Harsogják a fák

Kellemetlen kedd délutáni elfoglaltság, kötelesség várja a két aurort, akik megkapták a jelentéseket a korábbi incidensről, amihez a feladatuk tartozik, az előzmények harminckilenc oldalon át ecsetelik a történteket.
A Varázslényfelügyeleti Főosztály egyik magas rangú tisztviselője részletes jelentésben számol be arról, hogy hogyan zárt körbe egy csapat, a Tiltott Rengetegben élő kentaur néhány szerencsétlen diákot, akik iskolai feladat végrehajtása céljából mentek az erdőbe, és valószínűleg megölték volna őket, ha a felügyeletükre kirendelt alkalmazott nem avatkozik közbe.
A Varázslényfelügyeleti Főosztály képviselői több, mint egy hónapig tárgyaltak a kentaurokkal, főleg a fő csoporttal, akiktől megtudták, hogy a tucatnyi bestia besorolású lényt agressziójuk és súlyos vétségek miatt kivetették a törzsből. Agresszív viselkedésük ellenére a Minisztérium először áttelepítést ajánlott a tizenkét renegát kentaurnak, több esetleges megoldást is kínáltak a lényeknek. Azok azonban visszautasítottak minden tárgyalási lehetőséget, megoldást, míg végül alig néhány napja a kentaurok erőszak mellett döntöttek, pont akkor, amikor a Főosztályvezető maga próbált tárgyalni velük. Az összecsapásban három kentaur meghalt, a Minisztérium tisztviselője, Mumblius Marble nyilat kapott a térdébe, a boszorkányok és varázslók pedig hoppanálni kényszerültek. A Főosztályvezető, Evan Rosier röviden beszámolt erről az utolsó tárgyalásról, amiben a leírása alapján a kentaurok azzal utasították vissza, hogy „már megegyeztek mással.” Ezt követően vette át a feladat megoldását a Varázsbűnüldözési Főosztály, Crouch pedig azt a feladatot adta a két aurornak, hogy ha megoldható, derítsék ki, hogy valóban a halálfalókkal álltak-e össze ezek a kentaurok. Ami még fontosabb: a megegyezés lehetősége elmúlt, meg kell ölniük őket, az utolsó szálig.

Dumbledore három méter magas háztájőrzője vonakodva nyitotta ki a kaput az esőben a két aurornak, és miután megadta azt az útmutatást, ami a jelentésben is volt, visszavonult a kunyhójába. A Roxfortot teljesen eltakarja a sűrű esőfüggöny, csak fekete sziluett látszik a kastélyból. A Rengeteg aljnövényzete felázott, néhány madarat és mókust leszámítva semmi nem zajong a fák között, de nem kell messzire menni a vadőr szavai alapján: „egyenesen befelé, keletre van egy nagy tisztás, öt-hat perc gyaloglás csak- jó, lehet negyed óra lesz, ha valaki nem ismeri annyira a járást. Onnan felvezet egy dombra egy csapás észak-északnyugatra, ott lesz a kentaurok barlangja, biztos most is ott vannak. Fontos, hogy van egy kisebb csapás, azt én használom, de az tovább megy keletre, ne azt kövessék! Nem lehet összekeverni, ezek a csöves kentaurok mindig legalább hárman mennek egymás mellett. Csak semmiképpen ne menjenek keletre!”

---------------------------------
IC időpont: 1976. november 2. (Kedd) délután
Körök száma: 3-10
Reag hossz: Rövid vagy normál
Határidő: 2021. 03.21. 23:59 (privát üzenetben küldött jelzés alapján kérhető hosszabb határidő)

deutschland

Alastor Moody, az újabban Mészáros szinte kellemesnek ítélte meg ezt a küldetést, dacára az összes olyan körülménynek, amelyek még egy született angolt is annak megkérdőjelezésére sarkalltak, vajon nem volna-e jobb kicsit, egészen kicsit mégis franciának lenni. Az eső otthonos volt, az erdőben várható reménytelen kóválygás meg inkább tűnt kellemes túrának, mint ami vélhetően valóban volt, és amelyről a hivatalos dokumentumok mindig hallgattak: Ms. Taggart és ő véletlenül sem valóban csak deviáns kentaurokat jöttek megijeszteni, bár arra is alkalmasak voltak külön-külön is, hanem természetesen kivizsgálni, Dumbledore jóhiszeműsége ezúttal ismét majdnem halálosnak bizonyult-e. Mikor végignézett a Kulcs és Háztájőrzőn, efelől semmi kétsége nem maradt, de ismerte Hagridot, és az elvet is, miszerint vele nem osztanak meg semmi lényegeset, mert ügybuzgalmában még rágyújtja az erdőt az első gyanúra a bármilyen gyanús elemekre. Hagrid akként funkcionált, aminek őt írták a lapok mostanában, joviális, de önálló akarattal véletlenül sem rendelkező, ellenben könnyen agresszív verőember, holott biztos volt benne, hogy kettejüket megkülönbözteti a tény, hogyan is forgatnák azt a gyufát szükség esetén: de természetesen mindketten felgyújtanák.

