Hogy érti azt, hogy a ispotályban van? És mért van egyáltalán ott? Az én drága nővéremet mi baj érhette? Vagy csak látogató? Nem hiszem. A hallottak alapján semmiképpen sem lehet az. Nem szeretnék senkiről sem rosszat feltételezni, de amennyiben a férje miatt egy haja szála is meggörbült... Akkor sem tehetek semmit. Nem tisztem ítélkezni, és talán Élodie sem örülne, ha a semmiből felbukkanva letámadnám a férjét. Ez mindhármunkat rossz színben tüntetne fel, és természetesen a család hírnevének sem tenne jót. Ez nem elsődleges szempont természetesen.
- Hogy vagy? - összesen ketten vagyunk a szobában, és az övén kívül több ágyat nem is látok. Bizonyára Cygnus intézte így, és ez egy jó pont az értékelő füzetecskéjébe. A nővéremnek kijár, hogy nyugodt környezetben gyógyulhasson, bár nem vagyok még tisztában azzal, hogy mi is a baja pontosan. Csak remélni tudom, hogy nem valami súlyos kór. Sosem bocsátanám meg a férjének.
Megérintem testvérem kezét, és egy kedves mosoly jelenik meg arcomon. Talán segít rajta a testvéri szeretet, de mindenesetre jó újra látni. Remélem, ő is hasonlóan érez. Nekem már hiányzott. Rég volt, hogy elment, és azóta csak levélben tartottuk a kapcsolatot, ami, valljuk be, nem a legközvetlenebb formája a társalgásnak.
- Mióta vagy bent és mi miatt? - Mikor engednek ki? Ki tette ezt veled? Ezer meg ezer kérdésem lenne hozzá, de nem szeretném ezzel fárasztani. Ha akar, mesél. Ha akar, panaszkodik. Ha akar, akár el is küldhet, nem bánom. Csak gyógyuljon meg mihamarabb...

- Magunkra hagyhat minket - rögtön ezzel kezdem, szinte még csak köszönni sem köszönök, a nővér kétségbeesett pillantást vet rám, de az orvos az ajtón túl, Anton mögött csendesen biccent, és résnyire hajtják maguk mögött az ajtót. Résnyire. Itt minden csak "éppen, hogy", és "majdnem", és "talán". A valóságom az elmúlt majdnem két évben.
Mindig is egyedül attól féltem, hogy Anton megtudja. Megtudja, felbukkan, itt lát, a fakó-kék selyemköntösben, lazára font hajjal, mindenféle máz, festék, magassarkú cipő, testhez álló ruha, női fegyver nélkül, mintha csak megint újra gyermek lennék, és hát nem erről szól valahol ez az egész? Kicsit úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel. Egy gyerekkel, aki veszélyt jelent önmagára.
Egészen váratlan, hogy most kettesben találom magam az öcsémmel. Puhán, óvatosan ér a kezemhez, én mégis összerezzenek - itt senki nem ér hozzám, ha Cygnus jön, ő végképp nem ér hozzám, a gyerekek folyton rám csimpaszkodnának, ha hagynám, de azt meg nem tudom elviselni -, aztán óvatosan, madár-rezennéssel  mozdul a keze alatt a kezem, hogy végül megszorítsam az övét. Hogy is mondhatnám el? Hogy érthetné meg? Most félek először erről beszélni, máskor fegyverként vágom az orvos fejéhez, hogy "megpróbáltam megölni magam, mit nem ért ezen???!". De Anton más. Antont fáj ezzel bántani. Mégsem hazudhatok.
- Kérlek, ne légy rám dühös… - halványan rebben a mosolyom, pillantásom bátortalanul keresi az övét, megmutathatnám a hegeket a csuklómon, de nem tudom, mert a varázslat eltüntet minden sebet, csak azokat nem, melyek a lelkemen hegednek – Lassan két éve. Mert megpróbáltam megölni magam.

Miután a nővér kilép az ajtón, felvont szemöldökkel nézek az ajtóra, amit nem csukott be. Ennyire bizalomgerjesztő látvány volnék? Nem fontos. Csak az a fontos, hogy itt vagyok, és Ellie sem néz ki olyan rosszul, hogy a kelleténél jobban aggódjak érte. Nem látszik, hogy baja volna.
Tekintetem elidőzik a haján. Be van fonva... Milyen rég láttam így? Talán utoljára gyerekkorunkban, mikor a pataknál játszottunk. Emlékszem, mindig nekifutásból ugrottam a sekély vízbe, aztán egész este azon panaszkodtam, mennyire fájnak a lábaim. Akkor még ez volt a legnagyobb baj, ami velem és velünk történhetett. Most meg arra kér, hogy ne haragudjak rá. Ez csakis valami rettenetesnek lehet a bevezetője...
- Élodie... - nem, most még véletlen sem Ellie. Kezemet is elrántom, ahogy meghallom, mit tett. Mi oka volt erre? Mért nem mondta el, hogy bántja valami? Mért vetemedett ily alantas tettre? ha elmondta volna... De nem mondta. Nem mondott nekem semmit. Sosem. A levelekben is zömében a gyerekekről mesélt. Egy árva szót nem írt arról, hogy rosszul érzi magát, holott bennem bízik... Azt hittem, bennem bízik. És anya? Neki nem mondta el? Ha elmondja neki, azt észrevettem volna. Így viszont...
- Félre ne érts, de mi ütött beléd? - a hangomból kihallatszik némi remegés, kezemmel pedig ismét megérintem ujjait. Nem, ez nem elég. Felülök az ágyra, és összekulcsolom ujjainkat. Nem tudom, vajon ezzel őt, vagy magamat akarom támogatni, de bizonyára erre mindkettőnknek szüksége van most. Neki már két éve szüksége lenne rá. Szüksége lett volna rám! Én meg csak tengettem napjaimat, nem tettem semmit, csak lelkem mélyén ellenszegültem egy megköttetendő házasságnak.
- Mért tetted ezt? - pillantok rá immáron könnyes szemekkel. Mardos a bűntudat és a tehetetlenség. Már megtörtént a baj. Nekem meg az volt a legnagyobb problémám, hogy a "szerelmem", akivel eddigi éltem során egyszer találkoztam, egy férjes asszony.

