Csak egy koszos mugli voltál a lyukas, büdös ruhádban és a mégis önhitt mosolyoddal, pipaszár lábaiddal, miközben rátámadtál egy aranyvérűre, hogy pálcát szerezz magadnak.
Összehúzott szemmel álltam a két kupé rejtekében, én a kivételesen szép arcú, jólfésült, a szimpátia édes megtestesülése, aki mozdulataival, egy báb tökélyével elvarázsolt bárkit és aki azt hitte, őt soha más nem varázsolhatja el.
Egyszerűen megjegyeztelek és csak aprót rángott szemöldököm, amikor a Mardekárba kerültél, tompán gyűlöltelek, ahogy mosolyogsz, vagy bepenészled magad a hálókörletünkbe és aznap már nem aludtam semmit.
Nagyon elnyűtten, lustán szenvedtem magam első óráimra, tobzódva  az általad keltett posványban, ragadt, lerántott, fullasztó enyv és féktelen megvetés kavarta fel gyomrom, már akkor ráakadtam a szobára, ahol törhettem, zúzhattam, saját kezem metélve, hogy a te martalékaidon érezzem vérben ázó ujjaim.
Csak akkor enyhült, amikor először beszélgettél velem és most, heverészve itt a kiült kanapén, csak óvatosan siklik ujjam nadrágom élére. Mélyen beszívom erős cigarettám és lélegzem be füstjét, kavarog a levegő, ahogy koponya alakot ölt, aztán a Te képmásod idézi.

Allen mosolyára fókuszál, ébren és álomban az ő ajkát látom vad vigyorba torzulni, csak ez volt az, amit igazán megjegyeztem, vagy valaha is kedveltem, aki fölhántott engem, mint belülről rohadó narancsot és káoszt csempészet húsomba, mely egészen csontomig hatolt és máig megremegtet. Érzések... Gilbert Allen iránt.

A fa alatt álltál, ahogy az én mozdulataim, úgy a tied is bűnről suttogtak, Te voltál maga az erotika, a két lábon járó gerjedelem és akkor szálltam ki a halott posványból, amikor te nyúltál értem.
Rájöttél, képes vagyok beszélni, úgy rezdülni, ahogy neked kellek és vigyorgó dús ajkaidra tapasztani az enyém, fogaimmal birtokolni, ledominálni téged, aztán engedni, hogy fölébem kerülj, elveszítsem magam, kiessek az örök éhség kapuján, elfeledve minden büszkeségem, elvesztve örök haragom, hogy tovapárologjon irigységem, elhagyjon a lustaság és jóra való restség, higgyek, reméljek és szeressek, ha egy percig is, ha csak veled is, igazságos legyek, lelkileg bölcs, fajtalan mértéktelenségemben az egyensúly.
Beléd égett lényem egy titkos része, a kapu, melynek kulcsát birtoklod, de én rest minden jóra, az ördög maga, kárhozat, bűn, szevedést hozó, a Nagyúr lovasa, végrehajtója, fejed felett a bárd, Tagadás, gúny, messze űzve a fényhozót menekülök, előled mindig, mint legnagyobb erősségem és gyenge pontom elől és végre most behatolok nadrágomba, rád rántom magam, az elnyűtt kanapé foszlat virágait karmolom, önnön ajkam harapom olyan véressé, mint a tied egykor, milyen hosszasan ordítok, ahogy élvezek és élvezem, hogy nem lehetek többé a közeledben, ahogy a fájdalom és kétségbeesés, ahogy az egyetlen vagy, keveredik a tökéletesség érzésével,  nirvána taszít le aztán a pokolba és elhidegült ujjaim kapcsolják össze úti köpenyem, ahogy a szerv, amit annyira szerettél kifacsarva hagyja el magát és én kilépek a sötétbe, ott felejtelek egy emlékben.
Eldoblak, mint elszívott cigarettacsikket, rád taposok, eloszlatom mosolyod füstjét.