Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

ada × felix | the winner takes it all EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

ada × felix | the winner takes it all EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

ada × felix | the winner takes it all EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

ada × felix | the winner takes it all EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

ada × felix | the winner takes it all EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

ada × felix | the winner takes it all EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

ada × felix | the winner takes it all EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

ada × felix | the winner takes it all EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

ada × felix | the winner takes it all EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

ada × felix | the winner takes it all



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 27 Május - 15:02

Magasított pódiumra állított zongorának billentyűi jártak arisztokratikus fennköltség habitusával megbájolt táncot a fehérlő tálca paralel során, ezzel betöltve a hatalmas bálterem unalmában ásítozó terét. Az élesen sikoltó nyitányra egymásba fonódott testű mágusok és boszorkányok igyekeztek egyre beljebb, megtartva hovatartozásuknak akkurátus eleganciáját lépéseik közben is. Omlott a selyem, parfümnek forró párája csapott arcon, gazdagon felhalmozott gyertyáknak meleg fénye fürdette hiányos öltözetű testemet, ahogy a mi fürkésző tekintetek rosszindulatú sokaságát magára vonzó, kirívó komplementerű párosunk következett soron.  
A tartást, a dölyföt az ösztönök vezérelték, önkéntelen idegek rángatták a kifogásolhatatlannak megdöntött mércéje felé. A félelem azonban áthágott minden intuíció éltette szokást és rigolyát, hogy kukac legyen az érett, dúshúsú almában, s elrontsa az íz-élményt. A zene ünnepélyessége helyett kétségbeesett szívem verdeső szárnyainak zavarába rezonált bele fülemnek membránja, ahogy ujjaim is kicsúsztak volta a verejtéktől, ha Blaise Calvert nem érzi meg belső feszültségemet, s nem veszi át felettem a hatalmat. Tiszteletet parancsolt fogásával, markába gyűrte kézfejemet, hogy ne essen szét a felhúzott máz, minek egyetlen megingott darab az üvegpoharakból felépített piramisban, elég lett volna, hogy másik száznak okozza vesztét abban a pillanatban. Baljának ujjait átvájta a ruha halcsontból készült fűzű része között, hogy visszaparancsoljon a jelenbe. Hervadó mosolyomat ez egyszer sikerrel szélesítette ki.

A terem díszítettsége elveszett a benne nevetők és gáláns viselkedést tanúsítók vehemens manírja mellett. Végigpillantva a megjátszás királyain és királyasszonyain rá kellett jönnöm, hogy nem találhatnék kifejezőbbet a Mágiaügyi Minisztérium Báltermében megrendezésre került estélyre invitáltaknak körére, mint a színházi kellékes termet. De talán még az is szegénynek tetszett volna a felhajtás mellett, hol lépten-nyomon akadt bele a színkavalkádnak forgatagába révedő tekintet a precizitással felépített imázsba. Minden mosoly csalfa volt, minden nevetés a dialógust lefolytató társnak zsebében csörgedező pénzérmékhez szólt. Itt nem volt helye őszinteségnek, vagy valós érzelmeknek, nem volt, ki levetette volna álarcát, hogy valódi érdeklődést mutasson, s netán sírjon, mikor az őt és családját becsmérlő szivárványhártyákban gyúló tűz hamuvá égette szívét. Mintha mind egy előre megírt és publikált könyvnek szereplői lettünk volna, kik meglopták az öltöző tárházát, visszafordíthatatlan károkat okozva a kellékek hiányát illetően. A leheletnyi sminken kívül idegen anyag senkit nem öltöztetett. Ezt belénk oltották, ott vonaglott vonásainkban, gesztusainkban és az arc elhaló mimikájában.
Mind vesztettünk. Hosszú órákat az életükből. Még egy falatot önmagunknak nevezett lényünkből. Pesszimistán idéztem fel a már évekkel ezelőtt tett megállapítást, miszerint egyszer úgyis minden elveszik. A halálos ágyon a hófehér paplan csak még betegebbé lesz. S mindegy lesz, mit magunk mögött hagyunk, mindegy, hogy az elmúlt éveket élmény vagy lidérces álom töltötte-e ki, mert azt lelkünkkel együtt leheljük ki mellkasunkból, hogy megnyugodni térhessünk. Senkit nem kísért majd az elmúlt időszak, nem jár vissza az élet szépsége. Űr marad. Dermesztő hidegség és magány. Tehát nem mindegy, hogy az ember mikor mond le az emberi valóságról? Élményekkel telve, fájón nosztalgiázva, vagy a lemondásba vegyülő reménnyel, hogy majd ott jobb lesz? Egyszer úgyis minden az enyészeté lesz. Kár építeni. Kár fáradtságosan törtetni.

