Eris & Alastair - The shadows have enlightened us

Eris & Alastair

Sometimes I pretend to be normal, but it gets boring. So I go back to being me.

Milyen unalmasak ezek a szabadnapok. Kiváltképp akkor, ha a családból szinte nem tartózkodik itthon, akivel megoszthatnád sötétebbnél sötétebb gondolataidat. Így hát nem maradt más, mint az étkezőben való poshadás.
Bárcsak üzennének a munkahelyemről, hogy mégis akadna feladat számomra, vagy esetleg egy ennél is fontosabb küldetésre küldenének. Azonban már egy órája mást se hallok csak a szomszédos szobában álló antik órának az ütemes tiktakolását.
Unottan dobom le az étkezőasztalra a következő fadarabot, amelyet eddig a vadászkésemmel hegyezgettem. Már egy tucat hever belőlük, de ha az ember biztosra akar menni, akkor nem árt, ha akad belőlük tartalék.
Anya rengeteget panaszkodik mostanában a kertben felbukkanó gnómokra, amiket a humanitárius varázslók csupán kihajítanak az udvarukról, azonban én még az írmagjukat is ki akarom irtani innen. Gusztustalan, alsóbbrendű teremtmények, amik nem érdemlik meg az életet. Még csak hasznosítani sem lehet őket, csak kárt tesznek anyám díjnyertes virágaiban, amiket oly’ büszkén mutogat a vendégeinknek. Elvégre, hiába vagyunk olyan vérszomjasak, szeretünk a látszatra adni, és megcáfolni ezt az aljas rágalmat.
Egy újabb, eddig még faragatlan botért nyúlok, s megkezdem annak a megmunkálását, amikor végre lépteket hallok a házban. Csupán egy pillanatra hagyom abba a kéreg lehántását, amíg ráismerek a testvérem lépteire. Hiszen jellegzetesen lépkedek, s olyan cipőket hord, amelyeknek a kopogását messziről megismerem.
Visszatérek hát az újdonsült elfoglaltságomhoz, és amíg arra várok, hogy Eris megtaláljon, azon merengek, miként szúrjam karóra ezeket az átkozott gnómokat.
− Á, testvér! Öröm újra látni – fordulok az ajtó irányába, amikor Eris végre méltóztatik felbukkanni. – Sokáig tartott, hogy megtalálj. Mondd csak, miért járkáltál ennyit?
Tekintetemben kíváncsiság tükröződik, ahogy leteszem a kést és a botot, és a húgom felé fordulok. Fel sem tűnt a délelőtt folyamán, mikor tűnt el, vagy hogy itthon volt-e egyáltalán, de nem röstellem érzékeltetni vele a hiányát, hiszen már szörnyen unatkoztam.

Oh, brother...

