Volt olyan szerencsénk ebben az évben, hogy fehér karácsonyra számíthattunk. A hópelyhek most is megállíthatatlanul szállingóznak, egyre csak megidézve ezzel a karácsonyi hangulatot. Nem is kell más csak egy kandalló, egy meleg pokróc, és egy izgalmas könyv, és számomra ez lenne a tökéletes karácsony, persze az ikrekkel és a feleségemmel együtt, de ez most sem fog így lenni. Különben is a gyerekek egy pillanatra se tudnának megmaradni a fenekükön, és nekik sem árt, ha Karenékkel töltjük a karácsonyt, legalább nem lesz annyira… csendes.
- Apaaaaaa! - Ami láthatóan lehetetlen.
- Mi történt? - Kérdezem sóhajtva, a felém szaladó Nadiára nézve, aki a hirtelen száguldás után duzzogva megáll előttem, karba fonva a kezeit, és dacosan néz fel rám. Igyekszem elrejteni a felbukkanni kívánó mosolyomat, mert így nagyon az anyukájára hasonlít.
- Marley eltüntette a sapkámat! - Panaszkodik, és hátra mutat az ikertestvérére, aki sunyi mosollyal próbál elsettenkedni mögötte.
- A fiatalúr megáll. - Szólok rá a kisfiúra, mire egyből eltűnik róla a mosoly és teátrálisan sóhajtva megáll.
- Csak azért tüntettem el, mert ő meg elkeverte a sálamat! - Kezd egyből védekezésbe, és mielőtt még felocsudhatnék már nagyban veszekednek egymással.

- Elég! - Szólok közbe némiképp elvesztve a türelmemet, és az órára pillantva jogosan, mert már így is késésben vagyunk. Az ikrek elhallgatnak, hogy aztán a legszebb nézésüket elővéve próbáljanak levenni a lábamról, de jelenleg ez a stratégiájuk nem működik.
- Szeretnétek Karen néninél karácsonyozni, vagy sem? Mert felőlem itthon is maradhatunk, de akkor lemaradtok pár ajándékról az ő részéről…   - Jegyzem meg némiképp sajnálkozva, mire egyből elsápadnak és összenéznek.
- Oké, menjünk! - Vágják rá egyszerre. Megint elfojtok egy előtörni készülő mosolyt.
- Akkor ezt megbeszéltük. - Bólintok elégedetten, majd elővéve a pálcámat magamhoz hívok egy sapkát és egy sálat, hogy aztán a sapkát Nadia fejére húzzam, a sálat pedig Marley nyaka köré kössem.
- Probléma megoldva. Indulás. - Mosolygok rájuk, mire végre úgy látszik szent a béke, mert máris összemosolyognak és egyszerre nyújtják a kezüket felém, hogy hoppanáljunk a Sullivan birtok közelébe. Gyengéden megfogom a kezeiket, majd amikor úgy látom, hogy felkészültek a hoppanálásra, már megyünk is, hogy nem messze a birtoktól meg jelenjünk a hóesésben.

- Végre! - Kiabál Marley lelkesen és már szed is fel a földről egy nagy adagnyi havat, hogy a testvéréhez dobja egy hógolyó formájában.
- Marley! - Sikít fel felháborodva, és már támad is vissza. Megcsóválom a fejem, ahogy figyelem a kis csatájukat, de most nem szakítom félbe őket, mert teljesen a jó irányba szaladnak, hamarosan pedig a játékot a kapukon belül folytatják innentől kezdve pedig már jó helyen vannak. Én pedig inkább csak komótos léptekkel követem őket, amíg oda nem érek az ajtóhoz. Karenék már biztosan várnak minket, hiszen bőven a megbeszélt idő után sikerült ide érnünk hála a kis közjátékoknak. Az ikrek továbbra is vérre menő küzdelmet folytatnak a hátam mögött, miközben én végre bekopogtatok jelezve ezzel, hogy megérkeztünk, de ha szemfülesek, a csata kiáltásokból ezt már egy ideje hallhatják.

Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, felfordult körülöttünk a világ. A munka háttérbe szorult, inkább csak az irodai részét végeztem még mindig - hiszen tudjuk jól, nem tudnám teljesen kizárni az életemből -, de már biztosítottam róla Iant és a munkatársaimat is, hogy néhány hónappal a vége előtt, amikor már érzem, hogy kevés vagyok, elmegyek pihenni. Talán részben azért is menekülök a munkába ameddig csak lehet, mert nem tudom elképzelni magam anyának és igazán nem is tudom, hogyan fogjak ehhez hozzá, hogyan készítsem fel magunkat erre. A gyerekszoba kialakítása ehhez már az első lépések egyike, de oly lassan halandok ezzel is, amennyire lehet.
A karácsony jó elterelésnek tűnt ismét. Emlékszem tavaly Iannal kettesben töltöttük, akkoriban még csak ismerkedtünk a házassággal és a közös jövő gondolataival, de ez mára, egy év alatt szinte teljesen megváltozott. A nagy ház, amibe nemrégiben beköltöztünk még mindig furcsa volt számomra, kissé üres és túl csendes, de a fények és a díszek, amik felkerültek, valamivel otthonosabbá tették. A nappaliban elhelyezkedő óriási karácsonyfa gyönyörű volt, kezemben két bögre forrócsokival siettem is oda, hisz oly módon el tudtam merülni benne, mint eddig még soha. Szinte teljesen átértékelődött az életem, de nem mondanám, hogy rossz irányba és ez csupán a terhességemnek köszönhető. Ian kezébe adom az egyik csokit, és leülök a kanapéra mellé.
- Sebastian és az ikrek hamar ittlesznek. Legalább egy kis élet körbelengi majd a házat. Olyan csendes... - A testvéremmel mindig is jó kapcsolatot ápoltunk, igaz, hogy sokszor a munkát helyeztem a család elé, de amióta történt ami történt a feleségével, sokat vigyáztam az ikrekre és szívesen is foglalkozom velük, még ha nem is tartom magam anyatípusnak.
Mézeskalácsillat lengi körbe a szobát, az ablakon keresztül pedig jól látszik a kint fehéredő táj. Ugyan nem hallom meg, hogy megérkeznek a vendégek, csupán a kopogásra leszek figyelmes. Izgatottan ugrok fel a kanapéról - mondjuk szinte csak lassan feltámasztom magam, az ugrás túlzás - és hamar az ajtóhoz sietek. Nem tudom megszokni a házimanót a házban, vannak bizonyos dolgok, amiket még mindig én szeretnék megcsinálni.
- Sebastian! Gyerkőcök! - Mosolyogva üdvözlöm őket, miközben egyik kezemmel a kardigánomat húzom össze magamon, a másikkal pedig egy ölelésre invitálom a testvéremet, és hamar elállok az ajtóból, hogy bejöjjenek, mert hideg az idő odakinn. De ez az ikreket nem igen érdekli, a hó minden gyermeknek izgalmas és szívesen be is állnék hozzájuk, ha nem ilyen lenne az állapotom, amilyen. - Gyertek be, hideg van. - Furcsa, hogy többen leszünk karácsonykor, hiszen már évek óta nem ünnepeltem együtt velük, a családdal, pedig mindig jó élmény volt, talán itt az ideje újra bevezetni ezt.