winter of our discontent

Gyertyafény, ropogó fa, sípoló teáskanna. Fűszeres burgonya sülő illata, rozmaring és édeskömény, sercegő toll a pergamenen. A huzat Paullal érkezik, gyakran Paullal érkezik, megrebegteti a gyertyák lángját (kapcsolhatnék persze villanyt, de nem szeretnék, a gyerekkor varázslatos őszi estéinek hangulatát élesztgetem a szívemben, pont ugyanúgy, mint a tüzet a kandallóban), felborzolja a fejem búbján és a homlokomnál a babahajakat, a hideg bekúszik a blúzomba az inggallérnál ostromot indítva és győzedelmeskedve, és a nővérem zaklatott barázdái a homlokán minden huzatnál és minden szónál beszédesebbek.
Óvatos mozdulattal teszem le a pennát, nehogy összekenjek valamit, puhán, hangtalanul csukom be a rúnaszótárt, mint aki már most biztos benne, hogy ma többet nem fog tudni dolgozni, zaklatott barázdák vésik magukat az én homlokomra is, hirtelen tükörré leszek, csendesen, észrevétlen.
- Mi a baj?
Gyűlölöm ezt kérdezni, igazán gyűlölöm, de hát az arcára van írva, hogy baj van és manapság igazán nem is olyan ritka, hogy baj van, mint azt szeretnénk - baj les mindenhol, minden utcán, minden intézményben, baj gyűlik a sötét sarkokban és gyökeret ver az előítélet, a kegyetlenség, a kapzsiság. Mindig jelen voltak ezek a rossz dolgok, mindig léteztek, talán valamiféle szabályszerűség okozza, hogy néha-néha, bizonyos időkben és bizonyos helyeken túlcsordulnak, hogy ki kelljen tombolniuk magukat, mielőtt a jó - mint minden jó, igazán jó történet végén - győzedelmeskedhetne és helyreállíthatná az igaz rendet. Mindig azt mondom mindenkinek, aki aggódva fordul hozzám, hogy ez is csak egy történet, vagy inkább csak egy fejezet a világ történetében. Mint olyan, egyszer véget ér, nekünk csak igyekeznünk kell, hogy jól érjen véget. Csak persze, ki hisz még manapság rajtam kívül az efféle történetekben?
Én viszont ha nem hinnék, talán már valósággal elhervadtam volna, ha nem tudnék néha jó híreket várni az ajtón át érkezve, azt sem remélhetném jogosan, hogy te egyszer még visszajössz hozzám, visszajössz értem, és ha nem remélnék, biztosan nem lenne erőm, hogy bárkiért harcolni akarjak, vagy bárkit meg tudjak védeni, mindegy, mennyire szeretném őket.
- Merlinre, Paul, mondd már! - a sürgetésem is csendes, eltolom magam elől egészen a munkát, a tenyerem lanyha görcsösséggel pihen meg az asztal szélén, le kéne venni már a vizet a tűzről, mielőtt fülsértő éneklésével kipukkan a szemünk láttára.

Milyen ostobaság - és ez az egyetlen, szavakba is kiönthető véleményem mindarról, melyet ész fel nem érhet, emberségnek írmagja sincs meg benne, kedvem volna süvöltözni, mint lánykoromban, mikor rejtette még az idő, hogy itt állok anyánk háza előtt, hiányolom a villanyt, de az is olyan csak, mint mikor ott fáj, és itt fájlalom.
Futok végig a főutcának csúfolt egyetlenen, aztán méltó folytatásként úgy vetem magam a ház ajtaján át a nyugalomba, mintha bízhatnék benne, hogy amaz csendesít engem, nem én fertőzöm felül haragommal: rögtön két bögrét is eltörök, míg hagyom, hogy Plum győzködjön, udvaroljon, mint valami gyermeknek, ráhagyom, te is hagyd el, ülj vissza dolgodhoz, amíg jól van az. Anyánk barátnőinél lehet, mint általában ebben az órában, gond nem űzi, ez főleg ne tegye, reggel úgy láttam utoljára, hogy rózsákat font a koszorújába, nevetett, kicsit még én is, most meg állok a konyhában, és ha nem történik valami, bizony mindjárt mindenestül ellentéte leszek itt a húgom szeme láttára.
