A családomra vagy kíváncsi kedvesem? Nincs semmi különleges rajtuk, bennük meg mégannyira sem, de ez csak az én véleményem. Ha megkérdeznéd őket, akkor órákon keresztül a vérüket magasztalnák, hogy milyen nagyszerű is tisztának lenni egy elkorcsosult világban. Erre neveltek engem is, de valahogy sose érdekelt ki milyen származású.
Anyám egy végtelenül arrogáns és nagyzoló nőszemély, aki imádja a családja vagyonát költeni és azt a tekintélyt, amit a neve meghallása okoz a varázslókban. Szereti a megfélemlítést, de az emberi érzelmek kimutatásában nem jeleskedik. Nem tudnám megmondani mikor nézett rám szeretettel megtelve, vagy mikor volt rám igazán büszke. Talán akkor mikor én is a Mardekárba kerültem. A bátyám mindig kedvesebb volt számára, mint én, és ez néha zavart, de mostanra eljutottam arra a szintre, hogy már nem érdekel. James azt csinál, amit csak szeretne.
Az apám… Mit mondhatnék róla? Eladott azon a napon mikor megszülettem, és bár nem voltam kibékülve a döntésével a végére megbékéltem. Elfogadtam a tényt, hogy szerelem nélkül fogok hozzámenni valakihez. Szóval… a családom nem megszokott, nem állunk egymáshoz közel és úgy kell táncolnom, ahogyan ők megkívánják. Nincs választásom.
Az apám Voldemort seregét erősíti, kedveli a munkásságát, de engem valahogy hidegen hagy az egész. Attól függetlenül, ha szóba kerül ez az egész dolog, akkor illedelmesen bólintok, és úgy teszek, mint aki pártolja nézeteit. A halálfalók meg pincsiknek tűnnek szemembe, akik ugornak a gazdájuk füttyszójára. Ettől függetlenül rohannék az életemért, ha szembe találnám magamat velük. Vagy nagyszájú létemre kiállnék ellenük. A kedvemtől függ.

Nagyot nyelve tűrtem fülem mögé egy tincset, mellyel semmi értelmeset nem tudtam volna kezdeni jelen helyzetben. Kezem enyhén remegő állapotban csúszott vissza a másik mellé, s míg én a tükörképemet bámulva próbáltam hihető mosolyt varázsolni arcomra addig odalent a vendégek érkezésére készültek. Az egész kúria népe sürgött-forgott egész nap, még anyám is kicsattanó örömmel kezdte a napot, ami nagy szó. Általában kelése után 5 perccel már három átkok bocsájt ki a bejárónőre, amiért nem végezte el a rábízott dolgot, de ma nem tette.
A bátyám is elővarázsolta a rég elveszettnek hitt modorát, amit valahol a Roxfort falain belül hagyhatott el az első évében. Mindenki érezte a súlyát ennek a napnak, de bennem valahogy nem ébresztett különösebb érzelmeket. Legalábbis mióta kidühöngtem magam azóta csak az állandó remegés maradt meg, amit mindig apa kedvenc barátja vált ki belőlem. Ma pedig megfogom ismerni a jövendőbelimet.
- Autumn Rayne Avery lejönnél végre? – csattogó hang üti meg a fülemet, és már érzem, hogy ez az este túlságosan sokáig fog tartani. Az egésznek nincs sok értelme, mert bármit gondolok vagy érzek a döntés már meghozott. Nem fog változni semmi attól, mert nekem nem szimpatikus a jelölt.
Elindulok, de még mielőtt kimegyek a bunkerként szolgáló szobámból, még egyszer megnézem tükörképemet. Ha már nem választhatom meg kivel kötöm össze az életemet, legalább a kinézetem legyen makulátlan. Lassan érek le a földszintre, és útközben még a mosolyom valamint a bátyámat is meglelem. De mielőtt leérnénk, megállít.
- Ne csinálj semmit, amivel elronthatod ezt Apának. Fontos a családnak, de… ha bármi lesz, ha valami olyan történik, majd köztetek akkor rám számíthatsz. Rendben? – még nem láttam ilyen őszintének. A bátyám egy beképzelt szemétláda, aki tökéletesen beleillik a mardekárosokról alkotott sztereotípiákba. De akkor, abban a percben olyan igaznak tűntek érzései. Aprót bólintottam, majd folytattam utam egészen az ajtónál álló szüleimig. Erős léptek zaja üti meg fülemet, majd a csengő hangja. Belém szorul a levegő mikor kinyílik az ajtó és megpillantom őket.
-J ó estét Mr. Travers! – köszöntöm mosollyal arcomon, majd a fiatal férfit is mellette. Hányszor láttam már az iskolában, hányszor akartam köszönni neki vagy megkérdezni, hogy Ő is ennyire örül a dolognak, mint én. De nem tettem, mert elfogadtam a sorsom, csak abban reménykedek, hogy ma elfogják az egészet törölni. Mintha valami ilyet hallottam volna anyáéknál…
- Akkor igyunk a gyerekeink boldogságára! – emeli fel poharát apám és a jövendőbelim apja is ugyanúgy tesz, arcukon önelégült vigyor ül. Elkeltem. Ez volt az utolsó reményem, de ha mindez elúszott legalább a kapcsolatomat próbálom majd kiépíteni Raphaellel.
Elég nehéz volt a negyedik évemet úgy elkezdeni a Roxfortban, hogy a fejemet bekötötték, a kezemet elígérték, és a párom akivel meg kell osztanom majd az életemet láthatóan elutasít. Merlin, miért nem segítesz rajtam?