Még mindig olyan érzés mintha a füstben fuldokolnék: minden levegővétel után úgy érzem, hogy ki tudnám köpni a tüdőmet, hogy a hűvös, dohos levegő sem segíthet ezen, milyen gyászos is lenne pont itt megfulladni, ahol az ember még köhögni sem mer igazán nehogy véletlenül túl nagy visszhangot verjen az amúgy is rá vetülő rivaldafényben. A tenyeremet rá is kell szorítanom a mellkasomra, elemi erővel kezd el sajogni és ahogyan a fejemet egy kissé feljebb emelem csillagokat látok, zuhannak a pince félhomályba vesző tetején, hogy még mielőtt földet érhetnének újból zuhanni kezdjenek.
A homlokomat egy percre a koszos padló hűvös felületéhez nyomom, így próbálom enyhíteni a szédülést, kicsi levegőket veszem, pihegek, erőt gyűjtök ahhoz hogy ne akarjak rögtön összeesni, végig feküdni a padlón és azon elmélkedni, hogy azok a csillagok a tudatom peremén miért nem tudnak inkább leesni, kihunyni vagy elhalványulni ahelyett, hogy örök körforgásban kínoznának?
Felnyomom magamat félig térdelő helyzetbe, ezen a ponton a csillagok még gyorsabb tempóra váltanak, a pillantásom a Nagyúrra csúszik: robosztus alaknak tűnik, mintha nem csak méterek választanának el minket Tőle, hanem egyenesen fényévek, mintha két külön világban lennénk és valami láthatatlan határmezsgye szakítana el minket és ha kicsit is több bátorságom lenne, akkor most előre nyúlnék, hátha elérhetem, hátha megfoghatom, de most csak hörögni kezdek ahogyan kinyitom a számat, köhögni és levegőért kapkodni, a hangom karcos, rettentő érdes.
- Erre nincs mentség Nagyuram, de túlerőben voltak. -

Köhögve, hörögve fuldoklom még hosszú-hosszú pillanatokig mielőtt  az öklendezéstől bekönnyezett, véreres szemeimet fel tudnám emelni, hogy kósza pillantásommal a Nagyúr alakját keressem esdeklő pillantással. - Bocsáss meg Nagyuram. - Szólítom meg reszelős hangon, két mély, sípoló levegővétel között, féltérdre ereszkedve, hogy ne bukjak fel, lesütőd pillantással és vadul kalapáló szívvel. - Nincs mentség minderre Nagyuram, nincs kifogás vagy magyarázat a történtekre. Közelebb csúszom kissé, egy leheletnyit csupán, esdeklő hangon a következményektől rettegve. - Tudom, hogy csekély Nagyuram, de  minden anyagi támogatást meg tudok adni amire csak szüksége lehet. - Összepréselem az ajkaimat ahogyan a levegővétel fájdalma a tüdőmbe hasít, oda is kell szorítanom a tenyeremet, hogy ne kapjon el újabb köhögőroham. -És a szeszfőzde, a szeszfőzde alagsori helyiségei hasnzálaton kívüliek, ha szeretné Nagyuram akkor használja belátása szerint. - Pillantásom a koszos padlóra ejtem miután befejeztem a mondandómat, a Nagyúr ítéletére várva.

El akarom fordítania fejemet, legalább lehajtani, lesunyni a tekintetemet, megalázkodni, de egyszerűen képtelen vagyok elszakítani a pillantásomat a Nagyúr tekintetétől, olyan nehéz állni a pillantását mégis annyira nagyon egyszerű. Érzelmektől mentes így tulajdonképpen az ember csak arra vár türelmetlenül, hogy egyszer végre valamit lásson megvillanni a hideg szempárban. Olyan érzés, mint hideg vízbe mártani a lábunkat, az ember egyszerűen képes lenne felszisszenni a hűvössége nyomán, szinte fizikai fájdalmat tudna okozni, hogy soha nem pillanthat meg benne semmit az ember, pedig egészen biztos vagyok benne, hogyha elég közel merészkednék a tükörképemet meglátnám a szembogarai fényében.
De hiába tartom a pillantását, a hideg csak még hidegebb lesz ahogyan a pálca engedelmesen úszik a Nagyúr felé, tehetetlenül forogva előtte. Szinte várom, hogy rámutasson egyikünkre, de még csak elgondolkoznom sem kell azon, hogy kire eshet a választása.
- Nagyuram. - Arra számítok, hogy a hangom meg fog remegni, de csak gépiesen csúsznak ki a számon a szavak. - Megtisztelsz. - Feltápászkodom, ennyi idő talán éppen elég volt arra, hogy össze szedjem magam, hogy fuldokló tüdőm újra munkába álljon, de semennyi idő nem lenne elég arra, hogy felkészüljek minderre.
A pillantásom Micire csúszik, a tekintetem máris az övét keresi, de nincs igazán szükségem arra, hogy rajta is lássam: tulajdonképpen nincsen választásom. Nem is gondolkozom hát sokat, stabil, határozott mozdulatokkal húzom elő a pálcámat, hogy komótosan Mici felé emelhessem és egy pillanatra sem engedem el a pillantását ahogyan kimondom az átkot. - Crucio. - A piros átok pedig csak töri az utat, hogy türelmetlenül belecsapódjon Micibe.