Lámpalázas ideg önti el a gyomrom, ahogy a tűzben kavarogva kandallók ezrei suhannak el körülöttem, míg végül porozva előbukkanok a Munchim birtokon álló ház előszobai kandallójából. Leporolom a kabátom, de úgy fest, néhány kézmozdulatnál több kell majd a fehér szövetnek, míg minden szürke folttól megszabadul. Anyám valószínűleg egy könnyed pálcamozdulattal eltüntetné, de az én fejem túlságosan gyakran telik meg értelmetlen dolgok sorával ahhoz, hogy bármilyen pillanatban csak úgy bűbájolgassak kedvemre. Túlságosan túlterhelt vagyok az ilyesmihez. Minden pálcaintést meg kell fontolnom, látnom kell magam előtt, ha nem akarom, hogy egy esetleges bevillanás tönkre tegye a terveimet és esetleg lángra lobbantsam a kabátom, miközben magatehetetlenül ráznak a görcsök. Nem is szeretném a vendéglátómat ilyen mutatvánnyal terhelni.
Körbepillantva ismerős látvány fogad. Ugyanaz az elegancia, amit már volt szerencsém megismerni. Az előszobából a kabát gondolatát elengedve haladok tovább, a társalgóba, ahol valószínűleg rám várhat, de őszintén? Fogalmam sincs. Maga a látogatás is igen feszélyez, és hiába kuncog anyám a fülembe örömtől és félelemtől mámorosan, nem dob fel az a tudat sem, hogy hamarosan ennek a laknak az úrnője leszek. Szép teljesítmény, nekem pedig a kisujjamat sem kell mozdítanom hozzá. "Ne szólj egy szót sem!" Ennyi a dolgom. Elhallgatni a lehető leginkább kompromittáló ellenérvet a házasság szempontjából.
A társalgóból a személyzet egyik nőtagja irányít tovább, mondván, Mr. Minchum a kertben tartózkodik, így néhány perc múlva már a fűben kúszó kőút veri vissza a lépteim zaját. Nem kell sokat sétálnom, hamarosan megpillantom a férfit, és elvörösödöm. Olyan intim ez az egész helyzet. A látogatás, az otthonában, és ezúttal egyedül jöttem. A mágiaügyi miniszter. Nem kellene itt lennem. Ez kettőnk közt nem az érzelmek játéka, mégis megbocsáthatatlanul és ijesztően zavaros. - Bocsásson meg, Mr. Minchum, én - nem akartam megzavarni, igazán csak - odabent azt mondták, hogy ön - idekint találom - szabadkozok, mint egy ötéves.
Sürgősen hopponáltam haza a Minisztériumból. A nevelőnő hívott, mostanság minden badarság miatt vissza kell jönnöm, a lányok szerintem direkt próbálnak velem kitolni. Valószínű... szeretik felhívni magukra a figyelmet, én pedig féltem őket és addig úgy sem tudok nyugodni ameddig haza nem jövök megnézni, mi a baj. - Figyeljetek. A papa hamarosan vesz ki egy kis szabadságot és elmegyünk kirándulni. Menjetek, keressetek valami szuper helyet ahová elmennétek! Aztán jók legyetek addig... - Mutatóujjamat fenyegetően emelem fel, majd elmosolyodom és addig állok egy helyben ott ameddig a lányok el nem tűnnek az egyik szobában, mögöttük a hálás nevelőnővel. Felsóhajtok. Megnézem az órámat, majd a házimanó felé fordulok, aki láthatóan már nagyon várta, hogy megszólaljon. - Poppy elnézését kéri uram, de Ms. Greengrass hamarosan megérkezik! Uram mondta, hogy Poppy ne felejtse el figyelmeztetni őt, de Poppy nem mert elhopponálni a Minisztériumba... - Csak mondja és mondja, mire én közelebb lépek két lépést. Szerencsém van ilyen házimanóval, nem tudom mit tennék, ha egy mogorva kis bolond lenne. Kedvelem a kedvességet és a hűséget is. Kihúzom magamat, kezeimet hátra teszem, majd elindulok fel a lépcsőn. - Poppy, készíts némi inni- és harapnivalót a kertasztalra. - Csodálatos az idő kinn, vétek lenne a szobában ücsörögni. Átöltözve valami sokkal kényelmesebbe mint az öltöny, indulok le majd foglalok helyet kint a kertben. Bőröm szinte issza a nap sugarainak melegét, mostanában sokat voltam az irodában, szinte friss levegő sem ért. Ennek már éppen ideje volt. A lazulásból Alba csilingelő hangja ébreszt fel, halványan elmosolyodom szabadkozására. - Kérlek, téged vártalak. Foglalj helyet. - Álltam fel, majd a mellettem lévő széket kihúztam és udvariasan megvártam, még helyet foglal. Végignéztem rajta, még mindig csodálatosnak találtam, de oly fiatal és törékeny! - Mondd csak, Alba, hogy megy az iskola? - Idő közben kérdés nélkül töltök mindkettőnknek egy kis töklevet a poharakba, a sajátomba bele is kortyolok. Keresztbe teszem lábaimat, tekintetemet pedig nem veszem le róla. Még mindig gyanús nekem a szülei őrült rohanása, ki kell derítenem, mit rejtenek!
