Egy porcikám sem kíván már megint találkozni veled – a múltkori kis vásárlásunk óta a bársonydobozba csomagolt fülbevaló száműzetett valahova a pipere asztalom megfelelő fiókjának legaljára, de még így is olyan, mintha hatalmas súllyal engem terhelne valamiképp. Biztosan inkább a te súlyodat érzem a vállamon, nem pedig egy ártatlan fülbevalóét. De valami súly mindenképp nyomaszt engem.
Amikor a manó engem talál meg elsőként (és sajnos én már tudom, utolsóként is), hogy látogató várakozik a szalonban, és épp a te nevedet találja mondani, legszívesebben azonnal elszaladnék, árkon-bokron túlra, mostanában mindenhol ott vagy, mindenbe beleártod magad, mintha máris a családunk tagja lennél, holott még nem vagy az, ó, de nem ám!, én pedig bármennyire szeretnélek kikerülni, bármennyire igyekszem, hogy ne kerüljek az utadba, ne legyen okod foglalkozni velem, mintha te szándékosan úgy intéznéd, hogy mégiscsak legyen dolgunk egymással.
Nagyon remélem, hogy nem azért vagy itt, hogy megint az én dolgaimba ártsd magad, és még csak nem is azért, hogy afelől érdeklődj, Mr. Hamford vajon elég fantáziadús-e az én ízlésemnek. Kár volna azzal áltatni magad, hogy bármiféle fogalmad is van az én ízlésemről. Azért mégsem kerülhetem el, hogy valaki fogadjon, ha már itt vagy nálunk. Megint. Félelmetesen ügyes az időpont választás, ha netalántán engem jöttél volna meglátogatni, ha pedig nem, úgy meglehetősen ügyetlen. Kár, hogy olyan keskeny a vonal a két lehetőség között, egyikből a másik jobb híján nagyon könnyedén válhat.
- Lucius, jó napot! – köszönök aztán már a szalon ajtajából, épp csak annyi ideje lehetett a manóknak, mielőtt felbukkanok, hogy megkérdezzenek, hozhatnak-e neked valamit, nem várattalak, mert a magam részéről szeretnék túlesni ezen az egészen, amilyen gyorsan csak lehet - Attól tartok, épp elkerülte Narcissát. Vásárolni ment édesanyámmal, tudja, milyen idők ezek… sosincs vége a beszereznivalók listájának – és hát kinek a hibája lenne ez, ha nem épp a tiéd? De azért igazán igyekszem ezt nem éreztetni veled, határozott udvariassággal nyújtom közben neked a kezem, pedig elhiheted, sok kedvem nincs hozzá, és ártatlanul szerény mosollyal üdvözöllek. Hiszen mégis csak a sógorom leszel, nincs az a pénz, amiért egy makulátlan hírű Black hagyná, hogy épp az illem miatt essen folt a becsületén.
Én pedig jobb híján abban reménykedem, hogy egyszer csak történik valami, akármi, ami miatt nem fogom többé fenyegetőnek érezni a jelenléted. Vagy ami miatt nem hiszed azt, hogy tartozom neked bármivel is.

A taláromat otthonosan az egyik fogasra akasztom míg a manó hátrálva a szalon felé mutat, hosszú orra egészen a földet éri, tőlem csak egy észrevétlenül lesajnáló pillantást kap mielőtt sietve dehoppanálna. Egy pillanatig még a taláromból a drága burkolatra siető esőcseppeket nézem, lassan kellemesen szép tócsába gyűlnek; majd otthonosan, hátam mögött összekulcsolt kézzel lépek előre, talpam alatt a nedves bakancs csak úgy nyikorog.
Tekintetem álmosan leltárt készít, unottan és némán csúszik át a szebbnél szebb festményeken, talán valami híres festő festette, talán egy távoli francia rokon. Talán lehetne megnyerő, ha nem izgatna jobban minden rejtett titok, ha nem akarna elevenen felfalni a mondanivalóm, ha nem kívánkozna olyan mézesen veszélyes mosoly az arcszerkezetemre. Akkor talán találnék szép szavakat, egekig dicsérhetném a szoba berendezését, megállapíthatnám a bőr kanapé eredetét, a perzsa szőnyeg mivoltát.
Így viszont csak a dohányzóasztalról emelem el a nehéz papírnehezéket, ujjaim a porcelánon szórakozottan siklanak végig, hideg, végtelenül hideg és rideg. Páratlan gyönyörűség suhan át rajtam, megakad valahol egy pillanatra, s te ekkortájt léphetsz be. Tulajdonképpen rád számítottam, bár más is jó lett volna, igényeimnek mindannyian ugyan úgy vagytok képesek megfelelni, viszont te valahogy mintha érzékenyebb pont lehetnél, erősebb nyomást lehet rád gyakorolni. Egy pillanat alatt változtathatlak őzsutává aki remegve menekül a vadász elől.
- Ms. Black. - Fordulok feléd, egy pillanatra irányodba emelem a papírnehezéket, micsoda udvariasság. - Ez ha jól tippelem meisseni porcelán. - Inkább mondom, mit kérdezem, s csak finoman, jelezve, hogy mindez ártatlan csevej, helyezem vissza eredeti helyére, s immáron feléd fordulok teljes testemmel, arcomon a viszontlátás örömének levakarhatatlanul jól utánzott jelei, szemem végigmér, szinte felfal, éhesen áhítozik egy finom női test után.
Egy gyors, szolid mosollyal leszegem a fejemet, majd ég közelebb lépve pillantok ismét fel, óvatosan rázom meg a fejemet. - Ugyan, hiszen tudja, hogy semmit sem tudok az ilyen előkészületekről. -Légies finomkodás, csak egy pillanatra, mielőtt szemem egészen a tiedbe kapna. - De én önhöz jöttem kisasszony, tudja jobb ha ezt tőlem hallja először. - Kínzó titkolózással szorítom össze az ajkaimat. - De ne legyen ilyen udvariatlan. Kínáljon meg teával, ha jól gondolom, éppen annak van itt az ideje. -