717 SZÓ // @Alastair Scabior

A bejárati ajtót csak úgy kivágom, és sebes léptekkel veszem a másodikra vezető lépcsőfokok egymásutánját. Még a távolból hallom elhalni édesanyám hangját, amint óvatosságra int, hogy viselkedjek nőiesebben, különben sohasem házasodok meg… Ahogy pedig be, úgy ki is a fülemen, mintha csak meg se hallottam volna. Soha nem érdekelt a házasság, szinte biztos vagyok benne, hogy ha meg is történne, akkor az egyértelműen politikai jellegű lenne. Akkor pedig olyan mindegy, hogy hogyan is viselkedem. Ha akarja, ha nem, akkor is el fog venni. Én meg ha akarom, ha nem, hozzá fogok menni. Esetleg lehúzok mellette pár évet, majd megmérgezem, meggyászolom és boldog özvegyként élem le a hátralévő életemet. Esetleg még egy gyerek is belefér. Bár nem vagyok benne olyan biztos, hogy annyira vágyom rá, egyszerűen csak nem tudom kiűzni a fejemből édesanyám folytonos traktálását a családalapítás fontosságáról. Szinte már egy tudatalatti hipnotizáció… Ha nem tudom, hogy a kertészkedés az egyetlen hobbija, esküszöm, hogy azt feltételezném, hogy medimágus, aki a pszichés módosítási lehetőségek fejlesztésén dolgozik. Mindenesetre, ahogy egyelőre emiatt még nem kell aggódnom, úgy teljesen el is engedem a gondolatot. Helyette arra koncentrálok, hogy megtaláljam a bátyámat. Ma szabadnapos, tehát mindenképpen itthon kell lennie. Először azt hittem, hogy a szobájában van, ezért is jöttem az emeletre. Ahogy viszont nem találtam senkit ott, amikor felrohantam, rögtön a pince felé vettem az irányt. Alis erőssége a színjáték, a legkedvesebb, legaranyosabb embert játssza el, viszont semmi türelme a manókhoz. Nekem se, teljesen megértem őt. A kis korcsok folyton láb alatt vannak, és sokszor még a munkájukat sem végzik tökéletesen. Csak természetes, hogy időről időre emlékeztetni kell őket arra, hogy hol is van a helyük pontosan, és mit is kellene csinálniuk. Amíg viszont én ezt rögtön, ott helyben elintézem, addig Alis szereti a pincében kínozni őket. Elismerem, van egy hangulata, és ha tudják, hogy a pincébe visszük őket, a rettegés lesz úrrá rajtuk, amit egyértelműen élvezet nézni. Szóval tényleg nem tudom érte okolni, sőt. Feltételezem, hogy ha nem a szobájában, akkor a pincében kell lennie. Más jobb elfoglaltságot nem is tudok elképzelni szabadidős tevékenységként. Viszont határozottan dühös kezdek lenni, ahogy azt a helyiséget is üresen találom. Hát hol a fenében mászkál?!
- Alis! - Két kézzel lököm be az étkező ajtaját, és türelmetlenül szusszantva egyet dobom le magamat a vele szemben lévő székre. - Tudom, nekem is hiányoztál. Igen csak kevés épeszűvel lehet manapság találkozni… - Drámaian felsóhajtok, miközben egy tincset tűrök a fülem mögé. Nincs jó kedvem, pont elegem van azon beképzelt aranyvérűekből, akik azt hiszik, hogy többek nálunk, csak azért, mert nekik több pénzük van… Közben meg igazából ők a társadalmunk szégyene, hiszen mocskos sárvérűekkel cseverésznek lépten-nyomon.
- Hallottam… Pletykákat. Tudod, a szalonokban igen csak szeretnek beszélgetni. El kell ismernem, igaza volt édesanyánknak, amikor azt tanácsolta, hogy járjak el - megrántom a vállaimat, az asztal alatt pedig lerúgom a lábamról a magassarkú cipőmet. Pont eleget volt ma már rajtam, és amúgy sem futásra tervezték. - Nem tudom, te mennyit hallottál az Avery család körüli botrányból, de új információk ütötték meg a fülemet. Mármint azon kívül, hogy a Nagyúr a szárnyai alá vette. Az elég egyértelmű volt, miután a családja ilyen dicső halált halt - felsóhajtok, nem szeretek ennyit beszélni, de jó, ha a bátyám is tudja, hogy pontosan mik történnek a társadalmunkban. A friss információk pedig a leggyorsabban mindig a nők között terjednek. - Igazság szerint elég jóban vagyunk Anathemával, egész aranyos lány. Jól nevelt, és megérti, hogy pontosan miként is kellene működnie a társadalmunknak. Arra gondoltam, hogy megpróbálok beszélni vele. Egyszerűen nem bírom nézni, ahogy egy ilyen nagy család ilyen szégyent éljen meg. Nem ezt érdemlik… - Anathema helyében én már vérbosszút esküdtem volna, és egyesével vadásznám le azokat, akik csak egy ujjal is hozzá mertek érni a családomhoz. Ha kellen, az egész világot porig égetném. Őt persze nem így nevelték, belőle finom úrihölgy lett, és ez nem bántás. Természetesen becsülendő ő, néha egy kicsit irigy is vagyok. Talán, ha én is egy ilyen nagy nevű család tagjaként jöttem volna a világra, akkor nem kellett volna mindenféle ócsárlás közepette felnőnöm. Ami viszont megtörtént, az megtörtént. Hálás vagyok a családomért, és büszke rá, hogy ilyen erős nővé nőttem fel. Azoknak meg nem félek segíteni, akik nem túlélésre születtek. Nem tehetnek róla, de még fejlődhetnek. Én pedig kész vagyok kiállni az olyan igazságtalanság ellen, mint ami az Avery családdal is történt.

Eris & Alastair

Sometimes I pretend to be normal, but it gets boring. So I go back to being me.