- A Minisztérium, a nagyszerű új miniszter, az a baj! Meg sem melegedett, és már ellenünk fordul! - ez nem valami sok, ellenben pont annyi, hogy felkavarjam az állóvizet most is szelíd tekintetében, el is fordulok, csapkodok tovább nagy megindultságban. Könyékig gyűröm az ingem, miután a kabátot tessék-lássék az asztalra hajítottam, mit érdekel most, kit ér, mit ér, még a pultra is felülök, pedig már nem nagy kihívás. - Most jövök a gyűlésről, az aurorok már megkapták az első szövegeket a rendeletekről, látnod kellene! Le akarják foglalni a földjeinket a halálfalókra hivatkozva, mondván nem biztonságos, nem is lehet megbízni bennünk! Meg ne mondd anyának, mert ma éjjel sem alszik.
Aztán csillapodom, olyan a haragom, mint a szeszélyes időjárás, húgom láttán úgy is meghunyászkodom, inkább, minthogy sírni lássam újra. A táskám felé bökök az állammal, van benne néhány jegyzet arról, ami elhangzott ma, de úgy remegett a kezem közben, talán olvashatatlan, a gyógyítók kézírása úgysem mutatósba készült. Teát töltök, aztán le is öntöm magam vele, mielőtt beleihatnék, már legyőzött vagyok, temetem a nyugalmas menedékünket, ahol hímzés fut át a konyhabútor felületén, őzek és más erdei teremtmények néznek vissza ránk anyánk fantáziája mentén.
- Jól van, ne haragudj, ha a frászt hoztam rád, rám is azt hozták. Crouch most a kisebbségeket vette elő, még a Sweetwoodst is, fogalmam sincs, mi következik, de segítséget kell szereznünk. Akárhonnan.

Ha Paul nyári zivatar lenne (épp csak kár, hogy most nincsen nyár, télsötétben még rosszabbak a rossz hírek, mindig), én lennék utána a lanyh-szellő, ami felszárítja az ég könnyeit - így nyúlok a pálcám után, így illesztem össze a törött csészéket a csörömpölés után, így oltom el a tüzet a tűzhelyen, mielőtt megégethetné magát, és egyetlen pöccintés elég, a kabátja megtalálja a helyét magától is az ajtó melletti akasztón.
Próbálok nem olyan ijedtnek tűnni, mint ahogy érzem magam. Paul füstje azért persze sokkal nagyobb néha, mint a lángja, évek tapasztalata ezt mutatja, a jelenünk tapasztalatai viszont azt, hogy sosem árt kellőképp aggódni. Középútként ezért ülve maradok, nem kezdek ugrálni körülötte, nem készülök elájulni, de azért biztos nógatva nézek rá, idegesen zongorázok az asztallapon, amikor leteszem a pálcát és nem kotnyeleskedem körülötte, hagyom, hogy ő készítse el a teát.
Csendes tükörségem a maga szelídségében aztán hangossá válik, nemsokára már nekem is pont olyan mély barázdák szabdalják a homlokom, mint Paulét, először értetlenül, de aztán egyre idegesebben figyelem a mozdulatait, hallgatom a szavait, nem egészen tudom összeadni az egyet az eggyel, mert minduntalan három akar kijönni végeredménynek, pedig nem vagyok én együgyü, csak ezek a politikai játszmák nekem mindig sokkal inkább feladták a leckét, mint Paulnak. Nem csoda, hogy én nem a hangos támogatók között vagyok, akik a gyűléseken érvelnek és szőnek terveket, nekem a csendes megfigyelés marad, a tudományos munka, a jókor-jó helyen ártatlan szemlélődőként való felbukkanás.
- Mégis hogyan jönnek ők, vagy akár a halálfalók a földjeinkhez? Mire jó ez nekik? - nem tudom persze egyáltalán, Paul érti-e ezt az egészet, azért ilyen ideges, vagy ő sem érti, azért kapta fel így a vizet, de a félelmemet pár pillanatig elmosni látszik az értetlenség. Hiszen ezek csak földek, otthonok, családok élnek és éltek rajta mindig is, hogy milyen családok, az persze más kérdés, de ha ezzel a Minisztériumunknak gondja akad... akkor bizony fejétől bűzlik a hal, kedves miniszter úr!