Azt mondom, nem hazudhatok, miközben minden lélegzetvételem hazugság. Arra gondolok, hogy nem akarok hazudni az öcsémnek, majd azonnal rájövök, hogy lehetetlenség nem hazudni neki. Mert sosem mondtam el igazából senkinek... nem mondtam el senkinek, hogy nem csak magamat akartam megölni ott és akkor, és ez az, ez lenne a csúf igazság, tudom, hogy ezért kattant át bennem valami, valami, amitől úgy éreztem, lehetetlenség tovább léteznem. De ha ezt bárkinek elmondanám... én lennék az utolsó ember a földön, akit bárki is képes lenne szeretni.
Kezdve Antonnal.
Erősen az alsó ajakmra harapok, elrántom a tekintetemet, megszokhattam volna ezeket a kérdéseket, de a gyerekek természetesen mit sem tudnak, lássuk be, Cygnust szerintem nem érdekli igazán, az orvosom pedig mégsem emlegethető magánszemélyként, ahogy az érdeklődése, a kérdései sem személyesek, nem nekem szólnak, csak a betegségemnek, és ez nem ugyanaz. Rá kell ébrednem, hogy talán ha nagyon akarnám, akkor sem tudnám megértetni vele, hogy éreztem magam azon a napon, és hogy éreztem magam házasságom, új életem legtöbb napján. Az elmúlt tíz évem legtöbb napján... mintha keserű pirulára harapnék, és majdnem felnevetek a tehetetlenségtől, de aztán kénytelen vagyok újra Antonra nézni, mert magam sem voltam tudatában, mennyire hiányzott nekem, és nem tudok nevetni, csak sírni akarok, a vállába bújni és sírni, és arra kérni, vigyen haza, de nem a férjemhez haza, hanem haza.
Mintha az meg nem történtté tehetne mindent.
- Boldogtalan voltam - bagatell butaságnak hangzik, tudom, de mégis mit mondhatnék? Boldogtalan voltam, és nem akartam többé élni.

Mért is jöttem egyáltalán Angliába? Üzlet? Nem, dehogy. Csakis Ellie miatt vagyok itt, és az, hogy kórházban van, csak megerősít abban, hogy jól döntöttem. Itt van a helyem Ellie mellett. Igaz, nem így készültem, de így alakult. Bánt, hogy itt találtam? Mindenképpen. Tehetek ellene? Semmiképpen.
A nagy gonddal kiválasztott aktatáskám az ágy végében pihen. Van benne néhány apróság, ajándéktárgy, mondja bárki úgy, ahogy akarja. A két kisgyermeknek némi francia édesség, semmi ördöngős. Jelképes kis ajándékok a francia nagybácsitól. Ha már nem találkozunk nap, mint nap, ennyit megérdemelnek. Ennél többet is.
Kedvelem a gyerekeket. A legtöbbjükben magamat látom. Elevenek, amilyen én is voltam. Illenek rájuk John Keats sorai, ahogyan rám is illettek, mikor még fiatalabb voltam. Azóta természetesen meg kellett tanulnom fegyelmezni magam. Nem hozhatok szégyent a Betranche névre, a családra és önmagamra. Nem engedhetem meg magamnak, akármennyire szeretnék bomolni, pajkos koboldként létezni, és még véletlen sem veszteg lenni.
- Mért nem mondtad? - könnyeim nem akarnak felszáradni. Ha tudom, hogy is érez, hamarabb jövök. Ha tudom, hogy nem érzi jól magát, minden követ megmozgatok, és elviszem, vagy hamarabb látogatom meg. Nem tudom, de valamit biztosan kigondoltam volna, ha egyáltalán elmondja, mi a baj. Mert gondolatolvasó nem vagyok, bár már gondoltam arra, hogy megtanulom a legilimenciát. Bizonyos esetekben jól jönne.
- Angila a baj? Cygnus? A gyerekek? - kérdezgetem egyre kétségbeesettebben, mert tényleg segíteni akarok neki. A nővérem, szeretem, ő a mindenem. Még anyát se szeretem annyira, mint Ellie-t. - Elmondod majd az okát? - egyszer. Nem kell most, de mindent megadnék azért, hogy bízzon bennem. Most lenne a legjobb, de ha holnap, holnapután, bármikor mondja el, úgy is jó. Csak ne ártson magának.

Tudom, mondhatnék többet is, de minek? Minden ide fut ki. Mindennek ez a vége. Minden, ami fontos, minden, ami döntött, egyetlen pillanat, ahol minden tökéletesen kilátástalannak, reménytelennek, értelmetlennek tűnt. Fakónak. Nem számított semmi. Senki. Igen, még a saját öcsém sem, de nincsenek szavak, és nincsen mód arra, hogy ezt kíméletesen mondjam el, és talán arra sem, hogy a megértését, hovatovább a megbocsájtását kérhessem. Nincsenek. Egyszerűen csak... nincsenek. Vagy nekem soha senki nem tanította meg őket.
- Anton, én sajnálom.
És tényleg. Elfogadnám, ha ezt mindenki lehetetlennek tartaná, nem egészen  hiszem el én sem - de itt és most, ebben a pillanatban, nagyon is sajnálom, hogy kiteszem őt ennek. Szabad kezemmel az arcához nyúlok, tenyeremet rásimítom, a hüvelykujjammal maszatolom el a könnyeit, csupa bűntudattal nézek rá, és tudom, nincsen semmi, amivel mindezt meg nem történtté tehetném. Ami rosszabb: nem is akarom. Ha Cygnus nem talál rám időben, már nem lennék itt, hogy meg kelljen birkóznom saját döntéseim következményével...
- Minden. Egyszerűen csak... minden. Boldogtalan voltam, és egyedül éreztem magam. Eszembe sem jutott, hogy bárkinek elmondjam, tudod? Ez nem a te hibád - ez fontos. Ezt tudnia kell. Nem az volt a baj, hogy ő nem volt itt, és ha itt is lett volna, talán csak késleltetni tudta volna azt, ami elkerülhetetlen viharként közeledett - Az enyém. Egyedül az enyém.
Magam sem tudom, honnan az erő, hogy a könnyeim nem követik az övéit. Talán tényleg borzalmas ember vagyok. Talán tényleg nincs szívem.
- Meglátjuk - felelem kitérően, mosollyal próbálkozom, de hamar tűnik, mert tudom, olyasmit kell kérnem tőle, ami mindennek a teteje annak fényében, mi történik itt, és mi minden zúdul most az öcsém fejére - De... megtennél nekem valamit? Nem szeretném... nem szeretném, hogy otthon tudjanak... erről - óvatosan intek a szoba felé, tágasabb, kényelmesebb, mint ami itt megszokott, szinte otthonossá vált két év alatt, és most, hogy Anton itt ül benne veszem csak észre, ez milyen nagy baj.