A lábaimat az asztalra helyezem, s hátradőlök a székemben, miközben folytatom a karók hegyezgetését. Ugyan egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, amikor eljutnak hozzám is a kintről beszűrődő zajok, azonban mindezek nem izgatnak annyira, hogy utána is járjak a hangforrásnak. Meg aztán, tisztában vagyok vele, hogy valamelyik családtagom – vélhetően a húgom – közlekedik ilyen lármásan.
− Húgom, biztos vagyok benne, hogy akármi is történt, nem az ajtónak kell látnia a kárát. Eredeti mahagóni, tűz elleni festőréteggel. Egy vagyonba került – pillantok fel, és bökök a kezemben tartott fakaróval először a testvéremre, majd az ajtóra, miközben egy szórakozott mosoly játszadozik az arcomon. Ezzel pedig vissza is fordulok korábbi tevékenységemhez, hiszen ezek a karók nem faragják ki magukat, és nem állnak bele a gnómok koponyájába, ha én nem segítek rá egy kicsit.
− Azt viszont nem vitatom, hogy az épeszűség igencsak ritka tulajdonság a generációnkban, s attól tartok, az évek során egyre több hülyével sodor majd össze bennünket a sors. – Abszolút átéreztem a fájdalmát, hiszen én minden áldott nap olyan emberekkel voltam körülvéve, akiket teljes szívemből megvetettem, s eleven hajítottam volna máglyára az összes vérárulót és korcsot, akik beszennyezték csodálatos világunkat. Milyen kár, hogy csak kevesen értettek egyet az eszméinkkel!
Csendesen hümmögve hallgatom, ahogy belekezd a mesélésbe, miközben egy újabb karóval végzek, és dobom a többi közé az asztalra. Már egészen jól begyakoroltam ezt a mozdulatsort, így automatikusan nyúlok egy újabb bot után, miközben szólásra nyitom a számat.
− Tisztában vagyok vele, Eris. Nem hiába járok minden hétvégén elit klubokba. – Hiszen anyánk javaslatára nekem ott kell kapcsolatokat építenem, és informálódnom arról, hogy ki melyik oldalra szeretne állni. Borzasztóan unalmasak az ilyen összejövetelek, amikor egy csapat férfi iszogat egy bárban, de nem történik semmi izgalom. Ha én szervezném ezeket a találkozókat, akkor az egyik kedvenc hobbimat űznénk: a vadászatot. Sokan azonban megijednének magától a hajszától, vagy pedig az űzött vad okozna számukra sokkoló pillanatokat.
A koppanás után lepillantok az asztal alá. Képtelen vagyok elrejteni a mosolyomat, hiszen mindig is abban a hitben voltam, hogy Eris rajong az ilyen női holmikért. Vagy legalább is szeret tetszelegni ilyenekben más férfiak előtt.
− Hallottam ezt-azt. A Minisztériumban rengeteg pletykafészek dolgozik, s ebből adódóan sajnos azt se lehet tudni, hogy végül melyik verzió a valós – vonom meg a vállamat, miközben az ölembe hullik a forgács. A késsel olyan könnyedén hasítok le darabokat a fadarabról, mintha valódi húsba vágnék.
Az új információk kapcsán viszont leveszem a lábaimat az asztalról, a kést és a karót pedig az asztalra helyezem, hogy aztán érdeklődően előredőlhessek.
− A Nagyúr a szárnyai alá vett egy olyan lányt? – vonom fel a szemöldökömet. Igyekszem elnyomni a hangomba keveredő irigységet. Mégis mit tett az a lány, hogy ilyen kegyben részesült? Az égadtavilágon semmit. Bosszúsan felszusszantok, de ennél jobban nem adok hangot a nem tetszésemnek.
− „Aranyos” lányokkal nem fogunk világokat hódítani, és megváltoztatni az emberek mentalitását. Ezt jegyezd meg, Eris – lengetem meg ismét a vadászkést, mielőtt izomból az asztallapba szúrnám. – Nem számít a jólneveltség, ha háborúra kerül sor, elsők közt fog menekülni, mert nem tanították meg harcolni.
Vajon ténylegesen érti az a lány, hogy miként kellene működnie a világunknak? Hajlandó is lenne küzdeni ezekért az eszmékért, vagy csak elméletben szeretné támogatni a mozgalmunkat? Nem ismerem igazán, de apám neveltetéséből kifolyólag úgy vélem, hogy minden nő, aki nem tartozik a családomhoz, gyenge és esetlen. Csupán díszek egy férfi oldalán. Nincs más feladatuk az életben, mint az urukat szolgálni, és a családot bővíteni.
− És mit szeretnél? Idehozni, és kitanítani arra, hogy miként arasson győzelmet az ellenfelei felett? Buzdítani akarod a bosszúra úgy, hogy azt sem tudod, ha eljön-e számára az idő, akkor képes lenne kimondani az átkot? – szegezem neki a kérdéseket, míg a hangom olyan élesen cseng, mint a penge, amelyet kirántok az asztalból. A markolatot megragadva forgatom a kést, miközben a fejemet csóválom.
− Ha ennyire segíteni szeretnél rajta és a családján, elsősorban azt javaslom, hogy ismerd meg teljesen, teszteld a határait, és méltónak találod arra, hogy segítséget nyújts neki, akkor áldásom rád. A helyedben viszont kikérném a szüleink tanácsát is. – Nem értem mégis honnan tört felszínre ez a humanitárius viselkedésforma a húgomnál, hiszen engem éppen annyira érdekel más családok sorsa, amennyire muszáj. Természetesen, vérlázító, ami az Avery-kkel történt, azonban közvetetten nincs kapcsolatom velük, így az sem érdekelne, ha kikerülnének az aranyvérű jegyzékből. Így legalább a helyükre emelkedhetnénk.

