Az arctalan, ismeretlen sziluettek forgatagában olyan élesen, olyan harsányan rajzolódik ki, mint egy felkiáltójel. Ismerős, bár az emlékezettnél kicsit hosszabb árnyalatú, torzonborz haj, ahogy lefut a tarkóra, a nyakra, mérnöki pontossággal szélességéről felismerhető váll, a kicsikét szükülő csípő ismerős íve, és a járása, a járása...!
Ha az észérvek embere lenne, talán nem is hinne a szemének. Nem merne. Nem iramodna meg embereken keresztül, hogy megpróbálja utolérni - nem is megpróbálja, egyszerűen utol fogja érni, mert utol kell érnie. Ezernyi kérdés dörömböl át rajta, ezernyi kérdőjel társul az ő felkiáltójele mellé, ezerszer képzelte el, mikor, hol, milyen körülmények között látja viszont, de az sosem fordult meg a fejében, hogy még ő fog futni utána, a saját utcájában, a saját lakásának épülete ajtaján kifordulva, vagy úgy egyáltalán... ha elképzelte valahogy, mindig Ben jött hozzá, és neki csak azt kellett eldöntenie, hogyan fogadja. A mesékben persze mindig örömmel fogadják a hazatérő herceget, egy ideig elsimítanak minden problémát, minden kételyt, engednek a boldogságnak, a visszatérés örömének, a megkönnyebbülésnek. A valóságban talán inkább ennek ellenkezőjének kellene történnie, lenne ott neheztelés és harag, az az ezernyi kérdés, sírás, és nem a jó fajta, nem a megkönnyebbült, inkább a keserű, az értetlen. Vagy csak lenne tartása, igazi tartása, mint a nővérének, hogy érinthetetlen lenne, rideg és haragvó, mint egy márványszobor.
Nem így kellene történnie, de így történik. Így történik, mert erőtlen és reményvesztett, mert nem az észérvek embere, mert sosem volt és talán sosem lesz, csak rohan, és kis híján fellök egy idős nénit, majdnem a szíve is megáll a bűntudattól, hogy nem áll meg, de nem áll meg, nem állhat meg, vagy szem elől veszti, pedig az, hogy itt van, az, hogy most van itt, igazi égi jel. A minap eszébe jutott, hogy... hogy talán nem kellene tovább hordania azt a jeggyűrűt. Hogy nem kellene a saját kulcscsomójára fűzve hordania az övét. Hogy el kellene engednie, gyászruhát ölteni három hónapra, majd újjászületni. De képtelen volt rá - mint mindig, képtelen, most pedig itt van, már csak egy karnyújtás, el is kapja a másik dzsekijének az ujját, hogy ha maga felé fordítani nem is tudja, de legalább lelassítsa, megállítsa annyira, hogy kapaszkodva elé tudjon penderülni ő maga, és...
... és aztán csak nézze, egy hosszú, nagyon furcsa pillanatig csak nézze, ráébredjen, hogy nem képzelődött, ő az, tényleg az, ez Ben, az ő Bene, Londonban, az utcájában, érthetetlen módon a rossz irányba tartva, de azért mégis csak.
- Merlinre, Ben...! - összeszorul a torka, alig tudja kimondani még ezt a két szót is, nem próbált el nagy monológokat, ugyanúgy, ahogy nem tudta eldönteni, hogyan viselkedjen, pont úgy nem volt képes kitalálni, mit fog majd mondani - Hol voltál? - hát csak önkéntelenül bukik ki a száján a kérdés, már könnyek gyűlnek a szemében, apróságában eltökélten is lábbujhegyre emelkedve karolja át a férfi nyakát szorosan, nagyon szorosan, és csak elfuló hangon képes ismételni ezt az egyetlen, talán végre mindent megvilágosító kérdést, hogy "hol voltál, hol voltál hol voltál??".

