Hogyha a Gringotts a megbízód, az nem számít sírrablásnak - Egyiptom

The following program contains coarse language and due to its content it should not be viewed by anyone
_________________________________________________

'Ötletes!' - teszem kezemet csípőre, igyekezve, hogy a jobbomban tartott viseltes állapotú pergament ne gyűrjem meg a kelleténél jobban, míg másik kezem ujjai szorosan fonódnak pálcámra, mintha a szél bármikor kikaphatná a kezemből és elfújná jó messzire. Viccesnek tűnhet egészen addig, amíg a homokszínű pálcádat el nem hagyod menekülés közben a sivatag közepén és hiába a verőfényes napsütés, akár tű a szénakazalban. S most latolgasd esélyeidet késő este, a csillagoktól borított égbolt alatt, felhős időben. Ugye mennyivel nehezebb? Pálcám vége aprót koppan a Szfinx lábán, mégis olyan kellemetlenül visszhangzik, hogy azt hinné az ember, hogy Egyiptom népe összefut erre, hogy hallottak valamit, mégsem jelenik meg a semmiből egyetlen árva lélek sem útitársamon kívül. A koppintás helyének nyomán három sornyi figyelmeztető hieroglifa jelenik meg izzón és fényesen, figyelmeztetve az átokra, mellyel a lejáratot igyekeztek lezárni arra az esetre, hogyha valaki úgy döntene, hogy a rejtek kamra belsejében elhelyezett tárgyakra fájna a foga és szent elhatározásként meg akarja őket szerezni.
'Igazából hogyha úgy vesszük, ez már nem vonatkozik ránk.' - kopogtatom újfent a kőmancsot, az írás pedig amilyen erősen izzott az imént, úgy is tűnik el, egy apró karc nem marad a kőben. Pálcámat a számba véve simítok végig a makulátlanra csiszolt anyagon, hátha érezni fogok akár egy kis repedést, hibát a bevésett szöveg nyomán, de ugyanolyan, mint amikor ideérkeztünk: hibátlan. Hümmögve egyenesedem ki és kapom ki pálcámat ajkaim közül, hogy szövetkabátom zsebébe tegyem és nyakamat nyújtogatva nézzek le a Szfinx lába alá vezető lépcsőrossa. A por és homok egyvelege kellemetlen kis felhőt alkotva uralja a lejáratot, újabb ellenség ellenben nem tűnik fel a színen, melynek kiváltképp örülök, hogyha csak oldalra pillantok az alig pár perce még igenis nagyon eleven ellenfeleinkre, melyek most mozdulatlanul hevernek a homokban, fekete, rohadásnak indult testüket itt-ott szakadt, elrongyolódott fásli fedi, hamuszürke nyelvük a homokot ízleli. Sakálok.
'Igazából, hogyha a lejárat megtalálása után nem megyünk még körbe egyszer a biztonság kedvéért, akkor abban a minutumban, ahogy a lépcsőre lépünk megdermedtünk volna és pajtikák elvonszoltak volna Anubisz elé, hogy megítéltessünk. Gondolom szabad fordításban annyit tett volna, hogy széttépnek minket, mint a papírzsebkendőt. De semmi gond, kettőből kettő átkot kiiktattunk úgy, hogy csak az egyikről volt tudomásunk!' - lóbálom meg a kezemben lévő pergament, majd pillantok rá a biztonság kedvéért még egyszer, hogy tüzetesebben megvizsgáljam kimaradt-e bármi, rosszul értelmeztem esetleg egy jelet, van-e még rejtett utalás, hogy mi vár ránk a kamrában vagy az oda vezető úton, de több rejtek figyelmeztetés és sejtelmes szöveget nem vélek fölfedezni a Hold halványan derengő fényében. Egyszerűbb lenne a pálcámat használni, tisztában vagyok vele, de a kelleténél több figyelmet nem szeretnék magunkra felhívni, mint amennyit a sakálok acsarkodása és a mi szitkozódásunk okozott a semmi közepétől még pár utcányira.
'Ha mindent jól olvasok, újabb meglepetés nem fog minket várni lent, bár a sakálok sem voltak feltüntetve, úgyhogy fenntartással kezelem személy szerint a leírtakat.' - nyújtom át Bellatrixnek a pergament, hogy utána kezeimet zsebre dugva nézzek fel a borongós égboltra és fújjam ki a levegőt úgy, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg. Valójában a küzdelemtől felgyülemlett adrenalin az, ami úgy telepedett rá a mellkasomra, mintha mázsás súlyt helyeztek volna rá, s miközben a belélegzett oxigént igyekszem minél tovább bent tartani, mintha a körülöttünk lévő levegő mérgező lenne, szívem vadul kalapál, majd kiszakad a helyéről. Félig az oroszlántestű, emberfejű kőszobor felé fordulok és lassan kiengedve a levegőt tanulmányozom arcának vonásait, kiváltképp a hatalmas krátert az orra helyén. Mennyire parányiak, porszemnyiek vagyunk ehhez a monumentális építményhez képest és milyen egyszerűen tudna minket csak mancsának akár egyetlen ujjával összenyomni. Nyomunk nem maradna.
Szívverésem ismét lassabb és egyenletes, pont olyan, amilyennek szeretem, mellkasomra nem nehezedik elviselhetetlennek ható nyomás. Pálcámat újfent kihúzom zsebemből és közelebb sétálva a lejárathoz suttogok el egy lumos-t, majd állok meg a lépcsősor tetején és világítok a mélybe. Homok borít mindent, de amíg pálcám fényével ellátok ellenség nincs a láthatáron.
'Remélem nem mulasztunk el újabb figyelmeztetést!' - nézek hátra Bellára és most vagy soha érzéssel eltöltve indulok le az ősi lépcsősoron, amit ki tudja mikor használtak utoljára. Bízom benne, hogy a következő ellenség nem Ammut lesz óriás kivitelezésben. Ó te jóságos...