– Ada, hol jársz, kedvesem?
Blaise Calvert feltehetően fordítva volt bekötve, hiszen a férfi minél inkább nem kaparintotta meg kiszemeltjének figyelmét, annál inkább növekedett benne a teljesítési vágy, s hízelgéssel vette le a delikvenst lábáról. Percek óta szólongathatott, hiszen tekintete ellágyult a dühös aggodalomtól, baritonja halkan font körbe, s még arra is rávetemedett, hogy odaadón gyengéd és játékos legyen velem. A számomra elemelt nyúlánk pezsgős pohárnak hideg falával csiklandozta végig görcsösen összefont ujjaim felszínét.
Összerezzentem, s szükségem volt néhány percre, hogy megtaláljam hangomat.
– Nem szükséges így viselkedned. Éppen senki nem figyel minket. Nincs veszélyben a…
– A hírneved? Sosem volt olyanod, kedvesem. Voltam én és mellettem minden estélyen te, a kísérőm. De ne aggódj. Tudom, hogy a te köreidben ez mennyire fontos neked. Nagyon rámenősen és időt nem sajnálva tudatosítottad bennem az éjszaka, hogy milyen mértékben tesz téged motiválttá, hogy megőrizd a látszatot – a pohár hidegét magába itta ujja, így mikor végigsöpört vele arcélemen, hogy csontos államba kapaszkodjon vele, miközben felemeli azt, úgy éreztem, mintha egy vízcseppet görgetett volna végig érintésének útvonalán. – Hatalmasak a táskák a szemed alatt. Mit fogsz mondani, ha megkérdezik, hogy mit csináltál éjszaka alvás helyett, hm? Hogy írod körbe? Miképp rántod le róla a leplet?
– Ne aggódj értem, Blaise. Ez pont olyan szégyennek hitt elismerés, mint a vöröslő folt a nők térdén. A férfiaknak imponál, a nőket elviselhetetlenül féltékennyé teszi. Itt egyik sem fogja szóvá tenni. Ahhoz túlságosan urak és úrhölgyek. Nem illik… hiszen annyira evidens. A részletek pedig senkit nem érdekelnek – dacolva fellengős viselkedésével, magamtól szegtem fel arcomat. Láttam rajta, ahogy felélednek vágyai, ahogy kedvet kapott hozzá, hogy közelebb lépve elnyílt rózsaszirmaimra béklyós csókot leheljen. Azonban még az utolsó momentumban emeltem magunk közé a vadhibiszkuszra töltött pezsgőt, s kortyoltam belőle. Éhesen falta tekintetével a cseppet, mi végiggördült ajkamon, s csak elodázva esett áldozatául utána kapó, gondoskodó felsőajkamnak.
– Túljátszod a szereped, Blaise.
– Valóban? Azt hittem, hogy féltékennyé akarod tenni a barátnőidet, nem egyszerűen elégedetté a családi állapotodat illetően. És ahhoz még mindig elég lesz a pénzem, hogy szabadon csókot lophassak tőled. Ha éppen a jövendőbeli párodat játszom némi árengedményért, ha éppen önmagam vagyok, aki felbérelt erre az alkalomra. Ne játssz velem, Ada. Nem szeretem. Ismerhetnéd azt ennyire már, akinek szándékában áll feleségül venni… nem gondolod?