- Magam is úgy gondolom - mondom üres udvariassággal megfelelve a csevegésedre, nyilvánvalóan tudja mindkettőnk, hogy nem azért vagy itt, hogy felmérd a ház csecsebecséit, megmérd az ezüst étkészlet súlyát, leltárba vedd a porcelán dísztárgyainkat, hátha ötleteid támadnának Narcissa hozományát illetően. Biztos vagyok benne, hogy mindez nem érdekel téged igazán, és abszolút nem számít, magával visz-e a menyasszonyod innen bármit is. Halomszámra állhatnak nálatok is a hasonlóan értékes, de valójában kiszámíthatóan unalmas dísztárgyak. Szinte úgy képzelem, direkt közéjük, a gyűjteménybe viszed majd azon a bizonyos napon haza a húgom. De ha rajtad múlna, talán szívesen odatűznél mindannyiunkat.
Rezzenéstelenségre kényszerítem magam - a látogatásodnál már csak az kellemetlenebb, hogy azt állítod, hozzám jöttél, valamit még mondanod is kell, az meg, már nem is haragudj, valóban mindennek a netovábbja, hogy udvariatlannak nevezel. Nehezemre esik nem keresztüldöfni rajtad a tekintetemet, finoman elrebben a pillantásom a tiéd elől, ahogy a folyosóról porcelán jellegzetes csörrenéseit hallani - Egy engedelmes manó természetesen sosem feledkezne meg a teáról, Mr. Malfoy - jelentem ki egészen szilárdan, egészen magabiztosan, és szemernyit sem bocsánatkérőn, épp csak nem mondom, hogy az engedelmesség feléd valóban a manók dolga, nem pedig az enyém...
- Foglaljon helyet - ismétlem meg az anyámtól már vagy ezerszer látott, hívogató kézmozdulatot, amivel a vendéget hellyel kínálják, a végén még a szememre vetnéd azt is, ha ezt elmulasztanám, pedig az sokkal őszintébb lenne, mint az, hogy úgy teszünk, mintha ez így rendjén lenne. Ha kicsit jobban érdekelne, mások mit gondolnak rólad, már rég eszkuzáltad volna magad, hogy ne kettesben kelljen teáznunk, arról nem is szólva... hogy régen rossz, ha nekünk kettőnknek megbeszélni valóink vannak.
A manó kitölti a teát, hibátlanul odakészít mindent, én hidegen követem szerencsétlent a tekintetemmel, hogy addig se vegyem túlságosan komolyan a jelenléted, akkor nézek csak fel rád most már a szófán ücsörögve, amikor a manó kimegy, viszont nem nyúlok a teámhoz - Szóval... minek köszönhetem a látogatást? - könnyed vagyok, könnyed és légies és kellőképp távolságtartó, mert tudod, hiszen biztosan tudod, így illik, köztünk nem lesz semmiféle indokolatlan bizalmaskodás és nem vagyok hajlandó úgy sem tenni, mintha valóban tudhatnál valamit, amit fontos bizalmasan megosztanod velem.

Egy pillanatig késztetést érzek arra, hogy hosszan tájékoztassalak a meisseni porcelán milyenségéről, hogy hogyan s miként lehet egyszerűen felismerni, a történetéről, az eredetéről lágy, csevegő hangon, de a te tekinteted keményebb annál, minthogy én ilyen egyszerűen érdektelenségekkel, számodra unalmas  és idegtépő információkkal lássalak el, így hát halvány mosollyal hajtom le a fejemet, megadva magamat neked, látszólag. Elhúzódom, kedveskedő mosollyal, mintha arcátlanságom miatt bocsánatodért készülnék esedezni hajtom meg feléd a fejemet, hiszen ez így illik, minden pontosan így illik, mintha csak nagykönyvből olvasnánk föl.
- Hiszen tudja kisasszony, ez a dolguk. - Pillantásom undorodva fordul a lényre, hosszú fülei minden egyes mozdulatra megmozdulnak egy kicsit, mintha kutya lenne, törékeny ujjai remegve helyezik el előttünk a teát, én meg csak fel szeretnék sóhajtani, a lábammal talán egy kicsit arrébb is tuszakolnám, ha az enyém lenne, türelmetlenül. Urak magabiztosságával foglalok helyet, derekam mereven feszül neki a díszpárnának, undorodó pillantásom még egy pillanatra a aszott bőrön időzik, majd feléd fordul, kisimul, megpuhul, izgatottan simít végig, kicsit talán csalódottan ráncba is szalad az orrom, hogy olyan hosszan bámulod a jószágot.
Némán várom meg a manó távozását, én addig téged figyellek, felfallak a tekintetemmel, s mikor minden figyelmedet végre nekem szenteled, sütkérezem benne. Elnagyolt mozdulatokkal szórok két kanál cukrot a teámba, finom, könnyed csuklómozgással kevergetem meg, majd frissen csavart citromot öntök hozzá, nézem ahogy a fekete tea színe megfakul. Lassan felpillantok rád, s mintha csak szórakoznék, újra elmosolyodom, alátéttel emelem magam elé a teát, hosszan elgondolkodva kevergetem, s végül belekortyolok. Egy korty után a tálcára helyezem vissza, hátradőlve kezeim a mellettem lévő díszpárnát simítja végig, mintha arról akarnék információt megosztani veled.
- A kedves édesapja értesített róla, hogy kérője van, és arról is tájékoztatott, hogy úgy gondolja, Mr. Hamford habozik. - Mintha az esőről cseverésznénk. - De én jól ismerem Mr. Hamfordot, Kedves, és jól tudom, hogy az ő helyzetében, tudja a feleségét árulással vádolták, nincs olyan pozícióban, hogy hezitáljon, így hát.. - Rád nézek, ha lehetne felfalnálak a tekintetemmel. Izgatottan élvezem a körénk gyűlő feszültséget. - Így hát úgy gondolom, hogy ön habozik. - Jól esőn fel is kuncogok, s újra a teáért nyúlok, hatásszünetet tartok, s mikor a korty után visszahelyezem a tálcára, közelebb hajolok feléd, bizalmaskodva. - De én azt javaslom kisasszony, hogy ne habozzon sokáig, mert.. hamar megütheti a bokáját, ha.. érti mire gondolok. - Jelentőségteljes pillantást vetek rád, majd újabb széles, negédes mosollyal a velem szemben lévő portréra bököm a fejemmel. - Mondja kisasszony, ki festette azt a képet?
-