Pont olyan ez, mint hazaérni. Amikor felszökken a két lépcsőfokon a verandára és lenyomja a kilincset, belép, és egy pillanat elég hozzá, hogy magába szívja az egészet. Az illatokat, a fényben táncoló porszemcséket, ismeri a fény irányát minden napszakban, mindig ott a kis tálka, amibe a kulcsát ejti, mindig üres a fogas, amire ő szokta a kabátját tenni, ugyanaz a minta várja anya konyhájának pultján, mindig ott a Próféta legújabb lapszáma a vízforraló mellett.
Pont ilyen az ujjbegyeit Ben nyakára tapasztani, érezni az illatát, a melegét, disszonánsan más illata van viszont a ruháinak és az ölelés viszonzása elmarad, fájdalmas hiánnyá válnak a karjai a dereka körül, pedig olyan könnyedén tudta megölelni mindig, fél karral is simán elbírja és általában megemeli, hogy ne kelljen annyira lehajolni hozzá. Most viszont nincs ölelés, nincs emelés, nincs nevetés, és még a fájdalmas hiányok ellenére is édes bizsergés, ahogy a kezük összeér.
Elfogadja, hogy az ölelésből ennyi jut, fordulna az ujja a másik keze alatt, ha a válaszai nem lennének furcsák, nem csengenének idegenek, ha ne érne a kézfejéhez hidegen az az aranygyűrű, aminek - és ezt nála senki nem tudhatja biztosabban - semmi keresnivalója nincs ott, hiszen ő még nem adott Bennek gyűrűt, nem volt lehetősége rá.
Hamar csapja arcon a valóság, de sokkal később érzi csak meg a fájdalmat, mint kellene. Értetlenül ráncolja a szemöldökét, a szeme könnyes, de kényszeredetten nevet, kényszeríti magát, hogy fejrázva felmosolyogjon a férfire, mintha most gonosz tréfán, rosszul megválasztott hazugságon kapná, és azt kérné, inkább hagyja abba, úgysem hisz neki - Mi? Már hogy kevernélek össze valakivel? Ez igazán nem vicces - valahol itt kezd fájni. Ismeri Bent, nagyon sok embernél jobban ismeri Bent, sőt, és hiába nézi, hiába nézi reménykedve, figyeli epekedve minden rezzenését, nem talál az arcán, a szemében, a szája szegletében semmit, ami arra utalna, hogy csak viccelődik vele, hogy csak meg akarja tréfálni, de ez... ez nem lehet a valóság. Annyit várt rá. És úgy várta...! Nem lehet, hogy... képtelen folytatni a gondolatot, csak tovább rázza a fejét és már nem tud többé mosolyogni.
- Nem leszek dühös, jó, Ben? Ígérem, hogy nem leszek dühös, csak ne játsszunk ilyet...! Visszajöttél, és ez a lényeg, nem?

...fogalmam sincs, hogy kicsoda Ön.
Nem, nem, nem, nem, nem... nem, az nem lehet! Már teljes egyértelműséggel, gyorsvonatként száguld át rajta nem csak a gondolat, de a gondolattal járó rémület, elkeseredettség és a tehetetlenséggel járó borzalmas frusztráltság is. Ben nem emlékszik rá - ami immár a napnál is világosabb, és egészen sok mindent megmagyaráz, a helyzet tényszerűsége ellenére mégsem lesz könnyebben emészthető.
Ahogy Ben mozdulata, amivel a gyűrűjéhez ér, messzemenőkig szándékosnak, figyelemfelkeltőnek tűnik, ő annyira nem tudja, mégis mihez kezdjen a saját ujján virító eljegyzési gyűrűvel. Rejtse el? Dugja a másik orra alá? Hajítsa a legközelebbi lefolyóba? Fájdalmasan rándul össze minden porcikája. Ha maga az emlékek hiánya nem lenne elég rossz (de elég rossz), akkor a "feleség", meg a "cég" szavak önmagukban is rémesek lennének, de a kettő együtt... mintha nem is hideg, de jeges vízzel öntenék nyakon és ezek után hoppanálnának vele az Északi-sarkra.
