Kezd tényleg kicsit olyan érzésem lenni, mintha kentaurokkal találnánk szembe magunkat, de a sötétségből igazán ez nem derül ki. Azután már néhány fénypaca is megjelenik és miután a többieknek sikerült felnyalábolniuk a földről engem, rájövök, hogyha itt futásnak erednénk sem jutnánk túl messzire. A nevetés ami pedig mindezt kíséri, csak még kísértetiesebbé teszi az egész szituációt. Nagyot nyelek és felemelem a pálcám, védekezően tekintek egyik fától a másikig, mintha arra várnék, hogy valaki most azonnal ki fog innen robbanni és nekem meg kell védenem magunkat. Az összes létező, számomra ismert és gyakorolt átkot, rontást, igét átforgatom a fejemben, Tess ötletét is realizálom és nem mozdulok el mellőle, és amikor egy minden elhallgat, mindenhol siri csend kezd el uralkodni, beharapom az ajkam. A hirtelen megszólalás, a röhögés után pedig ijedten ragadom meg a másik oldalamon álló Alex kezét, de miután realizálom, hogy mit csináltam, szinte perceken belül el is engedem. A nagy történések közepette még a felém irányzott kérdésekre sem válaszolok. - Hát, remélem ha valaki szívat minket, akkor ártalmatlan lesz. - Már több, az erdőben élő varázslény is megfordult a fejemben. Nem igazán tudom behatárolni honnan jön pontosan a hang, mekkora a célszemély vagy hogy hányan vannak. Viszont az cseppet sem tetszik, amit Gia és Adore tesznek. - Hé, ne csináljátok, miért lenne jobb attól, ha még jobban magunkra vonjuk a figyelmet? - Igazából már mindegy, tehát felkészülök és úrrá leszek a félelmemen, majd ha szükséges, akkor a pálcámból repül a varázslat.
Megdermedek minden lépés után, várom, hogy valami ránk ugorjon. Várom, hogy Lupin halálsikolya átszakítsa az erdő békéjét. Várom, hogy valami ránk rontson a sötétből. De nem történik semmi, csak a ropogásban vagyunk együtt, én pedig továbbra is készen állok rá, hogy bármi jön szemből, megátkozzam. Vetek egy pillantást Anathemára és Severusra, nyugtázom, hogy megvannak, jól vannak, azután haladok tovább. Szerencsére biztos, hogy nem tévedünk el, bármilyen mélyen vagyunk, a fák mohás oldala segít tájékozódni, és látszik, hogy merre haladtunk el, köszönhetően a fákra kötött szalagoknak. Remélem, hogy legalább egy rádől Hagridra. Bármi történjék, eldöntöm, hogy kirúgatom a picsába. Tudom, kvibliként soha nem találna másik munkát, de nem érdekel, nem szabadna semmit rábízni a teherhordáson kívül. Arra meg varázslóként nincs túl sok szükség. Megdermedek a hangra- meglazul az érintésem a pálcán, elfelejtem az erdő veszélyeit, elfelejtem, hogy hol vagyunk, elfelejtek mindent. Elfelejtem a valóságot. Teszek néhány lépést a hang irányába, az erdő sötétje felé, miközben veszek egy mély levegőt. - Anya?- ahogy kimondom a buta szót, pörölyként vág arcon a valóság. Anyám meghalt, semmi remény nincs rá, hogy bármit elnéztem. Láttam a holttestét, láttam, ahogy eltemetik, tudom, hogy nincs többé, soha nem fog beszélni hozzám. Anathema látta őt meghalni. Biztos, hogy nem lett volna kísértet soha, irtózott tőlük, és nekünk is azt mondta, hogy bármilyen borzalmas döntéseket hoz valaki az életben, a legrosszabb döntés a halál után dönteni a maradás mellett, ami örök kárhozatot jelent. De még ha hazudott volna is, mit keresne itt? A kísértetek helyhez kötöttek, és anyám vagy a házunkban kísértene, vagy valami más, számára fontos helyen, nem az erdőben. És soha nem beszélne így hozzám. Veszek egy mély levegőt, ahogy elönt a harag. Érzem, hogy néhány könnycsepp elhagyja a szememet, de most már inkább dühös vagyok. Tudom, hogy ami megszólított, nem ember, valószínű nem csak egy ostoba csínyről van szó, de felemelem a pálcám. - Anyám meghalt? Bármi is vagy, gyere elő!- meglep, hogy nem félek. Bármi is ez az ocsmány dög, ami megpróbál játszani velünk, nem félek tőle, és nem fogom hagyni, hogy bántsa a barátaimat.
Severus Snape, Sir Cadogan and Anathema Avery kedveli
Nem kifejezetten tesz jót sem a haladásnak, sem az idegeinknek, hogy Nott állandóan megtorpan, de el tudom képzelni, milyen élmény lehet az elsőnek lenni: a hátamban érzem a fenyegetés párját, és csak valami makacs ostobaság vehet rá arra, hogy ne tekintgessek állandóan mögénk, mert mintha ezzel rögtön okot adnék a támadásra. Ebben a lassú araszolásban kezdek kételkedni abban, hogy Lupin valóban megmenekül, egyáltalán eljut-e a túltenyészetett haverjaihoz, vagy hogy nem a többiek darabjai fogadnak majd bennünket a tisztáson, ahol utoljára láttuk őket.. És Evansra gondolok. Aztán Avery suttogása mindent még rosszabbá tesz.
- Nott, mit...! - én is hallom a hívogatást, de nekem nem ismerős a hang, ha nem is túl bonyolult rájönni, kihez tartozhatott eredetileg. Slughorn talán kivételesen nem túlzott, amikor azt állította, bármi élhet a rengetegben, és ha az ember nem hiszi, utánajárnak. Felszisszenek, amikor elindul előre magával rántva Averyt, így őt kapom el, és húzom vissza a hevenyészett ösvényre. Megremegnek a fények körülöttünk, és kétségbeesetten bámulom a hátát, hátha megfordul, és jobbik eszére tér. - Nott, ez nem az anyád! Bármi is, nyilván azt akarja, hogy kövesd.. menjünk! - nincs több kezem, és félő, hogy Avery is mindjárt griffendélessé válik, és együtt hős kalandra indulnak, aminek a vége nyilván kibelezett tetemek az avar megöntözésére, kettőjükkel pedig nem szívesen kezdenék sem vitatkozni, sem párbajozni ezen a verőfényes tetthelyen -Gyerünk, haladj tovább előre szépen!