Már egy ideje gondolkodom azon, vajon mi lehet nálad a végcél és az őrületbe kerget, hogy nem tudok rájönni. Ha csak szeretnéd, hogy soha ne tegyek semmit, ami rád kihatással lenne, rád rossz fényt vetne, miért nem hagysz békén? Miért vagyok benne szinte biztos, hogy téged az sem fog elégedetté tenni, ha férjhez megyek? Csak tudni akarod, meddig piszkálhatsz, medig bökhetsz meg újra meg újra, mielőtt visszaszúrnék? Mert szeretnéd, ha akkor okot adnék neked arra, hogy nyugodt szívvel folytathasd ezt a kis játékot? Mit akarsz te egyáltalán tőlem? Ha nem ilyen kétélű fegyvereket tartanál a torkomhoz, biztosan feltenném neked ezt a rengeteg kérdést, de nem tehetem, nem igaz?
Hiszen te kétségtelenül élvezed ezt, akármi is ez, ott van minden mozdulatodban, minden pillantásodban, de az a balsejtelmem, hogy neked igazán csak mások nyomorúsága okoz örömöt, tehát amíg jól szórakozol... abból nekem csak károm lehet.
Ha megkérdeznéd, mi erről a véleményem, megmondanám: ízléstelennek tartom, hogy ennyire a "szíveden" viseled az eljegyzésem, az esetleges házasságom körkérdését, nem lenne talán jobb, ha mégis csak vennéd a fáradtságot és kivennéd a részedet a saját menyegződ előkészületeiből ahelyett, hogy büszkén az orrom alá dörgölöd, hogy neked ahhoz semmi közöd? Nem érzed vajon a helyzet iróniáját? Össze kell fonnom az ölemben az ujjaimat, hogy ne legyen egyértelmű, milyen indulat ránt össze tetőtől talpig. Eddig olyan nagyon vigyáztam veled, sokkal puhábbnak mutattam magam előtted, mint amilyen valójában vagyok. De most már igazán kezd elegem lenni belőled, legszívesebben szembesítenélek vele, milyen kemény fát próbálsz épp kidönteni, csak hogy tudd, messze még a győzelem, nagyon messze, de... ha józanésszel végiggondolom, taktikailag ugyancsak nagy hiba lenne részemről, ha hagynám, hogy láthatóan felbosszants. Nem bosszantasz fel. Azért sem bosszantasz fel. Nem bosszantasz fel és nem fogok magyarázkodni neked, ugyanis eljátszom, örökre jól el fogom játszani, hogy egyáltalán nincs semmi, ami miatt megüthetném a bokámat.
- Nem, attól tartok nem tudom, mire gondol, Mr. Malfoy. Mr. Hamford igazi úriember és egyáltalán semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy szeretnék vele párszor találkozni, mielőtt döntenék egész hátralevő életemről - végül is, nem holmi tárgy vagyok, amit mások kedvükre adhatnának-vehetnének, hanem ugyanolyan ember, mint mondjuk te, bármennyire fájna neked ezt hallani, és mint olyan, rendelkezek szabad akarattal: ha akarom, egy pillanat alatt semmissé teszem a tervedet apámmal, hogy jól túladtok rajtam.
- Az ükapám, Cornelius Black szeretett olajfestékkel kísérletezni - felelem meg aztán a kérdésedet az érdeklődés meglehetősen szerény szikráit villantva csak fel, aztán hamar vissza is kanyarodok hozzád - Mindazonáltam Mr. Malfoy, nem gondolom, hogy ezt az egészet Önnel kellene megvitatnom, ha nem veszi rossz néven - és veheted rossz néven is, de akkor attól tartok, meg kell kérdezzük Narcissát is, hogyan vélekedik arról, hogy ilyen lankadatlan figyelemmel kísérsz engem.

Valahol egy bizonyos ponton az az érzésem támad, hogy te ezt az egészet nem élvezed annyira, mint én, talán egy kissé feszélyezhet is a jelenlétem, de ha ez így is van, te tökéletesen leplezed. Merev türelmességgel fogadod minden támadásomat. Honnan is tudhatnád, hogy ettől én csak még jobban élvezem a mi kis játékunkat, még jobban szeretnélek sakkban tartani, hogy minden figyelmedet, minden pillanatot nekem szentelj az életedből? Azt szeretném ha a világod egyszerre már nem körülötted forogna, hanem körülöttem. Én szeretnék lenni a Nap, te meg a bolygók egyike, akiket valami láthatatlan erő vonz a nagyobb égitest közé. Tökéletesen megfelelsz a célnak, a tűrőképességed és a beléd vert etikett tökéletessé tesz bárminemű játszmára.
Szórakozottan járatom végig a tekintetemet körülötted, mintha te csak egy zavaró tényező lennél. Végigpásztázom a falon a festményeket, alaposabban, mint kellene, a falfestést, a drága tapéta mintáit, ezernyi dolgokkal tudnálak elkápráztatni. A megfigyelőképességem az átlagnál kifinomultabb, tudásom is jóval mélyebb, a felszínes társalgási témáknál amiket egykoron belénk vertek a nevelőnők.
Pillantásod egyszer sem riad vissza az enyémtől, tényleg jó munkát végeztek veled. Talán semmi sem lenne képes téged meglepni, jól lehet belül darabokra hullanál. De hát nem erre terveztek minket? Egy tökéletes színdarab tökéletes főszereplőjének? Nem ez volt mindig is a cél, hogy olyan érzelmeket mutathassunk amiket mi akarunk, és nem olyanokat amik kikívánkoznak belőlünk? Tökéletes szeretők, urak és úrnők, feddhetetlen jólelkekké, kedves hallgatósággá változunk legsötétebb gondolataink közepette is.
Csak türelmesen, egészen figyelmesen hallgatlak, mintha ez nem egy mérgezett beszélgetés lenne, mintha a tea édessége nem ellensúlyozná a belőlem feléd irányuló keserű kegyetlenséget.
- Kisasszony, maga aztán igazán szerencsés, hogy egy ilyen Mr. Hamford-féle alak vágyik az ön társaságára. - Pillantásommal hagyom jóvá minden érvedet, mintha erre szükséged lenne, mintha minderre fel lennék hatalmazva.
Erőltetett érdeklődést mutatok a festmény felé, szemem izgatottan csillan föl, mintha a hűvösség ami felőled árad engem igazán csak melegítene. - Ez igazán érdekes kisasszony. Önről festettek már olajfestményt? - Mintha az én feladatom lenne, hogy tolakodó udvarlással nyissalak föl, akár egy szelencés ládát.
Tetetett szabadkozással dőlök csak hátra, majd újra előre, újfent izgatottan, mintha a kedvenc részemhez érnénk egy darabban.
- Tudom-tudom. Női dolgok. Biztos voltam benne, hogy Ön nem szándékozik megvitatni Mr. Hamford esetleges gyengeségeit velem, de tudja kisasszony.. - Szép, lehengerlő mosollyal ajándékozlak meg, mintha a lábadról akarnálak levenni. - Talán mégis csak van hozzá közöm. Önnek óvatosabbnak kellene lenni, hiszen a fülembe jutott egy-két Önre nézve kedvezőtlen információ, és Merlin ments, hogy ez édesapja vagy akár Mr. Hamford fülébe jusson! -