Nem kedveltem az egyiptomi témákat - elkerülhetetlenek voltak a maguk természetességében, minden sírrabló és feltáró kötet előszavai és végtelen szakmai beszélgetések alapja, de a legkisebb lelkesedést sem tudták csiholni belőlem. Ötletesnek még azt a bűbájt is szívesebben nevezném, amely olyan kellemes légkört teremtett a szobánkban, és aminek hiányában olyan különlegesen változatos leégéseink lesznek a nappal tett kirándulásoktól, hogy csodájára járnak majd odahaza.
Adelaidet azonban nincs sok hangulatom megbántani, ő ugyanis úgy érzi magát láthatóan, mint kisgyerek a Mézesfalásban, és az sem töri a lelkesedését, hogy három kiló homokot fogunk kiszórni a ruháinkból. Őszintén bízom benne, hogy csak onnan - hümmentek párat, végül is valóban nem magunknak kívánjuk a feltételezett kincseket, az óbirodalom jogászai is felmentenének bennünket.
- Amennyi időt erre áldoztak, őszintén nem lepődnék meg, ha Anubisz most is lent üdülne valahol.. De ebben te vagy a szakértő. - fáradtan megdörzsölöm a nyakam, nem szeretném felidézni az otthon történteket, de azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy inferusokkal találkozunk, mikor a legkevésbé várnánk. Ez a feltárás még váratlannak sem nevezhető, a megnyilatkozó sötétségnek dögszagát kelti bennem a balsejtelem. Grimaszolva nézek a kollégámra, de ilyen előzmények mellett bizony akkor is le fogunk menni oda, ha maga Anubisz is jelenik meg mindjárt, hogy nehezményezze a szándékainkat.
- Mintha emlékeznék olyasmire, hogy bizonyos csapdák az idő múlásával felmondják a szolgálatot, és vagy előnyükre, vagy hátrányukra válnak kiszámíthatatlanná. - átveszem a pergament, és hunyorogva próbálom értelmezni a leírtakat, de nem veszek ki többet belőle, mint Adel, a feltételezésemre pedig nem találok különösebb bizonyítékokat, természetesen - Ha valahol ez reális, itt az. Bíztam benne, hogy nem annyira öregek ezek a csapdák, de.. nos. Sosem kaptam Kiválót egyiptológiából..

