Hideg volt .
A szél hangosan süvített a hatalmas kovácsoltvas kapu rései között. A már kicsit rozsdás, lehellet tartotta levelek nyikorgása volt az egyetlen ami keresztül jutott a süvítésen, néha fájóan nagyot nyekeregve. De nem adták meg magukat. Pont úgy, ahogy ő sem a félelemnek, hogy mégsem lesz minden a régi. Dacosan kihúzta magát, igyekezve nem foglalkozni a ténnyel, hogy a ládát - amiben oly kevéske kis holmija tértágító bűbáj nélkül is elfért - amit maga után lebegtetett már harmadjára engedte el a varázslat.
Gyenge volt, fázott, és nagyon éhes volt. Tudta, hogy ha Yaxley itthon lesz, nem jut egyhamar a konyhába. Tudta, hogy magyarázatot kell majd adnia mindenre - hiszen egek, eltűnt hónapokra, talán évekre - és nagyon jónak kell lennie az indoknak, amiért egy szót se hallatott magáról, másképp gyorsan a nagy kapun kívül találná magát. Így hát benyomta a kaput, vékony kis karjai egészen megfeszültek, és szinte teljes testével neki kellett feszülnie, hogy megmoccanjon.
Kavarogtak a gondolatok a fejében, le volt döbbenve, mennyire elgyengült, mennyire nem tudja mit is kellene tennie, hogy a régi legyen. Egyáltalán lehet még ő a régi? A bejáró melletti sövénysor már rég nem volt gondozva. Bruno talán túl elfoglalt. Vagy Archie nem is várta tőle, hogy rendben tartson mindent. Nem tudta, nem akart több indokot keresni, mert a bejárati ajtó mint egy óriás szirt magasodott elé.
Félt.
Szinte remegett, ahogy lenyomta a kilincset, és belépett a sötét előtérbe. A gyertyák már lassan elégtek, félhomályba borítva mindent. Mégis emlékezett minden részletre, a festményre a lépcső tetején, a régi vázára a fal mellett, amit annyira utált, de Archie ragaszkodott hozzá, mert miért ne, a nagy csillárra a feje felett. A kis szőnyeg szakadásra, ami Bruno mindig elfelejtett megjavítani. A láda újra hangosan puffant, de már nem bánta. A konyha iránya se érdekelte többé, csak remélte, hogy ha itthon van, akkor a láda hangjára lesiet, és megnézi ki akar betörni. Ki akar hazatérni.
Tétova lépést tett a lépcső felé, majd még egyet, majd kettőt egy kicsit gyorsabban, amikor a lumos lágy fénye betöltötte a teret, és megjelent Ő. Széles vállai, nagy léptei, markáns vonásai. A halvány mosoly, amit nem is tudott, hogy képes-e rá még, újra az arcára költözött, ahogy egy utolsó lépés után halkan, kicsit rekedten, végre újra férjéhez szólt.
- A sövényre ráférne egy kis metszés. És ki kell dobnunk azt a vázát most már.  

Hideg volt .
Szorosan lehunytam a szemeimet és erősen masszíroztam az orrnyergemet, hogy a fejfájás ami mostanában kicsit többször rám tör gyorsabban szűnjön és amikor újfent megpillantottam az előttem heverő sakktáblát már egy fokkal elviselhetőbb volt, tehát  ittam is egy jó nagy kortyot a poharamból, amiből most így kifogyott a whisky de Bruno volt olyan kedves, hogy megbűvölte a poharat mikor idehozta nekem így most újból ott ragyogott benne az aranyszín folyadék. A fejemben hallottam Mayrose hangját ahogy kiokít arról, hogy mennyire nem tesz jót az ilyen mértékű fogyasztás és hogy ezzel mennyire nem leszek előrébb semmiben. Igaza volt. De pont leszartam, elvégre mit tudhatott Ő arról, hogy nekem milyen fájdalmaim vannak? Na ugye.
A tekintetem újfent a bábukra függesztettem és szomorúan konstatáltam, hogy megint ki fogok kapni. A mai napon hetedjére és olyan szánalmasan kevés lépésből, hogy ezt még egy szétszívott agyú hugrabugos is nevetségesnek találná.  