- Hogy az Akadémiát is... tudod, azt még megértem, bizonyára fenyegetésként detektálják, de hát a mi földjeink... mintha lázadókat rejtenénk minden padláson, igazán nem értem - Paul aztán persze leönti magát, én meg persze mégis csak felállok, letörlöm előtte a mesebeli világ konyhapultját, kis tányérkát teszek a csészéje alá, úgy emelem át neki az asztalra, hátha ezzel rá tudom venni, hogy inkább üljön le rendesen a fenekére, az asztalhoz, ahogy való, aztán töltök egy csészével magamnak is - Talán beszélnünk kéne valakivel odaát - odaát, úgy mint a Sweetwoodsban, annak idején anyánk óva intett a helytől mindig. Azóta persze felnőttünk mindketten, és hiába cipelem magammal anyánk meséit, bárhova is megyek, azért egyre élesebben és élesebben válik el a szemem előtt a mese és a valóság. A mesében igazán nem lehetne ilyen gondunk a törvényes hatalommal. A valóságban viszont talán remélhetünk segítséget a mesék örök gonoszától - Úgy hangzik, most közösek az érdekeink.

Plumot könnyű a házba zárt szellemként értenem, lépte, lélegzete sem valódi - ahogy felemeli a hangját, el is szégyellem magam, mert mintha már elhittem volna, nem is teljesen szilárd, a problémák nem fogják, hisz tudata bizonyára magasabb fellegek közt köröz, mit törődik ő a politikával, emberek egymás felé mutatott viselkedésével, annyi az csak, mintha a szél fújna, elül majd nyomtalan. Anyám után Plumot áttetszőnek érzékelni nem volt nehéz, épp azért sikerült olyan jól, az egész falunkkal együtt tűnt egy saga sosem létezett mikrokozmoszának, az élet nagy dolgai ezen kívül történtek meg velem, ide nem hatolt be sem a tél, sem az igazi problémák, felkavart, hogy a mondatoknak mégis súlya van, a húgomnak pedig haragja.
- Az a Flint lány tehet róla.. ő, és az ő felszólalása. Ami benne volt a Prófétában. - hallatom a hangom inkább a békítés kedvéért, a tehetetlen Plum olyasmi, amivel nem tudok megbirkózni, az újság felé bökök az állammal, hogyne igyekezett volna Crouch meglebbenteni a zászlaját nagy hősök módjára, volt is belőle bosszankodás az új Mungóban és a Rend köreiben egyaránt. Az aranyvérűek nem változnak - volt a végső következtetés, most épp a retorika változott, habár tudtam, inkább vagyunk keserűek, mint azok, akikhez ez az idealista gyermek bátran fordulhatott volna, a sok indulat alatt megértettem, miért ahhoz szaladt a halálból, akit mindig ismert, annak tette fel kérdéseit, és attól kért, aki addig is enni adott, aki tartotta vállán a világát, hogy ezzel majd arra irányít figyelmet, ami csak rejtőzni szeretne a sokévi rettegés és üldöztetés után, ki hitte, mikor az apja talárjában felszólalt a nagy cudarok ellen, akik megölték a rokonait. - A törvénymódosítás az értelmes lényekre vonatkozik, a Minisztérium keblére kívánja vonni őket.. láthatod, hogyan. Olyan jól sikerült az a segélykérés, hogy most sietnek bennünket minél hamarabb megnevelni, nehogy máshoz fussunk, nehogy a halálfalók kezére játsszuk a népeinket.
Kelletlenül cseng a meggyőződésem, dacoskodva akkor is kiálltam a származásom mellett, mikor az számtalan akadállyal került szembe, mindig hangos voltam, mikor hallgatni kellett volna, és élveztem következményeit, szkeptikus voltam hát, mikor mégis elismerés lett az osztályrészünk, nem békültem olyan könnyedén, rossz szándékot sejtettem, és lám, nem váratott magára. Dumbledore külföldön intézte a Rend ügyeit, bizonyára nem kerülte el éberségét a nagy hír, hogy a Minisztérium a vélák és más varázslények burkolt, de erőszakos integrációját tervezi.. a nyomában keletkező felzúdulás megosztotta az ülésen résztvevőket.
- És szerinted a falu tanácsa meghallgatná ezt? Vagy a Sweetwoods törődne annyit velünk, hogy fogadja a követünket? Nem olyan elképzelhetetlen, hogy sokan a halálfalókban látják a megoldást, úgy tudom.. a vérfarkasoknak már.. tettek ajánlatot. Szabadon élhetnek a maguk természete szerint, míg a másik oldalon mi vár? Nyilvántartások, Crouch. Te hiszed, hogy együttműködnének a feleink?

