Az utóbbi hetekben minden nagyon nehéz volt számomra. Az órákat ugyan nem hagytam ki, hiszen fontosak számomra az eredmények és a tanulmányaim, de a fejemben csak az örökbefogadási papírok, a családomtól kapott levelek és a bizonytalanság lebegett. Senkinek nem mondtam el, de igaz, jól látható volt, hogy valami problémám van. Azelőtt mindig energikus és jókedvű lány voltam, aki pozitívan fogta fel a dolgokat, de most inkább egy kis csendes, sarokbanülőssé változtam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy hamar kilábalok ebből a katasztrófahelyzetből. Valahogyan erőt kell vennem magamon és elfelejteni a dolgot, most már úgysincs lehetőségem arra, hogy a nyár előtt személyes magyarázatot kapjak tőlük.
Azt hiszem ennek a lépésnek az első próbája az lesz, amikor majd a testvéreimnek elmagyarázom az érzéseimet. Így most ezért vagyok itt a klubhelyiségben, egy - egy pergamennel előttem az asztalon, és ugyan ahogy a pennám tintába mártom, az csak lecsöppen és pacát hagy a papíron, fogalmam sincs, hogyan kezdjem, pedig már vagy százszor átgondoltam. Összegyűröm, eldobom a szemetesbe, majd újrakezdem. Csak néhány sor kell, semmi több, erre képes leszek. Ennek ellenére, a következőket is, igen dühösen repítem le az asztalról.
Nem szeretem így magam. Ki vagyok? Ki lettem? Egyáltalán ki voltam? Annyi kérdés merült fel bennem, szinte aludni is alig tudok tőlük. Vajon az igazi szüleim mit dolgoztak? Hogyan éltek? Ha néhány apróságot tudnék róluk, legalább a nevüket, akkor már örülnék... azt hiszem. Leteszem a pennát és az asztalra borulok. Ma sem fog menni.