- Te... te nem emlékszel rám - hebegi egészen összetörve és önkéntelenül, hiszen csak a nyilvánvalót mondja ki, és ezzel igazán nem lehet mit kezdeni, legalábbis itt és most mégis mit kezdhetne vele bármelyikük is? Túl későn veszi észre, hogy sírni kezd, már rég lepergett az arcára egy-két cseppnyi krokodilkönny, mire észbe kap, és befelé, önmagába visszaomló mozdulattal törli meg az arcát. Nem sírhat. Ne sírj, ne sírj, ne sírj. Hiszen örülhetne is. Ben legalább életben van. Ránézésre jól van. Legalább itt van. Miért érzi magát akkor mégis ilyen nyomorultul?
Eldönteni sem tudja, elszaladni innen lenne-e több kedve, feladni, anélkül, hogy egyáltalán harcolt volna, vagy most azonnal karon ragadni Bent és elvonszolni magával a Rendhez, vagy... vagy a Minisztériumba, Moody biztosan tudna belé némi észt verni, vagy keríteni valakit, egy kiváló amneziátort, és estére akár vissza is kaphatná a vőlegényét. De közben bizonyára úgy festene, mint egy eszelős, ha már nem tűnik annak most is.
Muszáj egy kicsit megnyugodnia, muszáj felszárítania a könnyeit, legalábbis most, itt nem megy semmire az ember lánya hisztériával, nem igaz? De ő sosem volt olyan erős, mint a nővére - ha Paul lenne most itt, már rég a Minisztérium bejáratánál állnának, ő meg csak itt tipródik, gyötrődve és reménytelenül - Plum Pomfrey vagyok. Te pedig Benjamin Brave. És... nem emlékszel rám - ismétli egészen színtelenül, képtelen magázni a másikat, egyszerűen nem tudja efféle távolságtartással kezelni, csak beledermed a sokkba, az "összekeverbe", a "cégbe", A "FELESÉGBE".

Ben biztos tudna olyasmit mondani, amitől kevésbé akarna sírni - a "csak vicceltem, drágám!" persze nem ilyesmi lenne, akkor valószínűleg hangos zokogással verné fejbe, csak hogy ezt követően azonnal újra a nyakába ugorjon. De pont ugyanilyen rossz hatással van rá az is, hogy kérik, hogy könyörögnek neki, hogy nem bírják elviselni a könnyeit, pedig ő gyakran sír. Többnyire csip-csup dolgok hatják meg, a legkisebb butaságok, ami olyan, mint napsütésben az eső csepergése, szinte már a következő pillanatban elneveti magát, hogy hát micsoda butaság ez, már megint milyen lehetetlenül viselkedik, aztán csak nevet és nevet, és Ben tudta ezt, Bent sosem zavarta, hogy olykor eltörik nála a mécses, és senki nem is tudta soha jobban vagy gyorsabban megvigasztalni, mint ő.
Darabokra törik valóságának ezernyi szeglete, jelentéktelen részletek és nagyon is fontos tények, egész eddig valaki menyasszonyának gondolta magát, egész eddig várt, mint a régi hajóskapitányok feleségei, rettegve, de reménykedve, bízva mindig a szebb holnapban. Arra gondol, hogy talán ezzel bünteti az élet, amiért kis híján feladta, meg arra is, hogy ez nem történhet meg vele, és még arra is, hogy milyen lehetetlen dolog - hogy ennyire fájjon egy ilyen képtelenség.
Összeszorított ajkakkal kényszeríti magát, hogy ne sírjon tovább, zsebkendőért kutat a zsebében, egy pillanat töredékére még féloldalasan el is fordul, hátha a látványtól megfosztva magát könnyebb lesz - de ez nem könnyű. Ez, itt és most ez a pillanat talán a legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett élnie, pedig elég őrült szelek fújnak mostanság és sosem volt könnyű az életük.