Azaz, mindhárman, hiszen Ms. Taggart is kiérdemelte bőven a maga remek hírét, épp csak esetében a felháborodással vegyes félelem nem terjedt ki családja esetleg viselt ügyeire, és senki nem suttogott vele kapcsolatban vérárulásról, hagyományok elmulasztásáról. Nem, Ms. Taggart unszimpatikus volt, mint a törvényes rend összes képviselője, az alacsony minőségű magazinok talán kitértek magatartására, gesztusaira, hajviseletére, de ezek ismeretétől mindkettőjüket megkímélte Crouch időbeosztása, amelynek köszönhették ezen feladatot is. Bár elvi problémája nem akadt halálos fenyegetéssel operáló tudatos fők megölésével, szinte fogadni mert volna arra, hogy a helyzet ki sem alakul, ha csírájában érik, csírájában fojtják el, de vagy a háború emésztette fel a kapacitásokat, vagy az igazgató megszokott ábrándos liberalizmusa, amely tetszik-nem tetszik, kitermelte nekik az ország leghírhedtebb feketemágusát is.
Alastor Moody már ritkán lepődik meg, de Dumbledore vélt társadalomelméleti struktúrái sosem vallottak ebben kudarcot - annak azonban kifejezetten örül, hogy nem kell lerázniuk valamelyikük antipatikus arckifejezésével és megnyilvánulásaival az önjelölt vadőrt is. A keleti útvonallal kapcsolatban meg sem kérdezi, Hagrid nyilván nehezen ellenáll a kísértésnek, hogy a világtörténelem legnagyobb pöcegödrét hozza létre lopott és illegálisan itt tartott lényekből, amelynek felszámolásával Ewan Rosier is biztosan csak azért vár, mert előbb sürgős házasodnivalója akadt, és enélkül is kellően utálják már, ráér még egy kicsit az újabb botrány. Nos, igen, a Minisztérium újabban regények alapjául is szolgálhatott volna, szerencsére ezek a hirtelen bűnszervezetet alapító kentaurok rámutatnak arra, hogy e tulajdonság nem egyedi, az egész korszak sajátja.

A fák közé lépés előtt megkeresi zsebében a cigarettát, és ráérősen rágyújt, majd olyan arckifejezéssel pillant a társára, amelyet laikusok szimplán faszfejségnek titulálnának, de amely aurorok között a valódi érdeklődésről árulkodott, ami újabban ritkának számított.
- Parancsol egy szálat, Ms. Taggart? Egyébiránt egyetértünk abban, hogy a Kulcs és Háztájőrzőnk valami egyéb rosszban is sántikál? - jólesően sóhajt egyet, és még az sem szegi kedvét, hogy ez további néhány túlórát jelent majd vélhetően, bármi kellemesebb, mint a papírmunka, amely a legutóbbi ügyhöz kapcsolódott. Roppant rejtélyes és legalább ennyire idegesítő volt a merénylet az Abszolon, és arra valamiért nem kapott engedélyt, hogy az után nyomozzon, így megmaradt egy lassan fejlődő, de annál jobban lüktető fejfájásként.
- Tulajdonképp az sem lepne meg, ha megtudnánk, Mardekár Utódja ismét előhalászta a Bestiáját valahonnét, a Roxfort valahogy mindig biztonságosabbnak tűnik, mint amilyen. Ilyenkor a leginkább. - előhúzza a pálcáját, vet még hátra egy gyors pillantást, hátha Hagrid mégis önkéntes akcióba kezd, de egyelőre csend és téma tartomány - Van egy elméletem ezzel kapcsolatban. Olyanok, mint azok a nők, akik sosem vallanák be, ha elkövettek valamit, és mikor mégis megteszik, csak azért, mert valami annál sokkal rosszabbat tettek. De lehet, hogy csak a tapasztalat beszél belőlem. Mit javasol, merre menjünk?