Regények lapjairól voltak már elképzeléseim, mit érezhetnek nők, mikor jegyesüket megpillantják. Örömöt, heves szívdobogást, hogy azután remegő térdekkel omoljanak a szeretett férfi karjaiba. Nos, bennem Minchumot látva tudatosul csak, mennyire túlöltöztem. Az idő fülledt, szokatlanul erősen süt a nap, én pedig itt állok, kabátban, fekete taftruhában, mint aki legalábbis elegáns fogadásra készült, nem pedig egy kis kerti ücsörgésre. (Rendben, talán a szívem valóban hevesebben ver egy árnyalattal, de mindig ez történik, ha Haroldra gondolok. A mágiaügyi miniszterre, a gyerekeire, az otthonára, a halott feleségére - bármire. Megfoghatatlan akadályok egész sora, melyek hegyet alkotva magasodnak fölém. Én pedig betagozódom majd a tükörcsarnokba, csöndes, megtért mosollyal. Vége a bizonytalankodásnak.)
- Köszönöm - visszafogott mosollyal akasztom kabátomat a felkínált szék támlájára, majd leülök vele szemben. Egész kellemes. Késő májusi csend ül a kerten, a házból pedig olyan zsivaj hallatszik, mintha egy egész seregnyi gyerek játszana odabent - pedig tudtommal Harold csupán két elbűvölő (?) kislány édesapja. Nem mintha ebben nem látnám a feladatot. Nem mintha azt hinném, hogy ez így bármivel is könnyebb lesz. A kérdésére felvonom a szemöldököm, mert az első pillanatban nem értem. Az iskola? Ez komoly? Erre a témára számítottam a legkevésbé, de igyekszem sebesen visszarendezni a vonásaimat. Koncentrálj végre! Anyám önelégült hangja szól a fejemben. Megfogtuk neked a minisztert, ne merd elszúrni!
- Jól. Hamarosan elérkeznek a RAVASZ-vizsgák, de az elmúlt években megfelelően felkészítettek minket, ezért nem aggódom - próbálok magabiztosan elmosolyodni, miközben már érzem is, ahogy a tarkómon izzadtságcseppek csorognak a ruhám nyakába. Néhány pillanatig tépelődöm, nem tudom, rákérdezhetek-e, de ha már ő az iskola felől érdeklődik, talán... - Olvastam a rendelkezéséről, miszerint megerősíti az Azkabant dementorokkal. Bocsásson meg, ha tolakodó a kérdés, de miért esett a választása éppen ezekre a lényekre?
