Emlékszel? Mekkora port kavart, mikor másodikban már Hemsworthként mutatkoztál be? Hogy hányan pislogtak értetlenül? Hogy hány tekintet kísérte nyomon minden egyes lépésed?
Idestova hét éve mondhatod el magadról, hogy te vagy az egyetlen, aki ismer engem. Nem, nem felületesen, mint ahogy a tulajdon testvéreink. Te tudod minden egyes rezdülésemről, mire lehet számítani, átlátsz azon a fátylon, ami másoknak csupán szemellenzőnek hat.
Mindenki tudja, hogy nem vagy a vérszerinti testvérünk, ahogy azt is, ha bárki csak úgy néz rád, ahogy az nekünk nem tetszik, áshatja magának a gödröt.
Azt már viszont senki nem tudja, hogy nem vagy aranyvérű, noha minden hivatalos irat ezt állítja, a mi kezünk van benne. Ahogy azt sem tudja senki, negyedikben letettük a megszeghetetlen esküt, megfogadtuk, hogy sosem fordítunk hátat a másiknak, történjen bármi is. És mióta én a családom nyomdokaiba lépve hagytam, hogy rám kerüljön a jegy, érezzük is a súlyát ennek, nem is kicsit.
Ennek ellenére elválaszthatatlanak vagyunk, amennyi időt tudsz velem, velünk töltesz. Kiveszed a részed még a legártatlanabb csínyekben is, ugyanakkor sokszor a saját életed teszed kockára, mikor úgy döntesz, elkísérsz egy-egy bevetésemre.
Kiköpött ellentétem vagy. Te sugárzol, mindig vidám vagy és optimista, és még csak fogalmad sincs arról, hogy az embernek már csak a közeledben lenni is megtestesült nihil. Sose panaszkodsz, pedig tudod, a családunk minden egyes tagja egy mocskos féreg. Félvér létedre nem egy aranyvérűt megszégyenítesz a viselkedéseddel, és sokszor még engem is meglepsz azzal a határozottsággal, önbizalommal, amit felszedtél az évek alatt...

És igen, tudom, hogy nem kell mondanom, de az esküvő közeledtével egyre nagyobb szükségem van rád... szóval gyere és vágjuk gallyra ezt a porfészket, mielőtt lelépünk...