Aurornak lenni többet jelentett mindig is, mint pálcát durrogtatva elintézni a gazfickókat, majd a megbecsülés rivaldájában lubickolni. A munka sajátos velejárója az akták kaotikus halmazaiban való tájékozódás is, amely a legtöbb esetben lényegesen több időt kíván meg, mint magának az eljárás menetének az ideje. Szinte hihetetlen, hogy egy jelentéktelenebbnek tűnő kihágás is mennyi papírmunkával jár, nemhogy egy olyan súlyos ügy, mint amilyen a Tiltott Rengetegben is történt az iskola diákjaival. Hogy a terjedelmesebb beszámolók tanulmányozása áldás-e vagy átok, aurora válogatja, mindenesetre az alapos eset- és környezettanulmányok, vallomások és jelentések sora sokat segíthet egy rajtaütés előkészítésében, így megéri kellő alapossággal végigolvasni őket.
Mr. Moody társaságában hoppanálok a birtok határának közelébe, mivel onnan már gyalog kell megtennünk az utat a vadőr kunyhójáig. Kapóra is jön a néhány perces séta, mert van időm még egyszer végiggondolni a rebellissé vált kentaurok likvidálásának tervét. Korántsem veszélytelen az akció, a jelentésből egyértelműen kiderült, hogy a lázadók agresszívak és könyörtelenek, amely tulajdonságok sohasem bizonyultak egy jó párosításnak abban az esetben, ha az illető fegyvert is birtokolt. Ráadásul az illetők száma itt majd egy tucatnyi. Ha valóban tárgyalták már a Halálfalókkal, akkor rendkívül kockázatos a jelenlétük az iskola mellett, így nem csoda, hogy Mr. Crouch a kiiktatásuk mellett döntött. A parancs pedig parancs, a hogyanok megtervezése éppúgy rám hárul, ahogy a miértekkel való számadás is. Utóbbi elsősorban csak önmagam számára, kiváltképpen akkor, ha élet-halál uraként kell fellépnem.
Nem estem kétségbe, ha korábban végeznem kellett valakivel, aki azt hitte magáról, hogy a törvényeken vagy mások élete felett áll. Mégis nyugodtabban aludtam, ha végül a dementorok kezére adhattam a tettest, mivel az életfogytig tartó reménytelenség méltóbb ára tud lenni a kegyetlenségnek, mint a gyors halállal történő igazságszolgáltatás. Bizonyos tettek nem érdemelnek bűnbocsánatot, így a kivégzés nem minden esetben jelent megváltást, legalábbis nem mindenkinek. Azonban most a politika is közbeszól, mivel a Minisztériumnak a hatalmát is statuálnia kell a varázslényekkel szemben, hogy tudják mi lesz a jussuk, ha rossz oldalon foglalnak helyet. Így váltunk hát Mr. Moodyval a bűn rendületlen üldözőiből közönséges hóhérokká, amely szerep ellen valószínűleg egyikünk sem tiltakozna soha. Megvan bennünk is ugyanaz az agresszió és kegyetlenség, mint a fellázadt kentaurokban, viszont ezt a hajlamunkat más erők szolgálatába állítottuk. Ezzel nyugtatom magam minden éjjel.
Miután Hagridtól útbaigazítást nyerünk, megindulunk az eső áztatta parkon át a megadott ösvény irányába. A látási viszonyok nem a legkedvezőbbek, az eső csendesen zuhog. Mr. Moody cigarettával kínál, amelyet egy határozott gesztussal visszautasítok.
- Köszönöm, de már leszoktam - lassítom lépteimet, hogy a társam oldhasson még épp egy szálnyit a feszültségén. - A vadőr ítélőképessége talán sohasem mozgott a normalitás értékein belül, ám amíg Mr. Crouch nem adja parancsba és Dumbledore is kezeskedik érte, nem kívánok foglalkozni a viselt dolgaival. Úgy gondolom, hogy mindkettőnknek jobb ez így - tűnődöm. Rokonszenvesnek épp nem nevezném Hagridot, de mindig is figyelemreméltónak tartottam a Roxfort iránti lojalitását, noha nyílt titok, hogy nem feddhetetlen a múltja, és nagy valószínűséggel a jelene sem.
- Először és utoljára szeretném megkérni, hogy a jelenlétemben kerülje a hasonló okfejtéseit. Ugyanakkor először és utoljára hallhatja tőlem: értem, hogy kikre gondol - és valóban, bár tényleg nem szeretném, ha Mr. Moody a generalizált teóriáival rombolná le bennem a róla kialakult képet.
- Látom mindjárt a végére ér, úgyhogy még egyszer felhívnám egy-két dologra a figyelmét. A kentaurok büszkeségétől talán csak az intelligenciájuk nagyobb, szóval ostobaság lenne alábecsülnünk őket. Ismerik minden zugát és lakóját ennek az erdőnek. Hamarabb fogják észlelni a jelenlétünket, mint mi az övékét, de ha mégsem, amit erős kétlek, akkor kénytelenek leszünk felhívni magunkra a figyelmüket. Elég lesz egyet harcképtelenné tennünk, számára hoztam elegendő Veritaserumot, a többivel azonnal végezhetünk. A barlangjuk irányába indulunk, szerencsés lenne, ha nem nyílt terepen kellene megküzdenünk velük. Minden világos? Ha nincs kérdés, kérem kövessen, és ha kérhetem csapjon minél nagyobb zajt! Szeretnék minél hamarabb visszatérni a Parancsnokságra, hogy megszárítkozhassak - majd megindulok a fák közé.

