pink pony club -- george & remus

Lehetne rosszabb is - nem, nem ezzel vigasztalom magam, ahogy rohamléptekben távozom a könyvtárból, de meglepett, amikor Flitwick professzor különösebb akadékoskodás nélkül megírta nekem az engedélyt, hogy könyveket vegyek ki a zárolt részleg vérfarkasokról szóló szekciójából. Szerintem attól félt, hogy ha még ezt sem engedi meg nekem, akkor még annál is több problémája lesz velem, mint eddig. Abban nem hinném hogy reménykedett, kevesebb...
Gyorsan olvasok, de azért nem annyira, amennyire szeretnék, mindenesetre arra gyanakszom, hogy nem érzek semmit. Az embernek mondjuk nem gyanakodnia kellene arra, hogy nem érez semmit, hanem jó lenne tudnia, de hát még sosem harapott meg korábban vérfarkas és még sosem vártam ennek tudatában az első teliholdat és még sosem baszott ki velem a világ annyira, hogy ezt az időt a Roxfortban kelljen töltenem, hogy máris mindenféle szükséges információval traktáljon a házvezető tanárom azzal kapcsolatban, hogyan kell eltöltenem azt az éjszakát. Nyilván nem tömhetnek tele egy kísérleti fázisban levő főzettel, amikor még azt sem tudjuk, szükséges-e, és bár a Mungóban esküdöztek, hogy nem fogok átváltozni, azt senki nem merte kijelenteni, hogy ez száz százalékig biztos.
De azért van valami más is, ami nem hagy nyugodni a közelgő telihold kapcsán, és nem az, hogy vajon az emberek mikor fognak végre nem megbámulni, nem vagyok én háborús hős, hiába lóg ki az ingem nyaka alól a vágás nyoma, mindegy, milyen magasra gombolom, hiszen majdnem eléri a fülemet.
Három napja Remus Lupinon gondolkodom, és három napja ártatlanul figyelem. Aki szerint nem létezik olyan, hogy ártatlanul figyelni - oké, igazat kell adnom. Nem ártatlanul figyeltem, de azért nem is úgy, mintha azon törném a fejem, mikor löttyintsek szerelmi bájitalt Lupin töklevébe. Nem akarom elcsábítani Remus Lupint. De valamit feltétlenül meg kell tőle kérdeznem. Többnyire nem vagyok szégyellős, sem rest kellemetlen kérdéseket feltenni másoknak, de azért van ennek nálam is valami lélektani határa (még ha a legtöbben ezt nem is hinnék el nekem), például Lupin nem ártott nekem különösebben semmit (azt leszámítva, hogy a kis branch, aminek a tagja, szerintem tutira azok közé tartozik, akik szeretnek George Shacklebolt túlbuzgóságán vihogni, meg akik miatt kikérem magamnak, valahányszor azt kérdezik a tanáraim, miért nem a Griffendélben végeztem), és nincs vele semmi bajom, de azért annyira nem is szeretem, hogy neki akarjak kedvezni magam helyett.
Értitek...
Szóval amikor mintegy végszóra kifordul velem szemben a Nagy Teremből, ráadásul csodák csodájára egyedül van, épp csak elsétálok mellette, aztán már meg is gondolom magam - Remus. Remus!! - tolok egy hátraarcot, és két lépéssel utolérem, belekapaszkodok a talárjába a könyökénél, és nem azért, mert annyira akarok, csak tapintatosabb dolog nem jut eszembe, bizalmasan közel hajolok hozzá.
- Figyelj, muszáj kérdeznem valamit. Hogy vagy? Mármint. Hogy vagy így három nappal és hozzávetőlegesen hét és fél órával telihold előtt? Bocs, feltétlenül tudnom kell - és ez most nem az a drámaian túlzó kell. Tényleg kell. Vagy bedilizek.