Cukrot teszek és tejet töltök a teába, de az ismerős, rutinos mozdulatok mégsem simítják el a homlokom ráncait, ahogy nem csak ezekkel a ráncokkal, de némi értetlen szomorúsággal hallgatom Pault - Ugyan, mit érünk ezzel, ujjal mutogatni? - kérdezem csendesen és békítően, minket nyilvánvalóan nem a Flint lány érdekel és nem is a Próféta, engem legalábbis semmiképp, én még mindig azzal vagyok elfoglalva, hogy megértsem, mit is jelent ez igazán, meg azzal, hogy kinek és mire jó ez.
Kevergetem a teámat, halk giling-galang, megnyugvást keresek a rutinban, az ismerős illatban, a pillantásom azonban messze kalandozik, az ablaktábla jégvirágain túlra. A mi saját világunkra, az otthonunkra, ami túlmutat a kuckónyi házon, hozzátartoznak a girbe-gurba utcák, minden fa, minden virágültetvény, és persze elsőre még az is eszembe jut, hogy számít-e ehhez képest bármilyen törvény, bármilyen rendelkezés? Amíg nem hajt el innen minket senki, amíg nem húznának fel minisztériumi irodákat a veteményes helyén, valóban ilyen fontos ez az egész, hogy betegre aggódjuk magunkat...?
Kár, hogy ilyen időket élünk. Olyanokat, hogy még én is bizonytalanabb legyek minden változást hallva, hogy olyasmin törjem a fejem, amit nem értek.
Némaság köpenyében ingatom kicsit a fejem - Amíg nem küldenek el innen senkit és nem bántalmaznak senkit, valóban olyan nagy baj az, ha a minisztérium ettől érzi jobban magát? Engem jobban aggasztana, hogy mit akarnak valójában mindezzel, mint a büszkeségünk, vagy a függetlenségünk - szinte már előre kér bocsánatot a kezem azért, amit mondok, de mindegy, mennyi rossz lapot osztott nekem a világ azért, aki vagyok, mindig úgy gondoltam, hogy ha nekik nem megy, nekünk kell ilyen kicsinyességeknél jobbnak lenni... - A meghallgatásba még nem halt bele senki. A tanácsnak meg kell tudnia, mi fog történni a gyakorlatban, rendeletek ide, vagy oda, ami meg az Akadémiát illeti... hát tudhatjuk, mit tennének, ha meg sem próbáljuk? - a tányérra tolom a kanalam, megmelengetem a tenyerem a meleg porcelán körül, mielőtt kicsúszna a számon.
- Tudod mit, Paul? Ha kell, hát átmegyek hozzájuk én. Mi baj lehetne belőle?

Épp azzal a tekintettel méregetem Plumot, ami inkább segítséget kér, de túl büszke hozzá, hogy beismerje, valamit elrontott talán, valahol nem illeszkedett megfelelően a helyzetbe, most hát kénytelen a bölcsebbhez fordulni. Mindig azt gondoltam, hiba volt őt a Rendhez elvezetni, mert erején felül segíteni akar majd, vagy olyasmit lát, amelytől bármely másik, sebekkel, valódi emberi sötétséggel nem találkozót védenék - mintha anyám szelídsége, Plum szelídsége felhatalmazott volna, hogy rendelkezzem vele belátásom szerint, és mert egyikük sem fogalmazta meg soha nyíltan, ugyan maradj már magadnak, Paul, nem minden az, mindig alkudozni, berzenkedni minden ellen, már-már dacosan vettem tudomásul, mikor közénk állt, és szerettem megfeledkezni erről ilyen pillanatok idején, csak a hírvivőt játszani, és kelletlenül veszem észre, ha maga is kockáztatni vágyik. Mintha dolgom lenne ezzel, mintha megvédhetném valóban attól, amitől semmit és senkit nem lehet.
- Nem tudom, Plum. - jelzem sötéten, képzeletemen átfut mindaz, amellyel anyánk ijesztgetett bennünket, ha valóban kívánkoznánk ahhoz a másik iskolához, már egészen rémálomszerű volt a végén minden közlése, sejtem, hogy kitalált lidércekről, amelyek emberek vérét szopogatják, és ugyan el-elnevettem magam, mikor belesápadva sorolta, mi minden leselkedhet ránk, végül valóban nem merészkedtem soha tovább az első fáknál. Most azonban attól az elutasítástól tartok, amely szinte biztosan megérkezik majd, mikor kitessékelik a húgomat. - Ahogy azt sem, miért segítenének. Alig pár napja ismerte el őket a Minisztérium, mint intézményt.. talán nem kockáztatnák frissen megszerzett státuszukat.