Szeretném megkérni Adelt, ugyan menjünk már vissza és készítsünk egy megbízhatóbb tervet, ahol biztosan semmi nem manifesztálódik és ijeszt minket ganévá, de ezzel bizony elkéstem, előre hát, begyűröm a pergament a zsebembe, és ballagok utána, készen arra, hogy meglepődünk. Kellemetlenül, hogyan máshogy.
Feltételezem, mostanra a lépcsőt vizsgálja, a sor tetején még egyszer körbepillogok, de minden megnyugtatóan - vagy gyanúsan - hallgat, a hold lassan beúszik a felhőtakaró mögé, és bár minden zsigerem tiltakozik, belépek a félhomályba. Az ilyenkor szerencsés bűbájok után, amelyek szerint sincs ember a közelben, tüzet gyújtok a pálcám végén, és még egyszer megpendítem a kétségeimet.
- Megvagy még...? Nem érzékeltem senkit a közelben, de.. várj, te is hallottad ezt a neszt? Mintha apró lépések lennének.

The following program contains coarse language and due to its content it should not be viewed by anyone
_________________________________________________

'Olyan öregek voltak ezek a csapdák, hogy még szaguk is van.' - mutatok hátra vállam fölött pálcámmal pár pillanat erejéig, gondolva itt a homokot nyalogató sakálokra, majd újfent magam elé irányítom a fényforrást és kissé hunyorogva világítok körbe a kissé lejtős, szűk folyosón. Üres, teljesen pőre, díszítésektől és falrajzoktól mentes, ami teljesen szokatlan jelenség, hogyha az ember egy egyiptomi sírkamrába kíván belépni, mert már az elő folyóson elkezdik mesélni az adott személy életét és munkásságát, itt viszont néhány pókon és szkarabeuszon kívül semmi nincs a köveken, de még azok is szétszaladnak, ahogy meglátják pálcáink erős fényeit. Nem tetszik ez a néptelen üresség és nem a művészetekért rajongó ízlésem hiányolja a hieroglifákat vagy a mesélő, mégis roppant egyszerű ábrázolásmóddal bíró falfestményeket, hanem szimplán feláll a szőr a hátamon ettől az ijesztő kihaltságtól. Pálcámat átveszem bal kezembe, hogy jobbomon hüvelykujjammal dörzsölgetni kezdhessem csonka mutatóujjamat és erről a teljesen automatizált szokásomról tudomást sem véve kutatok aprócska, alig észrevehető lyukak, repedések után a falakon, a plafonon és a földön, amik apró, mérgező nyilakat rejthetnek magukban, melyek egyetlen rossz lépés következményeként lépnének életbe, de a falak ennél simábbak és rejtekmentesebbek nem is lehetnének.
'Ez így túlságosan egyszerű. Nem lehetett csak annyi védelem alatt ez a kóceráj, hogy három sakálra bíztak mindent. Vagy tán mégis? Kell, hogy le-gyen va-la-mi.' - beszélek magamban félig hangosan, nagyjából meg is felejtkezvén útitársamról, miközben jobb oldalt a falhoz simulva, fülemet a kövekre tapasztva sétálok lassan előre, néha egy-egy helyet megkopogtatva annak reményében, hogy rejtek kamrát, csapdát, ajtót, bármit találok, de csak annyit érek el lassan, hogy középső ujjamon a bütyök kezd fájni.
'Megvagyok igen.' - dünnyögök és egy elégedetlen csittegést követve fordulok Bella felé. - 'Most én vagyok egyébként tök figyelmetlen, vagy tényleg az a három oszló állatka volt ide betéve, mint csapda? Nem arról van szó, hogy hatalmas ellenségeket vagy bajt várnék a nyakunkba, viszont többet vártam, mert azért mégis... micsoda? Mit hallani?' - állítom le a számat és pálcámmal jobbra-balra világítva keresem a neszezés forrását, illetve forrásait, de Bella kíváncsian gyanakvó arcán kívül mást nem vélek fölfedezni. Vagy túl magasan keresem az ellent?
'AUCS!' - kiáltok fel és rántom el a falról jobb kezemet, s rázom mint az eszeveszett, holott még azt sem tudom mi történt vele, csak annyit érzékelek hogy rettentően fáj. A szkarabeusz hatalmasat koppan a földön a majdnem néptelen folyosón és lábait az ég felé meresztve vergődve akar a hátáról visszafordulni. Milyen kár, hogy ezt már nem teheti meg! Dühtől fintorgó arccal taposok rá a magatehetetlen szerencsétlen élőlényre, páncélos testének roppanása mégis bántja a fülemet.
'Te tudtad, hogy ezek csípnek?' - világítok rá a kézfejemre, ám mielőtt jobban szemügyre vehetném bogár által okozott károkat bőrömön, az eddig homokszínben pompázó falon lévő fekete nyüzsgés és halk neszezés jobban elvonja a figyelmemet. Mint valami ocsmány betegség, ami rekord idő alatt terjed szét az ember testében és sötétíti el a bőr alatti részeket, úgy kezdik el beborítani a semmiből előbukkanó bogarak a falat padlótól a padlásig. Rossz ötlet volt eltaposni!
'Ezeket a lépéseket hallottad, vagy esetleg ezeknél nagyobbak voltak?' - nézek kikerekedett szemekkel Bellára, majd vissza a falra, míg hátrálva elindulok, hogy biztonságos távolságban legyek az egyre csak terjeszkedő szkarabeusz családtól és a következményekbe bele sem gondolva, egy piroinito-nak hála hamarost olyan világos lesz a járatban, mintha több tíz fáklyát gyújtottunk volna meg egymás után. A bogarak szinte sivítva hullanak alá a helyükről, vagy dermednek meg egy helyben és égnek hamuvá, ez viszont csak pár másodpernyi előnyhöz juttat minket, mert jönnek az újak, az élők, az elevenek, akik szintén terjednek, mint a fekély és eszük ágában sincs megállni, amíg a betolakodókat el nem tüntetik, vagy egyenesen egy rosszabb, veszélyesebb teremtmény karjaiba nem kergetik őket. A piroinito hatásosnak tűnik ellenük, egészen amíg hátrálunk előlük és nem állunk meg a lángeső alatt gyönyörködni a látványban. De a lépések. Valaki, vagy valami figyel. Nyakamat a két vállam közé húzva próbálom valahogy tarkómról az idegőrlő bizsergést megszüntetni, de ahogy egyre beljebb hátrálunk egyre inkább nem akar szűnni a jelenség és az apró léptek hol megállnak, hol közelednek, a bogaraktól mégsem merek elfordulni.
'Mondd kérlek, hogy nem gyerek múmiák vannak mögöttünk!' - vetek egy oldalpillantást útitársamra, majd a hátra a vállam fölött a sötétségbe, ahová a lángoló szkarabeuszok fénye már nem ér el. Kellett kinyitni a számat és elégedetlenkedni.

