Azt hiszem, az elmúlt napokban határozottan túl sok időt töltöttem azzal, hogy olyan dolgokon gondolkodjak, amiken már nem tudtam változtatni; egy ferális estén, egy kínos beszélgetésen vagy egy közleményen, amit sosem akartam hallani. Pont, amikor kezdett volna mederbe kerülni minden, a sors úgy nyakon vágott, hogy a mai napig nem voltam benne biztos, sikerült-e teljesen összeszednem magam utána. Túl sok volt az olyan részlet, amivel nem tudtam mit kezdeni, mert nem volt semmilyen logikus magyarázat a jelenlétükre, sem a hogyanjukra vagy a miértjükre; egy ideig a tanulnivalómba menekültem ezek elől, a kelleténél jóval hosszabb beadandókat írtam csak azért, hogy lefoglaljam a gondolataimat valamivel, olyan könyvekbe temetkeztem, amik jócskán az iskolai elvárások fölött voltak, és amiknek a tartalmát már rég ismertem... Mert korábban is beléjük menekültem, amikor összecsaptak a hullámok a fejem fölött.
Valahogy így történt az, hogy unalmamban elkezdtem fontolgatni azt a lehetőséget, amit Mr. Haywood ajánlott fel még azelőtt, hogy beszélgetésünk vett volna egy rendkívül kínos kanyart; elég lett volna csak valami logikus magyarázatot találni arra, miért akarnék erősködni, hogy segíthessek néha a birtokon lévő thestralok körül, anélkül, hogy Karyu-sensei fölösleges kérdéseket tegyen fel arról, mióta és miért is látom őket. Az otthoni példányokban az volt a legszebb, hogy soha, senki nem érdeklődött aziránt, látom-e őket; mondjuk az már mellékes tényező, hogy a családi házban a kutya se szólt hozzám, ha nem volt muszáj, így jóformán csak jártam-keltem a birtokon kedvemre. Talán azt se vették volna észre, ha egy nap nyomtalanul eltűntem volna; bár ezt a lehetőséget elszalajtottam már legutóbb is, és a következő minden bizonnyal csak az iskolaév vége felé fog megadódni, így talán fölöslegesen is töröm rajta a fejem.
Aztán az óra véget ér; a világ legunottabb arckifejezésével süllyesztem vissza a könyvem a táskámba és dobom mellé a pennám, amivel az egész óra alatt a margókra firkáltam. Ezt a fejezetet már hónapok óta emlékezetből fújtam, sőt, már kiegészíteni is volt időm egy könyvből, amit a feketepiacon szereztem be, ellentétben diáktársaimmal, akik elégedetlenül súgtak össze körülöttem, arról panaszkodva, hogy semmit sem értenek a tananyagból, sőt, még a lénynek a nevét sem tudják rendesen kimondani anélkül, hogy beletörne a nyelvük. Csupán egy halvány, rosszindulatú mosollyal konstatáltam az elégedetlenségüket, ahogy kiváltam a csoportból, hogy az egyik, közeli fának támaszkodva várjam ki, míg mindannyian elmennek a dolgukra. Ha az információim nem csaltak, a miénk volt az utolsó óra itt, ami kitűnő lehetőséget adott arra, hogy különösebb figyelemfelhívás és sietség nélkül maradhassak itt, mintha csak a mai beadandóról akarnék beszélgetni a legendás lények professzorunkkal. Mert pont nekem szükségem volt egy ilyen beszélgetésre... na persze.
- Sensei... - Mikor az utolsó diáktársam is eltűnik a kanyarban, ellököm magam a fától; igaz, azt még nem döntöttem el, mit fogok mondani és hogyan mondom majd azt, amit akarok, de minél hamarabb elkezdem, annél hamarabb túlesünk majd rajta, nem? Gondolom, ő is szívesebben menne a dolgára, minthogy velem csevegjen a semmiről... - Feltarthatom egy pillanatra? Érdeklődni szeretnék valamivel kapcsolatban.
Hát ez... kínosan hivatalosra sikeredett, Zhexian, tapsot neked! Talán menekülési lehetőségként adok hozzá egy suta mosolyt a szavaimhoz, ahogy zavartan a hajamba túrok, visszaöltve a szerény diák álarcát; végülis meg kell őt győznöm arról, hogy nem vagyok teljesen elbaszva és kitűnő segítője lehetnék, amennyiben megengedné, hogy az iskola thestraljaival foglalkozzak, ha már mindent tudtam róluk, amit az előző generációk varázslói felfedeztek. Meg hát tudtam bánni velük; ha nem tudnék, az otthoni példányok már rég vacsorát csináltak volna belőlem, aztán még arcon is köpték volna a vérbe fagyott testem. Micsoda víziók, kérem szépen! Azt hiszem, jobban kéne uralkodnom a képzelőerőmön...