És ha tényleg az anyja lenne, viszont akarná látni ilyen körülmények között? Hogy került pont most ide? Nem rendelkezem túl sok empátiával, ami a családi kapcsolatokat illeti - valószínűleg én tényleg örülnék, ha a halott anyámat itt tudnám - de azt is próbára teszi, hogy látszólag parancsolgatok minden kedvesség és szelídség nélkül egy félárvának. Avery szerencsére nem csapta fel a közhelyszótárat, kérlelni kezdi Nottot, és talán, ismétlem félve, talán tényleg kimenekülhetünk, mielőtt megtudjuk, mi les ránk. - Ez nem az anyád, és nem szeretném megtudni, mi utánozza a hangját! - mikor az avarban meghallom az eltéveszthetetlen rohanás hangját, elfogy a türelmem, de hihetetlen csillagzatoknak köszönhetően végre Nott is futni kezd, így ha libasorban is, de végre tényleg elindulunk. Ágak törnek le mögöttem, valami egészen emberszerű lihegést is hallani, de végre kiérünk a hülye bozótból - a túlélés csodákra készteti az embert - és reális esélyeink nyílnak arra, hogy túléljük a liberálfasizmus újabb csodálatos csoportmunkáját.
Ijedten beharapja az ajkait, a pálcája fényében Theóra néz, Theo félelmét és fájdalmát látja, és szeretné megölelni, elbújtatni a karjai között és azt mondani, minden rendben lesz, elmúlik majd és nem fáj egyszer, de látja Mrs. Nott kifordult szemeit, amelyek néha követik a sötétben, és ijedt, csuklós kis hangot hallat csak. Összerezzen Severus hangjára, és az rántja ki a delíriumból, hogy a még mindig az ujjait markoló fiú tesz néhány lépést a sötétségbe, ő pedig megbotlik, és kis híján felbukik egy ágban, amely a kényszerű ösvény mentén fekszik a levelek között. - Theo, ne.. várj.. - a hideg rázza Mrs. Nott hangjától és attól, amit kér, ha a szóhasználat nem is vall rá. Túlságosan meg van ijedve a következményektől ahhoz, hogy sírjon, de könnyes szemmel nyeri vissza egyensúlyát, és megpróbálja legjobb barátját visszahúzni maguk közé, mielőtt a gyász őrültségre készteti. Anathema Avery kiváló volt mindazon tárgyakból, melyek olvasottságon álltak vagy buktak, közöttük mindig azon témákból, ahol a horrortörténetek karakterei köztünk jártak: gyermekként egyik kedvenc olvasmánya Ms. Polanski rémtörténetei volt számtalan olyan alakkal, amely minden egészséges lelkületű gyermekeket új mumus kigondolására késztettek.. De róluk biztosan tudta, hogy a fantázia furcsa teremtményei, nem ragadhatják el a Tiltott Rengetegben, kivéve azon apróságot, hogy kezdett ebben kételkedni.
- Ne, Theo.. menjünk, kérlek, ez nem lehet Ő.. Emlékezz, mennyi minden tud hangot utánozni, kérlek, ne hívd ide, gyere! - nem oltja el a pálcája végén égő apró lángot, biztos benne, a teremtmény láthatja őket csukott szemhéján át is csak a szag alapján, nyilván ragadozó, nyilván jobb nem harcba keveredniük vele ilyen hátrányból. Ridegnek és számítónak érzi magát, ahogy megmarkolja Theo ujjait és azoknál fogva vontatni kezdi, de akkor leginkább, amikor ezen a pragmatikus hangon meg is szólal - Theo, a barátnőd és Tess is várnak ránk. Engedd el, megyünk! De túl sokáig nem kell érveket sorolnia, azonnal rohanni kezdenek, mikor meghallják az őket közelítő lényt, és Anathema Avery rálel az Averyk féltve őrzött funkcionális szociopátiájára.. és eldönti, ha mégis felbukkan előttük a hangutánzó, élve megégeti majd szemrebbenés nélkül.
De cifra sötét lett! Pedig csak két pofa sör volt, no de mindegy is, ha egyszer kihagyják a gyerekek a vacsorát, majd kétszer reggeliznek! - gondolta Hagrid, megvakarta Agyar fülének tövét ismét, és otthonosan megindult a fák között, aztán megáll egy rövid szünetre, mert eltéved. Pedig sosem hagyta még cserbe a gyakorlata, évek óta járja ezeket az erdőket, mi lelte? Hallott valami ijesztgetős szóbeszédet a kentauroktól pár napja, de ki törődik azokkal, mindig fosnak valamitől, amúgy is el vannak foglalva valami hülye belső viszállyal, amibe meg nem kell belefolyni. Áll az egyik ösvényen, mereszti a szemét, hát csak nem ártott meg a sörital, de mikor letudná ennyivel, Agyar hangosan nyüszíteni kezd, aztán kiront az erdőből, és hiába kiabál utána. Ez is elég szokatlan, most már talán elhiszi, hogy valami nem egészen kerek itt.