- Minden bizonnyal - hagyom rád az én nagy, nagy szerencsémet merő álszerénységgel, mely talán egészen őszintének látszik az arcomon, mert évekkel ezelőtt odaragasztottam. Nem mintha tényleg szerencsésnek tartanám magam. Az egyetlen dolog, amiben szerencsés vagyok, hogy nem válok olyan könnyedén az aktuálpolitika áldozatává, mint mások. Hogy van otthonom, van hol álomra hajtanom a fejemet, és úgy egyáltalán, sosem szenvedtem hiányt semmiben, ami a mindennapok kényelméhez szükséges. Talán nevezhetjük ezt szerencsének, de minden más... néha azt gondolom, az efféle családokba, mint a tiéd meg az enyém, egyáltalán nem lehet szerencsés csillagzat alatt születni.
Talán még belőled is mérsékelten tisztességes ember lehetett volna, ha nem épp Malfoynak születsz.
- Nem - épp csak megrázom a fejem, szerencsére még nem jutott eszébe anyámnak, hogy odaszegezzen egy székre, vagy akárhová, hogy egy szerencsétlen piktor azzal vesződjön órákon át, hogy eltalálja-e a szemem színét, vagy azt, ahogy a hajamra esik a fény. Más helyeken, más emberekkel talán visszakérdeznék, "mégis mire lenne az jó?", meg "mégis hova akasztaná ki bárki is az én olajportrémat?", afféle avitt szokásnak tartom ezt, ami régen még divatos volt, de most már talán leszokóban vagyunk róla. Épp elég portrét rejteget ez a ház. Néha elgondolkodom, mitől olyan zsémbes az összes, talán tanulnunk kéne ebből.
Rémes, hogy mindig úgy facsarod akár az igazságot, akár, amit mondok, hogy véletlenül se gyere ki belőle rosszul. Igazán nem azért nem akarok veled erről beszélni, mert inkább női hallgatóságra lenne szükségem (nincs szükségem semmiféle hallgatóságra), hanem mert ez nem csak nem illik, de valóban semmi közöd nincsen hozzá, állíts bármit. Egészen rezzenéstelen az arcom, bár a fejemben megkondul a vészharang, de pont olyan embernek tűnsz, aki szeret nagyokat mondani, csak hogy lássa, megijeszthet-e valakit, de valójában feleannyi sincs a kezében, mint gondolná. Látod, most bizonyosodik be, hogy igazam volt veled kapcsolatban: vigyázni kell veled, ugyanis még oda is rossz szándékkal érkezel, ahol nem ártottak neked semmit.
- Mr. Malfoy, ha elhinnék és elhinne minden pletykát, amit az utcákon hall, már rég nem lenne jóhíre egyikünknek sem. Bizonyára éppoly igaz ez édesapámra, vagy Mr. Hamfordra - mondom egészen súlytalanul, mint aki nyilvánvalóan egy szavadat sem veszi komolyan. Valójában... nos, valójában még nem aggódok jobban, mint eddig, de eddig is épp elég aggasztó volt a viselkedésed. Ha kiderül, hogy volt képed utánam szaglászni... nos, a helyzetem természetesen nem lenne kedvező, nincs túl sok minden a kezemben, amivel igazán árthatnék neked, de talán az is kielégítené a feszültre pattanó idegeimet, ha a jómodort magunk mögött hagyva erősen pofon vágnálak - Az aggodalma igazán figyelmes, de biztosíthatom róla, hogy szükségtelen - nem, nem, még csak meg sem kérdezem, mire gondolsz, aki nem magyarázkodik, annak nincs miért, pedig nehogy azt hidd, hogy nem hallom azt, amit valójában mondasz: bizonyára te magad lennél az első, aki igyekezne holmi információkat megosztani rólam bárkivel, csak hogy nekem kellemetlen legyen, már csak azt nem értem, mit nyernél vele.

Elhiszem, hogy te is így gondolod, hogy téged is meglep kérőjelölted kiléte, s talán tényleg szerencsésnek érzed magad, hogy egy tapasztalt férfit küldtem hozzád, holott mindketten jól tudjuk, hogy édesapád valami sokkal borzalmasabbról is meggyőzhettem volna. Pókként szőhettem volna köré fonalat, rávehettem volna egy ráncos öregemberre is, aki biztosan nem lenne hozzád ilyen kegyes, rögtön megkérte volna a kezedet, s ha te nemet mondasz, elpártol a családodtól, édesapád éktelen haragra gerjedését eredményezve ezzel. Talán hálásnak is kellene lenned, hogy mindketten ilyen végtelen megengedőek vagyunk veled, hódolunk szeszélyednek. Talán az is lehet férjhez sem akarsz menni, vénkisasszonyként maradsz itt a szüleid fejére, akik szégyenükben dugdosnak majd a társaság elől. Minden bizonnyal ezen információkkal te is teljesen tisztában vagy, ezért vagy olyan csendes és behódoló, ezzel legyezgeted hiúságomat, én pedig nem felejtkezem el sütkérezni benne. Kivirulok, fényesen ragyogok sötét mogorvaságod ellen.
- Milyen kár. Úgy gondolom Önről igazán mesés képeket lehetne festeni, Kedves. A szépsége igazán lenyűgöző, akárcsak nővéreié. - Mielőtt megfedhetnél, hogy újfent veled foglalkozom csak, kikerülöm ezt a lehetőséget. Habár a húgod is gyönyörűnek tartom, te mégis valahogy szebb vagy nála. Mintha Narcissa nem tudná még szerénységét szépséggé formálni, olyan csiszolatlan gyémánt-féle ő. De hát hogy is hibáztathatnánk, olyan fiatal még, olyan szemérmetlenül fiatal.
Megengedően bólintok feléd, s csak azután szólalok meg miután, befejezted mondandódat.
- Ha még csak olyan pletykaféle lenne ez, amiről most Ön mesél. -Tetetett sajnálkozással sóhajtok föl, mintha életem legnagyobb problémája lenne ez, holott ez inkább a te életed legnagyobb problémája lehet, látszólag tudatlanságban tetteted, mit sem sejtesz arról amiről éppen beszélek. Engem szórakoztat ez az egész, a látszólagos tudatlanságod, s hogyan is viseltetsz emiatt. Szórakoztató, ha jobb legilimentor lennék, mint amilyen nem vagyok, belesnék a gondolataidba, meglesném meg vagy-e rémülve, vagy ez a hűvös tartózkodás az összeszedett gondolatoknak köszönhető-e.
- Tudja mennyire szívemen viselem az Ön és a húga sorsát, így hát véletlenül sem szeretném, ha bajba keveredne, de úgy informáltak, hogy Ön rémesen sok időt tölt az Abszol úton, mégsem vásárol soha semmit. Csak nem valami tilosban járkál? - Igazán nem tudom merre jársz, és mivel foglalkozol, de biztos lehetsz benne, hogy kiderítem.