Imádom a nyár eleji nyugodtságát a kertnek. Ugyan meleg van már, de soha nem ez az amire koncentrálok elsőre. Hanem a táj. Minden olyan csodás színben pompázik körülöttem, a fű színe tökéletes zöld, minden a helyén. Elég nagy házat örököltem felmenőimtől és a régi korra emlékeztető udvar varázsát is meg szerettem volna tartani. Csak úgy mint a ház valamennyi részét. Biztos vagyok benne, hogy örömömet leltem volna mondjuk a száz évvel ezelőtti időkben. Kedvelem a történeteket, a régiségeket és hát magam is elég régimódi vagyok. Alba tökéletesen beleillik most az összképbe. Egyáltalán nem zavar, hogy elegánsan kiöltözött, biztos vagyok benne, hogy ennek az oka részben az, hogy még mindig nem tudja, hogyan jelenjen meg előtte. Halvány mosoly terül arcomra amikor végignézek rajta, majd helyet foglal. Az asztalra könyökölök és kicsit előrébb dőlök ahogyan felteszem a kérdésemet. Először az sem tudtam, mit kérdezzek, még egy picit nekem is kellemetlen a helyzet. Főleg, amiért a szülei annyira hevesek a házasságunkkal kapcsolatban. - Ennek igazán örülök! - Bólintok egyet. Emlékszem, amikor mi készültünk annak idején a RAVASZ vizsgákra. Nem mondhatnám, hogy a legjobb tanuló voltam az évfolyamomban, de nekem is -mint sokaknak- megvolt az erőssége, amire így a nagyvilágban ráépítettem. Ezért kerültem oda, ahol most vagyok. A kérdése egyáltalán nem lep meg, hiszen a minap adtam egy interjút erről a témáról, és biztos vagyok benne, hogy már megjelent. Hiába, Poppy mindig kikészít nekem egy példányt a Reggeli Prófétából, de legtöbbször rá sem hederítek. Kicsit komolyabb tekintettel pillantok a lány felé. - Ezek a lények nagyon... visszataszítóak. Elszívják az emberből a boldogságot, a reményt, minden jó dolgot. Elég ha csak a közelünkbe érnek. Úgy vélem, mellettük nem tudnak kiszabadulni, vagy ha igen, akkor nem teljesen élően. Kevesen tudják csak, hogyan kell védekezni ellenük. - Fejezem be mesémet, amit természetesen őrült beleéléssel mondtam végig, szemrebbenés nélkül. Ha a munkáról van szó, elég elhatározott vagyok és a mostani helyzet mellett, kell is hogy valaki az legyen. Az asztalt kezdem el fixírozni, egy kicsit csendben maradok, esetleg meghallgatom a lány felmerülő kérdéseit, amelyekre természetesen szívesen válaszolok, majd valami, ami már régóta fúrja gondolataimat ismét felötlik. - Megkérdezhetem ... hogy a szüleid miért sürgetnek ennyire? Nem szeretem, ha valaki ilyen, nem tudom, hogy te hogyan gondolod, de szeretném ha te és én döntenénk a jövőnkről és arról, hogy mikor szeretnénk azt egybekötni... - Már fel vagyok rá készülve, teljesen, erről szó sincs. Csak egyszerűen rossz fényt vet a szülőkre, hogy ennyire sürgetőek. Jobb dolgom is van annál, mint hogy őket hallgassam egész nap és az ő baglyukat kerülgessem.
Nem értek a politikához. A szüleim nem arra neveltek, hogy ilyen és ehhez hasonló ügyekkel foglalkozzak. Ne erőltesd a fejed, Alba, a korai ráncok egy ilyen fehér homlokon igazán visszataszítóan festenek! Anyám vesszőparipája az ilyen beszéd, a gyermeknevelés lényege, a biztosíték arra, hogy egyikünk sem őszül meg a Greengrass-birtokon, mint vénlány. Az öcsém dolga persze nem egyéb, minthogy örököljön és elvegyen egy aranyvérű szüzet. Vagy legalább valakit, aki szűznek látszik. Vada és én sokkal keményebb rostán nyomakodtunk át az évek alatt. Sehol egy ránc. Sehol egy ezüstös hajszál. Sehol egy botlás, egy oda nem illő kifejezés. A hibás árut márványszépségűre polírozzák, hátha nem tűnnek fel a repedések, a törések. Hátha nem tűnik fel, hogy az arc mögött igazából nincsen senki.