Oh, brother...

717 SZÓ // @Alastair Scabior

- Nem mintha egy reparo nem oldaná meg a problémát azonnal... - forgatom meg a szemeimet. Egy pillanatra kizökkent, de a puffogásomnak nem fog határt szabni. - - Amúgy mióta hobbid a karó faragás? Kit tervezel megölni? - Legjobb tudomásom szerint egy vámpír sincs, aki ellene lenne a nézeteinknek, vagy éppen a családunk ellen fordult volna. Bár igen csak érdekel a dolog, a következő szavai könnyedén elterelik a figyelmemet. A dühöm, amiről éppen csak el sikerült terelnie a figyelmemet, lassacskán visszaveszi a hatalmat a hangulatom felett. Tényleg nem bírom az idióta embereket...
- Mit mosolyogsz? Próbálnád ki milyen magassarkúban futkorászni egész nap! - Ugyan kekeckedő a hangom, de az én arcomra is egy apró mosoly kúszik. Igazság szerint imádom a magassarkú cipőket, a csillogó ékszereket, és a csinos ruhákat. Mindent, amivel kiemelhetem női bájaimat. Viszont most otthon vagyok. Itt nincs senki, akit el kéne csábítanom, vagy éppen meg kéne győznöm finom nőiességemről. - Azok az emberek nem megbízhatóak! Ha kérdésed van, keress meg engem. A legtöbb pletykával tisztában vagyok. - Enyhén megrántom a vállaimat. Még ha nem is én vagyok a legnagyobb pletykafészek, még mindig sokkal megbízhatóbb vagyok, mint azok a mocskok a Minisztériumban. - Igen, az Avery család töretlen hűségének köszönhetően. - Meg tudom érteni a felháborodását. Igazság szerint egy kicsit még én is irigy vagyok. Elképesztő megtiszteltetés, hogy a Sötét Nagyúr saját maga biztosította őt a biztonságáról és támogatottságáról...
- Az biztos, de nem lehet mindenki harcos. Vannak olyanok, akiket a felszínen kell látszatként fenntartani. - Bár nem tetszik a hozzáállása, részben, mert ő abszolút nem ért az ilyenekhez, nem érdeklik más emberek, másrészt, meg mert én kedvelem Anát, és abszolút nem tetszik a hozzáállása... Viszont nem tudom megvétózni a szavait, ezért sem védem a lányt túl vehemensen. Akármennyire kedvelem őt, amíg nem bizonyítja, hogy értékes tagja lehet a társadalmunknak, addig látom és értem is, hogy miért kritizálhatják ezt a döntést.
- Ahogy mondtad. Azt a tervezem, hogy felmérem, mire képes, hogy meddig is hajlandó elmenni. Ha tényleg elszánt, akkor még a hasznunkra is lehet az elkövetkezendő harcok folyamán. - Határozottan felelek a bátyám szavaira, bár nem teljesen igaz, amit mondok. Őszintén szólva, én magam is kételkedem benne, hogy Anathema alkalmas lenne a harcra, ő ehhez túl ártatlan... Az viszont semmiképpen sem árthat, ha legalább megtanulja megvédeni magát. - De legalább is az Avery család becsületét visszaállíthatná. Tudod, hogy milyen dicső tetteket hajtottak végre a felmenői, biztos vagyok benne, hogy érti, mi forog kockán. - Lehet, hogy elfogult vagyok, de kellően makacs is, hogy kiálljak a véleményem mellett. Anathema azon kevés emberek egyike, akit igazán kedvelek.