All my life
I've been playing games
We can try and hide it

Elsőre, sőt, még sokadjára sem voltam hajlandó észrevenni, hogy George Shacklebolt engem figyel. Hozzá voltam szokva ugyanis, hogy amikor a tóparton gubbasztunk egymás hegyén-hátán a vénasszonyok nyarán az utolsó napsugaraiba kapaszkodva, stílszerűen félig kigombolt ingben, meglehetősen sok tinédzser lány tekintet réved felénk, de mindezek a révült tekintetek kizárólag Ágasnak meg Tapmancsnak szólnak. Esetleg mindkettőjüknek egyszerre, de sohasem nekem vagy Peternek és ezzel mindannyian tisztában voltunk, szóval engem lepett meg a legjobban, amikor Peter úgy három napja, a reggeli bacon-ös tojása felett gubbasztva foghegyről odaszól nekem.
- George Shaklebolt téged stíröl.
Kishíján beleköptem a forrócsokimba a meglepetéstől, de igyekeztem ezt titkolni, és csak elnézően mosolyogtam Férekfarkra, amiért ennyire kifogyott a kreativitása szivatások terén. De azért, amikor nem figyelt, a hátam mögött a Hollóhát asztala felé tekintettem lopva. Már csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ugyanarról a George Shakleboltról beszélünk, mert akkor azért mégiscsak jó vicc lenne, ha ennek beugranék és majd jókat röhögnének rajtam. Csakhogy őszinte meglepetésemre George Shaklebolt tényleg engem nézett a csészéje fölött, de nem éppen vágyakozó pillantásokkal, hanem mint egy mániákus. Tényleg, nem is pislogott, én pedig lévén, hogy meglehetősen zavarba jövök a hosszúra nyúlt, idegenekkel fenntartott szemkontaktustól, gyorsan elkaptam a tekintetemet és aztán csak félnaponta egyetlen alkalmat szenteltem, hogy odapillantsak felé és mindegyik alkalommal engem bámult. De még ez sem lett volna ijesztő, ha nem futok vele össze olyan helyeken, mint a férfia mosdó előtti folyosórész vagy a könyvtár, ahová még Remus Lupin is egyedül jár.
- Miért nem hívod el végre randizni? Nyilvánvalóan azt akarja – szólt egyszer türelmét vesztve James a hetes számú üvegház előtt, mint a téma nagy szakértője.
- Nem tudom, szerintem inkább úgy néz ki, mint aki ki akarja nyírni. Szerintem nem jó ötlet egyedül hagyni Holdsápot – így replikázott Peter. Én meg valljuk be, egyet értettem vele, mégis úgy éreztem, hogy ha még sokáig kell még hallgatnom őket, sírva fakadok.
- Öö.. a nagyteremben felejtettem a bozótvágó ollómat, jobb, ha visszamegyek, Sprout biztos mérges lesz.
Hiába tudjuk mind, hogy Sproutot egy egész csapatnyi kamaszkorba ért Mandragóra sem képes kihozni a sodrából, de azért már szaladok is vissza, mert tényleg otthagytam az ollómat, ahol reggeliztünk, és miután zsebrevágtam, már indulok is kifelé, megint csak futólépésben. Ekkor botlok bele szerencsétlen módjára újra George-ba. Amikor megragadja a karomat és bizalmas közelségben kezd lépkedni mellettem, a gyomrom apró teniszlabdányira zsugorodik, s az arcom minden valószínűség szerint lángba borul. És most valamiért James szavai jutnak eszembe, Peteré helyett. Talán, mert így közelről abszolút nem úgy néz ki, mint egy eszelős gyilkos. Sőt, nagyon gyengének és esetlennek tűnik.
- Figyelj…George... nagyon kedves vagy..és nagyon csinos, persze, de….én nem szeretnék randiz….mi?
Megrázom a fejem és megtorpanok. A gombóc most a gyomromból a torkomba költözik, és megakadályozza, hogy megszólaljak. Őszintén? Pocsékul vagyok, mint bármikor máskor, de már annyira hozzászoktam az állapothoz, hogy félhullán is elvonszolnám magma bárhová. Itt nem is ezzel van baj, hanem hogy ezt a kérdést George teszi fel nekem. Szembe fordulok vele, és tekintetem automatikusan megállapodik azon a ponton, ahol az ing a csupasz bőrével találkozik. Eddig nem volta alkalmam megfigyelni, mert képtelen vagyok bámulni csak úgy az embereket alaposan. Páni félelem lesz úrrá rajtam, érzem, hogy az izzadság már gyöngyözik is a homlokomon, és olyan arcot vágok, mint egy vadállat, akit éppen sarokba szorítottak.