Szerencsére elég sötét van, ezért Adelaide nem láthatja, hogy forgatom a szemem a kis fricskájára, amely olyan friss és illatos, mint a koboldok szoktak lenni, mikor a hímsovinista megjegyzéseiket teszik. Tulajdonképp inkább volt ez fárasztó, de bármit is érzek, eltemethetem azon reményeimet, hogy az este befejezése egy gyors zuhany és egy mérsékelten kényelmes ágy, most már valóban fel fogjuk ásni az összes létező istennyilát, amivel a kéretlen vendégeket fogadják. Választ, na azt nem kaptam, ettől nem leltem meg hirtelen egyébként sem bőven mért szakértelmemet, ami ezt a kultúrát illeti.
- Ismered a mondást az ördögről, falrafestésről, megjelenésről? - meg sem próbálom meggyőzni társnőmet arról, hogy lesz még itt baj bőven, győzze csak kapkodni a szoknyáit utánuk, megforgatják, hogy levegőt sem kap. Valószínűleg fenyegethetném bármely tetszőleges istenséggel, lúdvérccel és átokkal, elemében van, megkockáztatom, gyermekként is inkább a Mézesfalás melletti sikátorba tért szívesebben az üzlet helyett a kalandokért.
- Látod. Csak emlegtni kellett. - a falhoz lapulok, de nem találom a hang forrását, lehetetlen lenne behatárolni ennyire magasan a folyosóhoz képest, ami természetesen, mintha külön kértük volna erre, visszhangzik is - Mi az? Rád jött a vitustánc?