Egy egyszerű utazásnak indult. Nem akartam többet, csak eljönni, és meglátogatni a testvéremet és a családját. Eltölteni vele néhány napot. Beszélgetni, ugratni egymást, játszani a gyerekekkel. Nem gondoltam volna egy percig sem, hogy ez fogad. Nem gondoltam volna, hogy kórházba kell jönnöm ahhoz, hogy láthassam a testvéremet. Az én egyetlen testvéremet. Olyan érzés, mintha mellkason döftek volna, és nem tehetek semmit. Igen, mellette állok, segítek, amiben csak tudok, amiben csak akarja, de igazándiból tehetetlen vagyok. Mindig is az voltam. Sosem voltam képes bármi nagyobb kaliberű cselekedetre. Kis dolgokban mindig én döntöttem tanulóéveink alatt. Az én szavam volt apámé után a mérvadó, de a házastársamat már nem választhattam én. A munkám is előre meg volt írva. Szeretem, kétségtelen, de tudatosan lettem így nevelve. Ha nem lennék Betranche, talán fel sem merült volna bennem, hogy megházasodjak, hogy valaha is dolgozzak, vagy hogy egyáltalán megkomolyodjak...
- Én is sajnálom. - de mit is? Hogy nem voltam itt?
Hogy nem kérdeztem rá csak úgy a semmiből? Hogy meg sem fordult a fejemben ilyesmi? Talán jelen pillanatban mindent sajnálok. Azt is, ami igazándiból nem az én hibám, mert most minden az én hibám. Az is, hogy Angliába adták férjhez. Az is, hogy ez az első alkalom, hogy meglátogatom. Az is, hogy nem faggattam eléggé. De legfőképp az, hogy nem akadályoztam meg az esküvőt. Nem szabadott volna Angliába engednem. Soha nem szabadott volna elengednem. Bizonyára önző vagyok, de szükségem van rá. És a látottak alapján neki is rám.
- Egyedül a tiéd... - sokkal inkább kérdezem, mint mondom. Kizártnak tartom, hogy az ő hibája lenne. Akkor már az enyém, vagy Cygnusé. Igen, ez Cygnus hibája. Hisz ő a férje, neki kellene vigyáznia rá. Tudom, hogy milyen a nővérem, és pont ezért kellene jobban figyelni rá. Biztosan beszélek majd Cygnusszal, és ezt neki is meg fogom mondani. Ha nem vigyáz a nővéremre, egy boroshordóban végzi, erre mérget vehet. Borozott mérget.
Az arcomhoz emelem a kezemet, és megfogom az övét. Mintha perzselne az érintése, de nem zavaróan. Kellemesen emészt, ezért még véletlen sem hagyom, hogy elengedje arcomat. Felszárítja a könnyeimet.
- Nem tudnak meg semmit. - egy szót sem mondok senkinek. Jól vannak. Egészségesek a gyerekek, és hasonló sablonok. Megoldom valahogyan. - De ha bánt valami vagy valaki, kérlek, szólj. - alapvetően Cygnusnak kellene szólnia, és csak azután nekem, de igazán örülnék, ha én lennék az első. Persze, ezt neki nem kell tudnia. Bár tény, hogy okos... bizonyára könnyen kitalálja, hogy titkon ez leghőbb vágyam. Csak a bizalmát akarom, semmi mást.
- Két-három napig tervezek maradni, szóval ha szükséged van valamire, csak szólj. - hirtelen ugrás? Mindenképpen. Szeretnék-e tovább beszélgetni ittléte okáról? Semmiképpen. Ha kell, megteszem. Ha ő beszélni akar róla, nem bánom, de én legszívesebben elfelejteném ezt az egészet. Annak ellenére, hogy tudom, ez esélytelen.

Ó, Anton, a drága Anton, az egyetlen kisöcsém, aki olyan felnőtt, olyan férfi lett, én mégis még mindig gyereknek látom, és mégis még mindig gyermeknek szeretem. Talán úgy ragaszkodunk egymáshoz, mint a gyerekkorunkhoz. Talán ezért vagyok borzalmas ebben az egészben, felnőttnek lenni, feleségnek lenni, anyának lenni, mert nem akarok mást, csak felelőtlen gyerek lenni, és azért tudom annyival jobban gyereknek szeretni Antont, mint ahogy a saját gyerekeimet szeretem, mert ellentétben velük, Anton nem az én, hanem a szüleink felelőssége. Neki cinkostárs vagyok, és barát. Mennyivel egyszerűbb...!
Most, hogy itt van, szinte átsüvít rajtam a francia vidék harapnivaló levegője, a szőlőtőkék között döngicsélő darazsak berregése, a forró nyári nap, a tenger sója, hirtelen olyan erősen vágyódom haza, ahogy régen nem, mert régen annyi dac és annyi harag volt bennem, hogy egyszerűbb volt nem hátranézni, noha akkor is nagyon hiányzott. Haza akarok menni. Újra meg újra végigdübörög bennem a gondolat, ösztönösen, feltartózhatatlanul... váratlanul. Olyan váratlanul, ahogy Anton is érkezett, hálával túlcsordulva nézek rá, és még csak meg sem kérdeztem, hogy kerül ide egyáltalán!
Annyi mindenért kell szégyellnem magam, hirtelen mégis örülni kezdek, idegenül melenget az érzés, és ijesztőnek tűnik, ez eddig miért nem jutott eszembe...?
- Túl jó vagy hozzám, kedves - rázom úgy a fejem, végigcirógatva az arcát, mintha tényleg dorgálni-való gyerek lenne, én meg csapnivaló dorgáló, és végül nem mondok semmit az ajánlkozásra, a kerekek már elkezdtek kattogni odabenn a fejemben, hirtelen tisztán látok magam előtt minden következő lépést, ami már igazán rég nem fordult elő velem - Még csak meg sem kérdeztelek, mi szél hozott egyáltalán? Hogy kerülsz ide, mire fel egy angliai kiruccanás? - azt nem kérdezem, hogy került az ispotályba, azt hiszem, az ittlétem nem igazi titok, csak a mibenlétét fedi a titokzatosság csábító fátyla, de azt hiszem, ha keresett, nem lehetett nehéz megtalálnia. Valaki keresett - ízlelgetem, ismerkedem az érzéssel, és tagadhatnám, hogy nem esik jól, de miért tenném?