Eris & Alastair

Sometimes I pretend to be normal, but it gets boring. So I go back to being me.

− Lehetséges, azonban a szüleink mindig arra neveltek minket, hogy becsüljük meg azt, amink van, és csak mások vagyontárgyaiban okozzunk kárt – vonta meg a vállát egykedvűen, miközben még mindig a karót hegyezgetésével foglalatoskodott. A hangja teljes nyugalomról árulkodott, sőt már-már szokatlanul irreálisnak hatott kép, ahogy a lábát az asztalon pihentetve, hidegvérrel készítette a karókat, amelyekkel talán kész gnóm-kolóniákat tudna kiirtani.
A húga kérdésére azonban szórakozott mosoly terült szét az arcán, majd a kezében tartott késsel Erisre, majd az ablak felé bökött.
− Láttad mit műveltek az a mocskok anyánk virágaival? Megígértem neki, hogy nem ebben a hónapban nem ölök meg több házimanót, ezért azokat az átkozott gnómokat tervezem megtizedelni. – Bár, ha rajta múlna Anglia réges-rég vértől lenne mocskos, hiszen Alastair szerint rengeteg élőlény nem érdemli meg az életét, sőt akadnak olyanok, akik csak élősködnek a világukon, mint például ezek a gnómok, vagy éppen a sárvérűek.
− Egyébként pedig nem a hobbim. Csak ki akarok próbálni valami újat, mert a kertben nem gyújtogathatok: egyrészt feltűnő, másrészt ezek a szarzsákok irtó büdösek. Emlékszel, amikor régebben felgyújtottam egyet? Utána meg anyánk dobhatta ki a ruhámat, mert nem jött ki belőle a bűz – Az emlék hatására akaratlanul is felhúzta az orrát, hiszen még mindig fel tudta idézni, hogy milyen szag vette körül akkora.
− A te választásod volt, hogy ilyen lesz a stílusod, hát viseld a következményeit – felelte még mindig vigyorogva, hiszen biztos volt benne, hogy ő még nőként sem vállalta volna be azt, amit húga. Merlinnek hála azonban, ő igen hatalmas előnyökkel indult az életben.
− Ne aggódj húgom, pontosan tudom, hogy mi mennyire megbízható, de örülök annak, hogy ügyeletes pletykafészek hírében állsz – fordult vissza a hegyezgetéshez, miközben az Avery-kről kezdtek beszélni. Fogalma sem volt arról, hogy Eris miért védte ilyen nagy vehemenciával az elárvult Avery-lányt, azonban ő különösebben nem foglalkozott a dologgal. Csak egy olyan család volt, amelynek a helyére emelkedhetnek, ha jól keverik a lapjaikat.
− És nekünk mi hasznunk lenne egy ártatlan tinédzserlányból, akinek bármikor eljárhat a szája? – vonta fel a szemöldökét kételkedve. Ő továbbra is azt tartotta, hogy a Sötét Nagyúrnak vagy talpraesett harcosok kellettek, vagy pedig olyan bábok, akik biztosan hallgattak. Egy fiatal lány azonban Alastair szemében minden volt, csak éppen nem megbízható. De hát persze ezt hiába akarta volna elmagyarázni Erisnek, a húga túlságosan is védelmező volt a saját nemével kapcsolatban.
− És hogy szeretnéd ezt tenni? – tette le a karót a többi közé a kupacba, miközben a késsel a tenyerének a felszínét kezdte karcolgatni.
− Mi a terved? Elmondasz neki mindent róluk, aztán meg majd reménykedsz abban, hogy amennyire ártatlan, annyira okos, és nem fog eljárni a szája? Egyáltalán biztosra tudod, hogy melyik oldalon áll? Nem, Eris… Ez borzasztóan rossz ötlet – ingatta meg a fejét. Az ösztönei óvatosságra intették. Ő egyáltalán nem tervezett ebbe belefolyni.
− Becsületét? Visszaállítani? – kurtán felnevetett. – Túl sok kreditet adsz egy kislánynak, húgom.
Kilökte maga alól a széket, felnyalábolta az asztalon lévő karók egyrészét, majd az állával intett Erisnek.
− Inkább segíts nekem azokat kihelyezni, közben pedig részletezheted a csodálatos tervedet, hiszen tudom, úgyse mondasz le róla. – Ezzel pedig elindult a kert irányába, hogy a korábban megásott lyukakba és előkészített csapdákba bepakolja a faragott karókat.