A Moodyt mindenki ismeri, senki sem szereti - mit lehet szeretni a törvény ismerőjén, mit lehet kedvelni a betartatóján? A távozó hátának látványát, legfeljebb. A Moody természeti jelenség, mint a földcsuszamlás, vetélés, adóellenőrök, tenni nem lehet elene, kikerülni sem igazán, megtörténik az emberrel és kellemetlen emléke marad. A Moody A Crouch ölebe, undorító leszármazása és korcs teremtménye, egy aljas szarzsák, nyilván aludni meg enni sem szokott, csak azért létezik, hogy elvegye a kedvünket az élettől is. A Moody talán létezik, talán nem, talán van mögötte - benne - egy személyiség, vérszomj, hús, függőleges gondolatok kusza halmaza, de a Próféta teremtette mumusnak az ellenségei számára, a Minisztérium tökéletesítette, a társadalom pedig elfogadja az ajándékot, nekünk is van tömeggyilkosunk, a miénk legális.
Alastor Moody maga is unszimpatikus, de közel sem annyira, mint A Moody, ritka szabadságain kedveli Nietzsche, Lenin és Fukuyama munkásságát, a túlárazott alkoholt, úri sportokat. A muglik kultúráját, repülőit, a polgárpukkasztást - ha nem lenne A Moody, sem hívnák meg többé megfelelő társaságba - és több nyelven beszél, mint a hozzá hasonlóknak illene. Fegyvereket gyűjt minden nemből, szeretőket a pletyka szerint csak az egyikből, és lankadatlanul éber. Nyilván ha létezik az a ház New Orleansban, amelyet a Felkelő Nap Házának neveznek, bérelt szobája van benne. Visszaeső szóvicc-bűnöző, bevetések után azonnal nyilatkozik - mióta tudja, hogy vele kapcsolatban az egyetlen pozitív tulajdonság az ilyenkor mindig vérrel borított, de sármos hasfala, ezt talárban teszi - és nem fogad postát senkitől. Kollégáit rendszeresen vizsgáztatja a váratlan pillanatokban, ezzel állandó munkát biztosít a Mungó gyógyítói és az osztálya bürokráciával foglalkozó részlege számára is. A jótét lélek.
Család
Moodyék éltek, léteztek úgy hatszáz évig, aztán meghaltak. Azaz, valami rosszabb dolog történt velük, mintha végigfreccsentek volna néhány rokonukhoz hasonlóan a drága lambérián: utolsó ismert tagjuk véráruló lett, és társadalmi osztálya ellen fordult. Ezért önmagában megérdemelné, hogy különös kegyetlenség áldozata legyen, de édesapja - a kiváló auror, a balesetben elhunyt(?) - emléke még nem engedi, hogy sóval szórjuk a családi kripta helyét is, Moodyék ha nem is megkerülhetetlenek, de nem koptak ki a kárpitokról. Eredetileg sem kifejezetten voltak éke, alig néhány szabadalom kötődik a nevükhöz, talán pár szerencsés házasság, de semmi olyasmi, amit most nagyon szánni lehetne. Vagyonuk nem számottevő, bár azt rebesgetik, aki ennyit gyilkol, bizonyára jól keres, de őseik néhány birtokon, föld és erdőterületen kívül nem sok mindent hagytak rájuk - az Azkaban szigete eredetileg hozzájuk tartozott, de rég eladták a Minisztériumnak. Mostanában sokan kívánják, hogy foglalja el jogos örökségét a cellák legmélyén. Mrs. Moody - az utolsó ezen a néven, vélhetően - nemrég bekövetkezett hirtelen, és valakinek biztosan tragikus halála óta elmaradnak még a maradék ismerősök is, és valami átoknak köszönhetően mintha elfelejtette volna mindenki, hol éltek Moodyék.. Címerük bátran leköphető, már csak könyvekben látható, jelmondatuk nem is volt - Moodyékba bele lehet rúgni, ha valakinek túl sok a szabadideje, de őszintén, ez a legkisebb probléma velük.
Lojalitás
Rend/Minisztérium
Képesség:
-
Csoport:
Aurorok
Élettörténet
Veled beszélni olyasmi volna, mint álmos vasárnap délutáni elfoglaltságként a félszoba-konyha recsegős parkettájára közértből hozott vérrel pentagramot rajzolni, és ebéd után, de még a kávé előtt megidézni a sátánt: végtelenül természetes, az ember természetétől el nem ütő világvége, szinte családtag, második keresztnevünk, amit ugyan ritkán használunk, ünnepkor ebből eszünk, de azért velünk van elvonatkoztathatatlan. Egy utolsó szar alak vagyok, és te mégis kanalaztál belőlem, neked ez is megfelelt. Ez valamelyikünkről elmond valamit, de őszintén szólva a legkomolyabban leszarom, mert auror vagyok, és nem kell megértenem az emberek működését, sőt, szinte tilos - ezt nem mások mondták, ezt nem törvénykönyveink írják, a fonákjuk súgja oda az első gyilkosságon túl, az első elvesztett testnél. Megbaszhatod az emberismereted, Moody. Megbaszhatod, és nem jutsz vele sehová.