Sóhajtok. Úgy tűnik, hogy még mindig nem száz százalékosan vagyok Archibald Yaxley, talán csak egy gyenge hasonmása vagyok a régi önmagamnak. Ami talán nem is annyira baj, tekintetbe véve, hogy miket műveltem az elmúlt egy évben. Annyira megkérdőjelezhetetlenül indokoltnak tűnt minden egyes sárvérű elfogása, annyira közel volt már az a végső nagy győzelem – és akkor ott, azon a szokásosnál és fagyosabb decemberi estén, az a félvér boszorkány eltalált egy olyan átokkal, hogy úgy éreztem darabjaimra hasadok. Valami azonban mégis egyben tartott – bár ne tette volna. Még érzem a hideg követ, ahogy arccal előre találkozok vele, hallom az orrom reccsenését, ahogy megadja magát a kemény felületnek és látom magam előtt a porcelán bőrét, a fekete haját, a megvető tekintetét. Alecto.
- Bruno! - mordulok fel,a hogy a fülemet megüti ahogy valami nehéz landol valahol pár szobával arrébb a lakásban. Még mindig nehézkesen emelkedek fel a karosszékből, belebújok a mélyvörös köntösömbe - utóbbi időben elengedhetetlen ruhadarabom - és a botomra támaszkodva elindulok a hall irányába, jóval lassabban, mint ahogy azt akarom de még így is sokkalta gyorsabban, mint amire képes voltam hónapokkal ezelőtt.
Amikor hetekkel ezelőtt visszatértem úgy döntöttem teljesen felesleges az emeleti hálószobánkat használnom – lévén, hogy Alecto még mindig sehol és a járás miatt  is sokkal kézenfekvőbb, hogy a lépcsőzést mellőzhetem. A vendégszoba – ahol anno Mici kapott helyet, direkt a lehető legmesszebb a mi szobánktól, emlékszem mennyi vita keveredett ebből, amikor Alecto győzködni próbált, hogy rendezzük be az emeleten kettővel mellettünk levő szobát vendégszobának, sőt...rendezzük be Amycus szobájának. Na még mint nem. Jelenleg azonban pont kapóra jött, még akkor is, ha azt a kényelmetlen ágyat, - amit még Fletcherrel hozattam Romániából Amycusnak és valami olyan bűbáj volt rajta, hogy az ember nem tud rajta fél percnél tovább feküdni egy pózban -  el kellett vitetnem Brunoval, aki sérvet kapott az ágy súlyától és napokig képtelen volt fájdalmas nyögések nélkül mozogni a házban.  
- Ha még egyszer elejtesz valamit, te hasznavehetetlen kis rusnyaképű szörnyeteg, akkor Merlinre mondom … - ha nem lenne a bot, most  összeesnék. Még így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy képes leszek továbbra is megállni a lábaimon.
Mert ott áll. Soványabb, mint ahogy emlékeztem rá, sokkal gyengébb, mint az az Alecto aki minden alkalmat megragadott azért, hogy ha kell akár még fizikailag is bántalmazzon – egyszer hozzám vágott egy csészealjat, csak mert azt mondtam neki, hogy az egyik átoktörő boszorkány megjegyezte Amycusnak milyen jól áll a mélykék színű nyakkendő. Mintha én tehetnék róla, hogy a nőnek nem volt ízlése. ( Köztudott, hogy a méregzöld sokkal jobban passzol Micihez. )
Fogalmam sincs, hogy meddig állok és nézem szótlanul, de ahogy a vázát említi végre képes vagyok a tekintetem az említett tárgy irányába fordítani, majd vissza Alectora, sokkal gyorsabban, mint ahogy azt illene, mintha attól félnék – mert egyébként ez a hatalmas igazság – hogy mire egyet pislantok már eltűnik.
Megiszom a whiskyt. Majd amikor újra tele lesz a pohár, azt is kiiszom.
- A váza marad – továbbra is úgy figyelem, mint akit köteleznek arra, hogy csakis őt nézhesse – Rólad viszont ezt már nem állíthatom biztosan -  mert a harag, a düh, a csalódottság most egy durcás kamaszgyerekké varázsol, amin az elfogyasztott alkohol se segít. Vérig vagyok sértve. Válaszokat akarok, meg akarom szorítani a karjait erősen, hogy fájjon neki, meg akarom rázni,  azt akarom, hogy hebegjen egy sort, bocsánatot kérjen, azt mondja sajnálja. De közben szeretném megölelni, megcsókolni és megesketni arra, hogy soha többet nem teheti ezt velem – és talán Micivel sem.

Nem várt meleg fogadtatást.
A lépések lassú koppanása mellett volt egy idegen hang is, amit nem tudott hova tenni. Talán egy női cipő… bár ahhoz túl egyenetlen volt. Nem akart belegondolni, hogy Archie talán újra nősült. A régi iránti epekedés annyira elnyomott minden lehetséges negatív jövőképet - ami tulajdonképpen jelenkép már  - hogy nem volt hajlandó elismerni hogy ő eltűnt, elhagyott mindenkit, mert önző volt és nagyravágyó. Hogy elveszített mindenkit ugyanezen okokból .
