Prof. Davies & Ms. Throckmorton

Egészen addig nem szokott gondom lenni a tanulással, míg elméleti síkon maradunk. Nem mintha nem lenne érzékem a gyógynövényekhez, és a pálcával is jól bánok, de jobb szeretem a kiszámítható tantárgyakat. Ahol a gyakorlás és az olvasás kifizetődő, van értelme, gyakorlatias… Nem is értem miért vettem fel a Legendás lények gondozása órát.
A legtöbb ilyen élőlénytől félek, a többi meg csak szimplán nem érdekel. Vagy nem tudok bánni velük. Kiszámíthatatlanok, nem lehet tudni mikor mit csinálnak majd. Van amelyik harap is, a másik összeszőrözi a ruhám, és vannak olyanok is amelyikek épp annyira tesznek a fejemre magasról mint én az ő fejükre. Nem könnyű így jó jegyet kapni. Mármint, ilyen hozzáállással.
Éppen a hozzáállásomon igyekszem javítani, és ezt bizonyítandó segítséget kértem a Professzortól. Délután, korrepetálás. Milyen szégyen ez nekem?! Soha nem voltam még ilyen jellegű korrepetáláson, sőt semmifélén sem, ami azt illeti! Ha lett volna egy csepp agyam, az egész tárgyat hagyom inkább, már év elején bele se kellett volna kezdeni újra. De most már mindegy, már elhibáztam ezt a döntést, így nem tudok semmi mást tenni, csak megragadni minden lehetőséget, hogy valahogy mégis csak jobb jegyet kapjak. Vagy legalábbis ne bukjak meg, részemről már az is szinte ugrásszerű fejlődés lenne.
Sietősen kapkodom a lábaimat a birtokon, a megbeszélt hely felé igyekszem. Nem azért sietek mert késésben vagyok, hanem mert szeretnék előbb odaérni. Inkább előbb mint később alapon. Hogy nézne már ki, ha a tanárom várna rám, amikor épp ő tesz nekem szívességet? Ahogy szaporodnak körülöttem a fűben csúszkáló óriás meztelencsigák, már tudom, hogy jó helyen járok. A gyógynövénytan tanárunk nem lelkesedik értük, és őszintén meg tudom érteni. Én is nagy ívben kerülgetem ezeket a jószágokat, miközben már hallom néhány állat hangját is. Az erdő széléhez közeledve lassítok lépteimen, mert nem akarom, hogy valaki véletlenül azt gondolja, hogy rosszban sántikálok. Nem szeretném, ha hat év után most először kellene büntetőmunkát végeznem, pláne nem olyasmiért amit el sem követtem. Megtorpanok, és várom, hogy Mr. Davies is megérkezzen.