Minden egyes tagom hangosan tiltakozik, de lesietek a maradék lépcsőkön, és felemelem a pálcát, de csak a bogár pusztulására érkezem, és ez az egyébként is kellemetlen meglepetésekkel teli este most lett különösen borzasztó. Ingatom a fejem csak, mikor azt kérdezi, tudtam-e, dehogy tudtam, azt tudom, hogy van baj elég, és lesz is még, mert a rossz dolgokban mindig igazam van.
- FÚJ! Biztos, hogy nem ezeket! - kifelé akarok futni, de Nagybajszú oktató szaktekintély esetén mindig ott az esély, hogy a gyorsan menekülőre még rosszabb szándékok várnak, és a kezdő sírrablók mauzóleuma, meg egy alig három hüvelyknyi illusztráció a tankönyvben, ezért Adel mellett hátrálok ügyetlenül, vagdalkozom a tűzzel, de elönt a pánik. Be fogunk szorulni, bármit is jelent az a be pontosan, és ezek a dögök még harapnak is..
- ...gyerek múmiák?! - suttogom elborzadva még az égő tetemek szagától kábán, de ha Adelnek igaza van, ez volt bizony a vezércsel, mielőtt jön az égszakadás-földindulás, na de azért a halott pulyák túlzás. Csak azért merek hátrapillantani a vállam felett, mert bízom benne, ő tartja a frontot a pestisjárvánnyal szemben, ami épp itt bontakozik ki - nem mintha azt nem lehetne kiszabadítani egy ilyen objektumból, ha valakinek igen nagy szerencséje van.
- Nem látok ott semmit.. zombik vagy inferusok? - ha elvégeztem volna a házifeladatom, nem volnánk nyakig az áldásban, ezt készséggel elismerem, amint kikapálóztunk belőle, de Anubisz látja lelkem, tényleg nem áll mögöttünk semmi. A homenum revelio működhet bizonyos körülmények közt, ezeknél a háborgó testeknél sosem lehet tudni, de nem látok jobb megoldást egyelőre: a bűbáj azonban nem ad választ, egyenest legalábbis nem.
- Várj.. érzek valamit. Az egyik fal forró, és nem a tüzedtől. - intek balra, és mivel egyelőre a lépéseknek se híre, se hamva, előveszem legalább ebben nem kopott tudásom, ami a hasonló szerkezetek feltörését illeti. Csak akkor állok meg, mikor a szemem sarkán mozdul valami, és még a jótékony pislákolásban is jól kivehető, milyen magas: mire odakapom a fejem, eltűnt.
Sietni kezdek azzal a feltöréssel.
- Most láttam valamit.. pulyának elég magas. Mindjárt megvagyok ezzel..

The following program contains coarse language and due to its content it should not be viewed by anyone
_________________________________________________