Rosszul vagyok. Felettébb rosszul érzem magam amiatt, hogy testvérem egy idegen országban szenved, míg a családja otthon házasságot tervez. Bár, számára Anglia már nem annyira idegen, mint nekem. Én még csak a szokásokat sem ismerem. A nyelvet megtanították, meg tudom magam értetni, de semmi több. Franciaország az én otthonom, ott érzem csak igazán jól magam. Bizonyára ez Ellie-vel is így lehet. A vízöblítéses vécé meg a gőzgép innen kerültek ki… Nos, fogalmam sincs, melyikre lehet büszkébb… Azt azonban tudom, hogy most itt a helyem. Sosem voltam még ennyire jó helyen, ennyire jó időben. Nem érdekel, hogy az utazós ruhám van rajtam, nem érdekel, hogy büdös vagyok az izzadságtól és a tömegtől. Nem, egyszerűen nem érdekel. Csakis az érdekel, hogy itt lehetek. Ellie mellett, a vízöblítéses vécé hazájában.
- Ha túl jó lennék, már kilenc éve meglátogattalak volna… - sóhajtok, és akármennyire nem akarom, elmosolyodok testvérem arcát látva. Talán csak most tudatosul bennem igazán, mennyire is hiányzott a barna szempár, a bársonyosan puha bőr, a selymes haj… a nővérem. És igen, hamarabb kellett volna jönnöm. Hamarabb rá kellett volna szánnom magam a látogatásra, akármilyen fiatal és botor voltam akkoriban. Ez nem lehet kifogás, most is az vagyok, csak megtanultam álcázni.
- Látni akartalak… - persze a kérdés jogos: az elmúlt tíz évben ez nem volt így? De, így volt, azonban az elmúlt tíz évben nem mertem azt mondani anyáéknak, hogy elmegyek Angliába a nővéremhez, aki amúgy az ő lányuk. Mikor megházasodott és elköltözött, néha megemlítettem a nevét, s mintha mindkettőjük idegesebbé vált volna. Nem erőltettem hát a témát egészen egy héttel ezelőttig, amikor is bejelentettem, hogy elutazok. Természetesen az első, amit hozzám intézett apám, hogy vigyem Inést is, ismerkedjünk. Eszem ágában sem volt, hogy bárkit magammal hozok. Persze, kedves lány, de a testvéremet egyedül akartam meglátogatni, és ez így is történt. Egyedül vagyok itt nála. - Már nagyon rég óta. - bűnbánóan lehajtom fejemet, hisz nem ennek kellene az első látogatásnak lennie. Ennek a tizenharmadiknak, tizenötödiknek kellene lennie, és ebből legalább hatszor anyáéknak is itt kellett volna lenniük.

Nem találok magamban haragot, ahogy Antonra nézek. Talán nincs is hely a szívemben, ahol elférne olyasmi, mint neheztelés az öcsém irányába. De igazából már a családom felé sem - amikor férjhez mentem (igen, csak akkor, míg az eljegyzés még halogatásnak tűnt, a készülődés a nagy napra hosszúnak, maga a ceremónia megfoghatatlannak, mintha ott sem lettem volna), évekig haragudtam rájuk. Nem elég, hogy férjhez adtak, ebbe az ostoba országba, még csak felém sem néznek, csak a szépen-gondosan családi címerrel lezárt viaszos levelek jönnek, udvariasak, nyájasak, beléjük kötni aligha lehetne, de ha én nem látogatom meg őket olykor, ők biztosan nem jöttek volna. Nehezteltem rájuk, amiért olyasmivel érdemeltem ki mindezt, amiről nem tehettem. Persze, Anton erről nem tudott. Antonnak fogalma sincs róla, hogy romlott áru vagyok, mindig is az voltam, és jobb ez így, mintha így felmenthetném, megbocsájthatnék valamit, amit el sem követett. De ahogy én.. úgy valójában ő sem tehet erről az egészről, ugyanúgy, ahogy ellene sem tehet.
De elfáradtam - elfáradtam már abban, hogy nehezteljek a családomra, csak egy unalomig ismert, piszkos réteggé lettek, ami menthetetlenül eggyé vált a bőrömmel, hogy soha ne érezzem magam egészen tisztának, de már elfáradtam abban, hogy megpróbáljam őket levakarni magamról, körömmel, késsel, hisztériával...
Csak megrázom a fejem - kár erről beszélni. Igazán felesleges, ha folyton csak visszanézünk, mind becsavarodunk, aztán akkor majd én látogatok itt mindenkit, vagy hogy is lenne ez...? Persze, annak ellenére, hogy tudom, elmehetnék, még nem tudom, mit kezdhetnék magammal odakinn. De hazamenni egészen jó kezdetnek tűnik. Miért is ne?
- Mit szólnál, ha inkább én mennék haza? - tudom, hogy festhet ez. Gyakorlatilag pizsamában és köntösben ülök egy olyan emeleten, ahonnan betegként nem lehet csak úgy kisétálni, de az ittlétem, mondhatni, már jó ideje inkább önkéntes, mint a medimágusok szent akarata - Igazad van, rég volt már. És talán túl régóta vagyok itt is - itt, itt benn, nem ebben a folyton esős országban, noha kétségtelen, igaz lenne az is.

Sokszor érzem jelen világot látván, hogy szemeimet le kell hunynom, vissza kell repülnöm a múlt édes homályába. Ott nem érhet vész. Ott vigyáz rám anyám, vigyáz rám apám, vigyázza testem s lelkem a sebes folyású patak, a parton növő dús fű és az otthon melege. Mindez a múlté, de olyan jó visszaemlékezni a gyermekkorban rejlő boldog pillanatokra, a lovagok csatáira, a hercegnő megszabadítására, a titkon elbúcsúztatott kisegérre. Minden oly érzelmes és oly távolinak tűnő. Mintha nem is velem történt volna mindez. Mintha gyermekkor nélkül élném felnőtt életemet, holott nem vagyok felnőtt, tudom jól. Nem is akarok az lenni. Pokolba a felelősségvállalással, az illemmel és tisztességgel, a kellemes viselkedéssel! Ez nem én vagyok. Sosem voltam, de el kell játszanom, hogy anyám ne szégyenkezzen, hogy apám lássa, tudom hol a helyem. De ez nem élet, és nem én vagyok.
- Lehet? - kapom fel fejemet és arcomon megjelenik egy vágyakozó mosoly, szemem csillog. Mint amikor hat évesen megtudtam, hogy nyaralhatok nagypapánál, pontosan úgy festek. Talán még Ellie is emlékszik arra a napra. Pár óra alatt mindent összecsomagoltam, és másnap már kora reggel ugráltam anyáék ágyán, hogy keljenek fel minél hamarabb, mert megyek el a messzeségbe, új hercegnőket és lovagokat megismerni, királyokkal beszélgetni, háborúkat vívni és dalolni napestig. Ugyanaz a lelkesedés.
- Két év hosszú idő. - arcomról le sem lehet törölni az örömömet. Legszívesebben megölelném, megcsókolnám a nővéremet, de tekintettel vagyok annyira az állapotára, hogy nem teszem. Tekintettel vagyok rá, hisz nem tudom, milyen. Nem tudom, mert tíz éve be sem dugtam az orrom Angliába. - Esetleg tudod, mikor engednek ki innen? - nem néz ki rosszul, sőt, kifejezetten jó bőrben lehet így ránézésre. Persze, ezt a medimágusok biztosan jobban tudják. A medimágusoknál pedig Élodie tudja csak jobban.