– Hidd el, jobban fog esni, ha vársz.
Nem akart várni, s valójában teátrális megrendezettséget megszégyenítőn időzített, hogy csókomat lopja, hiszen a kettősünk irányába igyekvő Dahlia és két oldalszörnyetege habos-babos ruhájában irigyen mart bele cipellőjének talpába megmerevedett lábujjaival.
– Elég lesz. Ezt nem kértem.
– Nem kell kérned, mert még csak most kezdődik. Ezt ajándékul kaptad. Én is okozhatok még meglepetést, Ada.
Saját poharának tartalmát fenékig ürítette, s hogy ne legyen mire hivatkozva lehetőségem aggályoskodva neki menni táncfelkérésének, a nekem szánt italnak megmaradt néhány centijét is kivégezte, hogy azt követően utat törjön kettősünknek ismerősök és barátnak nevezett kapzsi ellenségek között. Lépésenként álltunk meg bemutatkozás, pozicionálás, kecses pukedlizés és jó kívánságok miatt, de végtére is elértük a táncparkettet.
Blaise beleunt a társalgásba, a kétpohárnyi pezsgőt követően kiszáradt száját regenerálva, engem már csak tetteivel irányított. Lágyan sikló színpompás estélyi ruhaköltemények közé veszve követtük mi is az élő zene ritmusát. Hosszan, belefeledkezve az időbe, irigykedő pillantásokkal övezve, sarokba ültetett boszorkányoknak vágyát felkeltve, azokat fehérneműjükbe olvasztva.
Blaise várt. Nem a tánc iránt elkötelezett passziója vezérelte, csupán a csúfos unalom ellen tiltakozott azzal, hogy több zenén át vezetett fáradhatatlanul a parkett közepén, s csak akkor vetett véget kézcsókjával a játéknak, mikor a Calvert család három tagadhatatlanul szemet gyönyörködtető tagja átlépték a szintezett küszöböt. Magamra maradtam azzal a jó tanáccsal, hogy kóstoljak végig mindent a svéd asztalról, mert jó ideig nem lesz rá lehetőségem, hogy ilyen előkelőnek érezzem magam.
A férfi talán nem sejtette, de nem csak kedvemet szegte, de étvágyamtól is megfosztott minden alkalommal, mikor szavaival vagy tetteivel porig alázott.
Nem akadékoskodtam, amiért nem kívánt magával rángatni. Még mindig számban éreztem a fogamzásgátló bájital utóízét, ha megláttam Felix Calvertet. És azt a megavasodott ízt, mit nemes penész csípőssége tud okozni, talán sosem felejtem el, míg élek. Émelyítő volt. Még a gondolat is, hogy újra teret engedjek a szóváltásnak kettőnk között. Beszélgetés, félhomályos hálóterem, és a végén ismét azon kapnám magam, hogy feleslegesen plusz munkával halmoztam el magam, amiért még vigaszdíj sem járt.

