Nincs átlagos diákéletem. Sosem tapasztaltam meg, milyen lenne nagy távolságra élni a szüleimtől, miközben mindvégig csak magamra számíthatok. Egy ideig én voltam a csodabogár az iskolában, amiért az apám is a professzorok sorát erősíti, mára már ez a cirkusz lecsengett. A többiek is és én is megtanultam  kezelni a helyzetet, bár néha cseppet sem örülök annak, hogy apám minden lépésemet ismerheti. Még csak komolyabb erőfeszítéseket sem igényel, ha ki akarja deríteni, hogy hol vagyok vagy éppen kivel. Azt viszont elmondhatom, hogy szerencsém van és megbízik bennem, legalábbis állítása szerint. Az anyámmal más a helyzet, vele csak hétvégén van módom találkozni, akkor sem mindig ér rá a bolt miatt. De legalább láthatom őt, még akkor is, ha jelenleg semmi sem olyan, mintha ez lenne a valódi otthon számunkra. Nem vagyok én ostoba, hallom, hogy miket pletykálnak az iskola falai között, és látom, hogy verődnek össze időről-időre kétes kinézetű alakok a roxmortsi hétvégéink alkalmával a városkában. De apa szerint nincs ok aggodalomra, minden rendben lesz. Vele. Velem. Velünk. A világgal.

Néha csak úgy elegem lesz az egész világból. Abból, hogy nekem nem jár az az élet, amit az összes csoporttársam megkap. Az én szüleim nincsenek mérföldekre tőlem, és ha úgy tetszik, akár óránként ellenőrizhetnek. Persze ez nincs így, de lehetne. A gondolattól sokalltam be, hogy akarva-akaratlanul, de nem vagyok olyan helyzetben, hogy mindent megengedjek magamnak, amit akkor tennék, ha én is csak magamra számíthatnék. A diákélet azon verzióját sosem tapasztaltam meg annak ellenére apám látszólag teljesen ugyanúgy kezel, mint a többi diákját. Szerintem már-már kínosan ügyel rá, hogy ne legyen elfogult, vagy ne várjon el tőlem túl sokat csak azért, mert a lánya vagyok. Mindezek ellenére is szerencsésnek tartom magam, amiért idő előtt annyi mindent megtudhattam a varázslótársadalomról, a különleges lényeiről és a saját mágiámról is. A kákalagoktól kezdve az orrantó furkászokon át a thesztrálokig mindenhez volt már szerencsém, mégis mindig ahhoz a lényhez térek vissza, amit életemben először láttam. Vagyis amire emlékszem. Nem voltam egészen három éves, mikor apám megmutatta nekem azokat a csodás példányokat, amikről korábban gyakran mesélt elalvás előtt. Óvatosságra intett, türelemre, de végül az állat önszántából jött hozzám. Apró volt még, aranyszínű és az anyja meglehetősen óvta őt, még tőlem is. Az unikornisok nehezen viselik a varázslók, de még a boszorkányok jelenlétét is. Én mégis félelem nélkül érinthettem meg azt a bársonyos szőrt. Nincs még egy olyan anyag a földön, amihez hasonlítani tudnám. Talán a bennem csörgedező vélavér gyakorolt a csikóra pozitív hatást, de ebben máig nem vagyok biztos, ahogy ezzel kapcsolatban semmiben se. Az anyám negyedrészt véla, a dédanyámtól örököltük a géneket, de én már cseppet sem hasonlítok rájuk, csak a véremben ütközik ki. De talán az vonzotta hozzám ezt az ártatlan, tiszta vérű kis teremtést, hogy rajtam is megérezte a különlegesség legapróbb szikráját. Rendkívüli varázserővel bírnak, képesek további éveket adni a halandóknak. De ezeket a pompás lényeket vétek lenne bántani. Én sem teszem, csak kijárok hozzájuk a Rengetegbe és csodálom őket. Ha szerencsém van, egy egész ménre valót láthatok. A mai napig meg tudom különböztetni a többitől azt a példányt, amit gyerekkoromban megsimogattam és mintha ő is emlékezne rám. Pedig megváltozott, már nem arany a szőre, az idő során ezüst, majd fehér lett, szépen kifejlett példány homlokát pedig szarvval koronázta meg az idő. De már nem jön a közelembe, csak messziről mér végig, s mikor megtenném az első lépést, megriad és már ott sincs. Csak a fák között eltűnő fehér sörényét látom, ahogy végül minden, amit eddig fényével beragyogott, visszavált zord és komor sötétbe. Aztán mögülem lépteket hallok, komótosat, magabiztosat, dinamikusat. Mégsem a járásáról ismerem fel. Egyszerűen senki más nem tudja, hogy ide jövök, ha nyugtalanít, bánt vagy elkeserített valami. Ez a törzshelyem, amiről csak az apám tud. Túl nagy meglepetés nem érhet.