Ugyanakkor azt sem mondanám neki teljes szívvel, rossz az ötlet, amit kitalált: Drake és a Sweetwoods eddig is jól értett hozzá, hogyan lavírozzon igények között, be sem záratták, pedig igen sok szabálynak épp az ellenkezőjét cselekedte, és bármitől is rettegett anyánk úgy, elég csábító lehetett, hogy sokan nézzék meg, és sokan akarjanak ott tanulni, ahhoz mindenképp elegen, hogy fennmaradjon. Követségbe pedig legjobb épp Plum, az ő higgadt érvei, őszinte igyekezete egyből érthető, elfogadható, meg sem zavarja a nyugalmat úgy, mintha közülünk küldenénk valakit, abból biztosan genetikai vita kerekedik, vagy valami még közhelyesebb.
- Éppen.. megpróbálhatod. Jobb is, ha te keresed fel őket, mintha az elöljáró teszi, nagy igyekezetében még megint felgyújt valamit buzgalmában. De Plum, én arra is gondoltam már, mi lenne ha... ha őt keresném meg. Rodolphust. - igyekszem új ejteni a nevét, mintha csak egy iskolatárs lenne, akiről vannak talán képek, közös képek egy szekrényen, de nem idéz semmi rossz emléket, nem jut eszembe hóeséskor, nem őrzöm azt a levelet, amiről biztosan tudom, hamisítvány, de kislányosan állítom, valódi. El is hallgatok azonnal, tudom, milyen hatalmakat idéz meg ez a kis konyhánkban, ami nem ilyen indulatok szkénéjének készült, mintha a poklot hívnám meg vendégségbe, hirtelen levegőt sem kapok, teát töltök jobb híján. Plumnak nyilván megvan a véleménye, ahogy nekem is, hogy minek kínzom magunkat vele..? Arról ő hamarabb tudott, mint én a fogalmat megismerjem, és épp azzal a tekintettel fordulok vissza hozzá, amivel akkor: mint heves vak a higgadt látóhoz. - Ha.. ha igazán nagy lenne a baj, ő... ő talán segíthet rajtunk.

Csendesen bólogatok, aprócskákat kortyolva, de csak hiszem, hogy bólogatok, valójában inkább ingatom a fejem, gondolkodva, kételkedve, találgatva, finom frusztrációval az ajkaim szegletében, mintha savanyú lenne a tej, amit az imént a teába öntöttem, holott kutya baja - Meglehet igazad van - mondom könnyedén, mert kettőnk közül mindig én voltam az, akit sosem zavart igazán, ha naiv volt vagy tévedett, Paullal szemben legalábbis sosem, de valójában másokkal sem igazán - Azért nagyon okosnak kellene gondolnunk magunkat ahhoz, hogy bizonyossággal megjósoljuk, mit tenne adott helyzetben olyasvalaki, aki nem mi vagyunk - csak ellen, neki a "valószínűnek", meg a tényeknek, maradjon a "sosem lehet tudni" és a "nézzünk bizakodva a jövőbe!", mert mi maradna nekem, ha még ez sem?
Ölbe tett kézzel lehet várni a csodát, csak kár meglepődni, ha nem jön el hozzánk. Gyerekkoromban még hittem, hogy néha nem kell tennünk semmit, megoldódnak a dolgok maguktól is, de azóta felnőttem és már tudom, bizonyos esetekben muszáj felvenni az elénk dobott kesztyűt, ha másért nem, hát azért, mert senki más nem fogja. Mi bajom lehetne odaát? Nyilván nem esznek embert, annak idején, gyerekként, anyánk biztosan azért mesélte azt a sok szörnyűséget, mert az Akadémia idegen, és ismeretlenségében ijesztő volt a faluban mindenkinek, és bár lehet vitatkozni rajta - sokan mai napig meg is teszik -, jó-e, vagy gonosz-e, amit odaát művelnek, azt hiszem, a tudomány moralitását nem épp mi és nem épp most fogjuk megfejteni, odaát pedig nincsenek véres kísértetek, torkunkat nyeső lidércek, gonosz kelpik. Ha mégis vannak, bizonyosan jól elzárva, rám pedig nem fog nagyobb veszély leselkedni, mint az elutasítás. Ahogy a tévedés, az sem fáj igazán, csakis a büszkének és kevélynek, vagy a reménytelennek.