- Mi... mi, hát... - zavartan habog, azt sem tudja, hogyan kellene megválaszolnia ezt a kérdést. Most akkor részt kellene vennie ebben az ocsmány színjátékban? Asszisztálnia kellene hozzá, hogy épp összetörik a szívét? - Mi... egy iskolába jártunk - böki ki végül rémes, elviselhetetlen sutasággal, igen, ha Paul lenne itt, ő biztosan tudná, mi a teendő, hogyan lehet ezt legrövidebb úton orvosolni, míg ő csak vergődik, mint a partra vetett hableányok - Én... igazából pont egy találkozóra megyek, pár régi baráttal, te is ismerted őket, nem akarnál velem tartani? Talán... talán segítene - előbb beszél, semhogy gondolkodna, nyilvánvalóan nincsen semmiféle találkozó, nincsenek régi barátok és nincsen semmi értelme sem annak, amit mond, ezért közbevág akkor is, ha Ben válaszolni készülne.
- De... miket is beszélek, miért akarnál? Biztos kellemetlen lenne. Ne haragudj, nem gondoltam végig - hadarja aztán teljesen elcsüggedve, hirtelen csak a másik cipőjét képes bámulni, pedig talán az lenne a legjobb, ha Bent karon ragadná és elhoppanálna vele valakihez, aki segíthet, de még gondolkodni sem tud rendesen.

Egy része, a romantikus meséken, papírmasé gonoszokon, sematikus hősökön és unalmas hercegnőkön nevelkedett része szeretné azt hinni, most csak valami gonosz trükk áldozata. Mindez nem történik meg vele, velük, ez nem a valóság, csak hamis képek, elme varázslat, átok, rontás, hazugság. Álom. Rossz álom. Valaki elfogta, bezárta, személyes poklot épített neki, csak neki, talán rosszkor volt rossz helyen, nem sikerült teljesítenie a Rend által rászabott utolsó feladatát, talán elment már a Sweetwodsba, ahol nem akartak segíteni neki, helyette tesztalanya lett valamely sötét tudományokat oktató tanórának...
Ezernyi kifogással tudna szabadkozni, miért nem lehet ez a valóság. De ahogy a zsebébe rejtett kezét ökölbe szorítja, olyan erősen, hogy a körmei kis félholdakat vájjanak a tenyerébe, az pontosan úgy fáj, ahogy fájnia kell (és közel sem annyira, mint eddig elveszettnek hitt vőlegényét ilyen csúfondárosan valóban elveszíteni), kettő meg kettő az négy, a házuk száma tizenkettő, tehát ez bizonyára nem álom és ha varázslat, akkor túlságosan is ügyesen kivitelezett.
De bizonyára nem az. A másik része, a valóságban szelídségével két lábon gyökerező része pontosan tudja, hogy semmilyen mese, semmilyen álom és semmilyen varázslat nem tud olyan iszonyatos lenni, mint néha a valóság.
- Mi, öhm... az egyetemen. Igen, az egyetemen - egészen úgy hangzik, mintha még magát is győzködnie kellene és pontosan tudatában van (későn, túl későn), hogy heves érzelmi reakciója egyáltalán nincs összhangban azzal, hogy iskolatársaknak titulálta magukat, mégis mi sírni való van azon, ha egy rég látott ismerős nem ismer fel minket...? Visszaszívni azonban már késő, és érthetetlen gondolatként szökken szárba benne, hogy Ben egyetlen szót sem ejt a Roxfortról, ami csak egyet jelenthet: ez még annál is rosszabb, mint amilyennek gondolta. Most már igazán csak elmenekülni szeretne innen.