Még az előtt elfordítottam arcomat a bejárat felöl, mielőtt többet láttam volna Felixből, mint a sötét színű zakóval hangsúlyozott széles vállai és deltás felsőteste. Az erkély tüdőtisztító, hideg levegőjére szomjaztam, ám mielőtt még túl messzire értem volna, a társtalanságomat kifigyelő Dahlia ragadott maga elé. Örülnöm kellett volna? Feltehetőleg, ám ő sem emlékeztetett másra, mint a két nappal ezelőtt történt incidensre a Szárnyas Vadkan emeletének tizenhármas szobájában eltöltött éjszakára.
Olyan sietve futottuk le a tiszteletköröket a beszélgetés elején, miknek kötelezően el kellett hangzania még két ennyire közel álló személy között is, amennyire csak lehetett. Még a nagy elismerésnek örvendő Blaise Calvert sem foglalta le Dahliát túl hosszan, s nem faggatott sem a szemem alatt húzódó táskákról, sem a varázsló koráról, ami már a kifogásolható kategóriát erősítette, hiszen a „sok boldogságot nektek” megjátszott érdeklődéssel kijelentett mondat csak jólneveltsége miatt szakadt fel belőle. Az egyetlen, mi valóban ő volt, mi igaz volt, csak a néhány másodpercig tartó elragadtatás, hogy rokonok leszünk, ha így folytatom tovább. Nem kellett tudnia, hogy kettőnk közül ezt a végkimenetelt csak ő szorgalmazná.
A valódi téma azonban, mi már három napja lázban tartotta, mégis csak az az éjszaka volt, amin maradandó sérüléseket szereztem.
– Ó, Ada. Én olyan hálás vagyok neked. Te vagy a legjobb barát a világon. Nem tudom, hogy rajtad kívül, még kivel osztottam volna meg ezt a félelmemet, hogy segítsen rajtam. Csak benned bízok. Jobban, mint Felixben… hihetetlen, nem?
Önérdekű volt szóváltásunk. Mit sem számított, hogy velem mi történt. Elvakította a továbbra is mellkasában tomboló bizonytalanság, melyet most meg kellett cáfolnom, s Felixet a lehető legjobb színben feltüntetni.
– Bízhatsz benne is, Dahlia… hidd el, egy egész estét töltöttem velük. És ő rengeteget beszélt rólad. Hiába próbálták levenni mások is a lábáról meg én is, nem engedett. Kötelességtudó. És megfogta veled Merlin lábát, tudjuk ezt jól, mind a ketten. Legyél vele nyitottabb. Sosem árulna el téged. Ahogy írtam neked levélben is, nem kell attól tartanod, hogy valaha másra is ránézne, ha csak nem kerülte egy kórházba, ami tele van rászoruló nőkkel. Ők a gyengéi… mondhatni, hogy körbeudvarolt és aggódott értem, amíg részegen feküdtem az emeleti szobában – megnyugtatásul megsimítottam ruhával elfedett karját, s még egyszer elmosolyodtam a kedvéért.
Nem sokat időzött velem. Tudta, amit tudni akart. Most már Felix volt csapongó figyelmének központja, így hamar magamra hagyott, hogy szerelmével körbeudvarolja Calvertet.
Azt a nyomorultat, aki képes lett volna mindent tönkretenni körülöttem, aki megfenyegetett, elvette a szabadságomat csak azért, hogy tovább folytathassa dorbézoló, elzüllött életvitelét. Az iránta érzett düh kihozta belőlem az emlékeket, s érezni véltem ujjainak szorítását nyakam körül. Jól tudtam, hogy nem ez a legkegyetlenebb, amit tenni tud velem. Az erejében rejlő potenciált jóval nagyobbra becsültem azóta, hogy láttam őt két egymásnak szöges ellentétét képező helyzetben. Láttam, hogyan képes erejével szenvedélyesen imádni egy női testet, s hogyan bír utána lesújtani rá és fizikailag ellehetetleníteni menekülését. Jól tudtam, hogy nem akarok áldozatául esni a fiatal mágus haragjának. De leginkább attól tartottam, hogy attól a kevés elismeréstől, mit még magamnak tudhattam, attól kívánt megfosztani.
Mélyre kellett magamban elzárnom a történtek valóságát, hogy megtévesszem Dahliát, hogy megtévesszem magamat, s a világot.

