Lucius & Evangeline

to Lucius

Is any beuty behind the mask?

Alig érkeztem meg a Roxfortba, máris híre ment, hogy újra ide toltam a képem. Persze, azt mindenki csak találgatni tudta, hogy aurorként miért is küldhettek ide, hiszen „biztonságos” a suli. Hát rohadtul nem volt az, és féltettem ab barátaim. Főleg Lily-t, hisz Perselusszal nem volt minden felhőtlen köztük, nekem meg örök szőke ellenségem volt már nagyon a gyomromban. Na, őt nem hiányoltam a rakásból az aranyvérű sleppjével. Az alagsori folyosókon járőröztem, ellenőriztem, hogy nem osont-e ki valamelyik zöld, mert bizony nem örültem volna, ha most félálmosan a házvezetőjéhez kellett volna cipelnem büntetőmunka ügyében. A büntimeló osztása egyébként is Lily reszortja, ő ebben az isteni tehetség, pláne, ha a Tekergőkről volt szó.
Úgy szerettem volna néhány magányos percet, csínytevő diákok nélkül, hogy összeszedhessem magam. Meg is kaptam, de nem várt alakba is botlottam egyúttal, mikor elgondolkodva nekimentem fejjel a kemény mellkasának.
- Au – adtam hangot nemtetszésemnek, amikor pedig felnéztem az illetőre, megakadt torkomon minden hang. Ne! Ez nem lehet igaz… pedig de. – Lucius?
Nem tudtam, hogy már van-e Sötét Jegye, vagy csak lesz, de bőven elég volt a halvány sejtelem, hogy a szívem vadul kalimpálni kezdjen, és beinduljon a vészradar az elmémben. Hiába, nem lehetek elég óvatos, csak remélni merhetem, hogy nem fog szivárogtatni a „drága” Nagyúrnak, hogy visszatértem a Roxfortba. Talán nem. De miért kéne megbíznom egy vérmániás mardekárosban, aki volt olyan jóképű, és eszelős, hogy bármikor bármelyik nőnemű lényt el tudta volna csábítani. De engem nem szed rá. Nem hagyom magam, mellesleg pont összeillenek Narcissa Blackkel.
Csak néztem egy darabig szótlanul rá, de azért a pálcám nálam volt, biztonság kedvéért, azonban mégsem akartam párbajba kezdeni vele. Részben mert ő a fiatalabb, másrészt mert… mi értelme? Miért kellett ezt folytatniuk, a jobbra-balra megalázását a másiknak? Miért nem lehetne egyszer béke?

♥

The nightmare's just begun.

