Van az az egy pillanat az életben, az az apró törésvonal, ami ráébreszt arra, hogy mindent, amit eddig ismertél, hazugságokra építettél - hogy a magabiztosságod hamis, a mosolyod kicsit sem őszinte és az egész életed el van cseszve, mert ilyennek akartad, mert senki sem tartott vissza, amikor még erre lehetőség volt. A tükörbe nézve nem látod már önmagadat, hiába nézel a saját, viharszürke szemeidbe, hiába simítod el a képből a hozzád tartozó, búzaszőke hajtincseket, nem önmagad látod, csak egy árnyat, egy üres porcelánbabát, ami sosem akartál lenni.
Hazudsz, mert magányos vagy - a családod valahol a világ túlsó végén, már ha még élnek, nem keresed őket és ők sem keresnek téged. Nem emlékszel az arcukra, sem a hangjukra, nem emlékszel arra, hogyan isszák a teát, hogyan vonják össze a szemöldöküket, amikor valamiféle belső konfliktust vívnak magukkal. Nem ismered őket, és ők sem ismernek téged - hiszen elszöktél az első adandó alkalommal, hátrahagytad őket, mert jelentéktelenek voltak az életedben, azt hitted, nélkülük is boldogulsz majd, fiatal voltál és osotba, felelőtlen és forrófejű, de megbocsátották, mert hittek benned. Aztán kiveszett belőlük a hit, nem maradt a helyén semmi, csak feneketlen, áthatolhatatlan sötétség, amibe hiába nézel, de nem fedi fel a titkaid előtted. Kétségbeesetten kapaszkodsz beléjük, mert ez az örökséged, a heritázsod, így neveltek, hiába hiszed, hogy más vagy, az ő vérük vagy, ugyanaz az őrület kering az ereidben, mint az övékben, letagadhatatlanul, gyógyír nélkül.
Hazudsz, mert nem érzel semmit - mellkasodban halott csillagot cipelsz, jéghideget és nehezet, kőből van a szíved. Félniük kellene tőled, de mégis közelebb húznad, megvágják magukat az éleiden, és amikor távoznak, nem érzel fájdalmat. A magányod a menekülési útvonalad, a csillagoktól mentes, téli éjszakák köntösébe burkolod meggyötört tested, ejrejted benne a sebeidet, miközben újabbakat ejtesz magadon, de nem fáj, nem ér semmit. Aztán elveszted őket - elhagynak, mert beléjük mar a sötétséged, átlátnad álarcod foghíjas mosolyán és magadra hagynak, mert nincs szükségük rád, és neked sincs rájuk. Nem érzel bosszúvágyat, mégis hátba szúrod őket ezért, nem érzel sajnálatot, mégis virágot dobsz a sírjukra. Kegyetlen vagy, hűvös és kimért, de mosolyog ragyogó, és ők elhiszik, hogy más vagy, sokkal jobb, mint amit az örökséged miatt elvárnának tőlük. De hát ez az egész életed, egy színdarab - és kitűnően játszod a szereped benne.
Hazudsz, mert úgy a legkényelmesebb - hullajtasz néhány könnyet, mikor magadhoz öleled törékeny, madárcsontú testét, mert ez az, amit egy nővérnek tennie kell, mosolyogsz, mert el kell játszanod, hogy örülsz annak, hogy hosszú évek után láthatod őket. Nem értenék a fintorod, a pillantásodban játszó megvetést, a menekülési kényszert, mert fojtogat a jelenlétük - mellettük nem lehetsz önmagad, a marionettbábu vagy a kezükben, a drága porcelán váza, amit nem törhetnek össze, és igazából nem bánod - fogalmad sincs, ki lennél, ha nem ismernéd az elvárásaikat, ha nem tudnád, minek kell megfelelned. Beleolvadnál az árnyakba, ahogy azt mindig is teszed - mert semminek sincs jelentősége, sem az életednek, sem a jelenlétednek, sem a szavaidnak. Semmi sem számít már, évek óta nem.
Hazudsz, mert elfelejtetted már, hogyan kell igazat mondanod - annyi álarcot öltöttél már magadra, hogy elvesztél alattuk, nem emlékszel, milyen voltál, mielőtt az első sebet ejtették rajtad. Talán semmi sem voltál - valaki képzeletének a szüleménye csak, jelentéktelen porszem az univerzumban, bábu egy sakktáblán. Mosolyogsz, mintha élveznéd, pedig közben a halállal jársz táncot, csalsz és hazudsz, mint olyankor, amikor kicsempészed a rezervátumból azt, amit óvnod kéne, mert ilyen vagy: önző, számító, hataloméhes. Pedig a hatalom sem tenne boldoggá - a stétség hívása túl hangos a fejedben, engednél neki, de valami visszatart és a falhoz láncol, és hiába küszködsz, csupán véresre sebzi a kezed, megfertőz és kátrányra cseréli a véred folyékony arany helyett. Nem vagy olyan, mint ők, és sosem leszel - hiába minden kimondott szó, hiába minden érintés, minden csók.ó, nem tudnak megjavítani, ahhoz túlságosan el vagy már rontva, voltál is már a kezdetektől fogva.
Hazudsz, mert rettegsz - magad sem tudod, mitől, mert a magányoddal ébredsz és a halálvágyaddal fekszel, megszoktad már a fulladást, azt a maró érzést a tüdődben minden alkalommal, amikor levegőt veszel. Nem félsz szembeszállni mások akaratával - mert nincs mit veszítened, nincsenek kétségeid, nincs, ami visszatartana. Nem szeretsz, nem hiányolsz és mikor megvágnak, nem vérzel, mert üres vagy, semmilyen... halott.
Amikor a tükörbe nézel, önmagad látod: a viharszürke szemeidet, a búzaszőke hajtincseket és a sápadt mosolyt, és mögötte a sötétséget, ami megfertőz és felemészt, megöl benned mindent, ami valaha is jó volt... És felszegett fejjel vonulsz végig a lépcsőn, mikor minden tekintet rád szegeződik, büszkén viseled összetört álmaid, összetört életed halotti fátylát, és remegő kezed jéghideg porcelán, zsinóron húzod magad után a büszkeséged. Megfogadtad, hogy sosem térsz vissza, most mégis itt vagy - mert visszahúzott a nyakadra csatolt arany láncnál fogva, amit sose tudtál levetni, de talán nem is akartál.
A család szent, a család a legfontosabb, a család örök. Ez a heritázsod... Ideje büszkének lenni rá.