Ha nem járnál jegygben a húgommal, egészen egyszerű lenne kitalálni, mit művelsz: kísérgetsz és sétálgatsz velem, ajándékot veszel nekem, finoman megjegyzed, hogy valakinek le kellene festenie engem, bókolsz és túlságosan is figyelemmel kíséred, mikor-mit csinálok, vagy mit beszélnek rólam... minden más helyzetben jogos lehetne a feltételezés, hogy terveid vannak velem, olyan terveid, amilyenek csak hozzánk hasonló fiataloknak lehet egymással, ha még nem készülnek családot alapítani, de hát bizonyára nem erről van szó, hacsak nem most derül ki, hogy neked van képed nem beérni a húgommal.
- ...köszönjük - épp csak azért válaszolok egyáltalán, hogy ne mondhasd, milyen rideg vagyok veled, pedig legjobb esetben is valóban távolságtartó vagyok, még akkor is, ha ez lehet pusztán azért, mert kínosan ügyelek az illendőség szabályaira. Úgy érzem, veled muszáj is.
Ahogy azonban folytatod, ahelyett, hogy tényleg megijednék, egy kicsit megnyugszom. Jó lapokat osztasz nekem, nem tudom, véletlenségből, mert nincsen más lapod, vagy szándékosan akarod, hogy besétáljak a csapdádba, egyelőre azonban nem érzem magam igazán veszélyben. Először csak értetlenkedve nézlek, csak természetesen, mint aki nem tudja, hova fogsz kilyukadni mindezzel (és hát tényleg nem tudhatom), aztán amikor kibököd, láthatóan megkönnyebbülök. Mi több, bocsánatkérően, lányos naivitással és a rajtakapott bűnösök, ám nagyon pitiáner bűnösök pillantásával nézlek, és végre elemelem a magam teás csészéjét is, mint aki most bizonyosodott meg arról, hogy tényleg szükségtelen komolyan venni a szavaidat.
- Ha édesapámat kérdezné erről, egészen más véleményen lenne. Ami azt illeti, ő inkább megkönnyebbülni szokott, amikor üres kézzel jövök haza ahelyett, hogy... az ő szavaival élve "halomszámra hordanám haza a felesleges női csecsebecséket" - felelem könnyedén, mintha mulatnék azon, ti férfiak mit gondoltak a mi vásárlási szokásainkról, és azon, hogy bizonyára sosem értitek majd meg, miért jó olykor csak andalogva nézegetni a kirakatokat tényleges vásárlás helyett. És persze, túlzol - igenis veszek olykor-olykor ezt-azt, jelentéktelen apróságokat, Cat boltjából meg persze halomszámra állnak a pipere asztalomon a termékek, de miért lenne ez gyanús? Igazán divatjukat élik, pont nekem ne lenne belőlük? De azért kétségtelenül muszáj lesz egy kicsit többet mutatkoznom társaságban arrafelé... de a számtalan kifogás közül, amit felhozhatnék, még te is rengeteget adsz belőlük. Ha már te nem is veszed ki a részedet az esküvői előkészületekből, igazán nem várhatod, hogy én se segítsek, bőven lehet mit vásárolni és egyeztetni arrafelé ilyen ügyekben.
- Köszönöm, hogy aggódik, Mr. Malfoy, de nem tudom, miféle bajba keveredhetnék épp az Abszol úton.

Csak egy merev mosollyal bólintok, közben pedig mereven bámullak, mintha akármelyik rezdülésedből képes lennék kiolvasni akár egész sorsodat. Látszólag lehetne ez más is, egy fiatal férfi szemérmetlen vonzódása, de én úgy is tudom, hogy te túl látsz ezen, hogy nem tudnám legyezgetni hiúságodat. A finom távolságtartásod lassan szakadékká szélesedik, s hiába próbálnék én hidat emelni, te folyton csak ásod tovább, mélyíted azt a szakadékot, de vigyázz, a végén mindketten belezuhanunk, s odalent, a sivár, kövekkel szabdalt mélyben majd találkozunk.
Könnyed vagy és légies, nekem pedig ettől kényszermosoly ül meg az arcomon, erőltetetten hajolok újból előrébb, fogom meg a csészémet, kortyolok bele a már langyossá hűlt italba. Hagyom, hogy egy hosszabb idejű, kellemetlen csend ereszkedjen közénk. Unottan nézem a porcelánjaitokat, mintha lenne benne bármi érdekes, mintha csak a teás kancsó tisztaságát becsülném föl, mintha nem érzékelném, hogy jelenlétem több számodra, mint kellemetlen. Úgy teszek, mintha észre sem venném, s mikor újra felnézek rád, mintha én magam is megkönnyebbülnék, hogy nincs vaj a füled mögött. Őszintén - csak ugyan? - elmosolyodom, nyugodt lassúsággal vonom föl a szemöldökömet. - Az édesapja rémesen örülhet, hogy Ön nem holmi  idétlen fiatalasszony, már megbocsásson. Ritka az ilyen kincs, mint Ön. - Ujjaimmal unottan dobolok a térdkalácsomon, kicsit bizalmasabbra fogom a hangom, kicsit elkeseredem, kicsit féltelek.
- Ugyan, Kedves. A Mungo szerencsétlensége után, jobb ha nem járkál egyedül semerre. Sötét fellegek gyülekeznek, nem tanácsos egy olyan fiatal lánynak, mint ön, egyedül járkálnia. Jobb szeretném, ha társaságban indulna útnak. Igen, ez lenne a helyes. Szólni is fogok az édesapjának. Remélem megérti nyugtalanságomat, és nem veszi zokon. - Szolid-szelíd pillantást vetek rád, mintha csak a belegyezésed várnám, holott tudjuk jól mindketten, hogy addig fogom apádat csűrni és csavarni, míg meg nem kér engem, hogy felügyeljek téged. Erre a gondolatra pedig elégedett, isteni nyugalom száll meg. Nem menekülhetsz.

Épp csak megrándul kicsit a szemöldököm felfele, ahogy azt mondod "idétlen", szinte az hangzik idétlenül, hogy ilyesmit a szádra veszel, de persze ebben legalább tényleg igazad van. Egész életemben, talán még fiatal csitriként sem voltam "idétlen", nem fecsegtem feleslegesen, nem mentem mások idegeire, meghúzódtam a helyemen, vagy épp kitöltöttem azokat a tereket, melyeket kiutaltak nekem, de sosem többet és ssoem hangosan. Ha belegondolok, nem változtam túl sokat az évek során, épp csak súlyosabbak lettek a titkaim, de mindig ilyen voltam, csak figyeltem, ráncoltam a szemöldökömet, az orromat a sarokban és harapófogóval sem lehetett volna kihúzni belőlem, tényleg elrejtettem-e a kertben egy dobozka képeslapot, vagy épp azt, mit gondolok erről, vagy arról.
Nem véletlen, hogy a családom nem gyanakszik rám most sem. A koromhoz illő, hogy rejtegetett kegytárgyak helyett már az élet nagyobb dolgai nyomasztanak, vajon mennyire hitted el a múltkor, hogy tényleg aggaszt saját hajadonságom? Ha nem néznék ki belőled sokkal rosszabbat is, akkor feltételezném, azért telepedsz így a nyakamra, egészen közel, hogy rávegyél, jobb nekem, ha tényleg férjhez megyek, elmegyek innen, és akkor majd nem te, hanem valaki más mond nekem ilyeneket. Addig meg viseljem csak el, hogy azt hiszed, te máris vagy itt valaki, azt hiszed, jogodban áll gondolkodni apám helyett és ostoba gondolatokat ültetni a fülébe a középső lányával kapcsolatban... ha egyszer ennek vége lesz (bármi legyen is ez), egészen biztosan meg foglak kérdezni, mire volt jó ez az egész.
Ezúttal nem is felelek, udvariasan tűnő a mosolyom, mintha nem lenne illendő, ha egyetértenék veled magam dicséretében, de ha meg ellentmondanék, nyilvánvalóan nagyon keveset gondolnék magamról.
- Így gondolja? Pedig azt hittem, ér még ennyit a nevünk, hogy ha valakinek, nekünk nem kell félnünk semmitől - mondom most először valamiféle baljós nyíltsággal, gondolhatnád, hogy a mi fajtánk kevély magabiztossága beszél belőlem, ami természetesen mégis csak párosul a fiatal lányok naivitásával. Jó lenne, ha ezt gondolnád, mert természetesen az igazság nem ez.
- De hát tudja, Mr. Malfoy... ez már csak egy ilyen időszak. Ezernyi teendőnk van még a nagy napig, édesanyám aligha győzi ezt egyedül, és gondolom hallotta, jó eséllyel bekötik Bella fejét is... de ha ettől nyugodtabban gondolna velünk, természetesen Mr. Hamford vagy Mr. Lestrange bizonyára örömmel elkísérnek bármikor - mert hát mire való egy kérő, ha nem erre?, és ha olyannyira rajtam tartod a szemed, biztosan nem lep meg a fiatalabbik Lestrange neve sem, ugye, drága Lucius? Kevésbé szükségem sem lehetne a beavatkozásodra, bár tudnék olyasmit mondani, ami elrettent, de különösen makacs ellenfélnek tűnsz...