Első ösztönöm majdnem azt feleli, "azt hiszem". De ez így nem jó. Nem mondhatom azt, hogy "azt hiszem", ha én nem vagyok biztos a dolgomban, senki más nem lesz az, éppen ez az, ami olyan sikeresen tartott itt két teljes évig, pedig vajon meddig szükséges felvigyázni valakit, aki megpróbálta megölni magát? A depresszió nem olyasmi, amit örökre eltüntethetnek belőlem, nem vághatják ki, mint egy gennyes kelést, de amint úgy ítélik, hogy már nem vagyok veszélyes önmagamra, elengedhetnek - saját felelősségre, a családom felelősségére, hiszen nem vagyok őrült, nincsenek rácsok az ajtóm előtt, nincs rajtam kényszerzubbony, azt hiszem, ha akartam volna, már réges-rég elmehettem volna innen.
Csak nem akartam. Bizonyára Cygnus sem akarta, Lestrange-ék sem akarták, de az mégis csak fontosabb, hogy én nem akartam. Ez velem kezdődött. És nekem is kell befejeznem.
- Persze - könnyedén csúszik ki a számon, meg nem fogalmazott ígéret, ugyanakkor kapaszkodó, hogy ha elhatározom, meg is tudom tenni - Azt hiszem... ha akartam volna, már rég elmehettem volna. Csak egyszerűbb itt - vagy egyszerűbb volt, mert ellenben Cygnusszal és a gyerekekkel, Anton érdekel, Anton véleménye érdekel, Anton tekintetében a fájdalom nekem is fáj, és darabokra tört szívem minden kis szilánkja életre akar dobbanni attól, hogy ráismer: talán nem gyűlölök valóban mindent és mindenkit ezen a világon.
- De most már elég. Szeretnék hazamenni - szinte elmosolyodom és szinte őszintén, rég nem mosolyogtam őszintén, azt hiszem, Anton mellett ez is olyan könnyű, mint a biciklizés, igazán sosem felejti el az ember - Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. Kétlem, hogy Lestrange-ék annyira örülnének ennek, mint te - az ellen azonban semmit sem tehetnek, hogy Anton is a családom, ha nem Cygnus, hanem ő írná alá, teszem azt, a kilépő papírjaimat, ő jönne értem, ő kísérne haza, a házba, ami nem is annyira otthon, talán könnyebb lenne, mintha abban bíznék, Cygnus kicsattanó örömmel fog reagálni a visszatérésemre. Nem fog. Tudom, hogy nem fog, és nincsenek bennem efféle illúziók sem.
- Meddig tudsz maradni, Anton?

Persze. Hát persze, hogy lehet! Nem tudom, mióta lehet itt. Nem tudom, mi mindent élhetett át, de a fő, hogy hazajöhet. Remélem, ezt nem csak ő gondolja így, hanem az itt dolgozók is. Két év... Két napig sem bírnék megmaradni egy kórházban, és eddig nem ismertem úgy, hogy ő ezt meg tudná tenni, szóval... Nem akarom ezzel fárasztani, elszomorítani, így inkább nem vele beszélek az otthoni állapotokról, de valakivel muszáj. Beszélek Cygnusszal! Az én nővérem nem érdemli, hogy szomorú legyen. Annyi mindent megéltünk már, és annyira hozzám nőtt, még ha nem is egy országban élünk, hogy nem tudnám elviselni, ha rosszul érezné magát a továbbiakban is. Ha kell, elviszem innen. Nem érdekel, mit szólnak a szüleink vagy Lestrange-ék. Nem érdekel semmi, csak hogy Ellie boldog lehessen. Elviszem messzire, ahol senki nem talál ránk. Senki, soha...
- Rendesen bántak veled? - nem otthon, a kórházban. Az otthoni körülményeket majd megbeszélem a férjével. Ha nem tetszik, elviszem. Nem érdekel semmi, elviszem, ha az a legjobb megoldás. Nem hagyom, hogy szomorú legyen!
Mosolyát viszonoznom kell. Egyből felfelé indul el szám széle. Ha ő mosolyog, nekem is sokkal könnyebb. Már gyerekkorunkban is mindig így éreztem. Függök tőle bizonyos mértékben. Függök a mosolyától, az egészségi állapotától, az egész személyétől, mert az egész családban ő jelenti számomra a legtöbbet. Szeretem anyát és apát is, de a testvéremhez ragaszkodom a végsőkig. Erre tíz egymástól távol töltött esztendő alatt jöttem csak igazán.
- Tudod, hogy bármiben segítek. - úgy, ahogyan a tíz év során is tettem? Rosszul döntöttem akkor, ebben biztos vagyok, és most próbálom rendbe hozni a helyrehozhatatlant. Hiszem, hogy menni fog, hitem mégis gyengébb a nyári fagyoknál. Én sem vagyok jobb Betranche-ék boránál, ezzel tisztában vagyok, mégis segítek. Segítek, amiben csak tudok. Mert mást nem tehetek. Ennél nagyobb hatalmam nincs. Angliában nincs hatalmam senki fölött. otthon is csak a tőkék ura vagyok, ha már a sajátomé nem lehetek.
- Három-négy napot terveztem, de itt tudok maradni ameddig csak akarod. - az ő kedvéért évekig is itt lennék. Nem a kedvenc országom, nem a kedvenc városom, de miatta maradnék. Érte bármit megtennék. Botorság? Mindenképp. Érdekel? Semmiképp.

- Igen, rendesen - mondhatnám, hogy persze, mondhatnám, hogy merészeltek volna _nem_, hiszen ez az igazság, de nincs kedvem erről beszélni. És önző vagyok, mert erősebb bennem az, hogy nincs kedvem erről beszélni, mint az, hogy nem akarok, mert Antonnak jobb lenne, ha mindezzel nem kellene foglalkoznia. Azért igaz ez is - ahogy az is, hogy én is csak rosszul érezném magam, ha ő még ennél is rosszabbul érezné magát. Tegyünk inkább úgy, mintha számára tényleg nem történt volna meg ez az egész. Úgy, ahogy reményeim szerint Betranche-ék számára ez az egész tényleg nem történt meg.
És akkor nem kell beszélnem arról, hogy hetekig az sem érdekelt, hol vagyok, nem hogy az, hogyan bánnak velem. Arról, hogy nem érdekelt Cygnus, nem érdekeltek a gyerekek, és nem érdekelt "A Fedősztori" sem. Nem kell arról beszélnem, hogyan szereztük meg ezt a szobát, hogyan alakították a kedvemért, hogyan és mikor kezdtem el kérni és akarni dolgokat, melyektől csak még kényelmesebben belesüppedtem saját "rejtélyes, komoly betegségembe", és kihagyhatjuk a szombati látogatások rémségeit is. Végeredményben... talán túlságosan is jól bántak velem. Túl könnyűvé vált az, hogy maradjak és ne akarjak elmenni. Furcsa, hogy Antonnak milyen nagy hatalma van felettem, de talán nem kéne meglepődnöm - valamilyen formában, így vagy úgy, de a családomnak mindig is túl nagy hatalma volt felettem. Cygnusnak pedig nincs. Talán végeredményben, már a kezdetektől fogva halálra volt ítélve ez az egész, ahogy halálra voltam ítélve én is...
Most hirtelen mégis elviselhetetlen itt minden. Most, hogy Anton itt van, látott, és felfedezte a titkomat, már nem tudok mindent úgy folytatni, mint eddig. Riasztó a gondolat, hogy kimerészkedjek, mégis akarom. Elkezdtem akarni, ami ijesztő, sokkal ijesztőbb, mint hittem volna, most mégis csakis kifele tudok menekülni. A többi út már nincs ott.
- Az elég lesz - mondom bólogatva, kattognak a fejemben a kerekek, és talán már akkor sem tudnám megállítani őket, ha akarnám - Cygnus minden szombaton meglátogat a gyerekekkel. Akkor majd... akkor  majd beszélek vele. De ha hétfőig nem hallasz felőlem, akkor talán tényleg szükségem lesz a segítségedre - nem akarom kimondani, miért, nem akarom kimondani, miben, remélem, hogy kimondatlanul is tudja, valamelyest, akaratomon kívül, mégis csak a férjemtől függök, ahogy minden feleség függ "urától és parancsolójától", még akkor is, ha úgy hiszem, az orvosaim nem fognak ellenem határozni. Szerintem ők már rég tudják, amit én eddig nem voltam hajlandó tudomásul venni - többet nem tehetnek értem, és a maradásom csak döntés, de nem szükséges.
- De akárhogy is... ha kiengednek tényleg szeretnék  hazautazni. Talán vihetném a gyerekeket is! Talán jönni akar majd Cygnus is - de nekem mindez nem számít. A legfontosabb mégis csak az, hogy én menni akarok.