Az eső elmossa a nyomokat, nehézzé teszi a tájékozódást, a kentaurok pedig bizonyára sokkal jobban ismerik az erdőt bármelyik aurornál, az azonban nem okoz semmiféle nehézséget így sem, hogy biztosan tudják, hogy jó irányba mennek. Valószínű lehetetlen lenne eltéveszteni az irányt.
Ahogy az út emelkedni kezd, egy felakasztott emberi test állja az aurorok útját. A csúcsos kalapot viselő, langaléta alak életében egyszerű lélek lehetett, valószínű a háztájőrző lusta részegséggel épített madárijesztője volt, akit a kentaurok ellophattak a dekorációjukhoz. Több nyíl is kiáll a szalmabáb testéből, leginkább az ágyéka környékéről, a mellkasán pedig tábla lóg, amiről már elkezdett lefolyni a zöldes festék.

HA BÁR MEJJIK GÖCI MÉG EGGYCER BE TESZI AZ ÖTVÉGŰ LÁBÁT A FÖLDÜNK RE MEGDÖGLIK FASZOPÓK

A figyelmeztetés talán későn jött: egy kentaur másodperceken belül ráfordul az útra, és előbb meglepetten, azután dühösen néz a Minisztérium képviselőire. Zöld harcifesték van az arcán, fekete haja és szakálla van, vállán pedig lándzsát tart, amit rögtön előre is szegez.
- Az anyátok patáját! Nem húztok el innen! Kurvára elegünk van belőletek, kibelezlek a picsába, ha nem tűntök el.

---------------------------------
IC időpont: 1976. november 2. (Kedd) délután
Körök száma: 3-10
Reag hossz: Rövid vagy normál
Határidő: 2021. 03.27. 23:59 (privát üzenetben küldött jelzés alapján kérhető hosszabb határidő)

deutschland

Csak sóhajt egy mélyet - Ms. Taggart is akkor bizonyult nőnek, amikor a legkevésbé volt értelme, és bizonyult szelektíven figyelmetlennek, ha már nemének egy csoportjáról esett szó, nem egészéről. Már nem szól ezzel kapcsolatban, egyébként is általánosan értett hozzá, hogy kedvelje a közönsége a lehető legkevésbé, meg sem kellene lepődnie, hogy ez a tulajdonság tegnap óta nem változott szemernyit sem. Van azonban olyasmi, amire ki kell térnie, mielőtt a félreértések komolyabb következménnyel járhatnak némi sértődésnél.
- Nem a viselt dolgaira céloztam, de felteszem, nem a petúniáit félti tőlünk azon az ösvényen. Érhetnek bennünket olyan meglepetések, amelyekről megfeledkezett, vagy épp nem feledkezett meg, de azon a bizonyos ösvényen fellelhetőek. - a cigarettája végére ér, majd gyors mozdulattal egy erre tartott tárcába gyűri a csikket, és borongós tekintettel méregeti a legközelebbi fákat - A nyomozás szempontjából kérdéses az is, ha valóban halálfalók környékezték meg a kentaurokat, hogyan jutottak be. Nem állítom, köze van az ösvényhez, amelyet annyira igyekezett a figyelmünkbe nem ajánlani, de ha végeztünk, egy rövid vizsgálatot megér.
Finom túlzás volna azt állítani, Alastor Moody alábecsüli a kentaurok szóban forgó csoportját tekintettel arra, hogy ezeket a példányokat a valóban intelligens társaik kivetették maguk közül, arról az apróságról nem szólva, hogy ezek az alábecsült kentaurok boldogan megtámadtak egy csapat diákot, aztán egy rakat minisztériumi képviselőt, ennek fényében olyan magasan kvalifikáltak lehetnek, mint egy csapat tizenéves, akik felfedezték az apjuk légpuskáját és egy karton energiaitalt. A frissen jött szabadságharc mindig addig tartott, míg a felek egyet nem értettek abban, nem értenek egyet, ez pedig csak akkor tartható, ha mindenki a maga területén marad. Értesülései alapján ez a csoport számszeríjakkal értelmezte a kompromisszumok megkötését, ezért Ms. Taggarttal ellentétben annyi bizalmat sem szavazott értelmi képességeiknek, mint Hagrid elterelő hadmozdulatainak, amelyekkel talán azt igyekezett leplezni, hogy jutottak köztörvényes bűnözők a birtokra a védelme alatt.

