsingózott, és én segíteni akartam neki hogy megszerezze. Ezért kerestem meg őt, de végül Ő sem tudott segíteni nekem és nem lett meg a kért tárgy. Akkor... akkor hirtelen méregbe gurultam és ott hagytam a kocsmában. Nem találkoztunk azóta, aztán egyszer csak... a Mungóban került elém, hogy rondán helyben hagyták és közölt azt a mondatot. A férjem nem egy pöcs, nyilván megvolt az oka hogy összetűzésbe keveredtek, de nem várom el Orville-től hogy értse. Elvégre vannak cselekedeteink, amik teljesen logikátlanok, és mégsem érezzük annak őket.