- Igen... igen, persze megértem - motyogja ösztönösen az oldalára szorított tenyérrel, még nem is észleli igazán, hogy olyan, mintha egyre kevesebb levegő lenne a tüdejében, felszínesen kapkod csak utána, mint aki rettentően megijedt valamitől - Igazából... nem ismerem Susant - természetesen nem is akarja, a név hallatán ebben a kontextusban szaltókat ugrik a gyomra, egyiket a másik után, gondolatban egy másodperc alatt ezerféle módon tudna megszabadulni holmi Susanoktól, csupa rosszat gondol róla, csak hogy aztán szinte rögtön bűntudata legyen, hiszen semmit sem tud erről az ismeretlen nőről és valószínűleg ő nem tehet semmiről, bár... bár azért akadna jó pár kérdése, amivel erről meggyőződhetne - Szóval igazán kedves vagy, de... de nem akarnék zavarni, tényleg - pihegi sebzett madárkaként, szédülni kezd, rég nem történt vele ilyesmi, de most már figyel, figyeli, ahogy nem kap rendesen levegőt, ahogy szúrni kezd az oldala, ahogy ettől ösztönösen megijed az ember és még a szíve is összevissza kezd verni.
- N-ne haragudj, le kell ülnöm egy percre - motyogja megsemmisülten, kicsit meggörnyedve jut el a legközelebbi ház lépcsőjééig, hogy a korlátba kapaszkodva, csukott szemmel ereszkedjen rá. Tudja, mi segít ilyenkor, ugyanakkor tudja azt is, hogy ami igazán segítene, az most nem fog megtörténni.

Ha kevésbé lenne szelíd a természete, már egészen kisgyerek kora óta, egészen másképp zajlana ez a beszélgetés, ez a viszontlátás. Egy pillanatig sem venne részt ebben a játékban, egy pillanatig sem tettetné magát valaki másnak - mert hogy így érzi magát, azzal, hogy nem mond semmit, a Roxfortról, de legfőképp kettejükről, olyan, mintha nem csak Ben, de ő maga is egy teljesen más személy lenne, egy olyan személy, aki nem hogy nem a vele szemben álló férfi gyűrűjét viseli, de még csak nem is ismeri őt különösebben. Pedig valójában egy hazug szó nem hagyta el a száját. Hiszen valóban egy iskolába jártak, ha szigorúan vesszük, valóban onnan ismerik egymást, mert az emberek valahogy mindig már a Roxfortban megismerik egymást, még akkor is, ha az igazi történetük később kezdődik, és nem hazugság az sem, hogy nem ismeri Susant, meg hogy véletlenül sem akarja zavarni ezt a bizonyos életet, ami feltehetőleg van nekik. Akkor egészen biztosan elmondaná, ki ő és hogy Ben egy pillanatig ne gondolja, hogy holmi emlékezetkiesés feljogosítja arra, hogy valaki mást vegyen feleségül. Akkor azonnal kiabálni kezdene, akkor nem sírna, hanem dühös lenne, rettentően dühös és igenis számon kérné rajta a távolléte hónapjait, a levelek hiányát, ezt a szégyentelen, szégyentelen visszatérést...
Annyira szeretne másképp viselkedni, mint amit a természete diktál neki. De nem tud másképp viselkedni.
Pedig akit így bántanak, abban előbb-utóbb csak elpattan valami, csendesen, de éles körmökkel kaparászik benne minden szó, amit hall, egyetemi szakokról, erről a nőről, ennek a nőnek a barátairól, vagy épp azok nemlétéről, a gondolatra, hogy épp neki kellene összebarátkoznia vele, csak még nehezebben kap levegőt, néma sikítással akar tiltakozni, de csak omlanak szépen sorba befele a józanság falai, amikkel körbebástyázta magát, amíg Ben visszatérését várta, amire felmászva reménykedve kémlelt körbe mindig... most pedig csak ez várja.