Az égre emeli a tekintetét, amikor ismét figyelmeztetik az erdőben való zajok keltésével kapcsolatban, de talán Ms. Taggart egyszerűen csak rossz tapasztalatokkal rendelkezik, ami a fegyelmet illeti, csak bólint egyet, megjegyzést sem tesz, bár megteszi azt az arckifejezése, mikor meglátják a táblát. Tulajdonképp még lenyűgözve is érzi magát, vélhetően ők lesznek az utolsók a történelem folyamán, akik olyan írott szöveggel találkoznak, melyet az emberek bárminemű kultúráját élből megvető lények írtak, bámulatosan helyesen ahhoz képest, rögtönözhették azt. Elismeréssel vegyes közönnyel biccent egyet a nyomra, természetesen nem értékeli a bábot, mint jelképet a készítők páratlan értelmével kapcsolatban, arra azonban nem jut idő, hogy kiábrándítsa magukat, de enélkül is fel tudnak lépni a renegát kentaurokkal szemben.
Parancsot ezúttal nem várva, non-verbálisan elkábítja ellenfelüket - bizonyára Ms. Taggart is előbb kérdezni kíván, erre pedig alkalmas alanynak mutatkozik a harci festékkel borított kentaur. Akár el is különíthetik egyelőre: mást azonban nem tesz, várja az utasításokat.

Mr. Moody arcát fürkészve még csak legilimenciára sincs szükség ahhoz, hogy tudni vélhesse az ember mire gondolhat vagy hogyan érezheti magát valójában. Bizonyára sokan viselik nehezen az örökösen reflektáló személyek társaságát, mert a magatartásuk nem csak rátartinak tűnhet, a legtöbb esetben az is. Legalábbis az ego szeret ezzel védekezni, már csak a természetéből kifolyólag, így a másik szemében a szálkát is alapon könnyen dobja le magáról a non-verbális jeleket. Kritikusan, ugyanakkor nem elutasítóan állok az ilyen típusú emberekhez, mivel az azonnali visszacsatolásaikkal emlékeztetnek az önvizsgálat mibenlétére, amely erény segített azzá válnom, aki ma is vagyok. Szóval bármennyire is bosszantónak tűnhet a viselkedése, én mégis hálás vagyok Mr. Moodynak, hogy nem rejti véka a véleményét a gesztusaiban sem, mert lehetőséget kínál, hogy adott esetben felülbíráljam önmagam.
- Abban biztos vagyok, hogy a vadőr rejteget valamit, kevesen hazudhatnak pocsékabban nála. Ugyanakkor be kell valljam, hogy nem vontam párhuzamot az ösvény és a halálfalók között, de tehetünk egy kitérőt visszafelé. Van egy elképzelésem arra vonatkozóan, hogy hogyan juthattak be a birtokra, de erről majd később, ha már végeztünk a kentaurokkal - valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rendkívül feszültté tesz a mészáros szerepkör, így jobb szeretnék minél hamarabb túlesni a dolgon, és csak utána foglalkozni minden mással.
Valószínűleg a kentaurok intelligenciájával kapcsolatban sem egyezik a véleményünk Mr. Moodyval (legalábbis a száj sarkának görbülete és a szűkülő szemnyílás erről árulkodik), mégis szeretném, ha megértené: attól még, hogy kiközösítésre kerültek egy tucatnyian, a renegátok is rendelkezhetnek a fajtájukat az átlagtól megkülönböztető adottságokkal, beleértve a fejlett tudatot és kifinomult érzékelést is. Talán abban sem értenénk egyet, hogy a változókhoz történő alkalmazkodás képessége is intelligenciát feltételez, illetve a tapasztalataimon nyugvó szerény vélemény, hogy barbárnak születni és barbárként viselkedni korántsem ugyanaz. Az Azkaban számos lakója sem a végtelen primitívsége miatt élvezi a dementorok vendégszeretetét, hanem azért, mert a tudásuk a brutalitással párosulva egy kiszámíthatatlan és veszélyes kombinációt eredményezett. Az a keménymag legalábbis biztosan ilyen, akikhez korábban volt szerencsém, de ettől függetlenül természetesen elfogadom azt is, ha Mr. Moody máshogyan vélekedik. Ha felülértékelem a négylábúak képességeit, akkor minden bizonnyal könnyű dolgunk lesz velük, és mihamarabb visszatérhetünk a Minisztériumba.
Kétségtelen, hogy a táblán olvasható idézet és a hirtelen felbukkanó kentaur megnyilvánulása nem a legfejlettebb egyed benyomását kelti, így Mr. Moody villámgyors kábítóátka is ennek demonstrálásaként hat inkább. Az ártalmatlanná tett kentaur tökéletes alanynak bizonyul arra, hogy kihallgassuk, ám jobb szeretném nyugodt körülmények között intézni, nem tartva attól, hogy a társai is megjelennek időközben. Közelebb lebegtetem az ernyedt testet, hogy egy sűrűbb bokorcsoportban elrejtsem, közel az akasztott ember kompozícióhoz, és a biztonság kedvéért egy kiábrándító bűbájt is rászórok, hogy minél kisebb feltűnést keltsen. Csábító, hogy a zsebemben lapuló igazságszérummal kiderítsük a többiek hollétét, de éppen csak annyit engedélyezett az akcióhoz a Minisztérium, amellyel egy varázslényt is játszi könnyedséggel rábírhatunk az önkéntelen vallomásra, így nem szeretném kockáztatni a hatását azzal, hogy megfelezem az adagot. A lándzsát Mr. Moodyra bízom, biztos, ami biztos alapon jobb, ha használhatatlanná válik.
- Nem járhatunk messze a barlangjuktól, úgyhogy szerencsésebb lenne csak később foglalkozni vele. A bejáratot két oldalról fogjuk megközelíteni a fák közül. Könnyes búcsút nem vennék, perceken belül úgyis találkozunk a dombtetőn - közlöm a tervet Mr. Moodyval, majd miután nyugtázza az utasításomat, letérek a dombra vezető út bal oldalán, hogy a rajtaütés illúziójával lephessük meg magunkat és a patásokat egyaránt.