Pulyának elég magas... nem tudom, hogy most a pulya szó hallatán kitörni kívánkozó röhögőgörcsömet engedjem szabadjára, vagy pedig nyugtázzam, hogy gyereken kívül ezek szerint bármi lehet, aminek két lába van és azon közlekedik, vagy két lábra tud állni bizonyos mértékig.
'Na az jó! Vagyis gondolom, hogy jó, hacsak nem a kemencét gyújtották be nekünk a szomszédban.' - mégis inkább a túlfűtött túloldalon szeretnék lenni jelen esetben, mintsem az egyre szűkebbnek ható folyosón, melyet a bogarak teljesen uralmuk alá vettek. Nem érdekli őket, hogy egyre - másra hullanak el vagy égnek semmivé, s képeznek rohamosan növekedő csinos kis fekete halmokat, csak özönlenek minden résből, ahonnan lehet. Hát a pulya? Jaj ne most! A véresen komoly, életeket veszélyeztető helyzet sokszor előhozza az emberből a legrosszabb oldalát; van, aki pánikol és nem kap levegőt, vagy hiperventilál, van, aki sikoltozik, van, aki lefagy és moccanni nem tud, van, aki sírva fakad és totális negatív energiájával a csapat többi tagjának maradék akaraterejét, bátorságát és tettrekészségét is elveszi, és vagyok én, aki agyának elég egy kattanás, jelen esetben egy vicces szó és a koncentrációja, komoly és fegyelmezett hozzáállása meginog és engedi, hogy a pánik s a félelem nevetés formájában utat törjön magának a felszínre. Nyelvemet harapva próbálom meggátolni, hogy a röhögőroham kitörjön belőlem, hasfalam viszont egyre inkább feszül, szám szélei remegnek és hangos szipogásba török ki.
'Basszus...' - szipogok tovább, de nem is telik bele kettőnél több másodpercbe, mire az egyre inkább tömött folyosót az én élesen felharsanó nevetésem tölti meg. Szabad kezemmel a számra csapok, mintha bűnt követtem volna el ezzel, pedig, ha úgy vesszük már tudnak a jelenlétünkről, nem oszt és nem szoroz, hogy vigadok - e vagy sem. Egész testem beleremeg a kacarászásba s érzem, ahogy a szemeim sarkában gyűlnek össze a sós könnycseppek, egyre elmosódottabban látom magam körül a világot. Pulya.
Hangom azonban bennakad, mintha hangszálaimat elvágták volna, hasfalam továbbra is görcsben van, ellenben már nem rázkódom, nem remegek s a könnyeim mosolyommal együtt az arcomra dermedtek az mellettünk ismét elsuhanó árny láttán.
'Egek, mekkora ökör vagyok! Immobilus' - kiáltom el magam, mire a zsizsegés szemrebbenés alatt abbamarad. Hogy nem jutott ez hamarabb eszembe, amikor nekünk is többször földbe gyökeredzett a lábunk? De ez vajon megállította az ismeretlen árnyat is, ami környékez bennünket? Pálcámat átveszem bal kezembe és szorosan fonom köré ujjaimat, míg izzadt jobbomat kabátom szövetébe törlöm, de olyan, mintha nem érne semmit és örökké nyirkos maradna. A beálló csöndbe belesuttogok egy lumos-t és világítok először a betemetett kijárat irányába, ahol a folyosórészt félig szó szerint betemették a döglött rovarok, ellenben még így is rengetegen tapadnak a plafonhoz és az oldalfalakhoz, mintha csak egy jelre várnának, hogy mikor támadhatnak újra. Hát a folyosó másik felén mi lapul?
'Hogy haladsz?' - kérdezem útitársamat, miközben farkasszemet nézek a tőlünk nem is olyan távol álló, arany sakál maszkot viselő fekete csuhás alakkal, aki két pislogás között már a plafonon termett és négykézláb araszol felénk minden pislantással egyre közelebb. És ha nem pislognék? Mindig is utáltam a farkasszemes játékot, főként azért, mert túl hamar eluntam és inkább pislogtam mindig, csak hogy legyen vége, minthogy kitartóan meresztettem volna a szememet a másik félre, ellenben úgy látom jelen helyzetben ki kell tartanom, mert az életünk is függhet tőle. De ha lenne nálam fogpiszkáló... ami biztos van valahol a táskámban, Bella figyelmét viszont nem fogom elvonni zártörő technikája felől, hátha hamarabb bejutunk, minthogy kiszáradnak és elporladnak a szemeim.

Már meg sem kérdezem, milyen kemencékről lehet szó, bizonyára a pokol kénköves bugyraira akadtunk csak úgy, merő szerencséből, amilyen az lehet nekünk - Adel jóval magabiztosabb, mint hinném, hogy lehet valaki itt az ítéletek óráján, ez valahol azért megnyugtató. Hallottam azokról a mugli géprepülőkről, ahol vannak azok a utaslégkísérők, és hogy a muglik csak akkor pánikolnak, mikor azok is rákezdik a szentségelést, na, drága kolléganőm szilárd, mint a romlás, ezért aztán nem kapkodom annyira magam.
- Na mi lelt, férfiakra gondolsz? - vetem oda a vállam felett, aztán tovább szemlézem az ábrákat, kezd összeállni képpé az egész, nem lehet nagy mutatvány felnyitni, épp csak rontani sem lehet benne, mert akkor rögtön lehet kezdeni imádkozni. Menni fog ez, tudom én, mikor elkezdem forgatni a gyakorlottságom fényében. Bármin is nevetgél Adel, jóízűen teszi, igaza is van, ez az egész merőben röhejes, majd rákezdem én is, ha ezzel végeztem.
- Dehogy vagy, de ki látta előre az összes istennyilát jönni.. azonnal. Másodpercek kérdése. Látsz valami jót? - a kis szerkezet kattan is egy kellemest, és hagyja magát bevégezni, majd ostoba csattanással földet ér előttem, így már kinyithatom a járatot, de még mindig nem szemrevételeztem, van-e itt valami velünk- Nna, meg is vagyok. Mekkora a baj? Be tudsz ide hátrálni és oldalazni?

