Jól látható helyre tűzi a látogatói bilétát, majd úgy libben át az előcsarnokon, mintha csak az otthona lenne; céltudatosan, könnyedén kikerülve az embereket, akikből aztán mindenféle népség összeverődött itten. Messziről jött, fura alakok, vagy épp unalmas és szürke verebek, vagy épp sürgő-forgó egyének. Nem elsőnek jár itt, nem is sokadjára, mégis, itt legalább mindig lát valami újdonságot, olyat, amely tényleg leköti a figyelmét. Most épp az, ahogy egy doboz, amely egy hosszú taláros ember mellett pihen, nagyon mocorog és fura hangokkal tudatja a nagyvilággal, hogy mennyire nem akarja ő ezt az utazást. Szinte viszket a tenyere, hogy felpattintsa a doboz tetejét és szabadjára engedje, legyen az akármi, aztán végül lemond róla, tovább is sodorja a tömeg és az élet. Pedig, garantáltan lett volna futás és sikítás, nem is szívesen hagyja annyiban a dolgot, a dolga azonban amúgy is mást diktált. Szünet van, lehetne egy nagy réten, vagy egy kajáldában, azonban a szükség arra vitte, hogy most családját keresse, pontosabban apját. Eltájékozódni még csak-csak, de mostanság mégsem olyan könnyed ide-oda mozogni, mindig mindenki máshol vagy épp egy helyen tömörülnek, van elég gond idebent is, elég csak kicsit kinyitnia a fülét – elvégre, ki figyel rá -, és máris olyan szófoszlányokat hall, amiket nem az ő fülének szántak, de mégis, kész zene. Apró vigyor ül arcán, mire kissé kényelmesebb helyre ér, és szusszanni bír. A tábláig ellát, mi merre, de apjánál nem készpénz az, hogy ott is legyen, elvégre, több dolog is akad manapság, ki tudja, talán épp tárgyal, vagy házon kívül dolgozik. Vagy épp akármi. Egyedül meg idebent kószálni nem kíván, annyira nem ismeretes, van egy olyan kellemessége, hogy ezt a helyes annyira kerüli, amennyire csak lehet. Szem előtt, meg túl sok a jó, a hatóságok, szabályhozók sosem voltak a favoritjai. Egyszer pedzegették neki, hogy jöhetne ide dolgozni, könnyebb útja is lenne, de előbb ugrik fejest a tóba a poliphoz, mintsem magára vegye az akármelyik egyenruhát.
Apró fintorral néz körbe végül, fordul meg és szemel ki magának egy ifjonc ürgét, olyat, akiről úgy hiszi, nincs olyan magas pozícióban, hogy elhessegethetné egyhamar, könnyedén. Meg talán nem is annyira elfoglalt. Leküzdve a távot apró lépéseivel, közelebb kerülve hozzá, köhint, bár ebben a hangzavarban és a lift folyamatos csilingelése mellett ez semmit sem ér, így karjára fog és kivívja a figyelmet.
- Hé te.. figyelj, merre találom az apámat? Ethan Rayne, biztos ismered – ha nem, majd fogja. Addig örüljön, ameddig csak innen, mint valaki. - Tárgyal most, vagy merre van? Beszélnem kellene vele, hálás lesz, ha segítesz nekem – várakozó pillantás de követel, vigye oda, vagy hozza ide, neki mindegy. De nem tágít, ha már nem is fogja a karját, sajátjait mellkasa előtt fonja össze és kitartóan figyeli szerencsétlent, akire türelmetlen arroganciáját öntheti épp.