Már hosszú ideje voltam egyedül a pohárka fehérborommal, mit ráérősen kortyoltam el, miközben a hideg márvány padkáján könyököltem az erkélynek. A benti szóváltások neszezése és a zene taktusa közül léptek hangja szűrődött ki, melyek nem kerülték el figyelmemet. A távol sziluettje azonban jobban ingerelte érdeklődésemet, mint az érkező, akinek lába drága bőrcipőben henyélt.
– Meguntad a családodat, Blaise? – csak egy megérzés volt, hogy ő érkezett utánam. Hiszen nem pillantottam hátra, de az alkohol felbátorított annyira, hogy tippemmel fantáziadúsan elszórakozzak.
Játékosan mulattam ujjamnak idejét az üvegpohár száján, koncentrációmmal is azt tüntettem ki. Vékony peremén addig járattam körbe-körbe nedves ujjamat, míg elégedetlenkedőn fel nem sikított a meggyötört, átlátszó anyag. Felhagytam a játékkal, s kecsesen oldalra hajtottam fejem, hogy fél szememmel lássam a nyugalmamba beletrappolót. Arcának vonásai még mindig idegenek maradtak, csupán öltözetét láttam.
Még mindig nyerhetett feltételezésem.
– Menj vissza nyugodtan, nem unatkozok. Élvezem a friss levegőt, és itt nem kell megjátszanod magad, nem lát senki. Tudom, hogy kizárólag azt várod, hogy eljöjjön az este kilenc és elhopponálj velem innen. Nem hibáztatlak. Ezért fizetsz… néha bennem is lehetne több öncélúság, hogy ne maradjak egyedül.
Látatlanban öntöttem ki lelkemet a Blaise-nek hitt mágusnak, mielőtt még kiittam volna a félédes ital utolsó centijeit a pohárból.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 27 Május - 20:12
- Drágám, ez hogy áll rajtad? Látom, hogy még mindig nem tanultad meg helyesen megkötni a nyakkendődet. Mire is mennél nélkülem..
- Ne már anya, hagyjad, jó az úgy, menjünk inkább. – Türelmetlenül toltam el édesanyám kezeit, aki igyekezett inggallérom alatt tökéletes precizitással eligazgatni a nyakkendőmet. Ki nem állhattam, amikor ennyire anyáskodott felettem, s láthatóan apám is csak szemeit forgatta, jelezvén nem tetszését.
- Hagyjátok abba! Most pedig bemegyünk, Felix remélem, hogy nem felejtetted el az ajándékot Dahlianak. Miután bejutottunk, velünk jössz, bemutatlak néhány minisztériumi tagnak, oda köszönsz Mr. Walshnak is és azután megkeresheted a menyasszonyodat. Ne okozz csalódást, és lehetőleg ne viselkedj úgy, mint legutóbb…nem szeretném, ha a fiamról elterjedne, hogy iszákos. Türtőztesd magad! – Apám szavaira semmit sem szóltam, csak mogorván sütöttem le szemeimet, miközben kezeimet zsebbe csúsztattam, s apámékat követően magam is átléptem a bálterem küszöbét.
Felemelve pillantásomat, elvakított az a nagy gazdagság, s fényesség, mely az impozáns belsővel rendelkező helyiséget átlengte. A rendezvényhez mérten, gyönyörű, díszített kosztümöt kapott, színpompában úszott, s hangszerek kellemes játéka adta a zenei aláfestést. Tökéletes volt, leszámítva a társaságot, melyben úgy éreztem, hogy majd megpukkadok.
Leginkább jól öltözött urak és hölgyek, idősebb házaspárok, s néhol egy-két hiú ficsúr, vagy ostoba, s beképzelt liba flangált. Olyan személyiségek, akikkel nehezen értettem meg magam. Tekintetemmel leginkább azt kerestem, hogy akad-e olyan ismerősöm, akivel el tudnám ütni azt a néhány órát, melyre kötelezték, hogy öltönyt viseljek.
Pechemra azonban nem láttam senkit, csak apám üzlettársait, a szomszédságunk egyes tagjait, s egy-két ismertebb politikust, s néhány jelentősebb család képviselőjét.