Nem is tud mit mondani, erre a sok fájdalmas sületlenségre, a sikítás és a düh elmaradása okán csakis omlani tud, legszívesebben persze menekülne a másik érintése elől, mégis olyan jól esik, olyan bután jól esik, és jobb lenne, ha amíg Ben vízért szalad, ő felállna erről a hülye lépcsőről és hoppanálna, hogy csak hűlt helye, talán egy illatfoszlány maradjon utána, de mintha sóbálvány átokkal sújtották volna, marad, ahol volt.
- Köszönöm - rebegi, ahogy cseppet remegő kezekkel veszi el a poharat, olyan gonddal kerüli a másik tekintetét, ahogy csak lehet, kortyol pár aprót, a hideg víz legalább kicsit józanító, bár valójában képtelen oldani a mellkasába költözött szorításon - Ne haragudj, rémesen kellemetlen ez az egész - szabadkozik aztán a pohárba bámulva, eszébe kellene jutnia valami praktikus okosságnak, valaminek, amivel már a jövőre készülhet, valaminek, ami majd megoldja ezt az egészet, de csak üresség lüktet a fejében és rémes, súlyos hiány szívében.

Kiprésel magából egy mosolyt, valami félszeg, kissé elkínzott fajtát, csodálkozik, hogy legalább ennyire futja neki. Talán nem sírnia, hanem nevetnie kéne, annyira képtelen ez az egész - ilyesmi mindig csak másokkal történik az életben, másoktól hallani csak ilyen képtelen meséket, amikre illik úgy reagálni, hogy "te jó Merlin!" és úgy, hogy "el sem hinném, ha nem te mondanád!", de sosem gondolta, hogy egyszer majd neki lesz egy ilyen története. Nevethetne, mert bár most minden veszni látszik, minden úgy fáj, hogy gondolkodni sem tud tiszta fejjel, de azért most, hogy Ben megkerült, a problémája nagyobb része mégis csak megoldódni látszik. Most már tudja, hogy él, ha nincs is jól (mert egyértelmű, hogy nincs jól, mindegy, mit hazudik neki a szeme), de legalább él, itt van a városban és megtalálhatja újra. Megoldhatja ezt az egészet, csak segítséget kell kérnie a megfelelő helyen és remélni, hogy nem talál érdektelen, süket fülekre, hanem lesz valaki a Rendnél, és/vagy a Parancsnokságon, akik készek segíteni egykori bajtársukon és kollágjukon. A vőlegényén. Ha valamiben reménykedhet, az biztosan az, hogy a Rendnél kevés olyan ember van, akire ne lenne képes rábízni a saját életét... hát akkor igazán rájuk kell tudnia bízni Benét is.
Nevetni azért mégsem tud, csak ez az elkínzott, fájdalmas mosoly marad, a felszáradt könnyek nyoma, leheletnyi sápadtság, oly mindegy, mit mondanak neki, hiszen Bennek fogalma sincs, valójában mennyivel rosszabb a viselkedése még az elutasításnál is. Talán még rosszabb is ez a távolságtartó kedvesség, mintha elutasító, vagy ellenséges lenne, akkor nem húzódott volna eddig ez a kellemetlen viszontlátás.
- Ühüm. Oké - egy porcikája sem akarja ezt mondani, hiszen ez már nyilvánvaló hazugság, esze ágában sincs odamenni és eljátszani, hogy ez a valóság valóban az ő valósága, amikor egyáltalán nem fogadja fel - Lehetne hogy... felírod inkább te a számodat és a címedet? - sehogy sem tudja azt sem mondani, hogy a "számotokat és címeteket", holott bizonyára így kellene, egyre csak arra tud gondolni, hogy így legalább tudhatná, hol "lakik" most Ben, akkor tudnák, hol keressék... - És mit is mondtál, hol dolgozol?