Neki fogalma sincs, mibe és mire gázol rá. Nemigen figyeli a híreket, ha elkap valakit, aki itt ismeretes és beszél neki, többnyire röhög, vagy elkönyveli, mennyire egy korrupt és személy hely ez. Nem az a színház, ahol a maskarások játszanak gyermeteg darabokat s még függöny is van, ó nem. Félre ne értse senki, tökéletes laikusként ért a politikához, nem mindig követi a napi eseményeket és inkább a nagy halakra kap rá, de az intrikákat, ármánykodás és ezeket érti. És érzi is. Manapság, bár ugyan most tényleg dolga is van, néha be-belátogat, apja örömére, aki talán azt hiszi, érdekli az ilyesmi munka, de ő inkább dicsekedni szeret más előtt azzal, hogy mit hallott és mik az állapotok. Most mégse pletyka kell vagy épp tényleges hír, amit még nem engedtek ki innen vagy amit nem is akarnak – ámbár, ha ilyenbe botlana, kétség kívül könyvelné el a napot több mint sikeresnek, és még a családot is elviselte. Nem, most csak egy engedély hever a táskájában, az, amellyel arra a rohadt hoppanálás vizsgára mehet majd, amely végre elszakítja a nyomorult korlátoktól és amit még mindig nem volt hajlandó aláírni, mert túl jó volt zsarolásnak. A rohadjon meg össze ragozása után talán majd ma, ha megleli, másképp kénytelen lesz megoldani nem legális úton, aminek aztán kártyavárszerűen leomolva mindent okoz majd. Szóval, először jöjjön a rosszabb és könnyebb út. Aztán másképp ott a hamis aláírás, a sikeres vizsga reménye és a szabadság, vagy kicsapják, apja megnyúzza és a többi aranyosság. Megrázza a fejét lágyan, bár ez inkább már csak akkor, amikor azt a szerencsétlent megleli. Szemöldöke magasabbra szökken, kis illegális tervei azonnal kisöprődnek a fejéből.
- Erről? - markolja meg azért is az anyagos kissé, majd le is húzza róla, mintha valami olcsó és okádék anyag lenne, pedig nem az, erre költöttek, nem úgy, mint a mellette elhaladó alakéra, akinek láthatóan a jobb ingre sem futja.- Nem vagy az, fiú, tényleg, de ha tovább vernyákolsz a szutykos ruhád miatt, kénytelen leszek szájpecket adni – mert hát tudja már, kivel meg hol beszéljen így. Karjait hanyagul ejti maga elé, majd karba, mellkasa előtt, és saját karján dobol, mintha türelmetlen lenne. Az is mondjuk. A szünetre más tervei vannak, ezt így most el akarja intézni, idebent apja talán nem annyira nyomja majd le, vagy épp siet és nem is nézi, mit firkál.
- Persze, mondd azt egyből, hogy a barátod is – forgatja meg a szemeit, mert nem érdekli a kettejük története, mennyire és hogyan ismeri. - Az engem nem érdekel, viszont téged fog, ha egyedül hagysz kóricálni ebben a cirkuszban. Szóval leszel szíves, és vezetsz oda, amerre ő lehet? - még negédes mosolyt is erőltet magára, bár tény, semmi szép nincs benne, ahogy kér.
- Viviana. Most hogy túl vagyunk ezen és tudsz aludni majd az éjjel azzal, hogy tudod a nevem, indulhatunk – őt nem érdekli, hogy mik a tervei, látszólagosan túl fiatal ahhoz, hogy valaki legyen, így hát, erre termett. Valakinek a valakije, segédje, senkije. Ő meg használja.

Ó, lassan dagadnak az erek a homlokán. Kövér vigyorral is nézhetné, de csak kékségeit mereszti rá, szinte már ártatlan módon. Vagyis a fenéket, nincs abban semmi, csak megbámulja, épp hogyan veszi a mély levegőt, hogyan nyomja le magában azt, hogy mondjuk pofán vágja. Tudja ő, dög módjára igenis tudja, hogy mit vált ki és mit hoz az, hogy így viselkedik, de ez csak játék, a fontos dolgokban más, de a fontos dolgok mindig kikerülök, szándékosan elrejtik előle vagy franc sem tudja, mindenki túl gyereknek kezeli és már rohadtul elege van ebből, mindjárt nagykorú, agyban rég felnőtt, csak a kislányképe és vicces magassága az, tuti. Bezzeg látásból ismer ő olyat alsóbb évfolyamban, aki magasabb, kecsesebb, még tényleg gyerek, de külsőre bármikor eladja magát nőnek, az élet meg rohadt kegyetlen, hogy őt egy ilyenbe zárja és megannyi előnyt elrejt előle. Persze, lehet ruhával és kencével előrébb jutni, de műanyag sem jó, akkor utána a valóság rosszabb, mint a letargia, ami akkor önt el, amikor elmúlik a szerelmi bájital hatása és kegyetlen ronda ember mellett ébredve éli ezt meg. Vagyis nem ő, csak egy rohadt hasonlat arra, hogy ez is itt csitrinek nézi, nagyszájúnak – ami igaz -, jól meg akarja majd mutatni, hogy ő mennyire férfi már és mennyire le akarja nyomni a porba. Nnnna. Akkor játszunk így.