A miniszter arcára meredek. Dementorok. Néhány hónap múlva ezek a vonások a férjem címszó alá fognak tartozni. A patinás épületből kiszűrődő gyerekzsivajra felkapom a fejem. Hát valóban nincs egyedül? Talán most kíván bemutatni a lányainak? Hajamat a jobb vállamra húzom, mert egyre jobban izzad a nyakam. Szorongás rázza a tagjaimat, de egymáshoz szorítom őket, nehogy a beszélgetőpartnerem ezt észrevegye. - Nem is tudtam, hogy a lányai is itthon töltik az idejüket - jegyzem meg, majd iszom néhány kortyot az elém állított pohárból. Biztosan nem fognak szeretni. Utálni fognak, mert az anyjuk helyére jövök! Megértem őket - én is gyűlölném magam.
A további kérdésekre sem vagyok sokkal talpraesettebb. Mit tehetnék? Hazudjak? És mégis mit? Annyi szólamot megtanultam az évek során, leplezni a másságot, néhány szóval könnyedén, elegánsan... most mégis az ajkamat harapdálva próbálok rájönni, mennyit árulhatok el. - A szüleim csak az én boldogságomat akarják, és miután alaposan megismerték önt, úgy látták, kettőnk közös jövőjében ez biztosítva van. Miért? Esetleg azon gondolkodik, hogy visszalép? Mert ha igen, akkor kérem, hadd mondjam el... én nem kívánom meggyalázni a neje emlékét. Én csak... - halkan kifújom a levegőt, majd sóhajtok. - Számomra nincs más út. Nincs más esélyem. És mindent meg fogok tenni azért, hogy engedelmes legyek. Boldoggá fogom önt tenni.
Őszintén örülök, hogy nem kérdez többet a munkámról. Ha itthon vagyok, nem szívesen beszélek róla, inkább megpróbálok a kis szabadidőmben valami mással foglalkozni. Mint például a lányokkal. Kivéve persze ha üzleti megbeszélésem van, de a két életet nem nagyon kedvelem összekötni egymással. Ennek mindig vannak visszaütései, ezt az előző miniszter halála is nagyon jól bizonyította. Azóta természetesen itthon is akad néhány óvintézkedés, ami figyelmeztet a veszélyekre. A feleségemet már elveszítettem, a lányaimat nem bírnám ki ha meghalnának. - Igen, itthon, kiélvezik mert aztán elindulnak az iskolába. Keveset látom majd őket. - Nem tudom még, hogy hogyan fogják Albat fogadni, de biztosan kitalálnak valami őrültséget. Természetesen jó apa módjára próbálom majd a lehető legegyszerűbben és a puhatolózva előadni az egészet, de ennek még nem most van itt az ideje. Hamarosan, de még nem most. Kérdésemre kis zavart érzek a levegőben. Kíváncsi voltam és nem szoktam kertelni általában, a szülei pedig túl buzgóak, és nem tudom megérteni, miért. Persze lehet, hogy ez tényleg csak a tapasztalatlanságom miatt történt, hiszen nem igazán foglalatoskodtam mostanában a házassággal. Hirtelen jött ötlet volt ez is. A hosszú válaszra ugyan nem számítottam, és kicsit kellemetlennek is éreztem a végét, úgyhogy tekintetemet az övébe fúrtam és megszólaltam. - Alba, kérlek. Nem szeretnék visszalépni. És örülök, hogy tiszteletben tartod amit szükséges. - Kis szünetet tartok és a pohár alját nézem, de pillanatok alatt újra beszélni kezdek. - Azt szeretném, ha nem lenne teher egyikünknek sem ez az egész. Érted már? Manapság már nem a szerelem a lényeg, mint azt mindketten nagyon jól tudjuk, de... - Felnézek rá és haloványan elmosolyodom. - Szeretném ha megismerkednénk és a későbbiekben boldogan élnénk le az éveinket. Azt pedig mindenképp elsőként szeretném megoldani, hogy ne legyél ilyen feszült mellettem.
Kezdőlap