A lámpa pislákoló fénye az egyetlen, ami némi világosságot szolgáltat ezen a késői órán; még a Hold ezüstös csíkjai sem tudnak áttörni a nehéz, porlepte függönyön. Ujjaimat a szavakon húzom végig, tekintetemmel követve a mondatok sűrűjét, ám elmém már képtelen felfogni az információk halmazát, nem is igazán kerül feldolgozásra mindez. Lassan ingatom meg fejemet, öklömmel megdörzsölöm a szemeimet, hátha az álmosság tovaszáll, de amint kinyújtóztatom végtajaimat, már végleges a döntésem; elindulok a klubhelyiségbe. Jellegzetes illatok és érzések kerítenek hatalmuk alá, ahogyan az alagsor felé igyekszem; cipőm halk koppanása az egyetlen, ami visszhangot ver az ódon folyosó falai között. Minden annyira megszokott, annyira berögzült… de ez nem. Egy aprócska termetű lány ütközése szakít ki mélabús merengésemből; reflexszerűen kapok a vékony karok után, ujjaimmal talán erőteljesebben szorítva meg azt; nehogy esés legyen a vége, ám így az eddig féltve magamhoz szorított vaskos könyv a padlóra hullik, felfedve ezzel a címét; szerelmi bájitalok és varázslatok.
- Igen, az a nevem. - közömbösen pillantok végig az előttem lévő, barna hajzuhataggal megáldott lányon, s jó pár pillanatnak el kell telnie ahhoz, hogy elmémben kirajzolódjon az a sok emlék, ami hozzá fűződik, így végül a neve is bevillan; Evangeline Wellington. - Igazán megtisztelő, hogy tapadsz rám, mint egy pióca, de sajnos nem tudom viszonozni a rajongásodat.
Hűvös távolságtartás szikrája lobban fel bensőmben, ami elárasztja az egész mellkasomat, s mielőtt még a másik esetlegesen kérdéseket tehetne fel a könyvet illetően; macskákat megszégyenítő gyorsasággal hajolok le érte és süllyesztem talárom belső zsebébe, nehogy további illetéktelenek is szemet vethessenek rá.
- Szóval… - kezdek bele halkan-karcosan, fejemet kissé oldalra biccentve, tekintetem béklyói fogságban tartja Evangeline íriszeinek látványát, s nem eresztem, magamhoz láncolom őt, akár egy riadt kis rabmadarat. - Miért is vagy itt? Ha emlékeim nem csalnak, akkor már végeztél és most valahol máshol kellene lenned. Vagy talán ennyire hiányzik ez az ódon épület? A régi barátaid és tanáraid?
Finom vonásaim jól látható grimaszba torzulnak, mintha legalábbis citromba haraptam volna, mert nem bírom elképzelni, mégis mi lehet az a fontos tényező, amiért képes visszatérni ide, azok után, hogy nem lenne kötelező. Vajon mi lehet az, ami a szívének oly’ fontos? Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy egy szerelmes kis galamb, mert hát ugye csak a hülyék esnek szerelembe, s ringatják magukat abba a hitbe, hogy bármire képesek. Ujjaimmal lágyan megdörzsölöm orrnyergemet; az imént érzett fáradtságot már egyáltalán nem tapasztalom, mintha soha nem létezett volna szervezetemben, annyira éber és friss vagyok, hogy képes lennék ültő helyemben kiolvasni a nagyon is rejtegetett könyvet. Magamba falnám annak tartalmát, míg a végkimerültség fejbe nem kólintana.
- Ha engem kérdezel, semmi keresnivalód nincsen itt. Már mindenki tovább lépett. - Alig láthatóan vonom fel egyik szemöldökömet, ám ha a lány időközben szökni próbálna, mindig azzal a lábammal lépek ki elé, amerről kikerülni szeretne. Tudnám ezt csinálni akár a végtelenségig is, s az biztos, hogy amíg nem kapom meg a kielégítő válaszaimat, addig nem köszönünk el egymástól.

↯

to Lucius

Is there any beuty behiind the mask?

Alig-alig szűrődött be valami kis holdfény, s még ennek ellenére is meg tudtam állapítani, hogy Lucius izmosabb lett. Ő volt az, akivel nem nagyon mertem volna kezdeni, bármennyire is nagy szám volt, hiába a pálca ereje, ha egyszer férfiként fizikumban is jóval erősebb volt nálam. A másik pedig… hiba volt elkövetnem, hogy engedtem a szürke szempár vonzásának. Vámpírokat megalázó módon vonzotta magához a nőket ő is, szóval a Malfoyok sem panaszkodhattak férfi szépség tekintetében. Ezt még én is elismertem, bármennyire nem kedveltem a személyiségét.
- Tudom. Túlságosan is jól tudom – sóhajtottam. Egy kicsit még mindig fájt az az ütközés a mellkasával. Sajnos ő is jól tudta, hogy én ki voltam, és az, amit mondott, igencsak rosszul esett bizonyos értelemben. – Ne kezdjük megint, Lucius. Ideje ebből kinőnünk.
Talán nem éppen jogos, hogy pont én szövegeltem felnőtté válásról, mert… én aláztam meg őket az esetek többségében, mint fordítva, bár volt, hogy néhányszor nála landolt az a bizonyos pont. Párbajban biztos jobb. – Ez… hosszú történet, remélem, van elég időd és kedved végighallgatni. Rövidebb összefoglalóban, a te szavaiddal élve, megjött az eszem. Most épp munkaköri okokból tartózkodom itt. Neked volt igazad. Kész vagyok megjavulni a nemesebb, aranyvér javára. Bocsánatot kérek, hogy olyan undok voltam veled ok nélkül.
Eszemben sem volt a szökés, inkább igyekeztem arra fókuszálni, ami most a feladatom. Meggyőzni a halálfaló-csemetéket az átállásomról. – Ha te is Őt pártolod, tudd: nem vagyunk többé ellenségek.
Elhallgattam ezen a ponton. Úgy éreztem, nem tudnék többet mondani, és ha megpróbálna legillimentálni, hát akkor is azt látná csak, amit én akarok, hogy ő lásson. Jelenleg jobban lefoglalt az, hogy sajnáltam az elpazarolt hét évet, amit akár barátsággal is tölthettünk volna. Hisz rájöttem időközben, hogy a mardekárosok is ugyanúgy emberek, mint én, vagy akármelyik másik ház tagjai. Csak ők… más elvet követnek, ők hagyományt követnek.
Miért nem lehetne béke a két fél között? Fene, lehet, hogy kicsit agyamra ment az olvasás.
- Ha van egy kis energiád, akár taníthatnál is, hogyan legyek olyan, mint egyszer mondtad – Az még mindig a fejemben csengett. Hogy ha egy kicsit is akarnám, akkor olyan lehetnék, bár konkrétan az ő szavaival már nem tudnám visszaidézni, de akkor sikerült elevenembe vágnia. Hiszen lássuk csak... aranyvérű vagyok. Elvileg szép… bár ebben nem voltam biztos sosem, hisz akkor lett volna kapcsolatom, de fel se figyeltek rám a fiúk, maximum haverféleségként.
Szívesen felajánlottam volna valamit cserébe, de nem tudtam, neki mi felelne meg. Mi lenne az, amiért hajlandó lenne arra, hogy a régi konfliktusokat lezárjuk, és tiszta lappal kezdjük. Talán nem kéne feltétlen Dumbledore útját követnem a szó szoros értelmében, ahogy apámék gondolják… van másik út is. Egy kicsit hátrább próbáltam lépni, mert valljuk be, elég magas volt hozzám képest, és így kezdett kissé nyaktörő mutatvány lenni, hogy szemébe nézhessek. Mindig szemkontaktust tartottam. Miért ne tegyem? Hátha látok valami érdekeset, bár nem hinném. Sose akkor jönnek az aprócska jelek, amikor én akarom.