Még érez is egy kis büszkeséget, hogy sikerült, csak eszébe jutott valami okosság, talán nem megy veszendőbe ez a borzalom, ez a másodpercenként tovább húzódó szenvedés, de aztán... aztán legnaivabb, legkisebb reményei is ripityomra törnek, hajszálak választják csak el az újabb könnyektől, megpróbálja őket nevetéssé, csendes, hitetlenkedő nevetéssé formálni - Nem tudod? De hát akkor hogy mész haza? - kérdezi magától értetődően, csak a kérdőjel kitétele után ráeszmélve, hogy ezt igazán nem gyakorlatiasságból kérdezi, ez egyszerű, ösztönös aggodalom, ahogy az ember a szeretteit félti. Eddig is kénytelen volt úgy gondolni Benre, mint viharos vizeken szédülten kóválygó utazóra, mint labirintusok mélyén kerengő elveszett alakra, aki nem tud hogyan kikeveredni az útvesztőből, hogy hazajöjjön hozzá, most meg... most meg itt van előtte, meg is érinthetné, mégsem képes arra, hogy rávezesse arra a nyílegyenes útra, ami hazavezetné...
És most pont ilyen viharos, háborgó vizeken érzi magát ő is, minden szó, amit Ben kimond hullámmá lesz, kegyetlenül csapkodja aprócska hajójának oldalát, és a hullámok már olyan nagyok, olyan hangosak, hogy lassan nem tudja őket megkülönböztetni egymástól. Jelen esetben ez nem is olyan rossz - egyetlen szóval sem tud többet hallani erről az állítólagos életről, főleg, hogy minél többet hall, annál nehezebben áll neki össze ez az egész.
Ha Ben még azt sem tudja megmondani, hol lakik, ez az egész... ennek az egésznek nagyon újnak kell lennie. Mégis hogy lehet munkája, amihez valójában nem ért? Hogy lehet otthona? Hogy lehet felesége? Az ilyen dolgokhoz hónapok kellenek, nem napok, mégis egészen az a benyomása, hogy ennek a Bennek, ennek a valakinek, akinek Bennek most lennie kell, még legalább annyira új ez az egész, mint neki. Nehéz nem rögtön valami rémesre gondolni és még nehezebb tovább ülni és hallgatni ezt, nem pedig megpróbálni szaladni és segítséget kérni valakitől, aki körültekintőbben tud eljárni nála.
- Plum. Pomfrey - ismétli el a nevét, ahogy egyik tenyerébe gyűri a kiürült műanyag poharat, a másikkal pedig súlyát a korlátra helyezve, feltornássza magát. Még így is épp csak egy vonalba kerül Bennel, hogy két lépcsőfokkal áll magasabban nála.
Kezét aztán a zsebébe süllyeszti - ismerős mozdulattal simít Ben lakáskulcsára a zsebében, ha nem tenné, talán soha eszébe sem jutna az, amit tenni készül - Ne haragudj, de már így is késésben vagyok. Rohannom kell. Örülök, hogy láttalak - hadarja hirtelen nagyon gyorsan, szinte leszökken a lépcsőfokokról és nagyon sietősen indul a lehető legforgalmasabb útvonalba (mielőbb hoppanálnia kell valahol, ahol nem veszik észre, igazán nem késlekedhet tovább), de szinte ugyanakkor, ahogy elsuhan a férfi előtt, szándékoltan ejti a földre a lakáskulcsot. A három kulcsot a karikára fűzve, a karikán piros biléta, a piros bilétán egészen pontos lakcím (nyilvánvalóan csak a varázslók követnek el manapság még ilyen triviális hibákat) - neki nincs szüksége rá. Be tud jutni Ben lakásába kulcs nélkül is, de ha már ő nem mehet utána... hátha eljön ő hozzá. Bennek elég lesz akár csak egy pillanatra a csilingelve az aszfaltra hulló kulcscsomóra néznie, épp elég idő ez arra, hogy egészen szem elől tévessze őt.