Többtonnás kő esik le szívemről. Nem szenvedett hiányt semmiben, nem bántotta senki, nem zaklatták feleslegesen és rendesen ellátták. Ha ez nem lett volna így... nem tennék semmit. Nem tehetek semmit. Milyen jogon is szidnék bárkit? Nem voltam a nővérem mellett, mikor szüksége volt rám, nem voltam mellette tíz évig. Mondhatnám, hogy nem lehettem, de ez nem igaz. Igenis vele jöhettem volna, de túlságosan elvakítottak a francia lányok, a bor, mámor, és a többi. Mint egy elkényeztetett, élvhajhász ficsúr, úgy viselkedtem, és nem is gondoltam arra, hogy Angliába kellett volna jönnöm. Ma már örülnék, ha így döntöttem volna. A lehető legjobb ötletem volt, hogy idejöttem. Még mielőtt igazán nagy baj lett volna. Nem mintha tudnék rajta változtatni...
- Rendben. Itt leszek. - egy kedves, de erőtlen mosolyt küldök felé. Nem akarom, hogy rosszabbul érezze magát. Nem akarom, hogy azt érezze, számomra mindez teher. Mert nem az. Nagyon is örülök, hogy itt lehetek. Itt, vele, épségben... többé-kevésbé. Már nem igazán érdekel, hogy kórházban ülök, mert Neki jó, és csak ez számít. Az sem érdekel, hogy nem mehetek minél hamarabb haza. Majd írok egy levelet apáéknak, hogy meghatározatlan ideig maradok. Ha éppen olyan sokáig is kell itt lennem, megkötök egy kisebb üzletet, hogy apa örüljön, vagy... nem is tudom. Nem biztos, hogy azt akarom, örüljön. Nem tudom, mit szeretnék vele kapcsolatban.
- Haza fogsz jönni. Itt maradok veled, és együtt mehetünk haza. - remélem, Ő is akarja. Remélem, nem veszi zokon, hogy mellette akarok lenni. Remélem, Cygnus is beletörődik a jelenlétembe, mert akármikor is indulunk, én itt leszek a nővéremnek, mert itt kell lennem neki, és nem tágítok. Mert most semmi más nem érdekel. Kellene? Mindenképp. Megy? Semmiképp.
- Hogy van a drága Lestrange-család? - hangomban érezni némi keserűséget és egyértelmű ellenszenvet, de nem takargatom. Úgy érzem, ez Élodie szavaiban is meg szokott mutatkozni. Remélem, nem veszi zokon a kérdést, ahogyan remélem, nem bánja, ha befekszek mellé az ágyba. Elég nagy kórházi ágyhoz képest, és már annyira hiányzott, annyira közel akarom érezni magamhoz, mint még soha. Tíz év hosszú idő...

Innen bentről olyan egyszerűnek tűnik az egész. Most még csak egy gyenge vágy, egy légből kapott terv, de tudom, voltaképpen nem tart itt semmi és senki. Ha nagyon akarnának, ha igazán foglalkoznának velem és a helyzetemmel, talán minden másképp lenne, de azt hiszem, Lestrange-éket sokkal jobban érdekli a makulátlan hírük, mint hogy én mit csinálok, vagy mit nem. Ami pedig a férjemet illeti… nos, valamiért úgy érzem, nem lesz igazán nehéz dolgom.
De arra, ami odakinn vár, nem igazán lehet felkészülni. Innen bentről jó ötletnek tűnik az egész – jónak, de azért ugyanúgy félelmetesnek is. Talán két hónap sem kell és fülemet-farkamat behúzva fogok visszamenekülni ide. A gondolattól felfordul a gyomrom, becsukom a szemem, és kényszerítem magam, hogy megmaradjak a pillanatban, mert ez a pillanat ismerős és biztonságos.
- Akkor ezt megbeszéltük – mondom tettetett, játszi könnyedséggel, de tudom, a valóságban ez nem lesz ilyen egyszerű, még akkor sem, ha most tényleg ezt akarom. Vágyok a szülőhazámra, az ízekre, az illatokra, a házunkra, a szobákra, az ismerős arcokra, a szokásokra, az időjárásra, ezek mind-mind annyira mások ebben az országban. Mondanám, hogy már meg is feledkeztem ezekről a dolgokról, mert tíz év alatt Anglia vált az otthonommá, de ez nem igaz. Csak hagytam magam beleszokni az itteni szokásokba, az itteni viselkedésformákba, de közben mindig éreztem, hogy csúnyán kilógok innen, és semmi otthonosat nem találok semmiben. Még a saját családomban sem. Még a saját otthonomban sem. Úgy iszom a teát, hogy tüntetőleg teszek bele néha citromot, és nem vagyok hajlandó száraz kekszet felszolgálni senkinek.
A kérdésére halkan, szárazan nevetek, szórakozottan sandítok rá oldalra. Anton, még amikor az ellenszenvét is fejezi ki, voltaképpen ugyanolyan lágyszívű, mint mindig. Mintha igazi gyűlölet meg sem tudna telepedni benne, nem hogy horgonyt vetni. Irigylem ezért. De persze… sok mindenért irigyeltem őt világ életemben – Nem igazán érdekel, hogy vannak – mondom röviden, különösebb indulat nélkül, mégis biztos lehet benne, hogy így van. Cygnust és a gyerekeket bőven elég látni egyszer is egy héten, mindenki más pedig nem nagyon izgat abban az istenverte famíliában – Mesélj inkább valamit arról, mi újság otthon? Veled mi újság?