- Nem értem, miről beszélsz. Ne haragudj, de nekem órám van – kirántom a talárom a szorításából és zaklatottan elindulok a másik irányba, mint, amerre tartanom kellene.

- MI?
Nagyjából Remusszal együtt jutok el oda, hogy felhördüljem ezt a "mi"-t, ami után nyugodtan odaképzelhetünk legalább három kérdőjelet, egy felkiáltójelet, természetesen csupa nagybetűvel íródik az egész, én meg úgy kérdezek vissza, mintha valami baromira sértőt mondott volna. Aztán persze visszajátszom a meghökkenésemet - nem mintha ettől érthetőbb összefüggéseket találnék, nem tudom kitalálni, Remus Lupin miért jön itt nekem olyanokkal, hogy nagyon kedves és nagyon csinos vagyok, ráadásul "persze". Az emberek nekem kurvára sosem mondják, hogy kedves vagyok, vajon Lupin melyik univerzumban él?
És tényleg azt mondta, hogy csinos vagyok? Vajon tényleg csinos vagyok? ~~Vajon tényleg csinosnak tart?~~
Jaj, fogd már be.
Ezek eleve nem releváns kérdések, mert egyrészt, én sem akarok randizni Remus Lupinnal, másrészt Remus Lupin is úgy néz ki - hiába próbálkozott kedves lenni -, mintha valójában a hideg is kirázná a gondolattól, hogy velem kelljen randizni, szóval, hagyjuk is. Meg ráadásul még menekülőre is fogja a dolgot - NE MÁR - kiabálok utána, reflexből, úgy látszik, a beszélgetésünk dinamikája elég kellemetlenül áll fel, én kiabálok, ő meg iszkol, és hogy melyik reakció melyikre, arról biztosan vitatkozhatnánk, de a helyzet az, hogy nekem ez az egész most elég fontos és sürgető, hogy mit ne mondjak, szóval annak ellenére, hogy értetlenül és felháborodottan tárom szét a karjaimat, valójában nem akarom hagyni, hogy Lupin megússza ennyivel és leléceljen.
Mondanám, hogy amikor én csak egy ártatlan kérdést tettem fel neki, de azért annyira ez nem volt ártatlan kérdés. De mégis mit gondol, megírom a suli újságba, vagy mi? Neki bezzeg eszébe sem jut összeadni a kettőt meg a kettőt, hogy mi jut eszébe arról, hogy festek most (dude, szét van szabva a nyakam fele, nem csak kedves nem vagyok, de csinos sem), és hogy ilyeneket kérdezek tőle? Gyökér. Ezért nem randiznék griffendélesekkel. (Nem mintha bármelyikük is elhívna, értitek.)
- HÉ! Hé, várj meg! Hallod?! - aztán eszembe jut, hogy ugye széttárt karral nem fogom utolérni Lupint, még jó, hogy egész hosszú lábaim vannak, ő meg nem fut, csak siet, szóval pár méterrel később beérem - Ne már, nem cseszegetni akarlak, ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés, szóval érted, lehetne hogy, Merlinre, azért elég gyorsan mész, de lehetne, hogy megállsz, és beszélgetünk erről, mintha nem lenne nagy ügy? - mondhatnám azt is, hogy hé, figyu, semmi baj, tényleg nem nagy ügy, és bár nem a fejlett empátiámról vagyok híres, de azt még én is értem, hogy neki ez bizonyára elég nagy ügy - Nem akarom elmondani senkinek, nem azért kérdezem, érted? - teszem aztán hozzá, nem mintha lenne más aduász a kezemben, és még ez is elég gyenge.

