Nadia & Shotaro

I'm ready to fight

Minthogy itt van dolgunk egységesen én is itt dekkolok, és még nem kaptam meg az új feladatomat amin dolgozhatnék. A Nagyúr kegyesen piehnőidőt adott, mert sok hasznos és valós információval szolgáltam neki a legutóbbi eset kapcsán, ami sokban hozzájárult ahhoz hogy a Szent Mungó elessen és a mi kezünkre kerülhessen. Stratégiai fontosságú épület hiszen kórház, amire mindkét félnek szüksége van, és így hogy a másik oldaltól ezt elvettük, romlottak az esélyeik amik amúgy sem voltak túl fényesek.
Az abszolúton a zsepkosz közben iszogatok egy sötét, füstös kis krimóban mert még igazán kocsmának nevezni sem lehet. Az időm javarészét Ruruval töltöm, de hagyom dolgozni, és nekem is muszáj informálódnom, így most ide ültem be hegyezni a fülem, mintha csak kereskedő lennék és az asztalon bóklászó acromantulám akarnám eladi. Pedig eszem ágában sincs. A szőrős kis jószág már egészen megkedvelt hiszen tojás kora óta velem van és én is valahol egészen szimpatizálok torz de mégis puha kis testével. A potrohán lévő szőrszálak kifejezetten selymesek. Elgondolkodva simogatom hát, és érzem hogy finom remegések futnak át rajta a jó érzéstől.
Az ajtó felé pillantva egy ismerős nőt szúrok ki. Aza Karkarov lány, akitől ezt kaptam. Nadia. Kihúzom magam, ha akar akkor ide jöhet hozzám. Hacsak nem valaki máshoz jött, egy ilyen helyre, de látom hogy nem, és felém lépked, kissé talán hitetlenkedő arccal is. Vagy csak a homály teszi? Nem tudom.
- Miss Karkarov. Öröm újra látni - biccentek felé egy udvarias fordulattal, de tudhatja jól mennyire öröm ez. A látszatra viszont adni kell.

Nesztelen léptekkel köszöntött be a tél. Úgy ontotta magából a puha hópelyheket, mint törékeny fehér pillangókat, akiket figyelemelterelés gyanánt küldött a földre. Varázslatos világot épített az emberek köré, egy csodát, hogy aztán mindenki nemtörődömséggel, vállrántva lépjen át a fagyott tragédiák felett. Mert ilyen a tél, s mivel ő szült minket a világra, ilyenek vagyunk Mi is.
Még szerencse, hogy itt, ebben az elfeledett lebujban, amibe kénytelen voltam betérni, más törvények uralkodnak. Már ha vannak törvények itt egyáltalán. Végtére is, nem ezért jöttem ide. Üzletelni tértem ide be, ráadásul egy olyan dologtól szándékoztam megválni, ami lényegében nem is az enyém, tehát olyan célközönségre volt szükségem, akik markából ez a zsákmány lehetőleg sosem tér vissza Sofia kezébe.
A lebujba belépve leporoltam magamról az út fehér kristályait, s fekete csuklyámat lehajtva fejemről, közszemlére tettem tökéletesen koronába font hajamat, s benne egy finoman kimunkált smaragdköves hajtűt. Tudtam, hogy egy szép ékszer akkor a legkelendőbb, ha egy szép nőt ékesít, így hát nem is erőlködtem azon, hogy valakire rátukmáljam, úgy döntöttem kivárom, amíg szemet szúr a söpredéknek és előállnak valamilyen megszerzési tervvel.
Végignéztem a leendő üzleti partnereim arcán és abszolút-e nem voltam meglepve, pont ilyenekre számítottam. Kivéve talán azt az ázsiai férfit ott a sarokban, akinek olyan kiveséző macskaszeme van, s amivel ha valaki életében egyszer találkozott már, többé sosem feledheti. Főleg akkor nem, ha arra a szempárra egy múltbéli rideg éjszakán egy kis lény sorsát bíztad rá.
- Üdvözletem, Mr. Shotaro! Mi dolga van itt a söpredék között egy árnynak az ünnepek előtt? Tán csak nem túl akar adni ezen a csöppségen? – kérdeztem a szőrös, összes szemével kíváncsian engem vizslató állatra bökve. Azt hiszem illett volna megkérdeznem, hogy leülhetek-e, zavarok-e, vagy esetleg vár-e valakit... de mindenfajta formaságot kiugorva helyeztem el a szemben lévő széken formás tomporom.
- Mit ajánl, mit igyak, amivel a kocsmáros vagy mi a szösz nem gyarapíthatja tömegsíros konyhakertjét itt a hátsó kijárat mögött? Még nem értem meg a halálra és megannyi kérdés kavarog a fejemben, amiket fel szándékszom tenni Önnek mindkettőnk szórakoztatására. Hosszú még az este, nemde?