Nem nehéz észrevenni a kentaurok táborát: kicsit feljebb sűrű füst száll fel az erdőben, ezek pedig aligha lehetnek a normális kentaurok, ahhoz túl közel vannak az erdő széléhez és az akasztott ember bábhoz. A két auror szétválása lehetővé teszi nekik, hogy nehezebbén fedezzék fel őket a megmaradt erdőlakók, azonban mindketten nem várt jelekbe ütköznek.

Alastor Moody:
Az auror mély karomnyomokat fedezhet fel a fákon, ahogy közeledik a kentaurok táborához: mélyebbet egy állaténál, mélyebbet talán annál is, amit egy vérfarkas hagyna, a lény pedig az egymástól különböző távolságra lévő vájatok alapján nagyobb is egy vérfarkasnál. Jóval nagyobb, talán megközelíti egy ki nem fejlett sárkány méretét is. A férfinak azonban nincs ideje nagyon nézelődni, rövidesen meghallja két patás lény beszélgetését.

- Már megint kibaszott pók kerül a levesbe? Kibaszott undorító ízük van! Faszomért nem megyünk beljebb az erdőbe!- a kentaur a hangja alapján viszonylag fiatal, hím nemű.
- Kussolj, te hülye, vagy Siracuza szét fogja baszni a fejedet! Úgy akarsz járni, mint Dalva? Tudod, hogy nem mehetünk beljebb az erdőbe... - a kentaur valamivel idősebb hímnek hangzik.
- Aztán ki a faszt érdekel? Nem fosok Siracuzától, ha gecizik velem, megetetem vele a citromját. És nem fosok attól az izétől sem...
- Pszt! Hallottad ezt? Mi volt ez?- a két kentaur teljesen egyszerre hallgat el. A patadobogások alapján közel vannak, de nem válnak láthatóvá még a férfi számára- kérdéses, hogy őt esetleg észrevették-e. Az idősebb kentaur szinte suttogva szólal meg. - Érzem a csontjaimban. Itt van.

Thelma Taggart:

Thelma viszonylag háborítatlanul közelítheti meg a renegát kentaurok táborát, akik biztos, hogy nem hallják őt: mind a négy, tűz mellett álló kentaur dúdol, énekel. A dalnak nincs szövege, de nem hasonlít egyetlen modern dallamra sem, amit a nő hallhatott: a mindennapi tevékenységüket végző bestiák dallama olyan, mintha a történelem előttről származna és terjedt volna tovább. Egy hosszú, vörös hajú és szőrű férfi egy hatalmas üstben lévő, gőzölgő folyadékot kever, ami egy barlangocska viszonylag védett bejáratánál álló tűzön fortyog, csípős füsttel töltve meg a levegőt. Egy fiatalabb, kopasz, fekete szőrű kentaur éppen fapóznákat szögez a földbe- néhány már áll a földbe szögezve, láthatóan rögtönzött ponyvák, sátrak lehetnek. Legalább egyen tisztán látható a Hollóhát ház címere, mintha valamiféle lopott iskolai zászló lenne. A vezérük, egy félszemű, mogorva hím fekete hajjal, szakállal és szőrrel, festéssel az arcán egy meglehetősen nagy íjat tisztít egy bőrdarabbal, mellette pedig méteres nyílvesszők állnak egy tegezben. A legkülönösebb viszont talán az a szőkés hajú, deres szőrű nőstény, aki egy hatalmas bárddal áll egy asztal mellett, és időről időre lecsap az azon álló tetemre, darabokat levágva belőle. A munka már előrehaladt állapotban van, de az állat kétségkívül egy hatalmas, nagytestű kutya méretű pók volt.
Mielőtt bármit tehetne, Thelma figyelmét zörgés vonja magára. Tőle alig nyolc méterre egy fiatal kentaur nőstény áll, aki hangtalanul közelítette meg, a patái mellé zuhant tűzifa alapján viszont maga sem vette észre az aurort. A lény álla szinte döbbenten esik le, ahogy kikerekedett szemekkel az aurorra néz, egyelőre túlzottan meg van lepve hozzá, hogy a derekára kötött baltáért nyúljon.