Nem egészen kerek, és nem egészen reális, ahogy kentaurok egy nagyobb csapata léptet ki az éjfekete semmiből, fegyvereik mind az egyesült csapatra szegeződnek, kivéve a kör legszélén álló, szakállas, félszemű erdőlakóét, ő ugyanis egy bőven vérző, még rángatózó hippogriffet vonszol magával, és mint aki jól végezte dolgát, a diákok mellé dobja. Ki hitte, hogy ennyi vér van egy még kapálózó, félig tetemben? Hangot már nem ad, de cserébe beteríti magával őket, ahogy néhány pulzálással kiszenved hangtalanul. A kentaur vigyorog - az összes kentaur vigyorog, az összes harci sérüléseket visel, csapzott, fenyegető. - Ezek tényleg az iskolából jöttek, egy csapat hülyegyerek. Az a vadőr valóban egy idióta, hogy ezeket küldte megkeresni azt a lényt.. Tudhatná, mi vár azokra, akik betörnek az erdőnkbe, mióta kiléptünk a többi közül. - a hatodévesek főleg Hagrid történeteiből és tankönyvekből ismerhették a kentaurokat, de rá kell jönniük, hogy egyikben sem említik, milyen fenyegetőek tudnak lenni, ha épp ártani akarnak az embernek - Ezeket akarta Cassandra figyelmeztetni? Hát ezért kár volt elintéznünk. Melyikkel kezdjük? Felhúzzák íjaikat, tekintetük még ebben a kevés fényben is kiüresedik, de mielőtt hidegvérrel kivégeznék a csoportot, a láthatóan vezetőjük mégis megszólal, karját felemelve. A hippogriff rándul egyet még, ki tudja, miért. - Várjatok. Hé, ti kis szarcsimbókok, biztos van cigarettátok. Adjatok már egy szálat, és meglátom, kiegyezünk-e. Nem hiányzik az idióta Minisztérium is amellé a lény mellé ide.
Az említett lény négy lábára támaszkodván iramodik a menekülők után, sírós hangja néha innen, néha onnan hangzik fel, eltorzul és közeledik, távolodik, mint egy rossz rádió végső pillantai. - Sev, ne hagyj itt! Sev, kérlek, várj meg! - kiabál az utolsó diák háta mögül Lily Evans lenyomata, ágak szakadnak, és borulnak az ösvényre, fák törzsei roppannak valami hihetetlen erő előtt, az egyik kis híján eltalálja a futva kifelé haladókat. A lény mintha egyszerre lenne mindenütt, és sehol, ha megpillantanák, nem több oszlopfőnél, koronánál, gyökereknél, a földről zokog fel magasan rezonálva. - Anathema! Anathema, hol vagy?! Gyere vissza... nem akarok én is az Azkabanba kerülni! - egy karmos, szinte emberi kéz nyúlik ki a levegőben, megragadván Theodore lábát, de a hang ezúttal nem hozzá, és Martin Nott hangján könyörög - egy szarvas fej bukkan félig elő a bokrokból, irreálisan hosszú karjai mintha egy rémálomból elevenednének meg, két vörös szemében emberi értelem tüze ég. Aztán hirtelen eltűnik.. és sötét lesz. Nagyon sötét. - Theo.. állj meg.. segíts, kérlek, elkapott! THEO, SEGÍTS! NAGYON FÁJ! - sikoltja a fülükbe közvetlenül Anathema Avery halálsikolya?
Hagrid érzi az erdőt megülő hideget, érzékeli, hogy az állatok elhallgattak, és azért ennek a fele sem tréfa, Agyar gyáva, de nem ennyire. Megmarkolja erősen a szerszámíjját, és halált megvető bátorsággal futni kezd a hirtelen hangok irányába - milyen ritka szerencse, hogy ma az esős időre hivatkozva még az ernyője is teljesen véletlenül nála van! Csak úgy, véletlenül.
Az utolsó, lezáró mesélői reag február 19-én, pénteken érkezik. Ha valakinek ez nehézséget okoz, privát üzenet formájában jelezheti. Ez már a történet lekerekítése és lezárása lesz, erre már fakultatív a válaszadás lehetősége, a téma két nappal később archiválásra kerül majd. Azonban ha maradnak elvarratlan szálak valakiben, arra mesélővel lesz lehetőség a kijátszásra valamilyen formában.
+18 Annyira próbáltam úgy csinálni, mint aki tudja, hogy mit csinál, hogy még magamat is megleptem, de azért közben olyan sötétség van a fejemben a helyzettel kapcsolatban, hogy elemlámpával nem lehetne ellátni a végéig. A kurvára zseniális ötleteimmel csak az az egy baj van, hogy többnyire a felük születik meg a fejemben, a másik felében meg improvizálnom kell, ami aztán vagy jól sül el vagy nem. Marlene elégedetlenkedik, amit amúgy simán meg tudok érteni, én sem szívesen nézném kívülről a hülyeséget, amit művelek és ha meg kellene magyaráznom, hogy miért is lépek előre, nem nagyon tudnék mit mondani, mert én sem tudom. Egyszerűen csak unok itt passzívan rettegni és várni az oroszlánt vagy bármi mást, hogy leharapja a karom, mert az a csököttagyú Hagrid képtelen volt normálisan végezni a munkáját. Értem én, hogy egyesek kibaszott kedvesnek és szórakoztatónak találják, de ettől még el kéne fogadni a tényt, hogy még én is kompetensebb tanár lennék nála, mert talán nem hagynám kint a diákjaimat éjszaka a Tiltott Rengetegben, ami esélyes, hogy nem azért lett így elnevezve, mert olyan remek a hangzása. Ha valamelyikünknek esetleg egy végtaggal kevesebb marad hazafelé menet, az rohadtul Hagrid hibája lesz, eleve minek kitalálni egy ilyen felesleges és idiótáknak való feladatot? Fákat kötözgetni, persze, gondolhattam volna, hogy ebből is valami baj lesz, nem szokott itt sokáig béke és nyugalom lenni. Tehát igyekszem nem tanácstalanul hátrabámulni a többiekre, hanem