♥

The nightmare's just begun.

Sokszor elég egyetlen pillantás; egyetlen ismerős érzés vagy illat ahhoz, hogy a múlt újra felidézze önmagát, hogy a történelem újra leperegjen lelki szemeim előtt, ezzel minden jót és rosszat egyszerre élve át, ami valaha is megtörtént nyomorult kis létezésem során. Szemöldököm hirtelen szökken a magasba, s most hálát adok minden földinek és éginek azért, mert nem ül ki arcomra mindaz, ami elmémben zajlik le. Továbbra is a közöny álarcát öltöm magamra; hideg távolságtartással siklik végig tekintetem a lányon, kihez már régóta nem volt szerencsém, de távolléte nem is igazán zaklatta fel lelki világomat. Szavait követően nevethetnékem támad; mélyen, zsigerből jövően csiklandozza a torkomat, de nem engedem szabadjára, elnyomom magamban az inger legapróbb jeleit is, helyette karjaimat a mellkasom előtt fűzöm össze.
- Tudod, vannak olyanok, akik szimplán hülyék, mert úgy születtek, de vannak olyanok, akik ezt választják életcélul, hogy hülyék legyenek. Hogy szerelembe essenek, hogy megházasodjanak, hogy gyerekük legyen; csupa olyan dolog, ami nélkülözhető, ami nem fontos. De egy dolog közös ezekben az emberekben, mégpedig az, hogy soha nem térnek le arról az ösvényről, amin járnak. Szentül hisznek a jóban, valami felsőbb hatalomban, ami vezeti őket. Lemondanak a hagyományokról, nem tisztelik a régmúltban elkövetett tetteket, egyszerűen csak felrúgnak mindent, egy új, szebb jövő reményében. - halkan, de jól artikuláltan beszélek, hogy biztos legyek benne; szavaimat Evangeline is megérti. - De mi van akkor, ha az a boldog, békés időszak soha nem fog eljönni?
Továbbra is a rideg kellemesség csendül ki hangomból, ugyanakkor a nyájasság apró szikrája vegyül bele; kétértelmű mindaz, amit mondok és teszek. Közelebb lépek a lányhoz, ki hatalmas, őzikebarna szemeivel kecsesen pislog fel rám, s egyelőre nem teszek semmit sem; nem érek hozzá, nem húzom el előtte a nem létező mézesmazdagot; egész egyszerűen csak egy mosolyra görbülnek ajkaim, ahogyan egyre őt és vonásait pásztázom tekintetemmel. Ha így akar játszani, akkor felőlem legyen így; semmi jónak nem vagyok az elrontója, s már éppen kellett valami, ami kicsit eltereli gondolataimat a mindennapok búskomorságáról és arról a bizonyos illetőről.
- Szóval, azt mondod, hogy egy csapatban játszunk? - hümmentek fel halkan. - Hogyan tudnád bebizonyítani, hogy ez valóban így van? Hogy megbízhatok benned és a Nagyúr téged is kiválasztott maga mellé? Hogy Őt szolgálod?
Nem simítok végig alkaromon; egyetlen rezdüléssel sem jelzem felé, hogy immár magamon viselem a sötét jegyet, hogy a Nagyúr feltétlen bizalmát élvezi a Malfoy család. Mert mi megtettük azt, amit minden hozzánk hasonló családnak meg kellett volna; nem tértünk el a hagyományoktól, továbbra is szentül hiszünk abban, hogy az aranyvér mindenek felett áll, hogy nem szabad holmi sárvérűekkel szaporodnunk, mert az a varázslóvilág bemocskolása és megszégyenítése.
- Azt szeretnéd, ha tanítanálak? Azt szeretnéd, ha megmutatnám neked, milyen is egy igazi aranyvérű? Egy igazi varázsló? - Féloldalas mosoly bújik meg szám szegletében, s még közelebb lépek a lányhoz, kezemet felemelve nyúlok el hozzá; ujjaimmal óvatosan simítva egy rakoncátlan tincset a füle mögé.