Kíváncsi vagyok mennyit tűrsz még, hol van az a pont amikor majd határozottan fellépsz ellenem, leállítasz, esetleg megállítasz és kiparancsolsz. Kíváncsi vagyok melyik az a pont amit erőteljesen nyomva, majd összeomlasz. Óvatosan puhatolózom nálad, kevés súllyal nyomlak, nehogy túlságosan hamar vedd észre milyen nyomás alá szeretnélek helyezni, derűs, kedveskedő mosollyal fedem el szándékomat előled. Látszólag jól viseled minden kéretlen közeledésemet, ha nem tudnám, hogy hogyan viseltetsz Narcissa irányába, úgy gondolnám még hízelegne is neked kedveskedésem. Ha nem ismernélek - jelen pillanatban úgy érzem mindent tudok rólad, hogy körültekintően beédesgettelek a tenyerem közepébe, s ha úgy gondolnám, bármikor a markomba zárhatnálak, elég lenne csak összezárnom a kezemet - azt feltételezném, hogy imponálok neked, hogy közeledésem nemhogy riaszt, egyenesen vonzz, mintha csak mágnes lennék. Persze mindez valótlan, húgod iránti tiszteletből tartjuk meg azt a pár lépés távolságot ami közénk áll.
- Mit gondol kisasszony? Mire jó a nevük? - Kapaszkodom meg egy általad adott irányvonalban, képtelen lennék elengedni. - Ugye nem feltételez semmi rosszat drága édesapjáról? Vagy esetleg tud valamit? - Hajolok közelebb, mintha nem lennék teljesen tisztában azzal, hogy édesapád milyen nézeteket vall, mintha nem osztanám én is azokat a nézeteket, mintha nem lenne  a bőrömbe égetve egy jegy, melyet bájosan takar el csuklóm körül szorosra gombolt ingujjam, mintha nem lenne minden olyan egyértelmű.
Színdarabot játszunk itt mind, én is, de jól tudom te is. Tökéletes szerepeket veszünk fel, s még tökéletesebben adjuk el, mintha sérthetetlenek lennénk, mintha az életünket semmilyen veszély nem fenyegethetné.
Magamra erőltetek egy nyugodt mosolyt, hátrább dőlök a fotelban, bokámat hetykén megtámasztom másik lábam térdén elhagyva minden illemet. - Egészen nyugodtabb lennék, mégis kisasszony, megsért. Úgy emlegeti Mr. Hamfordot vagy Mr. Lestranget, mintha biztonságosabbnak érezné a társaságukat, mint az enyémet. - Lebiggyesztem az ajkamat egyfajta sértettséggel, elégedetlenül. Mindig olyan ügyesen csusszannál ki a tenyeremből, mindig olyan egyszerűnek képzellek, mégis mindig sokkal okosabbnak bizonyulsz.

Van az a pont, azt hiszem, amikor a színpadias viselkedésünk átcsap valami egészen nevetségesbe. Sosem volt persze divat az ilyen házakban, az olyan családokban, mint a mieink, kimondani mit gondolunk őszintén, ahogy a fontos dolgokat is rendszerint megbeszéletlenül hagyjuk, nálunk tényleg mindig hangosabbak a tettek, mint a szavak, mert a szavak üresek és nem igazán jelentenek semmit. Úgy tenni veled azonban, mintha abszolút semmit nem tudnánk a másik, illetve a másik családjának nézeteiről már tényleg egészen nevetséges. Néha olyan, mintha semmit sem lennénk képesek a nevén nevezni, semmiről nem lehetne őszintén beszélni, és csak fáraszt minden szó, amit ilyetén feleslegesen ejtünk ki a szánkon.
De azért nem adom fel. Kicsit bizonytalanul próbálok rád nézni, mintha nem tudnám, mi rosszat mondtam, vagy rosszat mondtam-e egyáltalán - Azt egészen bizonyosan tudom, hogy édesapám egy pillanatig sem hagyná, hogy bármi veszélyt jelentsen rám vagy ránk. Nem gondolom, hogy ebben bármi rossz vagy megvetendő lenne, épp ellenkezőleg. Egyetért, hogy éppen ez lenne minden család fejének a feladata? - épp csak egy kicsit akarom éreztetni veled, hogy bizony, rád is ez vár, épp csak nem rám kell majd vigyáznod, hanem a húgomra, sőt, valljuk be, értem semmilyen tekintetben nem tartozol felelősséggel és egyébként kimondottan örülnék, ha erre te is rájönnél végre.
Épp csak egy pillanatig hagyom, hogy odanézzek az egyébként valóban illetlen lábtartásra, amit felveszel, aztán újabb ártatlan, türelmes pillantással állom a tiédet. A céljaidat talán nem ismerem, de kezdem kiismerni, mit is csinálsz pontosan, szereted magadat helyzetbe hozni, szeretsz ott lenni mindenhol, tudni mindenről, talán ez az egész nem is rólam, de Narcissáról szól, de ha kiderül, hogy ellene gyűjtesz fegyvereket, meglehet, Bella és én kikaparjuk a szemedet...
-  Ne haragudjon Mr. Malfoy, természetesen nem megsérteni akartam. Nézze el nekem az őszinteségemet, de bizonyára beláthatja, hogy egy hölgynek az én helyzetemben nagyon is figyelnie kell arra, kivel mutatkozik. Ha már kérőm akadt, igazán elvárható, hogy nem más urakkal jövök-megyek, pláne nem olyan urakkal, akiket máshoz köt az ígéretük. Még nem vagyunk egy család, Mr. Malfoy, ne vegye zokon, hogy szóvá teszem, de talán Önnek is többet kellene mutatkoznia a húgommal - majdnemhogy úgy hangzik, talán neked kéne gyakrabban az Abszol útra menned és segíteni neki, ahelyett, hogy nekem kell, aztán a végén még te kevernél mindenféle gyanúba engem... meglehet, azt hiszed, én csak egy lány vagyok és semmi hasznom, de te sem állsz minden gyanú felett, vajon erre ráébredsz majd egyszer?