csak tenni még egy lépést előre, de mire ez sikerül a mögöttem állók először csak annyit láthatnak, hogy szép lassan hátrálok, ha a tarkóm képes lenne érzelmeket közvetíteni még arra is kiülne a páni félelem. Szóval kentaurok, megint igazam volt, de ezzel nem vagyok sokkal beljebb, ha csak nem kapok egy extra Kiválót a csodás felismerésem miatt. Egy pillanatra a döglődő hipogriffre nézek, de hamarosan meg is bánom, vajon kijön a vér a blúzomból még valaha? Kicsit hányni lenne kedvem, de még arra is képtelen vagyok. -Akurvafaszba-nyugtázom a dolgot, ahogy kitörlöm a vért a szememből és az előttem álló hombárfejű kentaurra nézek kenetesen, hogy ugyan ne akarjon már itt és most kinyírni, mert az hihetetlen rusnya szituáció lenne. Nem mondom, hogy belül nem remegek, mert legszívesebben sikítani volna kedvem, de igyekszem disztingválni. Ha jól emlékszem a kentauroktól nem kell félni, mert értelmes lények és lehet velük tárgyalni, vagy mi. Ahogy elnézem és hallgatom őket, inkább a vagy mi rész fog érvényesülni. -Ezt…mindenképpen…muszáj?-igyekszem higgadt maradni, miközben cseppet sem nyugtat meg a homlokom irányába mutató nyílhegy. Láttam ilyet mugli filmekben és valahogy sosem vétették el a célzást, nekem meg nagyon nem állna jól egy lyuk a fejemen. Most már nagyon szeretnék hátrafordulni, csak hogy megbizonyosodhassak róla, hogy a többiek, vagyis leginkább Adore jól van, de bevallom mozdulni sem merek. Valamelyikük, gondolom a big boss megemlíti a cigarettát, aminek hatására előveszem a dobozt és felé nyújtom. Most jönne az a rész, ahol nagyon lazán csak annyit mondok „szolgáld ki magad, pacifarok”, de valahogy a torkomra forr minden szó. Csak bámulok rá és remélem, hogy jobban fél a Minisztériumtól, mint amennyire ki akarja nyírni a kiscsapatot.
- Már látnak minket. Azóta látnak, hogy Texasnak neveztem Texast. - fogalmam sincs, McKinnon mit nem ért, miért hiszi, hogy valami bámul egy ideje, most majd megunja, elsétál - főleg, mert látta Texast hugyozni és Emersont beszélni, láthatóan nincs eszközünk arra, hogy elijesszük. Ezen a ponton akár lefeküdhetnénk a földre, és várhatnánk a megváltó halált, de ezt úgysem tudom elmagyarázni azoknak, akiknek még az ovis jelük is a félreértett kivételezés volt. Kurva unikornisbaszók.. mert ezek azok, ezzel a nagyon drámai gangbang bevonulással együtt. Megpróbálhatunk párbajozni velük - amit párbajoznásnak nevezni elég elegáns, lévén két méter magasak és fizikai erőt használnak, mi meg az agyunkat sem általában - de nem fogadnék magunkra, tulajdonképp már abban sem, hogy gyorsabbak vagyunk. Fasz sem tudja, mit akarnak, nem túl sok emlékem van róluk, nagyjából annyi, hogy kevésbé olyanok, mint a mitológiában, ami pozitív, mert ki akarja, hogy megerőszakolják, és sokkal inkább elcseszett, redneck hippik moonshine nélkül, ami a lehető legnegatívabb opciók közé tartozik.
Öklendezni kezdek, mikor elénk vágják a hippogriffet, el is kell fordulnom, mert egyszerre akarok hányni és bőgni, érzem, hogy remeg az ajkam, pedig próbálom összeharapni. Ez rengeteg vér.. ha nem undorodnék ennyire tőle, tudnám, hogy azért nem annyira nagyon sok, de a hemofóbiásnak minden egy mélytorkos szopás. -Ugh.. basszameg... - nem tudok visszafordulni, próbálok belelélegzni a pulóverem ujjába, de annak is olyan szaga kezd lenni, és végül leszarom a halálos fenyegetést, kiválok a körből, és az egyik lónak támaszkodva - ha nem lőnek rögtön nyakon, mert akkor már úgyis mindegy nyilván - kihányom a nem is olyan távoli ebédet remélhetőleg a többiektől hallótávolságon kívül, és próbálok nem belefeküdni. Fél füllel hallom csak a hülyeséget, Giára bámulok vissza, és lassan, nagyon lassan esik le, hogy nálam is van mit bedobni a közösbe. Bármit odaadnék, csak menjünk már innen, és levakarhassam magamról a bőrömet is.
- Hé tessék.. az egészet elszívhatjátok, felőlem hetente is adhatok egyet, csak hagyjatok minket elmenni. Mindenkit. - nehézkesen, de megkeresem a zsebemben a dobozt, és kurva nagy szerencsénkre egy szál kivételével bontatlan. Amy most biztos kurvára örül, hogy nem hagytam magam lejmolni, bár ki a fasz érti Amy gondolkodását. Mindenesetre utálom, hogy nem hagyhatom most itt őket, mert nyilván ők gond nélkül megtennék velem - igaz, hogy a legrosszabbak elballagtak, de nincsenek illúzióim. A fővezír mancsába nyomom a hadizsákmányt, addig is mögöttem fekszik az a hulla, az ebből áradó masszív izzadtság és lószarszag egész kellemes ahhoz képest. - A felének a Minisztériumban dolgozik rokona.. kell az a fasznak, ha anyu és apu rátok küldi az aurorokat. Ha jól értettem, most megegyeztünk, mindenki mehet a dolgára. Öröm volt. - és a következő öklendezést már mellette eltántorogva hajtom végre, a türelmem végére értem, az sem érdekel, ha most az összes egyszerre rám lő, nem tudok többet azzal a döggel egy légtérben maradni. A gyomromra szorított kézzel beleindulok a sejtett sötétbe, és kurvára remélem, hogy a többiek is jönnek utánam, és végre hazamehetünk.