------------------------------------------------------
IC időpont: 1976. november 2. (Kedd) délután
Körök száma: 3-10
Reag hossz: Rövid vagy normál
Határidő: 2021. 04.05. 23:59 (privát üzenetben küldött jelzés alapján kérhető hosszabb határidő)

Az erdő ezen a szakaszán már van annyira sűrű a lombkorona, hogy attól az eső már csak hideg permetként hull az arcomra. Olyan éberré válok tőle, mintha megittam volna egy bivalyerős kávét. Egy lepergető bűbájjal akár vízhatlanná tehetném a ruházatomat, de a nyirkosság érzete sokat segít abban, hogy a környezet részének érezzem magam. Árnyként haladok a tábor irányába, ahonnan sűrű füst száll az ég felé. Ha szerencsénk van, akkor éppen a vacsora kellős közepén tudjuk megejteni a rajtaütést, amikor a portyázásokhoz alkalmas fegyverek kevésbé vannak használatra kész állapotban, illetve elérhető helyen. Tárgyalásra immáron semmi szükség, Mr. Crouch gyors és tiszta munkát kért tőlünk, miután a renegátok kis híján végeztek az egyezségről tárgyaló minisztériumi tisztviselőkkel, és közölték, hogy már megállapodtak másokkal. Kétség sem fér ahhoz, hogy kik lehetnek azok a mások, úgyhogy a kivégzésről szóló parancs ismertetése nélkül fogjuk végrehajtani az utasítást. A formaságoknak ezen a ponton talán már nincs is jelentősége.
A táborhoz közeledve énekszó üti meg a fülemet, amelyhez foghatót nem hallottam még korábban. Igazából azt is nehéz eldöntenem ebből a távolságból, hogy valóban énekelnek, vagy csak egy dallamot dúdolnak. Közelebbről hallva azt az érzetet kelti bennem, mintha a munkát kísérve dalolnának vidáman. Többen vannak, de talán nem mindannyian, legalábbis ahhoz túlságosan alacsony a tábor alapzaja. Korábban érkezhettünk, mint reméltem, mivel úgy tűnik, hogy még javában zajlanak az étkezést megelőző előkészületek. A talpam alatt zizegő levelek hangja elvész a lombokon kopogó eső, a szikrázva pattogó hasábok és a fapóznák földbe döngölő koppanása között, így különösebb gond nélkül sikerül megközelítenem a csoportot.
A kör alakú tisztás és az öles törzsű fa között, amely mögött fedezéket lelek, alig néhány méternyi csupán a távolság. Innen jó rálátásom nyílik a kentaurokra: csak négy tartózkodik a táborban, ami nem tűnik jó aránynak elsőre. Kényelmesebb lett volna, ha két oldalról egyszerre támadhatunk az összesre, innentől viszont egy türelemjátékká válik a helyzet. Ha a többiek nem botlanak idő előtt Mr. Moodyba, akkor minden bizonnyal tartani fogja magát a tervhez, vagyis kivár ő is. Mivel a kentaurok lármásan intézik a dolgaikat, attól nem tartok, hogy ne tűnne fel, ha Mr. Moodyt lefülelnék. Egy pillanatra elidőzik a tekintetem a nőstény kentauron, aki egy akromantulát aprít gépiesen, majd az íját tisztító hímen, amikor egy tompa puffanást hallok a hátam mögött. Ahogy megfordulok, egy másik nősténnyel nézek farkasszemet, akit olyannyira meglepett a jelenlétem, hogy még a kezéből is kiejtette a szárazabbnak ítélt hasábokat. Egy feszült pillanatig mozdulatlanok maradunk, majd mindketten egyszerre nyúlunk a fegyverünkért. Szinte még hozzá sem ér a derekára rögzített baltához, amikor már repül felé a zöld fénysugár. Életem első gyilkos átka.
Ha célba talált, amire igen nagy az esély, mivel elég rövid a távolság kettőnk között, akkor egy pillanatra ismét megdermedhetek. Döbbenten konstatálhatom, hogy játszi könnyedséggel röppent ki a pálcám végéből az átok, amelynek a létrehozására féktelen gyűlöletre volt szükségem. A jelek szerint ismerős és erős lehet bennem az érzés, különben nem söpört volna át rajtam ekkora hévvel. Valósággal megrészegülhetek az erőtől, amely átjárhatta minden sejtemet, majd felruházhatott a sérthetetlenség és legyőzhetetlenség érzésével, ugyanis a következő pillanatban vakmerőn kilépek a fák takarásából. A zöld villanás aligha kerülhette el a kentaurok figyelmét, így nem látom értelmét, hogy várjak, amíg rám találnak. Ugyanakkor, mintha legbelül arra vágynék, hogy miharabb újra éljem az élményt, ami máris túlságosan távolinak tűnik.
Az idő egyszer csak ezredére lassul. Belépek a tábor területére, ahol a fáklyák és a tábortűz megvilágításába kerülök. Kérlelhetetlenül nyomulok előre és egy robbantóátkot küldök az üst irányába, majd egy újabbat az asztal felé, ahol az akromantulát darabolták. A következő átok egy újabb zöld fénycsóva, amelyet az íját tisztító kentaurnak szánok, és azonnal kilövök még egyet felé... majd még egyet. A cölöpöket döngölő kentaurra egy kötöző ártást küldök, bízva abban, hogy a nyakára tekeredik a kötél, amíg felmérem az aktuális helyzetet. Hogy Mr. Moody hol van és mit csinál mindeközben, aligha érdekel, mivel úgy érzem képes lennék magam végezni az összessel.