Olyan ártatlanul tudsz nézni, olyan nagyon ártatlanul, hogy egy pillanatra belefeszülök a fotelbe ültömben, egy pillanatra az is eszembe jut, hogy lehet te játszol velem, s nem én te veled, aztán persze elhessegetem, hiszen nem lehet, esélytelen, egyszerűen lehetetlen. Nem téged becsüllek le, nem a tudásodat és rafináltságodat akarom megkérdőjelezni, egyszerűen csak lehetetlennek tartom, hogy mindenről tudj. Pedig úgy nézel ki - tényleg csak egy pillanat erejéig - mintha mindent átlátnál, mintha belém látnál. Ettől pedig megrémülök. Megrémítesz. Ugyan jól leplezem, mégis megül a gondolat valahol a fülem mögött. Mi van ha mindent tudsz rólam? Vagy ha nem is mindent, tudsz annyit amit könnyűszerrel fordíthatsz ellenem?
Magamra erőltetek egy mosolyt, kényszeredetten, így próbálom leplezni, hogy kényelmetlenné válik a társaságod. - Természetesen egyetértek önnel Ms. Black. Ön nagyon jól látja a helyzetet. Az édesapja egészen biztosan nem hagyná, hogy a nevük bármiféle negatív hatással legyen önökre. De azért mégis csak jobb félni, mint megijedni. Nem gondolja így, kisasszony? - Vészesen hamar kell találnom valamit. Valamit ellened, amivel egy kicsit jobban sarokba szoríthatlak, amitől egy kicsit nagyobb biztonságban érzem majd magamat, amitől nem tűnik úgy, hogy ártatlan vagy. Engem nem igazán verhetsz át, mert habár a mosolyod, a mozdulataid, a hangod csengése mind arra utal, hogy nem vagy több, mint egy úri kisasszony, a szavaid mögötti magabiztosság mégis csak arra utal, hogy nem vagy te olyan nagyon ártatlan.
Az arcomra fagy a mosoly, még a szememet is összeszűkítem. Mintha csak menekülnél előlem.
- Csak nem arra próbál célozni kisasszony, hogy terhesnek tartja a társaságomat. Nem akartam megsérteni, vagy elhitetni önnel, hogy mindez több, mint a jövendőbelim nővére iránti tisztelet. Ha megsértettem, kérem, engedje, hogy kiengeszteljem. Talán ha következőleg az Abszol útra megy az édesanyja helyett, hívja csak el a húgát, és én készségesen kísérgetem majd önöket. - Fújok szolidan visszavonulót, mielőtt az alattam rezgő léc ténylegesen ketté nem törne.

- Bizonyára így van - még csak nem is igazán fáj igazat adnom neked, hiszen ez az egész úgysem valódi. Semmi őszinte és egy szemernyi igazság nincs a mozdulatainkban. Én tudom magamról, hogy egy pillanatig sem játszom veled nyílt lapokkal - és innen tudom, hogy bizonyára te sem, mert az ösztöneim nem súgnák azt, hogy így kell tennem, ha nem lenne benned valami, amitől muszáj ferde tükröt tartanom.
Ugyanakkor nehezemre esik megszabadulni attól az érzéstől, hogy csak azért ilyen könnyű illendőséggel "visszaverni" téged, mert nem próbálkozol eléggé - akármivel is, feltételezem, azt gondoltad, Cissa meg én jobban hasonlítunk, én is olyan puha vagyok, hogy formázhass úgy idővel, ahogy neked tetszik. Ha hiúbb lennék, nagyon érdekelne, mit gondolsz most, hogy szinte sértettséget látok rajtad, meglepődtél vajon, vagy csak megcincáltam a bajuszodat, amitől hamarosan nagyon dühös leszel?
Akárhogy is, egy pillanatig sem érzem, hogy esetleg valamiféle győzelmet arattam itt és most. Csak mert nem veszítettem, még nem is nyertem semmit, bizonyára legalább olyan óvatosnak - ha nem óvatosabbnak - kell lennem ezután is, mint eddig, sőt, talán egy dologban kénytelen leszek megfogadni a tanácsodat, többször kell társaságban elhagynom a házat, és bizonyára az alól sem bújhatok ki, hogy egyszer valóban elkísérj Narcissát és engem, de ez úgy gondolom, feleannyira sem lesz terhes, mint az itt és most, és szerintem elég könnyen fogunk rá kézenfekvő alkalmat is találni.
- Igazán nem történt semmi, Mr. Malfoy, nem sértett meg - mondom egy udvariasan visszafogott mosollyal, mintha csak én tennék szívességet neked - De ismeri Ön ezeket a rossz nyelveket, biztosan el tudja képzelni, hogy az ilyesmi könnyedén adhat okot félreértésekhez - mintha csak nem is rajtam múlna, mintha én egy pillanatig sem érthetnélek félre - Nagyon kedves az ajánlkozása és úgy gondolom, Narcissa is nagyon fog neki örülni. Feltétlenül élni fogunk a lehetőséggel - hajszál választ el attól a kérdéstől, hogy tehetek-e érted még valamit, egyértelműsítve, hogy kicsit sem bánnám, ha dolgod végeztével elhagynád a házunkat. Mindazonáltal meg kell hagynom neked, hogy úgy távozz, ahogy te szeretnél, mielőtt valóban olyan messzire merészkednék, hogy legyen okod haragosnak lenni velem...

Csak elfogadóan bólintok. Na nem mintha el kellene fogadnom azt, hogy helyeselsz. Nem is igazán csinálhatnál mást, még talán akkor sem ha nem így gondolnád. Túl okos vagy ahhoz, hogy akármilyen csapdába vagy kínos helyzetbe hozd magadat ahonnan később nehezen sikerülne kimásznod. Kimért vagy és tartózkodó, pont csak annyit engedsz láttatni magadból ami feltétlenül szükséges, ha villantasz is valamit, az csak elenyésző mennyiség, mintha csak a szoknyádat a térded alá húznád, és ahonnan pont izgalmas lenne a dolog, onnan nem emeled magasabbra csak ártatlanul pislogsz párat, mintha még kislány lennél. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem vagy kislány. Ezt nyilván nem csak onnan tudom megállapítani, hogy a tested anatómiailag sokkalta fejlettebb, mint egy kislányé, hanem mert az ártatlannak szánt pillantásod végén van egyfajta ravasz csillogás, pontosan látszik belőle, hogy nem vagy te olyan ártatlan, mint amilyennek tetted magadat, és ha vaj nincs is a füled mögött, akkor is egészen biztos lehetek benne, hogy van titkolni valód.
Megjátszott behódolással kérem a bocsánatodat, jól lehet untat és bosszant az egész, azért mégis csak hízelkedő mosolyt varázsolok az arcomra, azért mégis csak próbálok úgy tenni, mint aki ténylegesen sajnálja képzelt tolakodását. Meghajtott fejjel adok neked igazat, már-már visszavonulót is fújok, hátrább húzódom, közénk ékelek egy láthatatlan falat amit lapos pillantással és kimért testtartással húzok föl. A lábamat elveszem a szokatlan pózból, kiegyenesítem a derekamat és a teám maradékát olyan határozottan iszom meg, mintha éppen menni készülnék. - Természetesen igaza van kisasszony. Még véletlenül sem akarnám, hogy akár Ön vagy akár én helytelenül legyünk egy mondatban említve. - AZ igazán nem vetne jó fényt ránk. Rád talán rosszabbul vetődne a fény amiatt, mint rám, elfogadható lenne férfiúi falánkságnak, mérhetetlen, csillapíthatatlan vágynak, de téged keményebben bélyegezne meg a szóbeszéd. - Hát ez remek. A jegyesem, mintha mostanában olyan nagyon ügyesen kerülne, nem tudja kisasszony, esetleg izgul, vagy valami más állhat a háttérben? -