Marlene McKinnon, Sir Cadogan and Tesanna Nott kedveli
Egyre kevesebb esélyt látok rá, hogy akár egyetlen ember közülünk túléli ezt az egészet. Nem értem, hogy Emerson hogyan gondolhatja, hogy még van esélyünk elbújni az elől a valami elől, ami közeledik. Őszintén megértem Giadát, aki inkább előrelép, és szólítja a veszélyt- felemelem a pálcámat, hogy ha lehet, meg tudjam védeni őt, közben figyelmen kícül hagyom Adore megjegyzését. Túlzottan félek hozzá, hogy legyen még lélek bennem hozzá, hogy válaszoljak egy ilyen típusú megjegyzésre. Ledermedek, ahogy a kentaurok csapata kiválik az erdőből. Valahol megnyugtató, hogy ezek tényleg csak kentaurok, nem valami sokkal veszélyesebb, sokkal ismeretlenebb szörnyeteg, hiszen ők a Minisztérium felügyelete alatt, feltételeivel vannak itt, és ha nem hülyék teljesen, tudják, hogy nem árthatnak nekünk. Azután, ahogy a sebzett arcokra és a fegyverekre nézek, elszáll a reményem rá, hogy ez könnyű lesz. Talán nem lesz annyira borzalmas a halálunk, mint lehetne, de ha ezek úgy döntenek, meg fogunk halni- nem tudom, hogy hányan vannak, de csak akkor lenne esélyünk, ha formációban maradnánk, a fele ember gondoskodna a többiek védelméről, a maradék pedig találna valamilyen gyors megoldást rá, hogy kiiktasson minél többet. Erre gyorsan elszáll minden remény. Felsikoltok, kicsit hátralépek, ahogy vérpermet terít be, csak az arcom egy részét tudom megvédeni az egyik karommal. Ahogy nézem, amint Adore elrohan hányni, közben odalépve az egyikhez, dermedten nézem őket, és szinte várom, hogy mikor fogja a bestia meggyilkolni őt. Nem merem felé emelni a pálcámat- ha el is kábítom azt az egyet, a többi azonnal megöl minket. Túl sokan vannak, és ez az ő terepük. Visszafojtott lélegzettel nézem, ahogy Gia és Adore átadják a cigarettájukat a kentauroknak, akik, úgy tűnik, egyelőre nem támadnak. Reménysugárként villan fel, hogy tényleg úgy tűnik, hogy félnek a Minisztériumtól. Meg is van rá minden okuk, már ezért a közjátékért is könnyen lehet, hogy az utolsó szálig megölik ezt a csoportot, akik, ha jól értem, nem tartoznak a nagyobb kentaur hordához. A Minisztérium nem éppen toleráns a nem emberi lényekkel szemben, ezek pedig biztos, hogy ellenségükké tették most a Minisztériumot. Szinte ösztönösen lépek Adore mellé, akivel hiába vagyok hihetetlenül rosszban szinte folyamatosan, most megtámasztom, és óvatosan végigsimítom a hátát, ahogy öklendezik. Egy pillanatra elfelejtem a kentaurokat, és csak azt nézem, ahogy a lány összegörnyedten, tehetetlenül áll mellettem. Furcsa látni, hogy ennyire gyengévé és magatehetetlenné tud válni valaki, aki ennyire erős és magabiztos folyamatosan. Úgy érzem, sajnálom is, miközben fogom. - Mi... mi nem akarunk semmi bajt, nincs semmi problémánk magukkal. Tényleg csak azért vagyunk itt, mert az az ostoba vadőr beküldött minket.- fogalmam sincs, hogy hol lehet az az idióta Hagrid, de magamban megfogadom, hogy kérdés nélkül az arcába küldök valamit, ha találkozunk. Most legalábbis jó ötletnek tűnik. Az az idióta tudta, hogy ezek itt vannak, és nem normálisak! Az biztos, hogy megírom apámnak és nagyanyámnak is, ahogy, gondolom, mindenki más is meg fogja írni, aztán meglátjuk, hogy az a vadbarom meddig marad itt. Ha meg megölnek minket, akkor valószínű egyenesen az Azkabanba megy. Még mindig a kezemben tartom a pálcámat, készen rá, hogy ha kell, pajzsot vonjak magunk köré, ami legalább egy irányból felfogná a nyilaikat, mielőtt hátba lőnek. De most már egyre inkább reménykedek benne, hogy elengednek minket, és ha tényleg nem tesznek semmit, akkor úgy, ahogy vagyok véresen, és amíg szükséges, Malonet támogatva indulok el kifelé a többiekkel az erdőből. Remélem, hogy Anathema és Theodore elkerülik ezeket.
Elengedem a fülem mellett az összes megjegyzést amit esetleg hozzám fűztek, de igazából nem is lenne túl sok időm válaszolni, hiszen egyből lefagyok ahogy meglátom a kentaurokat és a kezükben lévő fegyvereket, amik ránk szegeződnek. A pálcám szorosan magam mellett tartom, ha szükséges, akkor azonnal tudjak egy pajzsbűbájt vonni legalább magam és a mellettem lévők köré. Szinte farkasszemet nézünk egymással, tudja a fene, hogy mit akarhatnak és még egy jókora hippogriffet is elénk dobnak, szegény pára az utolsókat rúgja és a vér, ami a nagy állatból fröcsköl, mindannyiunkat beterít. Kezemet az arcom elé kapom hirtelenjében, de így is úgy festek, mint aki vágóhídról érkezett, hirtelen elkap a bőghetnék, de összeszorítom az ajkaimat és megfeszítem minden izmomat, hogy ne lássák, elgyengültem és legszívesebben hátra arcot nyomnék most rögtön. Vegyes érzelmek kerítenek hatalmába, undor és félelem szaga, valamiért kevésnek érzem magunkat ehhez a szituációhoz és ehhez a vigyorgó fenevadak sem tesznek hozzá pozitívat. - Mi csak a fák miatt jöttünk. - Szinte suttogom, de mit számít, meghátrálok ahogy az íjakat felhúzzák és újra ránk szegezik a fegyvereiket. Adore öklendezésére nekem is kedvem lenne hányni, de megpróbálok inkább elvonatkoztatni ettől és miközben Tess gondoskodik róla, én a többiekre figyelek. A remény szikrája akkor csillan fel, ahogy a vezér cigarettát kér tőlünk. Esküszöm, következőre ez is felszerelésként fog a táskámban villogni, egy doboz cigaretta, ha véletlenül az erdőbe keveredünk és kentaurok lázadó bandájával találkozunk szembe, tudjam őket lefizetni és akkor talán elengednek. Most szerencsére nem egyedül vagyok itt, és nem szívom meg jól, hiszen nem dohányzom, de ellenben többen igen, így már nyújtják is feléjük a dobozokat. - Akkor engedjetek el minket, nem akarunk bajt. - Valóban nem hiányzik ide a Minisztérium, és tudhatják, hogy ennek ígyis-úgyis következménye lehet, így csak nagyobb bajt hoznak a fejükre, ha most nem hagyják, hogy hátrálni kezdjünk és elhagyjuk a területüket. Mondjuk azért elgondolkodtató, hogy mi történhetett itt, hogy ők leváltak a csordától és lázadva birtokolják az erdő ezen szegletét. Remélem, hogy az évfolyam többi tagja biztonságban kijutott és nem keveredtek ők is hasonló szituációba, mint mi.