Egy halk megkönnyebbül sóhajt szakad ki belőle, amint meglátja a botot. Nem új asszony… csak sérülés. Sérülés, ami vélhetőleg miatta is keletkezett. Nem tudta hova tenni az érzést, ami úrrá lett rajta, sosem érezte még. Vagy csak nem akarta érezni, nem akat, hogy tudatosuljon benne, bűntudata volt mindenért.
Tétova mozdulatot tett a kezével, mintha nyúlni akarna a férfi felé, de a hideg hang belé fojtott minden további mozdulatot. Csak a tétova lépések maradtak, csak azokkal közelített felé.
- Kirúgnád a saját feleséged, Yaxley? - Egy utolsó lépéssel már nem választja el őket semmi. Csak a vágható feszültség. Szeme a bot, a lába, kezei és arca között cikáznak, minden egyes részletet magába szívva. Kavarognak benne az érzelmek, kilökve a ragaszkodást, kilökve a bűntudatot. Keze újra tétován nyúl Archie boton pihenő keze felé, minden mozdulata tétova, minden mozdulata reménykedik a viszonzásban. Hiszen nem látta, hónapok ha nem évek óta. Kérdések ezrei lepik el elméjét, legszívesebben mindet feltenné, mindre választ remélve.
- Sajnálom Archie. - Keze még mindig a boton pihen, nem meri megmozdítani, fél az elutasítástól. A háttérben a láda tértágító bűbája megadja magát, kilökve magából mindent, szerte-szét szórva azt a kevéske holmit az előtérben. Úgy rezzen össze, mintha csak üldöznék, talán még az is van benne. Sóhajtva húzza el a kezét a férfi bőréről, hogy eltávolodva szedegetni kezdje a ruháit, és a kopott gyertyatartót.
- Maradhatnék éjszakára? - Nem néz rá, úgy kérdez. Nem mer ránézni. Akkor Archie leolvasná róla, hogy nincs minden rendben. És elküldené. Nincs ereje elhopponálni máshova.

Amíg nem töltöttem Antoninnál pár napot, addig egy kicsit sem zavart, hogy egyedül kell lennem ebben a hatalmas házban. Bruno nem zavart sok vizet, tökéletesen tudta, hogy csak akkor kell megjelennie ha hívom, egyébként meg pont nem érdekelt, hogy merre van. Azonban az, hogy egy kicsit, egy pár napra olyan emberekkel voltam körülvéve akik fontosak voltak, rádöbbentett arra, hogy mennyire nem voltam felkészülve az egyedüllétre. Még Mayrose folytonos dudorászása és piszkálódása is hiányzott – pedig nem mondhatnám, hogy különösebben jóban lettünk a félvér boszorkánnyal, de mégiscsak az életemet köszönhetem neki. Talán megkérhetném, hogy költözzön ide amíg teljesen fel nem épülök. Talán még bele is menne – és egészen addig élvezné, amíg meg nem látja, hogy Archibald Yaxley milyen ember valójában, amikor éppen nem nyögdécsel és hörög minden lélegzetvételnél, amikor már képes megfürödni minden segítség nélkül. Kötve hiszem, hogy kedvelné.
Ahogy a puffanás felé haladok a botom koppanásai visszhangot vernek a falakról, érzem magamon a festményekről rám néző halott rokonaim megvető tekintetét, hallom a sutyorgásukat és eszembe is jut, hogy Bruno még mindig nem tette el a nagyanyámról a képet – ami miatt kénytelen leszek megint megbüntetni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy még egyszer se képzeltem el milyen lesz amikor visszatér. Többféle forgatókönyvet kitaláltam az újbóli találkozásokra. Volt ahol egymással kiabáltunk, máshol szinte rögtön karjaimban tartottam – valljuk be utóbbi tűnik a legabszurdabbnak az összes közül. Jelen helyzetre viszont egyik se illik, nem tudnék vele kiabálni de arra is képtelen vagyok, hogy rokkant tempóban, de odarohanjak hozzá és megöleljem.
- Vicces, hogy mondod... eddig nem úgy tűnt, mintha lenne feleségem – semmi vicces nincs benne, a hangom is színtelen és még mindig úgy állok ott, mint akinek odaragasztották a lábát a parkettához. Valami nincs rendben, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. Egy percig se gondoltam, hogy valaha is száz százalékosan ismertem volna Alectot – talán az egyetlen ember aki elmondhatja ezt magáról az Mici – de ez a nő, aki most itt áll előttem, aki olyan picinek tűnik...nem a feleségem.