↯

to Lucius

Is there any beuty behind the mask?

Elevenembe talált, már megint. Miért van az, hogy ő mindig meglátja azt, ami vagyok, és azt is, ami nem? Miért van az, hogy valahányszor mi beszéltünk, mindig sírhatnékom támadt, mert tudtam, éreztem, hogy igaza van. Hogy több vagyok ennél.
És fogalmam sincs, mit tehetnék. Harcolok egy idea, „szebb jövő” mellett, de vajon tényleg az a helyes út? Tényleg az a helyes út, hogy kinyíratom magam egy soha el nem jövő békéért, mert amíg csak két ember lesz, aki úgy gondolja, hogy ő nem közösködik x-szel, vagy y-nal, annak feltétlen pusztulnia kell?
Talán Voldemortnak is van olyasmi, ami ezt a féktelen mugligyűlöletet előhozta belőle. Semmi sem történik ok nélkül. Én legalábbis már kevésbé hiszek a véletlen létezésében.
- Önként állok a szolgálatába, senki nem kényszerít erre – feleltem arra a kérdésére, hogy mivel tudnám bizonyítani. Sajnos, vagy nem, de olyan korszakot éltünk, amiben a szépségek szörnyeteggé váltak, és benne volt a pakliban, hogy ez a magánakció végül is azzal végződhet, hogy én magam is olyan leszek, mint a Tekergők által oly utálatos mardekárosok. Pedig lehet, hogy szimplán csak félreismertük őket.
- Kezdjünk mindent elölről, Lucius. Tiszta lappal – bólintottam. Egyszerűen nem akartam már mások árnyékában lebegni, mint aki itt sincs, és aki az eltűnés virtuóza. na, meg mások megalázásának bajnoka. Persze, régen együtt tartottam minden balhéba a társasággal, de már ennek vége. Szép volt, jó volt, ennyi. Fel kell nőni, és ha ez azzal jár, hogy a régi énnek vesznie kell… legyen.
Másképp nem lehet túlélni.
- Igen. Taníts arra, hogy olyan nő legyek, aki mellett nem mennek el az emberek, mintha nem is létezne – bólintottam. A fenébe, túl közel engedtem magamhoz, s már meg is ihattam a levét annak, hogy milyen, ha Lucius nyeregben érzi magát…
Az a hajbabrálás nagyon nem volt jó ötlet, mert a fülem környékén iszonyatosan csikis voltam, és alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem képen. Azzal valószínűleg mindent elrontottam volna, de mosolygás nélkül így se sikerült megúszni. – Kérlek, ezt ne…
Nem akartam kimondani, hogy érzékeny pontra tapintott, majd megtapasztalja, hogy ne nyúljon hozzám egy kirobbanó röhögés árán… és elhiheti, hogy nem dobhártyabarát az a nevetés.

♥