Egy férfi és egy nő. Őrületes ellentétek. Az egyiknek a munkája a fontos, a másiknak a tanulmányai. A nő véletlenül teherbe esik. Kilenc hónap múlva két gyermeket szül, két teljesen egyforma lányt. Hosszas vita és huzavona után a férfi és a nő elválnak, és úgy döntenek, szétválasztják a  lányokat is.

Tizennégy év telt el. Anyám nevét viselem, aki francia származású, Párizsban született. Apámról semmit sem tudok. Kiskoromban Angliában éltünk, de kilenc éves koromban elköltöztünk Franciaországba. Amina Leroux ott neves talártervező, nem szenvedtünk hiányt soha semmiben. A Beauxbatons-ben kezdtem el az iskolát, három évemet töltöttem ott, amikor anyám ismét kirángatott a már megszokott közegből. A munkája rabja lett, keveset találkoztunk és kénytelen volt ez miatt visszaköltözni Angliába. Először tiltakoztam, de nem tehettem mást. Ő pedig reménykedett abban, hogy a másik felem nem a Roxfort padjait koptatja, és hogy továbbra is tudatlan maradok a családom többi része felől.

Rosszul gondolta. A múltkor megláttam őt az utcán, anyám fél esküvői képéről. Az apámat. Akiről semmit sem tudok, csak azt tudtam kideríteni a nevelőnőmtől (aki már csecsemő korom óta ismer), hogy legendás lények kutatásával foglalkozik és Conrad a neve. Elhatároztam, megpróbálom követni őt és kideríteni róla bármit, talán még közelebb is kerülni hozzá...


Amióta Angliába költöztünk, a helyzet csak rosszabbodott a politikában. Azon az oldalon állok, amit anyám is képvisel, hiszen a jóra tanított és úgy vélem a Roxfortban is a jóra fognak majd nevelni. Harcolni ugyan nem igazán tudok, de ha kell, talán boldogulnék.

-Mama, miért költözünk vissza Angliába? Nem jobb itt nekünk? Hiszen itt vannak a barátaink, a szalon... - Gesztenyebarna íriszek egyetlen pislogás nélkül meredtek anyára, akin észrevettem, hogy próbálja elkerülni ezt a kérdést már napok óta. Hiába tettem fel újra és újra, mindig csak sóhajtott egyet és elküldött, hogy szedjem össze amire szükségem lesz. Aztán másnap újra megkérdeztem, hátha. Ma is reménytelennek véltem a helyzetet, de hirtelen megállt a pakolásban. Láttam, hogy kicsit megremeg,  a vékony, magas test felegyenesedik és lassan megfordul.
- Muszáj kicsim, a munka így kívánja. Jó lesz ott nekünk, hidd el! - Biztató mosolyt küldött felém, én pedig csak fintorogtam egyet és elfordultam.  Tudom, hogy nem lesz olyan jó mint itt. Szerettem az iskolát, a franciákat és most mindent hátra kell hagynom. Az esős, hűs angol időért. Nem... nem lesz jó ott nekem mama!


Mennyire egyszerű is az életem? Egy egyszerű ajánlással és egy rövidke találkozóval is el tudtuk intézni előre a Roxfortot. Már azt is tudom, jövőre melyik házba fogok tartozni: Hugrabug. Kicsit meglepett ugyan, de talán igazuk van és talán itt meglelem újra a boldogságot.
Mert amióta Angliába költöztünk, az egyetlen dolog, ami mosolyt csalt az arcomra az az apám látta volt és hogy Chloé mesélt róla pár szót. Állítólag rendes ember és tőle örököltem a legendás lényekhez fűződő szeretetemet. Kevés ilyen véletlent hallottam életemben. Azt hiszem, ez jó.

Tisztes távolságból próbálom követni őt, már pár napja. Nem szeretném, hogy észrevegyen, de igazából hogyan is ismerne fel? Baba korom óta nem látott. Talán elé kellene állnom? Nem merek. És a mamának is egyre gyanúsabb, hogy órákra eltűnök, minden nap ugyan abban az időben.


"- Egyszarvú vagy Unikornis
Európa északi részének erdeiben élő, lószerű, szép bestia. A csikók aranyszínűnek születnek, később ezüstszínűek lesznek. Kifejlett állapotban hófehér ló, amely a homlokán egy hosszú szarvat visel. Gyors mozgású, rejtőzködő, emberkerülő természetű, de adandó esetben a boszorkányokat könnyebben elviseli, mint a varázslókat. Szarva, szőre és vére komoly mágikus erővel bír. A mugli-irodalom kedvelt állata, népszerű és szépnek ábrázolt." - Olvasom fel, miközben többször Chloéra nézek. Már vagy százszor áttanulmányoztam ezt a könyvet, de most csak az angol ismétlés végett volt rá szükség újra. Össze is csukom hamar, ismét egy kérdéssel állok elé. - Szerinted látni fogok unikornist a Roxfortban? - Lágy, melengető mosolyával felnéz rám a hajtogatni valóról és bólint egy aprót.
- Én azt hallottam, nagyon jó a Legendás Lények oktatásuk. Az apád...
- Chloé! Miért fecseg már megint badarságokat szegény lánynak?! - Rivallott rá anyám, miközben én lehajtottam fejemet. Tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek már nem jutunk ma a végére, úgyhogy mielőtt még haragos megjegyzést kaptam volna én is, felkeltem és elvonultam a szobámba. Csak ábrándozhatok a tökéletes családi életről, egy apáról... úgy érzem nekem soha nem lesz már.