All my life
I've been playing games
We can try and hide it

Hogy a következőkben mit kellet átélnem, azt csak az értheti igazán, aki próbált már menekülni George Shacklebolt elől és ahogy elnézem, biztos voltak már így páran előttem. Sietős léptekkel haladok a lépcsők irányába, pedig már rég az üvegháznál kéne lennem, és mire erre rájövök, már nincs menekvés. George nem adja fel, kiabál utánam, és egyre kínosabb lesz, mert a mellettünk elhaladók mind megbámulnak, én meg kerülöm a tekintetüket, ahogy Georgét is kerülném, de nem hagyja magát, utánam szalad, és ezúttal szavakkal kényszerít, hogy megálljak. Veszek egy mély levegőt, tekintetem újra a nyakán éktelenkedő sebhelyre téved és most először hagyom, hogy az érzelmeim átvegyék az irányítást, de eszembe sem jut szánakozva nézni rá, mert azt én is rohadtul gyűlölöm. Végül megtörik a jég és a szemébe nézek. Látom rajta a kétségbeesést, a bizonytalanságot, a félelemet. Aztán megrohannak az emlékek, még kisgyermek koromból, amikor nem hagyhattam el a házat addig, amíg apám gondosan el nem kendőzte a sebhelyeimet, amit többnyire én okoztam magamnak önmarcangolás közben. De volt egy különösen kritikus, amit sokkal nehezebb volt elkendőzni. A mély harapás a vállalom, amit egy számomra ismeretlen vérfarkas okozott. Egy vérfarkas, akinek a kilétét apám mindig gondosan titkolta előttem. Aki minden bizonnyal egy önkívületi állapotban, véletlenül sebzett meg. Néha azon kaptam magam, hogy sajnálom azt a farkast. Főleg azután, amikor számomra egy kicsit jobbra fordultak a dolgok és Dumbledorenak hála járhattam a Roxfortba. Minden sokkal egyszerűbbé vált, amikor volt kivel megosztanom. Sikerült szembenéznem a legnagyobb félelmemmel és bizonytalanságom fő okozójávan, és habár érdemben nem történt változás, még mindig változatlanul vérfarkas voltam, sokkal könnyebb volt szembenéznem a farkassal, aki bennem van, aki szintén én vagyok.
Némán bólintok, aztán azon kapom magam, hogy én ragadom meg a lány karját, jegyzem meg, sokkal finomabban, és már vonszolom is magam után egészen a lépcsőházig, ahol előbb körülnézve megbizonyosodok, hogy senki sem hall minket, aztán elengedem, és szembenézek vele.
- Nos, Goerge, nem mondanám, hogy éppen elememben vagyok. De a folytonos fáradság, a heves szívdobogás, az izzadó homlok, a különösen kifinomult érzékek, a különös étvágy a félig nyers húsok iránt már annyira a részemmé vált, hogy mára már egészen jól megbirkózom vele. De vannak dolgok, amiket sosem tudok megszokni. Mondjuk az állandó félelem, hogy mi lesz, ha jön a holdtölte, hogy milyen lesz elveszíteni a tudatomat, mi fog történni, ha elveszítem a tudatomat, melyik osztálytársamat teszem fel a menüre főfogásként. De egyáltalán, hogy sikerült kisakkozni ezt? Ennyire átlátszó volnék? Szerinted mindenki tudja?
A hirtelen szóáradatot heves gesztikulálás kíséri, karjaimmal ide-oda kalimpálok, de vigyázok, hogy a hangom ne haladja meg a bizalmas hangerőt. Mindvégig le sem veszem róla a tekintetem. Sokáig habozok, mielőtt meg merném kérdezni, mérlegelni, hogy mennyire kéne belefolyni egy idegen lány életében. De olyan egyedül lehet, és olyan kétségbeesett, ha hozzám vezetett az útja, és persze ott van a gondolat, hogy valaki hasonló cipőben jár, mint én, hogy nem bírok parancsolni magamnak.
- Hogy történt?

Normál körülmények között állati ideges lennék, ha valaki elkezdene rángatni - igen, még akkor is, ha az előbb én is megrángattam az illetőt -, de szeretném azt hinni, hogy Lupin nem bosszúból húz maga után, meg nem azért, hogy lekoptasson, hanem azért, hogy ne legyünk mások szeme előtt és hallótávolságában. Amit tiszteletben tudok tartani. Asszem. Úgyhogy nem teszek megjegyzéseket és nem vágok pofákat, csak berántódom utána a lépcsőházba, és mintha ragadós lenne a látható paranoiája, én is lopva körbenézek, hogy jön-e, megy-e itt más is rajtunk kívül.