Féltem. Nem is, szabályosan rettegtem idejönni. Ide, Angliába, ahol minden rideg: az időjárás, az emberek maguk, az egész kis világ, a ködös Albion. Sosem szerettem erre a helyre még csak gondolni sem. Meghagytam a gondolkodóknak, számomra elég volt, hogy tudjam a nevét… Most mégis itt vagyok, eljöttem, és már nem is félek annyira, mint induláskor. Pedig akkor bele is izzadtam az útba.
Majd újra féltem, ismét csak rettegtem betenni ide a lábam. Ez egy kórház, akárhogyan is nevezik az angolok. Aggodalmam azonban felülkerekedett félelmemen. Látogatóba jöttem, nem mehetek el csak úgy, hogy nem is láttam Ellie-t. És így, hogy itt van… vele kell lennem, felesleges tovább csűrni és csavarni a szálakat!
- Meg. - bólintok, bár érzem, hogy válaszában rejtőzik valamiféle kendőzött érzelem, melyet nem sikerül kivennem ennyiből. Talán nem is baj, ha nem akarja kimutatni, nekem nem feltétlen kell tudnom arról, hogy mit érez. Holott tudni akarom...
Puhák a párnák, kényelmes a matrac. Tiszta és tökéletes minden, amennyire az egy kórházban lehetséges, és ez így is van jól. Az én testvérem nem érdemel rosszat. Azt sem értettem soha, hogy mért kellett száműzni egy idegen országba. Mert valamiféle oka biztosan volt, de sosem mertem rákérdezni. Most sem merek. Nem akarom elrontani a  napját - vagy akár ennél is jobban.
- Értem, akkor ne beszéljünk róluk. - bólintok. Feleslegesen erőltetném, azzal csak eltaszítanám magamtól, azt pedig nem szeretném. Nem szereti a családját, és pont ezért biztosan beszélni fogok Cygnusszal. Vagy enyhíti Ellie boldogtalanságát, vagy én teszem meg, és hazaviszem. Vagy megszöktetem.
- Anyáék jól vannak. Én pedig... - biztos most mondjam el neki? Hezitálok egy kicsit, de mivel belekezdtem, és hagytam némi hatásszünetet, feltűnő lenne, ha csak annyit mondanék, hogy jól vagyok. - Úgy tűnik, lassan házasodnom kellene. - kezemet tördelem, de igyekszem feltűnésmentesen csinálni, ám szemeim elárulnak. Persze, hogy nem szeretnék még házasodni. Illetve, ha lenne valaki, akit szeretnék, és viszonozná is az érzelmeimet, akkor lehetne róla szó, de enélkül...

Anyáék jól vannak. Olyan idegennek, olyan semlegesnek hat ez a mondat, nekem pedig olyan furcsa rájuk gondolni. Levelek vannak lelki szemeim előtt, anyám cikornyás aláírásai, apám szűkszavú kaparászása, már akkor is nagyon távolinak tűntek, és attól tartok, már régebb óta érzem őket távolinak, semhogy elköltöztem volna otthonról. A szüleim akár bábok is lehetnének életem darabjában, ahogy bizonyára én is az vagyok az övékben. Persze azért jól esik arra gondolnom, hogy jól vannak. Mégsem izgat jobban a hogylétük, mint Antoné. Vagy... tulajdonképpen mint a sajátom.
Anton viszont elakad, mint aki belekezdett valamibe, amibe nem is igazán akart, én pedig egészen enyhe gyanakvással méregetem. Türelmesen, de gyanakvással, figyelem a szemét, ami most nem engem néz, figyelem a ki nem mondott dolgokat a homlokán, és nem szólalok meg, amíg nem szól újra ő.
Aztán kimondja.
Kimondja, és rajtam végigszalad a hideg, borsószemek táncolnak végig a karjaimon, és facsarodik egyet a szívem. Hát eljött ennek az ideje is. Utánam most az öcsém jön, aki így is több időt kapott a szabadságra, mint én, mert a fiúknak jár ez a kiváltság, és egyébként is, a fiúknak más egy házasság, mint a nőknek, hát nem maradnak valamelyest ők akkor is szabadok? Látom magam előtt, ahogy Anton élete ettől alig fog megváltozni. Otthon marad, az otthonunkban, a szüleink majd csak még jobban körül fogják rajongani, szépen lassan megörökli az üzletet, és ha elég ügyes, továbbra is megtarthatja az ártalmatlan kis titkait, melyekhez ragaszkodik, vagy szerezhet újakat, ha a menyasszonya nem kedvére való. Mennyit tudnék erről mesélni... egy pillanatra heves irigység akarja szétmarni a mellkasomat, és fáj, olyan nagyon fáj, de...
...de ismerem az öcsémet annyira, hogy az undok, sztereotíp képzelgéseim közepette ne feledkezzek meg arról, milyen érzékeny fiú szegény. Talán ez a mi nagy átkunk, mindkettőnké, noha egészen másfajtának mondanám az érzékenységünket - Hogy repül az idő - sóhajtom szeliden, még mindig árgus szemekkel figyelem, mert bár azt mondja, "kellene", én valami mást hallok a hangjában - Fogadjunk, hogy apánknak megvan már a jelöltje. Igazam van? Tán nem tetszik? - azért van bennem egy kis szarkazmus, csendesen csípi oda magát a hangomba, mint reggelre a dér a fűszálakra, mert biztos vagyok benne, apám jól választott, egy gazdag és bizonyára nagyon csinos lányt, valakit, aki méltó ehhez az egész cirkuszhoz. Valakit, aki talán olyan, mint én voltam, valakit, akit most a családja majd elárul, ugyanúgy, ahogy engem árultak el.
Anton pedig majd ítélkezhet felette.