to Ms. Throckmorton

Nem volt szokásom elutasítani azokat a diákjaimat, akik arra kértek, tartsak nekik különórát. Persze ha láttam megcsillanni azt a cinkos fényt a szemükben, ami miatt teljességgel kizárható volt a tantárgy iránti érdeklődés, akkor a saját kezükbe adtam a sorsukat és a könyvtárat javasoltam. Ám Ms. Throckmorton annyira elveszettnek tűnt az óráimon, hogy szívből megsajnáltam, azt viszont nagyon becsültem benne, hogy tegnap délután megjelent az irodámban és nyögvenyelősen ugyan, de egy idő után kinyögte: szeretné legalább azt a szintet elérni, amelyiken nem húsz méterről nézegeti az állatokat, hanem közelebb merészkedve hozzájuk megpróbálná gyakorlatban is kamatoztatni az elméleti tudását. Az eszével semmi baj nem volt, mindent tudott a lényekről, akárhány kérdésem volt hajlamos volt megválaszolni és rendre kitűnő teszteket írt, csupán a tárgy gyakorlati részével volt problémája. Azt eddig még nem mondta el, pontosan miben gyökerezik a félelme, de a mai nap tökéletes lesz arra, hogy ezt is megtudjam.
A távolból is láttam, hogy Ms. Throckmorton már várt rám. Tudtam én, hogy mintadiák, még késni sem késett, pedig a pontosság tényleg ritka szokás volt mostanában. Mintha mindenki arra játszott volna, hogy a másik idegeivel szórakozzon, de mint észrevettem, Sabrina komolyan vette a saját kérését.
- Jó látni, hogy nem gondolta meg magát. - Az arcán fura kifejezés ült, a fűbe pillantva körvonalazódott is bennem, mi lehet a probléma. Aki gyönyörű lényektől is fél, miért ápolna jó viszonyt a meztelencsigákkal? - Jöjjön, még nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene. Csak azért hívtam ide, nehogy elkeveredjen az erdőben. - Volt egy olyan érzésem, hogy hatodévesen már az erdő legtöbb zegzugát ismerte, de ha besétált volna a fák közé, biztosan minden lépéssel egyre jobban elkerültük volna egymást. - Mondja, melyik lényhez van ma kedve? Melyikkel akar kezdeni, ami nem annyira ijesztő? - Nekem is megvolt a saját elképzelésem, de hallani akartam, ő mit szeretne, melyik az a szint, ami még nem kergeti ki a világból.

Természetesen eszemben sem volt elkésni. Még csak az hiányzik?! Ide rángatom a tanáromat, és erre még ő várjon rám? Nem elég, hogy segít nekem egy kicsit, még vissza is éljek a türelmével? Nem mintha aggódnék a jegyem miatt (minek, azon már maga Merlin se tud segíteni..?!), hanem nem engedhetem meg, hogy ilyen csorba essék a családom nevén. Igen, ennyire katasztrofális viszonyt ápolok az apámmal, hogy minden elképzelhető eszközzel igyekszem elkerülni a haragját. Minden normális aggyal megáldott élőlény így cselekedne a helyemben.
- Jó estét! – mosolyodok el, amint meglátom Mr. Davies-t. Megnyugtató a tudat, hogy nem késett ő sem, és nem hagy egyedül ezekkel a meztelencsigákkal. Az egyik már pont elindult a lábam felé, igazán szerencsétlen lett volna pániktól visongatva várni. – Természetesen nem gondoltam meg magam. És még egyszer nagyon köszönöm, hogy segít nekem. – a múltkori rimánkodáshoz képest, amit az irodájában adtam elő, ez semmiség. Jó, hogy nem ígértem fűt-fát, csak azért, hogy megmentsen a nyomoromtól, és valahogy felzárkózzak a többiekhez. Elég szégyenteljes, hogy az utolsók közt kullogok.
- Hol kellene lennünk? – hangomban csak minimális a gyanakvás. Ha most elvisz a sárkányokhoz vagy hippogriffekhez vagy tudom is én mik vannak itt még, hát a Gringotts minden aranytartalékáért se fogok itt maradni egy percig sem. Nem én!
Meglep azonban, hogy hagy választani. Megfontolom a dolgot, de aligha találok olyan lényt, amitől ne törne ki a frász. Még a saját baglyommal sem jövök ki, hogyan is szerethetnék bármiféle állatot?! A macskák, azok talán. Elég barátságos jószágoknak tűntek egész addig, míg nem láttam egy nagy randa fekete dögöt, félig kibelezett pocokkal a szájában. Attól fogva inkább őket is kerülöm. Sosem lehet tudni ugye. De a katicákat szeretem, az egyetlen olyan bogár fajta amit tényleg, szívből szeretek. Kislány koromban a zsebembe tömtem őket, tenyeremben szorongattam, és mikor rám szóltak, hogy nem illik zsebre dugott kézzel ácsorogni, akkor szétszéledtek, és mindenfelé mászkáltak a ruhámon. Azt hiszem, halványkék volt az a ruha, de ebben már sajnos nem vagyok biztos. Rég történt.
- Azt hiszem, valami kisebb testű, növényevő lénnyel talán még meg tudnék birkózni. Esetleg, ha lenne rajta szőr, és nem pikkely, sokat segítene rajtam. – sóhajtok teljes lemondással. Igen, ennyire félek az állatoktól. Nem irigylem szerencsétlen tanáromat, hogy egy ekkora antitalentummal kénytelen tölteni a drága szabadidejét. Aztán meggondolom magam.
- Magának mi a kedvence, Davies Professzor?

