-Részeg vagy, Greg, ülj le!
-De há' leverte a...
-És azt se tudja, mit keres itt egyáltalán. Ülj, le!
Csak kétségbeesetten pislogok, már csak magamban mentegetőzve - én nem... én igazán... bocsánat, én... - a fölém tornyosuló alkoholszagú férfira, földbegyökerezett lábakkal, az ösztöneim próbálnak az újabb hang felé fordítani, és az összetört korsó szilánkjai mellől se sikerül ellépnem, amit véletlenül lesodortam az asztal széléről.
-Te meg gyere el onnan.- Az új hang gazdája oldja meg azzal, hogy karon ragad, és elhúz a sörtócsától. Nagydarab, borotváltkopasz, egyáltalán nem bizalomgerjesztőbb a Gregként szólított másiknál, aki közben szitkozódva, kelletlenül visszaül az asztalához.
-Maradj itt, és várd meg ameddig ezt befejezem. Az a korsó nem attól tört el, hogy leesett.
Jobbnak látom csak engedelmeskedni, úgyhogy megpróbálok csak eltűnni a férfi melletti bárszékre ülve. Nem kérdés, egyszerűen kijelenti: mindketten tudjuk, hogy én voltam. A leeső korsó koppant egyet a földön, kiborult, semmi, aztán csak másodpercekkel később reccsent egyet magától és hullott szilánkokra. Ezt is én csináltam. Erről se tehetek, nem akartam, csak történt.
Fáradt vagyok, rémült, és csak a horizont alapján gondolom, hogy a város szélén. Othonról csak szaladtam, és már messze jártam, amikor rájöttem, hogy a rossz irányba fordultam az országútra, és nem a közeli falu felé tartok, aminek a határában van a farmunk, hanem a város felé. De megfordulni, hazafele közeledni nem mertem, csak jöttem tovább, amég el nem értem újra lakott területre.
És most fogalmam sincs hol vagyok, valami kocsmába jöttem be, hátha tudok segítséget kérni, de úgy tűnik ez se megy. Csak szégyellve magamat nézek az ölembe, várva a... nem is tudom, ítéletet?
-Najó, gyere- utasít a férfi, és én inkább csak engedelmeskedek. Legalább elviszi addigis a balhémat, törzsvendég lehet, és ráhagyják, hogy kézbevette az ügyet, nekem meg legalább van indokom eltűnni innen. Majd odakint elfutok legfeljebb. Nem, gondolni sem akarok arra, hogy vele is történik valami félelmemben, mint apámmal, mint a korsóval, nem! Csak simán elfutok. Ha kell.
És ha sikerül.
Elindul valamerre az utcán, és követem, kartávolságon kívül maradva, de engedelmesen. Talán nem akar bántani, és ugyanolyan elveszett lennék, ha elszaladok.
-Ne legyél ennyire beszarva, csak varázsoltál. A bűbetlenek meg nem vették észre, nem fognak rá emlékezni.
-Hogy mit? De, apám egész biztos emlékezni fog.- Azt, hogy honnan vettem magamon annyi erőt, hogy megszólaljak, nem tudom.
-Kizárt, hogy Greg az apád legyen.
-Nem ő.
-Akkor?- A férfi megtorpan. Nem értetlenül, várakozóan, számonkérve néz rám. Tud valamit és választ vár. Csak a cipőm orrát tudom nézni.
-...Elmenekültem. Otthonról- motyogok magam elé. Nagyon reménykedek, hogy nem kérdez többet.
-Ez megmagyaráz dolgokat. Fel tudok ajánlani egy kanapét, ha nem teszel tönkre semmit, holnap eldöntöm, mi legyen veled.
Csak bizonytalanul nézek az idegenre. Nem tudom jó ötlet-e elfogadni, de más jó ötletem sincs.
-Mi? Felőlem aludhatsz az utcán is, ha jobban tetszik.
Vállat vonva továbbindul.


-Asszony! Kérem a hétnyolcados kulcsot!
-Ne nevezz így.- Előkotrom a csavarkulcsot a szerszámosládából, és beadom Robertnek a furgon alá.
-Mé, nőből vagy, nem? A "Csöcsi"nek sem örülnél jobban.
Mert nem szeretném. Megalázó. Olyan implikációkat idéz, amire gondolni sem akarok. És főleg mert van nevem is. De inkább nem szólok. Végülis, nem tudom, hol lennék nélküle az utóbbi hat évben. Az ő kegyelméből van hol laknom egyáltalán, és cserébe tényleg csak annyit vár el, hogy ne legyek haszontalan teher, segítsek a műhelyben vagy a házban. Nem nyúl hozzám, ahogy nem illene, addig meg gondolom nekem sem illene egy megszólításon picsognom, csak mert rosszul esik. Amennyi mindennel segített rajtam. Szólíthatnám kicsinyes bosszúból Embernek cserébe, de szerintem azt elismerésnek venné.
-Nem jó, add az eggyel kisebbet.
-Az hanyas?
-A következő.
Következő... Fix, hogy nem a 6/8. Elkezdem jobb híján egymáshoz méregetni a kulcsokat.
-Nem tudom ezt akármeddig tartani.
-Megoldófa?- ajánlom föl, a 3/4 és 13/16 jelűeket hasonlítgatva, aztán beadom neki a tizenhármassal együtt a varázspálcáját is.
Nem értem, minek nem akar varázslatot használni a műhelyben, nincs itt senki rajtunk kívül, a kocsi meg nem fog bűvölt tárgynak számítani, ha a végeredményként nincs bűvölve. Pláne hogy a pálca is itt van a műhelyben, még olyan neve is van, amit a bűbetlenek inkább hisznek csak szerelőzsargonnak, de nem, maradjunk a hagyományos megoldásnál. A csavarkulcsokat meg eskü sorszámozni fogom, mert ezeken a hülye méreteken annyira se lehet kiigazodni, mint a máguspénz átváltáson.
-Ez se lesz jó, Csöcsi.
-Méretezd át! ...Bocsánat.
Lesütött szemmel nyújtom be neki a háromnegyedest is. Frusztráló, hogy ilyen érzéketlen, vagy talán direkt csinálja, direkt ugráltat akkor is, ha meg tudná oldani anélkül. Valószínűleg csak fölényeskedik a hatalmával, és biztos, hogy élvezi. Az utóbbi hat évben leginkább a cselédje és inasa vagyok, és ezt soha nem felejti el éreztetni. Egyetlen egyszer kaptam tőle bármit, egy kezeslábast a műhelyhez - azt hajlandó varázslattal úrjaméretezni persze, ha kinőném - ha bármi mást akarok, vagy egyszerűen kell, azt ledolgozom, és elszámolja. Régebben megvenni megvette még, de csak mert túl kicsi voltam én menni a boltba. A kaját és szállást legalább nem számolja így, azt csak betudja annak a munkámnak, amikor nem valamire gyűjtök direktben.
Mert tudom a szabályt:
Az ajtó nyitva van, ha annyira nem tetszik valami, bármikor kisétálhatok és boldogulhatok ahogy sikerül, de akkor ne jöjjek vissza rinyálni.