Ugyan, ki sajnálna engem? Ugyan, ki gondolná azt, hogy Anton Betranche-nak rossz sors jutott. Hisz neves és híres családból származok. Hisz gazdagok vagyunk. Hisz kitaníttattak. Hisz szerettek - többnyire. Hisz még választanak is helyettem feleséget… Ennél jobb dolga senkinek sincs a világon, nem? Kötve hiszem, hogy mindez jó lenne. Minden csak érdekből történt, semmi sem szívből. A névvel csak a felelősség és a nyomás jár együtt, a megfelelési kényszer. A pénzt be kell fektetni. „Csak okosan!” Máshogy nem lehet kamatoztatni a pénzt, s tudásomat, melyet csak azért szereztem, mert úgy akarták. És a feleségem… A jövendőbeli feleségemet ugyanannyira nem érdeklem, mint az eddigiekben a szüleimet sem. A jövendőbelim mást szeret, engem meg sem akar ismerni. Azt gondolja, unalmas vagyok, és ilyen elveszettként én is ezt mondanám magamról, mégis ilyenkor a bennem élő, fakardos kisgyerek ordít, üvölt, hogy kiszabadulhasson. Szívembe döfi szálkás játékfegyverét, és azt kiabálja, hogy menjek haza. Menjek haza oda, ahová való vagyok. Menjek haza az ártatlanságba, az életvidám gyerekkorba, amikor halott egereket sirattam el a folyó partján. Mert ez nem az igazi Anton Betranche. Az igazi ember már legalább tíz éve el van nyomva a megfelelés által, az üzlet által, az apa által…
- Az idő gyorsan száll. - Túl gyorsan, ami azt illeti. Túl hamar kell felnőnie az embernek. Túl hamar kell olyasmivel foglalkoznia, ami nem is érdekli. Mert én még így, huszonhét éves fejjel sem a házasságon gondolkodom, hanem azon, hogy vajon milyen lányok tetszenek. És ez még csak a gondolat. Talán harminc éves koromra eljutnék a házasságig magamtól is. De a harminc év sok idő magányosan. Harminc év magányt nem hagyhatunk egy aranyvérű Betranche fiúnak. A huszonhét is sok. Idén esküvő, vegyük sietősre. De ha már, akkor ne legyen nagy. Ennyi beleszólásom hadd legyen. Nem akarok nagy felhajtást. Nem akarok húsznál több embert látni. Nem akarok semmit, csak hogy gyorsan legyen vége, menjünk el nászútra, és ott talán majd Inès is meglátja, hogy érdemes mélyebbre ásnia. Mert valahol én is olyan vagyok, mint ő, csak le kell venni sok száz maszkot a gyermek Anton arcáról, hogy újra előbújjon.
- Idegen. Más baj nincs… - arcom immáron kifejezéstelen. Ha leendő feleségem nem akar megismerni, ha még a házasságunk maga is képlékeny az elrendezés után, akkor nincs miért érzelgősködni. Majd lesz, ami lesz… - Szeretném, ha te lennél a tanúm. - bár apám szerint egyértelmű, hogy ő lesz, nem akarom. Ha már meg van rendezve, ennyi beleszólásom legyen nekem is. A tanúmat én választom ki.

//Sajnálom, hogy ennyit várattalak.

Ha valaki, én aztán tudnék mesélni arról, milyen gyorsan megy el mellettünk az idő. A saját életünk. Két éve töltöm egyhangú ismétlődésekkel a napjaimat, légvárak közt, és még ez sem képes lelassítani, ez az unalom, ez a jelentéktelenség, a napok elrohannak, és mire észbe kapunk, elrohan már az élet is, de nem csak a miénk, a családunk élete, a gyerekeink élete... Bella és Max minden hétvégén nagyobbnak tűnnek, ami félelmetes.
A világ félelmetes. Amit rendnek nevezünk benne, félelmetes. Az emberi önkény pedig... nos. Pont az, ami.
A jegyeseink pedig törvényszerűen mindig idegenek. Nem tudom eldönteni, nem érzem, hogy együttérző mosolyra húzom az ajkaimat, vagy csak elhúzom a számat sajnálkozva, annak idején Cygnus is idegen volt, és vigasztalhatnám az öcsémet üres frázisokkal, hogy az idő megjavít mindent, amire most nem jut belőle elég, de ha belegondolok, Cygnus még most is csak egy idegen. Egy idegen, akivel együtt élek, akinek viselem a nevét, akivel egy asztalnál ettünk, amíg igazi családnak tettettük magunkat és akit mindig csak akkor ismertem valamennyire, amikor túl sokat ittunk. Nyilván nem akarnám ezt az életet senkinek. Antonnak különösen nem. De nincs erőm megpróbálni tenni ezellen... ugyanúgy, ahogy nem volt erőm annak idején kézbe venni a saját sorsomat sem.
- Hát persze. Ha ezt szeretnéd - tenyeremet a vállára csúsztatom, szeretetteljesen megszorítom. Igazán fantasztikus történet lenne, ha kiderülne, hol töltöttem az elmúlt két évemet, majd felbukkannék egy Betranche esküvőn, bizonyára a "nyár nagy eseményén", mint az öcsém tanúja.
Hallgatok, félredöntött fejjel figyelem még egy kicsit, de az idő most sem kímél egyikünket sem - Nemsokára vége lesz a látogatási időnek, utána nem maradhatsz. De hétfőn... ahogy megbeszéltük, jó, Anton? Maradj a városban. Sosem lehet tudni...

Nem szeretem a kórházakat, és ezen az sem változtatna, ha, itt kellene töltenem az életemet, holott ez egy igazán ízlésesen berendezett, hangulatos kórterem. Ellie-nek semmiféle panasza nem lehet, de mégis ott van a háttérben a tudat, hogy hol van az ember, és ezt nem lennék képes félretenni. A gyógyítók nyomasztó közelsége, a látogatási idő, és még ezer más kellemetlen tényező, amit természetesen nem kívánok senkinek, mert így nem lehet gyógyulni. Nővérem valamiért mégis ezt választotta a Lestrange-ház helyett, és erre bizonyosan jó oka van. Az imént beszélt is róla, de ki tudja, mennyire nyílik meg egy külön töltött évtizedet követően? Ez mindkettőnknek nehéz.
- A közelben leszek, ha szükség lenne rám. - bólintok, és bár nem szeretnék elmenni, tisztában vagyok azzal, hogy nem maradhatok itt. Esetleg, ha megbújok valahol, de ne vagyok már kisgyerek, hogy ilyet csináljak. Nem illik, mondanák sokan, de ugyan kit érdekel az ilyesmi? Gyerek akarok lenni, mint amilyen régen voltam. Nem akarom, hogy újra és újra azokkal a problémákkal kelljen foglalkoznom, melyeket apámtól örököltem, és senki meg sem kérdezett arról, hogy akarom-e egyáltalán átvenni ezeket. Pedig a válaszom határozottan a nem lett volna minden egyes alkalommal, mert bár szeretem a szőlőt és a bort, nem ez az életem. Illetve, már annak kell lennie.
- Jobb, ha most megyek, de ha küldesz egy baglyot, egyből itt vagyok. - nyílik az ajtó, és valami pálcás-lábszárcsontos jelvénnyel a mellén belép egy férfi a kórterembe. Látszik, hogy nem lát itt szívesen, és én is mihamarabb távoznék, de Ellie képes arra, hogy itt tartson. Csak miatta jöttem ide, csak miatta maradok. - Jövök... - megpuszilom az arcát, és kikelve az ágyból távozok. Nyomasztó hely, két év pedig hosszú idő.