- A csajok sírnak egy rongy után, ugye tudod? - még ha koszos lenne a keze, akkor mit tenne. Visítana? - Jaj edd meg az erélyes szövegedet, meg minden, még HA rokon is vagy. Tele a tököm a „kislány vagy” dumával, légyszi, légyszi, találj ki jobbat, mint a korom pesztrálása, ott a magasságom, a hajszínem, a seggem, vagy a kicsi mellem, de ez már annyira... Ajh – forgatja meg a szemeit. Komolyan unja. Toporzékolna legszívesebben, de akkor tényleg kislány lenne és nem, nem eteti azt a szörnyet, kell tanulni is mindig valamit, hát most talán a türelem lesz az, meg talán a szép beszéd, bár arról már úgy néz ki, lekésett. A rokon dolog valójában felkelti az érdeklődést, de túl gőgös arcot húzott ma hozzá és amúgy is menne már, csak a papír kell és kész. Nem kért nagyot.
Ellenben nagyon vigyorog. Arca nyitott könyv, amit ő pont elkerül mindig, igyekszik haragosságában is hűvösséget sugározni, jégkirálynőt, a srác viszont nem képes rá, tombol és morog, mindent mutat és túl könnyű célpont. Ő is hangulatember, csak nem jó színész, kér érte, hamar el fog esni, ha olyan helyre keveredik. De mit sajnál ő bárkit?
- Megadom a tiszteletet, akiknek meg kell. Örülsz? - ó normális emberek, persze. Már csak azt kéne hozzátennie, hogy ő pont nem az, akinek meg kell adnia, de akkor még tovább rikácsolna. Szemeit forgatja, már lassan sport lesz ebből, minek akarja kioktatni, totál felesleges, más szavából se tanul. Majd pont ő váltja meg.
- Azta! Megengeded? Várj kicsit, mindjárt elalélok az örömtől, Mr. Fontos – legyezi magát, mintha valóban zavarba lenne és rajongana, majd kezeit leejtve fújtat egyet, egy szőke tincs reppen meg a szélre, majd hullik vissza. Félre is tűri, majd indul meg ő is. Hát minek lép ekkorát? Ő nem képes. De az előbbiek után nem lepődik meg, ő sem andalogna fordított helyzetben, de azért mégis pofátlanság ekkorát lépni.
- Ne rohaaaanj.. - éri be, az ő apró léptei rohanás inkább, sietősek, és ő pedig mindig kényelmesen lépked, mintha az időt akarná magához idomítani, akármennyire irreális gondolat. Viszont, most akár hasznos is lehet az, ha hamar ott és hamar vége. Paradoxonok sora.
- Azért mert nem járok ide olyan sokat és sose figyeltem, merre mi. De, az lenne az alap, de én mindig igyekeztem kevés időt tölteni vele, amennyit csak muszáj volt. Van életem rajta kívül is, szóval igen, én vagyok az, aki szarik erre a helyre és nem fog azért idejönni, mert az apja itt dolgozik. Bocs, nem varázsolt el a Roxfort sem, ez se fog – von vállat hanyagul, kerül ki embert vagy engedi vállát koccanni, miközben halad előre.
- Örülj neki, hogy én zaklatlak, ez még kedves volt. Tudom, hogy kell tájékozódni, ez itt viszont egy rohadt labirintus, tele emberekkel. Mindenkinek megvan a fekete foltja. Ha nekem ez a hely az, akkor a világ máris boldog.