Huszonhárom éve kötöttük össze az életünket, egy évvel azután, hogy felhagytunk a Roxfort padjainak koptatásával. Szerencsés gazfickó vagyok, semmi egyéb, amiért ilyen türelemmel viseltél az elmúlt évtizedekben, még akkor is, amikor egy zsáknyi érdektelennek látszó fűfélével árasztottam el a konyhapultot. Hogy mivel foglalkozol most, amikor már a legfiatalabb gyermekünk is jócskán elhagyta az otthoni közeget az iskoláért, nem szeretném meghatározni, éppen amint az arcodat sem. Csupán abban vagyok biztos, hogy a homlokod, melyre az évek során annyi csókot leheltem, mostanság egyre gyakrabban ráncolódik az aggodalomtól, amelyet a közeledő robbanás előszele fúj feléd. Afelől nincs kétségem, hogy a házasságunk át fogja vészelni ezt az időszakot, de mi lesz, ha elveszítjük az egyetlen fiúnkat?
Várlak, hogy kideríthessük!