Nem véd minket, nőket, olyan sok minden, mint azt szerintem gondolják a mi köreinken túl. Csak mert jobban élek, mint mások, csak mert nagyobb biztonságban vagyok, mint mostanság sokan, még ezernyi dolog köthet gúzsba és tarthat egészen joggal félelemben, ha hagyom. Kettőnk közül egészen egyértelmű, kinek van több hatalma és miért. Nyilván neked, amiért szerencséd volt férfinak születni, és mindegy, hogyan kerülgetlek, mindegy, mennyire igyekszem, ha igazán bántani akarnál, egészen könnyedén meg tudnád tenni, hiszen nem vagyunk mi nektek, és leginkább nektek egészen kiszolgáltatva? Sosem találtam ebben a helyem, Bella mindig hangosan lázadt ellene, Cissa pedig most úgy látom, fájdalmasan könnyen bele tud ebbe simulni, ahogy bizonyára belesimul majd a házasságotokba is, de engem mindig csak feszélyezett, mert úgy gondolom, meg tudnék állni a lábamon nélkületek is. Mégis mitek van nektek, ami nekem nincs a társadalmi konvenciók hatalmán kívül...?
De azért néha, ritkán, de azért néha megesik, hogy egészen okos páncélt lehet felhúzni a helyzetem egyértelműségéből. Hogy is vethetnéd a szememre, ha féltem tőled a nevemet vagy a jó híremet? Hiszen te is bizonyára tudod, hogy ha akarnád, visszafordíthatatlanul rosszá tehetnéd az életemet, ráadásul könnyűszerrel, míg fordított esetben nekem talán vér-verítéket izzadva sem sikerülne ellehetetlenítenem téged. Olyan embernek tűnsz, aki ezt élvezi. Be nem láthatom, mi többre lehet szükséged.
Ezért csak mosolygok, bólintok, mint aki örül, hogy megértjük mi egymást és annak még jobban örül, hogy a szavaidra alapozva nem kell tartanom attól, hogy a státuszodat ellenem használnád. Persze nem ilyen egyszerű ez, talán sosem fogok megszűnni gyanakodni rád.
- Úgy érzi, Narcissa kerüli Önt...? - kérdezek vissza látszólagos értetlenséggel, bár ez akár őszinte is lehetne, már ha érdekelne egy kicsikét is, hogyan és mit érzel - Nem gondolnám, hogy így lenne, Mr. Malfoy. Azt hiszem, a kelleténél kicsit elfoglaltabbá teszik az előkészületek és meglehet, a szüleinknek is van ebben némi része... hiszen tudja, mennyire szeretnek ragaszkodni a szokásokhoz, talán csak nem akarják, hogy idő előtt túl sok időt legyen lehetőségük együtt tölteni - a végén még idő előtt eltörnéd, és akkor Bella meg én valóban kénytelenek lennénk megpróbálni a lehetetlent - De nem hiszem, hogy kerülné Önt, kérem, ne is rója fel neki...!

Olyan szívesen rántanám meg a vállamat, és néznék félre érdektelenül, talán egy kicsit bosszúsan, tetetett duzzogással, még az orromat is összeráncolnám. Minden bizonnyal ez egészen emberi mozdulat lenne, kevésbé tűnnék tőle előre megírt szerepét játszó tökéletes színésznek, de mindketten tudjuk, hogy aligha követhetnék el ilyen tiszteletlenséget. Nem lenne helyénvaló így viselkednem, nem lenne helyénvaló, hogy úgy láss. De van-e egyáltalán bármi ami a mi kapcsolatunkba helyénvaló? Van-e olyan tett vagy szó ami még nem lépte át a határvonalat amit a szüleink és nevelőink erkölcsként próbáltak belénk verni? Aligha, mindegy is. Mégsem rántom meg illetlenül a vállamat, csak a pillantásomat fordítom el hirtelenjében rólad, megbámulom a porcelánkészletet, mintha csak nem tartanálak őszintének, mintha a szavaidra nem figyelve azt üzenném, hogy úgy sem számít igazán mit mondasz.
- Bizonyára igaza van, Ms. Black, csak én értettem félre a helyzetet. - Hagyom rád az egészet, még vissza is fordulok feléd, azzal sem fáradva, hogy mosolyt erőltessek magamra. - Ne aggódjon, tényleg csak én értettem borzalmasan félre a helyzetet. Biztosan attól támadt bennem kétség, mert olyan nagyon várom már, hogy egybekeljünk. Biztosan megérti, a húga gyönyörű teremtés, miden jogom meg van félni, hogy Narcissa meghátrálhat. - Döntöm félre egy pillanatra a fejemet, hirtelen jött komolyságomat töri meg ez a gyermeteg mozdulat. Eldönthetetlen, hogy valóban rettegek-e, vagy hazugságomat játszottam ilyen nagyon túl. Minden bizonnyal nem ismersz olyan jól, hogy ezt eldönthesd, ki tudja igazán benned milyen gondolatokat váltott ki hirtelen nyíltságom.
- Most viszont úgy gondolom illő lenne távoznom. - Emelkedem meg, futó pillantást vetek az ajtó felé, kicsit meghajolok feléd, feszesen, tisztelettudóan, mintha csak a szél hajlítana meg. Még a fejemet is illendőn hajtom meg, pont úgy ahogyan tanították, kicsivel sem komoylabban vagy tisztelettudóbban.  - Ne fáradjon Ms. Black, kitalálok magamtól is. Köszönöm, hogy fogadott. További kellemes időtöltést. - Elhátrálok előled mielőtt utánam iramodhatnál, vagy akár maradásra kérhetnél ( kétlem, hogy igazán megtennéd), s még azelőtt távozom, hogy egy lépést tehetnél. hevesen és indulatosan hagyom el az otthonotokat, mintha csak felzaklatott volna bármi is a délutáni teázásunkkor.


Köszönöm <3