Követem a tekintetemmel a kezét, ahogy közelít a botot szorongató kezemhez és szinte lélegzetvisszafojtva várom, hogy mi is fog történni. Amint közelebb ér, már megcsapja az orromat a jellegzetes parfümillat, ami régen belengte az egész házat és amikor az ujjai a bőrömhöz érnek, akkor tudatosul bennem, hogy most tényleg itt van. Nem csak egy ittas álomkép, ami félholtan lebeg a szemeim előtt miközben egy fotelben tespedek a szobában. Alecto itt van, hús-vér valójában.
Az egész idilli pillanatot a bőröndje töri meg, ahogy szinte kiokádja magából a nő holmijait. Én azonban még annyira le vagyok ragadva a ténynél, hogy nem csak képzelődök, hogy nem is tulajdonítok különösebb jelentőséget az esetnek. Utánanyúlnék, ahogy elindul a cuccai felé de az utolsó pillanatban meggondolom magam – attól, hogy visszatért még koránt sincs minden úgy, mint régen.
- Azt csinálsz amit akarsz, Alecto – horkanok fel a kérdésén – Mindig is azt csináltad, talán ehhez az egy dologhoz értesz – egy ideig még figyelem, ahogy szedegeti a ruháit mielőtt Brunot hívnám – Hasznosítsd magad, szedd össze a holmikat és vidd fel Alecto cuccait a szobájába – cseppet sem kedves hangnemben utasítom a manót, akinek az arcán valószínűleg ugyanaz a döbbenet ül, mint az enyémen de ő legalább képes megmozdulni és már ott is terem a nő mellett.
- Alecto te meg hagyd ezt rá, azért van a manó, hogy ezt megcsinálja – felsóhajtok – Egyáltalán miért térdepelsz ott és miért nem használod a pálcád? - megrázom a fejem és elindulok az ebédlő irányába – Éppen most akartam vacsorázni, gondolom te is éhes vagy. Csatlakozol vagy inkább tovább szedegeted a cuccaid, mint egy mugli?

Szavai vágtak.
De jogos volt minden betű, minden vessző, minden megvető horkantás. Tényleg elhagyta Tulajdonképpen azt se kérhette, hogy maradjon hűséges mert ugyan kihez lenne hűséges? És még meg is sérült. marcangolja a lelkiismerete, holott nem is tudta, hogy az eddig létezik. Hát ilyen újra látni… fájdalmas. Boldog egymás karjaiba vetülés és szenvedélyes szeretkezés helyett lélektépő,és hideg, mintha csak idegenek lennének.
- Azt hittem… azt hittem ez más lesz. - A szavak csak véletlenül csúsznak ki a száján, pont mielőtt a láda megadja magát, és kiokád mindent magából. A rémület, és talán a jéghideg távolságtartás is az oka, hogy olyan hirtelen és könnyedén fordítja figyelmét el Archieról.
Tényleg úgy térdel mellette mint valami mugli. Mostanába sokszor érzi magát muglinak. Mocskosnak. Alábbvalónak. Kevesebbnek.
- Egy darabig értettem ahhoz is, hogyan tegyelek boldoggá.- Egy pillanatra visszatér az erő a hangjába, az ív, ami már oly régóta hiányzott belőle, egész addig míg Bruno meg nem jelenik mellette és ki nem veszi a kezéből a holmikat, és kezdi el varázslattal az eredeti, házban lévő helyükre pakolgatni őket. - Köszönöm Bruno. - Mormog az orra alatt, talán jobban becsüli ezeket a kis lényeket, mióta megismerte hiányukat. Leporolja magát, miután felállt  - megjegyzés önmagának, Bruno elhanyagolta a takarítást, ezt javítani kell. - és Archie mellé lép. Bátrabban, egyenesebben mint eddig. Elvégre marasztalta. Lekezelően de marasztalta.
- Csatlakozom. Amennyiben ehető ételt raksz elém és tovább fejlesztetted a tudásod, mint az égetett tojásrántotta. - Újra ott az a bizonyos fennhang, az az Alectoság a hangjában, újra találja meg. Öt perc kell mellette, és újra megleli önmagát. Mintha csak tegnap ment volna el.
Az étkező ismerős, éppen hideg kandallója felett az esküvői festmény fiatal, szinte gyermek szereplői boldogan vigyorognak egymásra. Nem volt normális esküvő, nem volt az igazi, de az övéké volt. Még jel nélkül, még minden baj nélkül, félelem nélkül. Jövő nélkül. - Nem szedted le. - Egy pillanatra megáll a festmény előtt. Sokkal másabb volt. Sokkal keményebb. Ijesztőbb. Tekintélyt parancsolóbb… És most… - Nem működik a pálcám, Archie.