De veled beszélni nem nosztalgia dolga: nem egyszerű emlékezés gyönyörű instafilteres koraestékre vízpartokon nyáron, nem merengés az eltűnő fiatalság után - amely egyébként is mindenki számára szürreális, aki rám néz még, nincs igazi mélysége - vonatkozásodban nem minden tökéletes, sőt, el sem nehezül az emléked a minden rossz mozdulatot kijavító ábrándozástól, nem leszel egyszerűbb, nagyobb szent sem, sőt, egészünket nézve menteden hiába tűnök sokkal szarabb embernek, egy köcsögnek olykor, nem változol istenalakká a bűntudattól, azaz, nem ettől változol azzá - azt megteszik pillanataid, utólag megértett félmondataid, felemelni nem az fog, amit észrevettem, hanem amit éppen nem. Megidézni a sátánt olyan volna, mint levegőt venni, és abban igazán jó vagyok, hogy semmit ne tegyek, csak lélegezzek, létezzek, parancsokat kövessek, és alkalomadtán áldozati tőrrel gyertyát gyújtsak - nyilván, ahogy nincs számomra az idő múlásának siratható eleme, nem érezhetem más dolgok esszenciáját sem igazán, a generációm mindig ironikus és önironikus marad, mert ebben a pillanatban is áll a hátam mögött egy indexes ujságíró, aki röhög a nagy szavaimon, azokat el kell rontanom, ahogy neked is, nekünk mind. Hogy Dumbledore mi a faszt képzel, ötletem sincs, de Dumbledore hajlamos azokra a dolgokra, amelyekre épeszűek nem, és végül kiderül, hogy a jóra fogadott. Dumbledore talán gyerekkorunk kurva nagy varázslója, aki azt mondja, a kezemet figyelje, mert csalok, és mikor nekem mondja, elhiszem, soha máskor nem sikerülne neki a trükk. Ha mögötte állok, nem több egy elbizakodott vénembernél, akit megtörtek az évek és a bűntudat, ha Crouch előtt, én vagyok az. Én vagyok a bizakodó öreg, aki görbén térdel, és bánja mindazt, amit megtett és amit nem.
A sátán sem a lelkünkért érkezik vasárnap délután kettő óra tizenhét perckor a garzonba, értetlenségét pedig főleg az okozza, hogy mi azt kicsit csorba bögrében akarjuk átadni az időjárásról való panaszkodás felett, ő elfogadja, ő a sátán, nem kell udvariasan visszautasítania, önmaga lehet, ha éppen meg is testesít mindent, ami nehéz, az emberi szem számára félelmet keltő, és hiába szólnak legendák almáról, bukásról és hatalomról, azért mi nagyon jól tudjuk, ki ül a kanapéra le a maga természtességében, és ő is tudja, hogy mint minden, számunkra illogikus, szenvedéssel és véget nem érő agonizálással járó esemény, tőlünk elválaszthatatlan. Apám nagyon jól tudta ezt sok más jelenséggel ellentétben - például hogy meneküljön meg anyám állandó őrjöngő ostobasága elől, mert láthatóan ebben az alkohol nem volt elégséges - és mikor felakasztotta magát, pontot is tett az ügy végére. Felakasztotta a macskát is, és azt hiszem, anyám életében először jött rá az összefüggésre: egyedül meghalni szar dolog, és ő nem akart a halálban is egyedül lenni úgy, mint az életében. Persze ez a ragyogó hasonlat annyival jobb volna, ha nem csak megrendezi az egészet, és erre nem jövök rá, de történetnek nem utolsó. Úgy tudott meghalni, ahogy élt. Eljátszotta az egészet.
Nem azért öltem meg, mert elegem lett - de ez is jó magyarázat volna, ismerve őt fel is mentenének. Az emberi természetet nem lehet tisztán tartani a benyomásoktól, és nem lehet elvonatkoztatni önmaga esszenciájától - Fukuyama szerint mi vagyunk az utolsó ember, ez pedig a civilizáció vége. Én vagyok az utolsó ember: azért öltem meg, mert örömet okozott, hogy tévedett nem csak velem kapcsolatban, hanem az elemi humánumot illetően is, mikor azt ismételgette, hogy a család szent, az anyák még szentebbek, a szeretet a legszentebb. Én vagyok az utolsó ember, mert kitéptem a gyökereimet, embertelenül tönkretettem azokat, és természetesen nem érdekelt egy pillanatig sem, mi hal vele: a család, a vérség, a gondoskodás, a társadalom. Én vagyok az utolsó ember, mert az utolsó emberséget sem tiszteltem, mikor megfolytottam. Kézzel, igen. Ez a civilizáció vége: nem az időé, csak az eszményé. Fukuyama szerint győzött a demokrácia, minden jók legjobbika, és nincs hová fejlődnünk, zárva hát az ajtók felfelé és lefelé. Innen már nem vezet ki út, a sátán már csak egy kávét kér.
Téged szólítani is olyan, mint latinul térdelve, sajgó térdkaláccsal felolvasni visszafelé: minden bizonnyal szólnak ellenérvek, tapasztalatok ellened, de én egy köcsög vagyok, ezért hát következésképpen magamhoz is az vagyok - és meghívlak egy kávéra a világ vége előtt.
Kezdőlap
Veled beszélni olyasmi volna, mint álmos vasárnap délutáni elfoglaltságként a félszoba-konyha recsegős parkettájára közértből hozott vérrel pentagramot rajzolni, és ebéd után, de még a kávé előtt megidézni a sátánt: végtelenül természetes, az ember természetétől el nem ütő világvége, szinte családtag, második keresztnevünk, amit ugyan ritkán használunk, ünnepkor ebből eszünk, de azért velünk van elvonatkoztathatatlan. Egy utolsó szar alak vagyok, és te mégis kanalaztál belőlem, neked ez is megfelelt. Ez valamelyikünkről elmond valamit, de őszintén szólva a legkomolyabban leszarom, mert auror vagyok, és nem kell megértenem az emberek működését, sőt, szinte tilos - ezt nem mások mondták, ezt nem törvénykönyveink írják, a fonákjuk súgja oda az első gyilkosságon túl, az első elvesztett testnél. Megbaszhatod az emberismereted, Moody. Megbaszhatod, és nem jutsz vele sehová.