A nővérem Rodolphusszal jön, én pedig azonnal leteszem a csészét, fájó aggodalommal nézem, figyelem őt, ilyenkor, amikor róla van szó, mintha egy pillanat erejéig mindig helyet cserélnénk, ő lenne a fiatalabb, a szelídebb, én az idősebb és a bátrabb. Mindig erős volt bennem a részvét, biztosan ezért tettem azt, amit, biztosan ezért tette ő is azt, amit, de nem kívánnám tőle soha, hogy ezt az utat válassza, valóban csak akkor, ha nagyon muszáj - Paul... - mondom csendesen, békítőleg, mintha minden elharapott, gonosz gondolatom kihallatszana a csendbe, pedig még igazán gonosz sem tudnék vele, velük lenni soha - Hagyd, hogy előbb átmenjek hozzájuk, meglátjuk, mi történik. Meg mi történik pár héten belül... hacsak nem muszáj, jobb örülnék, ha nem tennéd, ugye tudod?

Mint mesékben, bizonyára a képzeletemben is azért helyes Plumot elengedni a küldetésre, mert a kulcsot nem leli más a megoldáshoz, csak az, akinek a szíve helyén van - őt nézve hinni mesékben nem gyermeteg, még számomra sem, holott mindenki mást kinevetnék a gondolatért is. Lassan bólintok, szórakozottan megint rágom a körmöm: amit javasol, eddig is megléphető volt, ha reális nem is, bárki jutna be a Titkok Labirintjába, bizonyára nagyravágyásával elrontaná azt, amit onnan gyógyírként hozni lehet. Gyermekkorunk szkénéje reménnyel teli, hihető falai között a hihetetlen, és hogy ő megleli majd a kiutat, nem ellenkezik úgy a hitemmel, mintha a gyűlésen állnánk.
- Tudom, és igazad van. Legyen ez az utolsó mentsvárunk.. ha már elbúcsúzott abban a levelében, megzavarni csak akkor szabad az alvó sárkányt, ha felkészültünk rá: visszabök majd. - közléseim visszanyúlnak anyánk szókincséhez, ami Plum szájából sokkal otthonosabb volna, de ezért ő is érti, hogy lett a Roxfort jelmondatából fel sem ismerhető intelem gyermekek számára a következményekről. Nem szívesen ismerném be, hogy letetettem sorsunkat a két kezébe, két apró kezébe, de nem is kell - nem várt sosem hálát a gondoskodásért, úgy adódik neki, mint a lélegzetvétel, visszatartani sem lehet, ahogy őt magát sem. Ott maradok az eddig felvett testhelyzetben, azért elmosolyodva, mert tudom, kit rejtett az üzenet, ahogy bizonyára ő is megsejtette, ki hangján szólalt meg a távolmaradó, aki után a bánata ért csak el, annak viszontválasza a pár pergamen. - Te mindig tudtad, milyen ember ő, igaz? Mindig tudtad, de nem szóltál, mert..
Mert szerelmes voltál, mondhatná, de biztosan talál pontosabb kifejezést, illőbb közlési módot: ha kimondja, menten valami trágárság hagyja el a számat, mint hajdanán, dehogy vagyok szerelmes, vagy te bizony, csak a kislányok szerelmesek. Mikor valóban az lett, már volt bennem megértés, és mikor elveszítette, már belátás is - de híján vagyok még magammal szemben ezeket gyakorolni, és ahogy akkor, könnyebb volna képzelt sárkányokat hajtani hátsókertünk szabálytalan fái között, és várni tünderokonok látogatását.
Hogy le is öntöm magam teával, megszokott, bevett tánclépés közöttünk, már észre sem kell venni, olyan, mintha a szél fújna - csak a természet játéka.
- Hallottam, a hetekben nősült, elvette azt a Black-lányt. Azért ne aggódj nagyon miattam, bárki társául hitvány volnék.. Ami szelídség itt jutott, neked mérték ki. Beszéljük át, hogyan akarsz célt érni odaát?