to Ms. Throckmorton

Csak megcsóváltam a fejem, hogy lássa, nekem igazán nem jelent erőfeszítést a vele való foglalkozás. Sőt, örültem annak, hogy voltak diákok, akikbe szorult némi önkritika és nem elégedtek meg azzal, hogy éppen csak átcsúsztak a vizsgákon és jól elvoltak az órákon, hanem piszkálta őket a belső kisangyal, miszerint jó lenne, ha kialakítanának egy új stratégiát. Az az elkeseredett arc pedig, amivel Ms. Throckmorton bekopogott az irodámba akkor sem engedte volna, hogy figyelmen kívül hagyjam a kérését, ha én lettem volna a világ legszőrösebb szívű varázslója. A lány szinte kétségbeesett volt és ahogy itt álldogált az erdő szélén, semmivel sem tűnt összeszedettebbnek. A mély vízbe dobás nála a lehető legrosszabb ötletnek bizonyult volna, erre a nyakamat tenném, ezért is hagytam meg neki a választás lehetőségét, de ezzel sem lettünk előrébb. Megmosolyogtatott a lemondó sóhaja: természetesen nem a kárörvendés tört bennem felszínre, hanem az, mennyire szeretné átlépni a saját határait, mégis túlságosan fél a megközelítésüktől is.
- Ott kellene lennünk, ahol te szeretnél lenni, de mivel látom, hogy nem igazán tudod, mit szeretnél... - A mosolyom nem tűnt el az arcomról, megvontam a vállam és gondolkozóba estem. Mivel állítsam szembe azt a lányt, akire ránézve úgy tűnik, még a pillangóktól is megijedne? Ahogy ő mondta, legyen kicsi, növényevő és szőrös a lény, ezzel eléggé leszűkítette a rendelkezésünkre álló fajokat. - Milyen a kapcsolatod a kutyákkal? Kicsik, szőrösek és nem bántanak. - Fordítottam a tekintetemet a mellettem lépdelő lányra. A crupok kiköpött édes, mindenki által imádott, kiskutyákra hajazó lények voltak, akiktől a varázslóknak nem kellett félniük. Ha rábólint az ötletemre, veszünk egy kanyart, egyáltalán nem volt messze a kedvenc tanyázási helyük attól az ösvénytől, ahol mos mi lépdeltünk.
- Az én kedvenceim leginkább azok, amelyeket csak a könyvekből ismertethetek meg veletek. - Válaszoltam a kérdésére. - És amikkel te valószínűleg nem jönnél ki jól, sőt, én is záros határidőn belül otthagynám a fogam, ha szembe kerülnék velük. - Vallottam be. Attól, hogy elméletileg mindent tudtam ezekről a lényekről és szerencsére sokat láthattam is már, nem tekintettem magam mindenhatónak velük szemben. Néhány lény egyetlen mozdulatával kilencszer a halálomat okozhatná. - Ez egyik nagy kedvencem mégis a főnix. - Ha konkrétumra volt kíváncsi, most megkaphatta, de bennem is megfogalmazódott pár kérdés az irányába, így egy levegővétel után szólásra is nyitottam a számat. - De te miért vetted fel a tárgyat, ha a gondolatától is félsz annak, hogy a lények közelébe kerülj? - Vontam össze a szemöldökeimet érdeklődve, közben ismételten felé fordultam. Meglett volna a lehetősége, hogy akár a tárgyba való belekóstolás után is azt mondja, neki nincs szüksége erre a tudásra, mégsem tette.