Fogalmam sincs, hogy hogyan lehettem olyan ostoba, hogy egy másodpercig is higgyek benne, hogy anyám az. Bármi is ez a lény, egészen biztos, hogy az olyan idiótáknak köszönheti a túlélését, mint én. Még mindig könnyes a szemem, és hihetetlenül dühös vagyok, a szörnyetegre és magamra egyaránt. Megszorítom egy pillanatra Anathema kezét- ha rajtam múlt volna, a halálba rántottam volna őt is. A harag és a rettegés keveréke hangosan ropogva ég bennem, tandemben a cipőm alatt törő gallyakkal, mindkét kezem ujjait szorosan összeszorítom- az egyikkel a pálcámat, a másikkal Anathema kezét fogom, ahogy rohanok. Összeszorítom a fogamat, ahogy a lény sírós hangján újra és újra megszólal, megpróbál embereket utánozni. Összerezzenek, ahogy meghallom Severus barátnőjének hangját, de futok tovább. - Sajnálom... sajnálom...- nem tudom, hogy akár Severus, akár Anathema értik-e, hogy tőlük kérek bocsánatot, amiért veszélybe sodortam őket. Talán miattam fog valamelyikük megsérülni, meghalni. Gyorsan, kapkodva veszem a levegőt, de az a rengeteg futás, edzés a kviddics karrierre megszolgálja most magát, és még több félelemmel önt el. Anathema nemrégen sérült meg súlyosan, Severus pedig nem túl sportos alkat. Persze, nem úgy tűnik, mintha számítana a sebesség, amit akkor nyugtázok, amikor egy lezuhanó ág felhorzsolja a pálcás kezemet, és majdnem fel is borít. A lény, úgy tűnik, könnyen elénk tudna vágni. Felkiáltok, ahogy elbotlok, ahogy valami erősen megragadja a lábamat. Reflexszerűen küldök egy kábító átkot a feltűnő, borzalmas fej felé, a szörny pedig elengedi a lábamat, vörös szemei eltűnnek az éjszakában. Hátrébb sántikálok, fogva a lábamat. Úgy érzem, hogy tudok járni, futni, de érzem, ahogy a vér lefolyik a lábamon, átitatja a nadrágomat, lefolyik a zoknimba. Elborzadva hallgatom apám hangját, és miközben várom a lény újabb támadását, rájövök, hogy ő nem nekem beszél. Elborzadva jövök rá, hogy már nem fogom Anathema kezét, jégcsapok ezreiként szúr át a sikolya. Egy pillanat alatt elönt a borzalom, a rettegés, ahogy a hang megüt engem, megvakulok, csak a sötét erdőt, és a hangokat hallom. Őt ne! Bármi mást, csak őt ne! Bárki mást, csak őt ne! Összeszorítom a fogaimat, érzem, hogy valami roppant is a számban, de nem érdekel, ahogy nem érdekel a lábam sem, nem érdekel a szörnyeteg karma, fogai, vöröslő szeme. - Engedd el! Megöllek! Engedd el!- fogalmam sincs, hogy honnan jön a szándék, a harag. Soha, még anyám halálhírére sem voltam ilyen dühös, ahogy kétségbeesetten elkezdek futni a hang irányába, nem törődve Severusszal vagy bármi mással mögöttem, félrecsapva az arcomba ütő ágakat, nem foglalkozva azzal sem, amikor az egyik olyan erővel csap szemen, hogy félig megvakulok. Nem lassít le semmi, ahogy Anathema sikoltását hallom. Felemelem a pálcám, készen rá, hogy átkok hadát idézzem meg, akkor is, ha a hosszú ujjú kézen lévő karmok átszakítják a testemet, felemelnek, készen rá, hogy gazdájuk átszakítson. Nem érdekel most, hogy mi lesz velem vagy a többiekkel. Nem érdekel Tess, nem érdekel Adore, nem érdekel Severus, nem érdekel Amycus, és főleg nem érdekel, hogy mi lesz velem. Nekem meg kell mentenem Anathemát, oda kell adnom neki mindent, hogy hazatérhessen, és jól legyen. Nem érdekel, hogy mennyire felesleges és ostoba talán a halálom. - ENGEDD EL!- felemelem a pálcámat. Nem jut eszembe most a kábító átok, a sóbálvány átok, a hátráltató átok, a pajzsbűbáj. Eszembe jut a robbanó átok, eszembe jut legalább két tűzvarázslat, eszembe jut valami, ami, azt hiszem, szúrásra van, eszembe jut, hogy ha kard lenne nálam pálca helyett, azt hogyan szúrnám bele annak a szörnynek a szemébe. És, többek között, eszembe jut a halálos átok varázsigéje- nem ismerem a pálcamozdulatot, nem ismerem a pontos erőt, ami végrehajtja a varázslatot, erőt ad a gyilkos szándéknak, de úgy érzem, hogy meg tudnám csinálni. Érzem, az egész lelkemet, mindent, amit szeretek, mindent, amit gyűlölök, bele tudnám sűríteni az akaratba, hogy ez a lény ne létezzen, akár azon az áron is pusztuljon, hogy vele menjek. Csak Anathema túlélje. Ha valakinek ki kell jutnia innen, ma, az ő. Neki, mindenáron.