Akkora ajtó nyílik a kőben, amekkorára nem számítok, de ezen gond nélkül átjutunk, lángok sem csapnak ki belőle, különösebben melegnek sem érzem az áporodott levegőt, holott a fal másra engedett következtetni. Vajon milyen mélyre vezet? Mégis mennyi teremre érdemes számítani? Ha valaha mulatozni lesz kedvem a jövőben, és oszlatnom kell, majd erre a pillanatra gondolok, itt és most. Sötét van bent, mintha anyám elméjébe néznék befelé, de amilyen gyorsan lehet, elvégzem a bűbájt, hátha várakozik is itt valami, azonban vagy nem élő, vagy nincs, és ez elég bíztatás, besietek a most nyitott járatba, és készülök rá, hogy Adel is követ. Aztán majd őt is követi valami.
- Gyere csak, nincs itt a purdé, tüzet sem gyújtottak!

The following program contains coarse language and due to its content it should not be viewed by anyone
_________________________________________________

'Férfiakra? Nem, dehogy. Bár a Miniszter hátulsó fele megér pár sóhajt, ha már itt tartunk.' - és tényleg. Annak ellenére, hogy negyvenvalahány éves a varázsló társadalom vezetője, kondíciója a huszonéveseket is meghazudtolja, akik meg egyre inkább úgy néznek ki, mintha még tizenéves suhancok lennének. Vagy csak én vagyok ennyire válogatós? Ejj, Adele, sosem lesz melletted senki a csecsebecséiden kívül, hogyha ennyire kritikusan állsz hozzá másokhoz, bár a rokonságom szerint nem kifejezetten abból fakad a probléma forrása, hogy van egy elképzelésem a jövendőbeliről, hanem a tanulmányaim és később a munkám fogja ezt ellehetetleníteni, sőt már most is. Lehet ebben valami, tekintve, hogy nagyon kevés ember gyomra veszi be, hogy párja hetekre távol van tőle és miután hazaér is akad fontosabb dolga, mint a kapcsolatot ápolgatni és dédelgetni. Munkamániás lennék? Csak amíg meg nem találom Cibolát, utána hátradőlök és élvezem a gondtalan maradék éveimet, kedvem szerint fogom járni a világot, látni a csodákat, körberajongani a kincseket és az örökségeket, magasról fogok tenni Voldemort mugli mentes idealizált világára az ezzel szimpatizáló rokonsággal egyetemben. Vígan fogok legyinteni a kitagadás gondolatára, együtt fogok nevetni idegen kultúrák képviselőivel és furcsa koktélokat fogok inni a saját elképzelt világom egészségére. Már hogyha létezik egyáltalán a híres neves Aranyváros. Fél éve kutatok utána, mióta hazaérkeztem Guatemaláról, eddig pedig csak lehetséges nyomokat találtam a létezésére, konkrétumokat néhány alkalommal, de azoknak is inkább kevesebb hitelt ad az ember, mint többet. Hogy mi lesz akkor, hogyha nem találom meg? Fene se tudja, ugyanis még nem készítettem el B tervemet arra az esetre, hogyha az A vakvágányra futna, melynek sajnos egyre nagyobb az esélye. De ne most keseregjünk ezen, erre vannak az ágyban töltött pihenésre szánt órák!
'Csak csupa jót látok és a szemeim mindjárt kifordulnak a helyükről. Te hallottál már olyan szörnyről, ami csak akkor mozdul, hogyha pislogsz vagy csukva van a szemed?' - rezzenek össze a földdel együtt, ahogy valami hatalmasat csapódik. Szemhéjaim már fájdalmasan remegnek, szeretnének végre összecsukódni, kicsit megpihenni, ellenben maga a taktika sikeres, mert a sakálarcú ismeretlen azóta sem mozdult meg.
'Megpróbálhatok...' - pálcámat és tekintetemet a rémen tartva oldalazok Bella hangjának irányába, s szerencsémre nem kell nagy távot megtegyek, hogy fél lábbal be is lépjek a következő kamrába, szemhéjaim pedig feladják a szolgálatot és összezáródnak. Szemeimet dörzsölve, vaktában indulok el a folyosón, hogy minél távolabb kerüljek ismeretlen ismerősünktől, akinek szél sebes kaparászását pillanatokon belül már lehet is hallani a járat bejáratánál, túlvilági, éles rikoltása pedig betölti az egész helyiséget. Nem csak vak leszek, de még a hallásom is odavész, egyszerűen nagyszerű! Kezeimet a füleimre szorítom és fájó szemeimet résnyire nyitva tekintek a bejárat irányába, ahol a Bella által purgyénak nevezett valami már nem a plafonról néz le ránk, hanem görnyedt, ám mégis fenyegető testtartással ácsorog a bedöntött kődarabon, maszkján a száj - ami most már egyre kétségesebb, hogy csak a maszkja - akkorára tárult, hogy gond nélkül képes lenne bármelyikünket bekapni. Fekete, szaggatott csuhája alól kikandikál falfehér két pipaszár lába, melyeket nem borít egyáltalán sem fásli, sem semmilyen kötszernek való anyag, kezei tíz karmos ujjban végződnek, melyek talán még ahhoz is elég élesek, hogy a csontot is átvágják.
'Ha nem pislogunk nem tud megmozdulni!' - mutogatok újfent világtalanul. Már nem égnek annyira a szemeim és hamarosan helyreáll a rend, addig Bellának kell tartania a frontot, amíg én itt vakoskodom és bízzunk benne, hogy nem jön senki más kis hármasunkból négyest csinálni.

