Tom Denem is követ el hibákat.

**

Slughorn szobájában voltunk, ott volt Denem, Avery, Lestrange, és még néhány más mardekáros, kik szintén Tom feltétlen követői voltak. Persze ő volt a társaság közepe, a legszebb, a legokosabb, szinte lehetetlen volt ellenállni neki, mindenki a bűvkörébe került.

Én is ott voltam. De én átláttam rajta. Én, az örök második.

Nem számított, hogy milyen szépen reptettem pennát, mert Tomnak fél perccel hamarabb sikerült. Nem számított, hogy a bájitalom szinte hibátlan lett, mert az övé tényleg hibátlan lett. Minden tanárnak ő volt a kedvence, engem mintha észre se vettek volna.

Ezen az estén is így volt, Tom bókolt, a szokásosnál is jobban. Minden szava, mintha hájjal kenegette volna Slughorn amúgy sem sportos testét, és én tudtam, hogy akar valamit.
Amikor Slughorn elküldött minket, Tom még ott maradt, hogy személyesebb témákra terelje a szót, és a beszélgetés után roppant elégedett volt. Alig tudta levakarni magáról azt az öntelt, elszánt mosolyt, melyet én már olyan jól ismertem.

Az elkövetkező napokban különösen forgatta azt a gyűrűt, melyet a nyári vakáció alatt szerezhetett, és azóta sose vette le az ujjáról. A gyűrű mellett még valamit láttam nála, egy könyvet, amit a zárolt részlegről tanulmányozott több estén keresztül.

Amikor Tom elment aludni, megkerestem a könyvet, amit olyannyira forgatott, ugyanis nem csak neki volt tanári engedélye ott garázdálkodni.

Ekkor szereztem tudomást a horcruxokról.

Persze én még nem hallottam róla korábban, de a róla szóló könyveket elolvasva képbe kerültem én is. Ha lehet, még jobban undorodtam Denemtől, és bizonyosra vettem, hogy el fogja őket készíteni, tényleg hét darabja szakítja majd a lelkét, de hogy megtette-e, arról sosem szereztem bizonyosságot.

Tom mindig jól őrizte a titkait.

**

Évekkel később azt hittem, megszabadultam tőle, de badar dolog volt így gondolnom. Befejeztük a Roxfortot, én megházasodtam, és Tomról csak kósza pletykákat hallottam. Egy nap viszont megkeresett. Első csatlósának nevezett, és felajánlotta, mint régi, roxforti “barátja”, fogadjak neki hűséget, segítsek neki megvalósítani azokat a célokat, melyekről már az iskolában is beszéltünk. Tudtam, hogy ez nem egy visszautasítható ajánlat, hiszen Tom okos, sejtette, hogy többet tudok róla, mint a többiek. Ha nem fogadom el, valószínűleg megölt volna, a feleségemmel együtt.

Így lettem én az első halálfaló. Végre egyszer az első valamiben. Sajnos hamar kiderült, hogy nem akkora tisztesség ez. Megkaptam a billogot, és bizonyosra veszem, hogy rajtam próbálta ki. Mint azt már írtam, ő is követ el hibákat, és az első sötét jegy se lett ám tökéletes. Kínzó fájdalommal járt és jár minden egyes felizzása, de még enélkül is alig tudom használni a kezem. Megnyomorított.

A tanultak alapján a többi csatlós már egy továbbfejlesztett jelet kapott, így a feleségem is, aki büszkén lépett be a soraiba. Ő nem látta azt, amit én. Ennek az embernek nem számít semmi, csak a hatalom. A halál és a fájdalom nyomában jár, mindegy, melyik oldalon állunk. Nem is ember már, szörny. Nem is tudom, volt-e ember valaha.

**

Bár úgy fejlődtem az oklumenciában, már gyermekkorunk óta, ahogy ő a legilimenciában, gyanút foghatott a hűségem megingásáról. A napjaim meg voltak számlálva. A feleségem téveszmésnek, őrültnek titulált, és azt mondta, szolgálnunk kell a Sötét nagyurat, feltétel nélkül, mert ő hozhatja el a jobb világot.
Teltek a napok, de már a velem élő nőre is csak halálfalóként, veszélyforrásként tudtam tekinteni. Egy este aztán kitört az újabb veszekedés, azt mondta, szégyell engem, és nem érdemlem meg a nagyúr kegyét. Később elvesztettem az irányítást, és mire feleszméltem, láttam, hogy zöld fény jön a pálcámból, ő, a szerelmem holtan esik össze.

Öltem korábban Tom parancsára, de ez most más volt. Ekkor szakadt el a lelkem. Ekkor csináltam meg a horcruxot, úgy, ahogy a könyvekben le volt írva. A horcrux a házasságunk jelképe, a gyűrű lett, ez volt a tökéletes szimbólum.

Így már nem ölhetsz meg, Tom.

**

A feleségem testét eltüntettem, a veszekedés minden nyomával együtt, de én nem maradhattam ott. Minden rá emlékeztetett, kínzott a bűnöm, és féltem Tomtól, tudtam, hogy bármikor eljöhet. Nem tudtam, hogy meg akar-e tartani csatlósának, de éreztem, hogy kikerültem már a “belső körből”, ha egyáltalán volt neki olyan. Tudtam, hogy mind feláldozható bábok vagyunk csak a számára.

Összeszedtem minden holmimat, és bujdosni kezdtem. Nem maradtam sehol sem sokáig, amikor pedig elkészült az első adag százfűlé főzetem, már a saját testemet is elhagytam, ha emberek közé mentem. A hajszálakat mugliktól szereztem be, egyszerű begyűjtő bűbájjal, és hamar nagy genetikai gyűjteményt halmoztam fel.

A paranoia nem múlt. Mentem külföldre, mentem hegyekbe, erdőkbe, sehol sem volt jó. Kínoz az alkarom, mivel a jegy felizzásával ég a húsom, mintha csak a cruciatus átkot szórnák rám. Kínoz a lelkiismeretem, és nem menekülhetek. A halál kegyelmétől is megfosztottam magam, mivel a horcruxot nem sikerül megsemmisítenem, a legerősebb átkaim is gyengének bizonyultak a gyűrű ellen. Hogy javíthatnám meg a lelkem?

Rájöttem, hogy Dumbledore az utolsó mentsváram. Talán ő segíthet, megvédhet a Sötét nagyúrtól, és ha van szabadulás az állapotomból, ő ismerni fogja.

Segítsen, Dumbledore!