Remus heves szóáradatára mondjuk kevéssé számítok. Vagyis inkább annak tartalmára számítok kevéssé, úgy képzeltem, ha majd ilyen stílusban beszél velem, akkor tuti az jön, hogy mit képzelek magamról, ne beszéljek hülyeségeket, ne másszak bele az aurájába, törődjek a magam dolgával, satöbbi, satöbbi. Egy ponton majdnem ingerenciát érzek arra, hogy a táskámba nyúlva kivegyem a jegyzetfüzetemet és elkezdjem felírni, Lupin mi mindent érez-gondol-észlel ilyenkor, de arra még én is rájövök, hogy ez elég tapló dolog lenne, úgyhogy csak ökölbe szorítom egy pillanatra mindkét kezem, hogy leküzdjem az ingert, és nem veszem elő a jegyzetfüzetemet...
Meg visszanyelem azt a gondolatot is, hogy "nahát, nem gondoltam, hogy hímnemű egyedek is tudnak ennyi mindent érezni egyszerre..."
- Ééértem - mondom aztán egy percnyi cirip-cirip után, mintha csak azt várnám, hogy Remus még nem végzett és még folytatni akarja ezt a felsorolást, de a jelek szerint végzett, én meg amúgy nem készültem fel arra, hogy ilyen kérdéseket tesz fel nekem, holott egyébként sokkal inkább el voltam eddig foglalva magammal, mint vele - Hát, nem. Csak egy kicsit beleástam magam a témába, aztán azon gondolkodtam, hogy a suli túl jól kezeli ezt az egészet, nem akadtak ki, nem is igen mondtak semmit, szóval aztán meg azon gondolkodtam, mi van, ha van valaki más is, aztán meg azon gondolkodtam, hogy néha azzal szórakoztatom magam, hogy megtippelem, melyik lány kamuzik, amikor a havi bajára hivatkozva elkéri magát innen-onnan - és úgy képzelem, Remust itt fogom elveszteni, de kellett neki kérdeznie - ...szóval hogy ez is olyan, hogy bizonyos napokon valakivel történik valami durva, mi meg észre sem vesszük, aztán csak eszembe jutott ez-az - mármint, Lupin amúgy nem a legjobb barátokat választotta arra, ha láthatatlan akarna maradni. Persze okos húzás, aki ennyire szem előtt van többnyire, de nem annyira, mint Potter meg Black, amellett azt hiszik, ő is mindig ott van, még akkor is, ha nincs, de ha az ember egy kicsit is jobban odafigyel, Remus néha kurvára nincs ott... és nem véletlenszerűen nincs ott.
Illetve lehet, hogy amikor ezt a kérdést (már azt, hogy jár-e a suliba más vérfarkas) feltettem Flitwicknek, ő lehet, hogy épp egy pillanattal tovább habozott volna, mielőtt tagadott, mint kellett volna. De ezt valahogy nem érzem tisztességesnek megosztani Remusszal. Ez legyen a hollók titka.
Rábámulok, pont olyan kitartóan nézem, mint ő engem, aztán vállrándításnak próbálom álcázni azt, ami valójában egy lanyha remegés - Hogy történt volna? Gondolom, mindig ugyanaz a nóta. Rosszkor vagy rossz helyen, valaki nem bír magával, persze te is hülye vagy, minek csatangolsz bizonyos helyekre, amikor anyádat amúgy kéthetente megfenyegeti valami random vérfarkas... - jó, talán ebbe mondjuk nem kellene belemenni, szóval elharapom a mondatot és inkább visszatérek oda, ahonnan elindult ez az egész.
- Nem tudom, nem érzem magam túl jól, de nem is érzek egy csomó mindent, amit mondtál, viszont nem tudom eldönteni, hogy azért vagyok szarul, mert aggódom, vagy azért, mert baj van. Érted... - vagy hát... gondolom, hogy érti. Nem tudom, milyen régóta lehet farkas, emlékszik-e az elsőre, a bizonytalanságra, feltéve, ha neki is bizonytalan volt, meg... hjaj, olyan frusztráló ez az egész és igazából nem aggódom, csak szépítem az igazságot, hanem félek. Kurvára félek.