deutschland

Alastor Moody minden reggel, ha épp tükörbe akart tekinteni, tudta, azért létezik, hogy másoknak ez az élmény lehetőleg még a reggeli kávé nélkül is a székletürítés sajátosságával járjon, és egyébként is, magáénak tudhatta azt a csodás teljesítményt, hogy a hírhedtek csarnoka őrizte a nevét, ki ne vágyna erre aurori karrierje szinte hajnalán. Abban azonban eddig nem volt egészen biztos, hogy saját magával szemben is meg tudna fogalmazni hasonló érzéseket: ahogy a karomnyomokat vizslatta, tudta, hogy nem akar Alastor Moody lenni, kényelmesebb volna most Mr. Smithként valahol egy irodában üldögélni és a szüneten merengeni.
Nem volt szakértője a lényeknek, ez nem az ő szakterületéhez tartozott, de Dumbledore szakterületéhez annál inkább tartozott, hogy ellássa az ország aurorjait különféle munkákkal, és közben joviálisan mosolyogjon, mintha tényleg szívességet tenne politikai törekvéseivel, pedig mára szinte káromkodásként lehetett hasznosítani a nevét. Ezek a jelek nem utaltak vérfarkasra, bár annak sem kellene ilyen közel élnie a diákokhoz, de a Roxfortnak biztosan van valamilyen formanyomtatványa elhalálozás esetére, így főleg az aggasztotta, hogy ez olyasmi lehetett, amivel korábban nem néztek szembe.

Megáll a beszélgetés hallatán, ezt nyilván most végig kell hallgatnia információk reményében, holott könnyebb volna inkább a vallatáshoz folyamodni, annak is valami gyors verziójához, amiben lehetőleg minden testrész ép és egészséges marad, vagy legalábbis más részek ápolják és eltakarják, ha mégsem, de mert nem akart eltérni Ms. Taggart utasításaitól, behúzódott egy fa mögé. Egy elég nagy fa mögé, reményei szerint.
Bármilyen hízelgő volna is magára értelmeznie a fenyegetettségüket, egészen biztosan nem őt érzik a csontjaikban, az is erősen kétséges, hogy a kentaurok ismerik egyáltalán a nevét, így most még éberebben kémlel a fák között: tényleg van itt valami, ami még őket is rettegésben tartja, és ami felett Ms. Taggart figyelme elsiklott volna, de most olyan hihetetlen szerencse éri őket, hogy mégis vethetnek rá egy pillantást.
A fa törzse mögül elvégzi a személyeket felfedő bűbájt, amellyel legalább az kizárható, hogy halálfalók a félelem tárgya, de erre amúgy sem fogadott volna, legalábbis amiatt, mert az erdő mélyét feltételezték a valami lakhelyéül. Értelemszerűen bármilyen primitívek is voltak, a veszélyt jobban értették bárminél, és ez a csoport még a mindennél erősebbnek hitt faji hierarchiát sem félte, így súlyos gondatlanság volna nem a legrosszabb opciókra gondolnia. Inferusok? Biztosan nem vérfarkasok, azok az igazgató empátiájának okán szinte őshonosak már itt, és nappal egyébként sem merészkednének elő csak azért, hogy random kentaurokat vegzáljanak..

Nagyon reméli, Ms. Taggart nem egyenesen a valami karjaiba sétált, nehéz lesz egymást észrevétlenül értesíteniük az újszerű veszélyforrásról: a helyzet egyetlen előnye a friss levegő kényszerű beszívásán kívül annyi, hogy legalább az ösvényt nem kell átnézniük, így Hagrid feltételezett petúniái egy újabb remek napot éltek túl ebben a szar erdőben.