Majdnem felröhögök, mikor a miniszter érdemesebb felét emlegeti - abban biztosan egyetértünk, hogy arra megéri figyelni, a másik irányba bolond lyukból bolond szél fúj, de mindenkinek kell valami hülyeség, Minchum pedig sok mindennek nem illik be, hülyeségnek annál inkább. Átfut rajtam a gondolat, hogy majd világítok itt, mikor behátrál, de vannak olyan lények, amelyek fabatkát sem törődnek az emberrel, ha nem gyújt pilácsot és egy ideig nem mozog, és ki tudja, ez melyik lexikonból szalajtódott hirtelen.
- Pont az a sápkóros kákabelű? Nem homoszexuális? - jobban esik erről értekezni, mint a várható halálunk vagy még több istennyila, amely leselkedik még, főleg, mert az sem biztos, hogy a mostani nem ugrik majd menten a torkunknak. Nem mintha bánnám, hogy nem forgattam a bestiáriumot - azaz, nem mintha ilyesmit elismernék - de most nem lenne kifejezetten nagy hátrány, mert tűzerőnek nem vagyok híján, de csak Adel tudja, mit bírnak a falak meg a szerkezet.

- Hogyne, anyám is ebből a nemzetségből való. - kérdezni se kérdezek, biztosan nem a tudását akarja itt most fitogatni, a nem is költői kérdés inkább tényközlés, amire jó lesz rákészülni, mert rosszabb, mint hittem. Ez persze minden átöktörők jelmondata lehetne, de az ilyen bestiák ritkák, mint a fehér holló, és a fene nagy önbecsülésem jó nulladik lépés, csak aztán nem egy és nem kettő nem tette meg a következőket a saját képességeibe szerelmetesen.
Bámulok meredten, mint az egyszeri leány gatyamosáskor, hová lett az ütő belőle, és a látvány az majdnem pont olyan ronda, mint a közmondásban lehet - fogalmam sincs, mi ez, de tényleg nem purdé, sokkal rosszabb. Ronda egy teremtés, nem találnék ilyet Tolnán-Baranyán, ha nagyon erőlködnék sem, és persze rögtön jön a késztetés, hogy véletlenül se pislogjak kicsit sem, de már inkább az átkokat sorolom némán, amelyeket majd használni fogok, mert sosem voltam jó abban, hogy azt tegyem, amit jó volna.
- Megég? Meg lehet kötözni? Vagy hazáig követ? Bámulhatja valami egyéb is, mondjuk patkány? Van nálam cigaretta egy dobozzal, abból azt még ki lehet hozni, ha az bámulja, itt hagyhatjuk? - nagyon könnyezik mindkét szemem, de valami isteni erőknek köszönhetően nem dörzsölöm meg őket, csak matatok egy sort az emlegetett doboz után. Azt még ugyan nem tudom, mennyire válhat be, de ahogy érzem a szellőből, lesz itt balra rögtön valami helyiség, amin átjár a levegő, innen legfeljebb oda lehet bemenekülni, azt is háttal, mint a törökök.