Nadia & Shotaro

I'm ready to fight

Mint minden halálfalónak nekem is sokoldalúnak kell lennem, és el kell adnom bármit, ami éppen a cáljaimat szolgálja, a fényes maszk alatt csak Hikaru látja azt ami vagyok. Egy ember, romokban az összedőlt élete felett. Olyan ember, aki elvesztette embersége nagy részét és egyre kevesebb dolog van, amit ne tennék meg ha arra kérnének. Persze, egy valaki kérhet, másnak nem teszek szívességeket és dolgokat. Az örök kivétel pedig éppen egy új pálcán dolgozik, én meg informálódok, és az italom felett üldögélek.
Éppen újratöltöm, amikor egy ismerős nőre siklik a pillantásom, és ahogy elnézem ő is hasonló céllal érkezett mint én magam. Nem is várat sokat magára, odatelepszik az asztalhoz, és hagyom hadd tegye. Legalább nem valami kripli alak akar fárasztani és olcsó vackokat ajánlani a pókomért.
- Igazán megtisztel a figyelmével Miss, még ha csak egy árny is vagyok a söpredék között. Nincs éppenséggel jobb dolgom, mint itt iszogatni egy potenciális vevőre várva - simítom meg a kis jószágot, de ahogy a szemeibe nézek megvillantom sötét íriszeim, jelezve hogy eszem ágában sincs megválni ettől a jószágtól.
- Ön igen bátor, nem minden nő ül le az asztalhoz amin egy pók lábatlankodik - mosolyodom el féloldalas, szinte már alkusz mosollyal, hiszen a látszat fontos. Nem korlátozom Kuro mozgását, így odamászhat a nőhöz ha akar, de ez rá van bízva. Igyekszem jó gazdája lenni, és elkényeztetni Ruru egérkolóniájával.
- Nos, én magam Bourbon rumot iszom, de ami még nem halálos az az áfonyalikőr és a fenyőmagvodka - ajánlok neki de akár a saját üvegem is megsoztom vele.
- Aligha lenne már hely abban a kertben és rossz fényt vetne a csaposra ha eltűnnének a vendégei - kuncogok.
- Önt mi hozta ide? - kérdezek vissza.

Micsoda “meglepő” fordulat, hogy mindketten azért vagyunk itt, hogy túladjunk néhány dolgunkon. Úgy látszik ez az árnyaknál bevett szokás. Azért fájt a tudat, hogy megválni szándékozott attól a csöppségtől, aki mind a nyolc szemével kitartóan engem bámult egy karnyújtásnyira tőlem. Ne nézz a szemébe! – emlékeztem az utasításra, amit még azelőtt olvastam, hogy hajdanán, megboldogult csitri koromban elloptam őt a családjától. De miért pont most szándékszik eladni? Eddig miért nem tette? Pedig tojásként értékesebbek, mert ragaszkodóbbak ahhoz, akit először pillantanak meg. Ez örök törvény az állatok világában, legyen akármilyen vad, nagy és kezelhetetlen az adott lény.
Aztán a férfi határozottan felpillantott mandulavágású szemlyukából és megértettem, hogy ez a kis pókica ma nem lel új gazdára.
- Hát azt hiszem, nem is minden nő lopkod akromantulatojásokat csak azért, hogy kivívja az apja megbecsülését, azzal a tudattal, hogy úgy is hiába teszi! – mondtam vállat vonva. És tényleg mi értelme volt? Kikerültem a nagybetűs életbe és nem lettem halálfaló. Ráadásul semmi sem lettem, ha már itt tartunk. A póktól pedig nem féltem, mert nem volt vesztenivalóm.
- Örülök, hogy megtartotta. Szépen gyarapodik! – mosolyodtam el a lényre pillantva, mint ahogy egy büszke nagymama az unokájára. Elvégre közöm van hozzá, ha csak egy kevéske is. – Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom… Van neve? Gondolom, ha már ennyi ideig magánál tartotta, akkor nevet is adott neki. – tettem le jobb kezemet az asztal sarkára, hogy ha a pók meg szándékszik vizsgálni a lényemet s szándékaimat, megtehesse. Ki tudja, még a végén lehet, hogy felismer…
- Áfonyalikőr? – nevettem fel. – Szörpikéket nem iszom, az szűz lányoknak való. De a fenyőmagvodka otthonosan hangzik! A Bourbont meghagyom Önnek, a franciákkal nem vagyok jóban. – mondtam kacéran, de persze semmi bajom nincs a csigaevőkkel... még. Odakiáltottam a kocsmárosnak, hogy hozzon nekem fenyőmagvodkát, ha meg meri közelíteni az asztalt. Többen is felfigyeltek a hangomra, mégis egyetlen férfi baljós tekintetét csíptem el.
- Gondolja, hogy ezeket az embereket bárki is keresné, ha a konyhakertben kötnének ki? – vigyorogtam bájosan, hogy ne keltsek feltünést. – Talán azt a ficsúrt igen, aki Öntől négy óránál ül a sarokban és kis jószágunkat bámulja. Bár nem jól öltözött, de a keze mindent elárul. Nézze csak meg! – mondtam anélkül, hogy az említett férfira pillantottam volna. A részletek megfigyelése mindig is az erősségeim közé tartozott.
- Én is eladás céljából jöttem ide. Szívesen megválnék egy családi ékszertől. – mutattam a hajamba. - Tudja, meg szeretném lepni a nővéremet karácsonykor! – ha nem is a szó ilyenkor elvárt értelmében. Micsoda meglepetés lesz majd neki, ha nem találja a drága mama kedvenc hajtűjét... meg fog szakadni a szívem.