Amikor már azt hinné az ember gyereke, hogy na, ennél rosszabb már nem lehet a helyzete, akkor kiderül, hogy akkorát tévedett, amekkorát már régen nem. És akkor még azt hittük, hogy az, hogy körbeállunk megvédhet minket. Aha... majd ahogy azt mi elgondoljuk. Ahogy meglátom a fák közül felénk érkező, fegyvereket szorongató kentaurcsordát az első gondolatom az, hogy csak jussunk ki élve. Nem, nem vagyok egy félős alak, de én is tudom, hol a határ vakmerőség és gyávaság között, én pedig úgy döntök, hogy inkább kockáztatom a jóhírem esetleges csorbulását, mint hogy ne jussunk vissza a kastélyba. Már nyitnám a számat, hogy mondjak valami cifrát, amikor meghallom Giát, és rögtön be is csukom, miközben gondolatban nagyokat bólogatva értek egyet a lánnyal, miszerint "akurvafaszba". Pontosan, ennél találóbban én sem foglalhattam volna össze a kialakult helyzetet. Az egész társaságot sikerült beteríteniük a magukkal hurcolt, félholt hippogriff vérével, aminek láthatólag mindenki nagyon örült... irónia volt, természetesen. Viszont legalább kiderült - legalábbis valószínűsíthető -, hogy a szárnyas valami egy hippogriff lehetett. Azt mondjuk nem tudom, hogy miért is menekültek előle, de jelenleg nem is igazán érdekel. - Igaza van a többieknek, tényleg nem akarunk bajt! Nem tudom, mit akartok, azt meg aztán főleg nem tudom, hogy miért pont tőlünk akarjátok azt, amit akartok, de engedjetek el minket a fenébe! Ez nem akkora nagy kérés... ugye? Nézek farkasszemet a kentaurral, aztán inkább csöndben maradok, még mielőtt tovább rontanám az esélyeinket... valószínűleg így se ússzuk meg könnyen. Sajnos.
- Theo! Itt vagyok! - kiabál a fiúra, mikor elvesztik egymást, és nekitántorodik Severusnak, aki szerencsére elkapja, mielőtt bebukna a lendülettől a szemközti ágak közé. Riadtan néz rá, de a másik nem láthatja ilyen vaksötétben, de szinte biztos benne, egyikük sem érti, miért dőlt be ezúttal Theodore annak a lénynek - nem mintha nem volna érthető, de az elménk nem mindig enged a nyilvánvalónak, ha ismert teher alatt görnyed még. Anathema Avery nem érzi azt a haragot, amit legjobb barátja, csak elszántságot és tiszta eltökéltséget, hogy mindhárman élve kijussanak az erdőből: elhiszi, ha kinyújtja karjait, szinte a birtok füvén állnak. - Adj fényt! - szól rá hirtelen harmadik társukra, és mikor legalább egymást látják, megpillantják Theót is, nem messze a kényszerű ösvénytől vagdalkozni az elemekkel és a dühvel. Anathema Avery nem tudja, honnan az erő és törekvés, pálcáját a lényre tartja, és a hangos varázsige után figyeli, amint a tűz elkapja a hatalmas, vékony testet. A lángok között a fiú bizonyosságot lelhet rá, hogy nem fekszik félholtan a karmok között.. - Te beteg vagy, Avery.. Nott! Nott, gyere már! - az átok, amelyet használ, nem ismerős, de Severus maga sem az, furcsa dolgokkal töltötte az idejét, azok között megfért egy olyan, mellyel a test elrántható. Ketten megragadják Theodore két oldalát, és az adrenalintól fűtve kirontanak a fák, ropogó növényzet és rémület közül, és még akkor is futnának tovább, mikor lábuk alatt már a gyep tornyosul, az erdő és köztük pedig legalább méterek. Hallják még a lény fájdalmas üvöltését, de a tűz innen nem látszik, ha ég még egyáltalán: Anathema Avery remegve, fáradtan rogy Hagrid kunyhója mellett a kis lépcsősorra, és biztos benne, most már remekül érti, miért nevezik így a Tiltott Rengeteget.
Lihegve borulok a tökágyásba. Megkockáztatom, sírni is tudnék még az erőlködéstől, amelyet Nott susnyáson való végigrángatása okozott, de most csak lehajtom a fejem a karomra, és próbálok az orromon keresztül lélegezni. Minden fáj épp, a tüdőm, a lépem, a gyomrom, leginkább az élet, és Evans hangja: az a dög végül hozzám is utalt talált, de erre nem jutott idő, amíg Nott belső griffendélese szabotálta a maradék, sovány túlélési esélyeinket.
- Nott.. minek.. minek kellett lovagot játszani? - kérdezem két lihegés között, az izzadtságot beletörlöm a pulóverem ujjába, és inkább leteszem a pálcám, mielőtt a rángatózó ujjaim valami remek végeredményre késztetik, és teszem azt, tovább ingerli az erdőben őrjöngő valamit. A hátamon folyik a jeges csermely, a lélegzetem forró, és sehogy nem tudok megnyugodni, pedig basszameg, szeretnék. - Az a tüzezés meg.. nem mondok semmit. Ne is beszéljünk erről soha többet! Avery lesz az új mumusom. - pedig csak én beszélek egyáltalán, mindenki más jóval higgadtabbnak tűnik a halál torkában. Evans.. nem mehetek vissza Evansért. Képtelen vagyok rá. Fel sem tudok innen kelni, nem tudom még egyszer meghallgatni, ahogy engem szólongat.. csak lassan enyhül a feszítő érzés a mellkasomban. -... bármi volt ez, kétlem, hogy a többieknek van ellene esélye.
Lehet, mégis van baj. Van baj elég.. - dünnyögi a vadőr, keze ügyében tartja a szerszámíjjat, és követi az erősödő hangokat. Hát ezek a csimoták nincsenek olyan mélyen, hogy nagy bajba keveredjenek, nem lesz itt semmi baj, ha meg dohányoznak, majd szól a házvezetőiknek, nem hiányzik az a növényeknek meg állatoknak. Vajon kentaurokkal beszélgetnek? Jaj, az mindig olyan szórakoztató, ismerkednek kicsit a faunával, de azért reméli, ezek nem azok a leszakadt, csöves kentaurok, azoknak volt pofája a múltkor megkérdezni, beengedik-e őket a Szárnyad Vadkanba..
Hamarosan meggyőződhet róla, hogy ezek a 'csöves' kentaurok elfogadják a cigarettákat, sárga vigyorukkal méregetik Adoret és Giadát, az egyikük meglöki Alexet a fegyverével, és ugyan hagyják a két lányt távozni, a többieket elkezdik közrefogni. - És ti mit adtok a közösbe? Annak ott különösen ronda képe van, meg cigiszaga.. van még nálatok néhány apróság, ugye? A húzottszemű elmehet. Ti meg.. - és ezt a pillanatot választja Hagrid, hogy a nap hőse legyen, és megeresszen egy nyilat a legközelebbi fába - Mi a kurvaéletet művelsz, Hagrid? Mit.. Hagrid azonban szívesebben lő, mint kérdez, és csak az után szólal meg, hogy azt viszonozzák: a nagy kavarodásban azonban több diák is megsérül a paták alatt lökdösődés és menekülés közben. - No most már elég lesz, takarodjatok vissza magatoknak! Szólok Dumbledore professzornak, aztán idejön a Minisztérium és vége lesz a kiváltságoknak! Eriggyetek, no!
A tisztás végül lassan kiürül - a vérszag és a vadőr azonban maradnak. Utóbbinak a helyzet ellenére egész jó kedve van, és véletlenül sem kérdezi meg egyiküket sem, megsérült-e. Nem nagy baj az, semmi kis horzsolás, azonnal ki lehet azt kúrálni a Gyengélkedőn, legalább edződtek kicsit. Elindul az általa vágott ösvényen, és lát ugyan valami lángoló, vergődő dolgot pár yardra, de hát az befelé tart, ők meg kifelé, kit érdekel most az. - Remélem, jól felmasliztátok azokat a fákat. No, mi a baj, mi ez a csend? A többiek már kimentek? Há' pedig mondtam, hogy várjatok meg.. de ha nem köll házpont, nem köll. - a hátuk mögött az a valami földöntúli hangon üvölt, de ez egy vadőr számára hétfők. Azért ezek a gyerekek tényleg mintha lassabban jönnének.. jó lesz felküldeni őket mégis a Gyengélkedőre, de hát nincs itt semmi, amit egy jó kakaó és egy kiadós alvás meg ne tudna oldani.
Hagridra is ráférne mindkettő, mikor meglátja a tökágyásában a három másik diákot, és azonnal rettegni kezd, hogy szállítja le a műgonddal nevelt dekorációt Halloweenre. - Menjetek el onnan, az iskolai tulajdon! Egyébként is, nem megmondtam, hogy visszajövök? Nem visszajöttem? Jól van, jól van.. most akkor menjetek vissza a kastélyba, amelyiknek vérzik valamilye, az menjen a Gyengélkedőre. Jóccakát! - azzal még végignézi, mint másznak ki az ő díjnyertes tökágyásából azok a nebulók, és mint aki jól végezte dolgát, megtér kunyhójába a maradék sörökhöz. Nem is sejti, hogy hamarosan olyan népharag tárgya lesz, aminél még az ismeretlen, lángoló lény is jobb befejezésnek tűnik majd..
Ez az utolsó mesélői reag, a történet lezárásra került. Erre már fakultatív a válaszadás lehetősége, a téma két nappal később archiválásra kerül majd. Azonban ha maradnak elvarratlan szálak valakiben, arra mesélővel lesz lehetőség a kijátszásra valamilyen formában. A házpontok az archiválás pillanata után kerülnek kiosztásra. Mindenkinek köszönjük a játékot - a folytatás hamarosan!
Kezdőlap
Kezd tényleg kicsit olyan érzésem lenni, mintha kentaurokkal találnánk szembe magunkat, de a sötétségből igazán ez nem derül ki. Azután már néhány fénypaca is megjelenik és miután a többieknek sikerült felnyalábolniuk a földről engem, rájövök, hogyha itt futásnak erednénk sem jutnánk túl messzire. A nevetés ami pedig mindezt kíséri, csak még kísértetiesebbé teszi az egész szituációt. Nagyot nyelek és felemelem a pálcám, védekezően tekintek egyik fától a másikig, mintha arra várnék, hogy valaki most azonnal ki fog innen robbanni és nekem meg kell védenem magunkat. Az összes létező, számomra ismert és gyakorolt átkot, rontást, igét átforgatom a fejemben, Tess ötletét is realizálom és nem mozdulok el mellőle, és amikor egy minden elhallgat, mindenhol siri csend kezd el uralkodni, beharapom az ajkam. A hirtelen megszólalás, a röhögés után pedig ijedten ragadom meg a másik oldalamon álló Alex kezét, de miután realizálom, hogy mit csináltam, szinte perceken belül el is engedem. A nagy történések közepette még a felém irányzott kérdésekre sem válaszolok. 
Amikor már azt hinné az ember gyereke, hogy na, ennél rosszabb már nem lehet a helyzete, akkor kiderül, hogy akkorát tévedett, amekkorát már régen nem. És akkor még azt hittük, hogy az, hogy körbeállunk megvédhet minket. Aha... majd ahogy azt mi elgondoljuk.