- Üdvözlöm….Szép estét…..Hogy van?...Kellemes estét!...-Nagyjából ezen szóösszetételekből állt a teremben eltöltött első néhány percem, melyben apámat , s anyámat követve parkoltunk le egyik társaságtól a másikig.
Igyekeztem mindvégig mosolyt erőltetni az arcomra, de elég nehéz volt végig küzdenem magam a savanyú alakok sokaságán, akiket legszívesebben nagy ívben elkerültem volna. Ráadásul váratlanul még Blaise nagybátyám is ott termett mellettünk, széles vigyorral az arcán.
- Csak, hogy ide értetek, már azt hittem, kihagyjátok ezt a csodálatos estét. – Színpadias mosollyal az arcán, vállon veregette apámat, mintha oly nagyon szeretné Őt. Csak a vak nem vette észre, hogy féltékeny apám kapcsolataira, vagyonára, s az életben elért sikereire.
Igaz, akadtak jobb pillanatai, amikor el tudtam viselni a társaságát, sőt olykor még képes volt valóban elhitetni, hogy nagybátyámként törődik velem, de aztán valahogy minden cselekedetével aláásta azt a kis jót, amit elért nálam. Jelen pillanatban éppen a semleges mértéket súrolta, így még ő is jobb volt, mint apám üzletfelei.
- Üdv Blaise, van itt valami iható is, vagy csak ilyen nőies italokat szolgálnak fel? – Böktem a kezében tartott kristálypohárra, s az abban úszó pezsgőrengetegre.
- Fiam el vagy tévedve, ez nem női ital, ez az urak itala! Ilyet kellene innod, ezzel egyébként is le tudod venni a nőket a lábukról. – Vigyorogva nyújtotta felém kezét köszönésképp, amit kétszer megráztam, ahogy az illem megkívánta.
- Ne aggódj, mással is le tudom venni őket a lábukról. Egyébként meg , van aki a whiskeyt szereti…- Jegyeztem meg, s egy pillanat erejéig bevillant az emlékeimbe az éjszaka, amikor Ada Reinhardttal nyakaltam a Lángnyelvet.
A kép természetesen pillanatok alatt szertefoszlott, mert jobbról megérkezett Dahlia, aki karon ragadva, határozottan húzott maga után. Meglepett hevessége, némiképp össze is ráncoltam homlokomat, s igyekezvén átvenni az irányítást, megfogtam kezét, s rászorítva lépdeltem mellette, követve az útirányt, mely az egyik félreeső helyiséghez vezetett.
- Felix, azonnal tudni akarom, hogy kivel csalsz meg! Úgyis tudom, hogy megcsalsz, mert sokszor nem érsz rá, amikor hívlak és különben is, gyakorta eltűnsz a haverjaiddal. Szóval, gyerünk, azonnal add ki annak a nevét, aki a helyemet bitorolja! – Dühösen toppantott lábfejével a padlón, s öklével erősen sújtott le mellkasomra.
- Normális vagy? Se köszönés, se semmi, és máris letámadsz a marhaságaiddal? Dehogy csallak meg, időm sem lenne rá, mert olyan a személyiséged hogy minden pillanatomat leköti! – Vágtam vissza kissé dühösen, s pillanatok alatt felbőszített a lány. Legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy pontosak az információi, s nem csak hogy egy, te több ízben is megcsaltam már.
- Ne hazudj, tudom, hogy megcsalsz, jól tudom! – A mondatot követően, erővel lökött rajtam egyet, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, már ki is viharzott az ajtón. Merlinre, hogy fulladna meg!
Dühösen léptem ide-oda, miközben hajszálaimba túrva, hátrasimítottam a szálakat. Ahhoz képest, hogy apám arra kért, tegyem boldoggá Dahliat, szépen indult az este. S miközben ezen gondolkodtam, ujjaim nadrágom zsebébe tévedve rátaláltak arra a láncra, amit a Walsh lánynak szántam. Pontosabban, amit apám szánt Dahlianak.
Aggasztott a lány viselkedése, s kezdtem azt hinni, hogy mindebben benne van Ada Reinhardt is. Hiába fenyegettem meg azon az éjszakán, hiába mondtam neki, hogy ne merészeljen bármit is mondani, egész biztosan eljárt a szája.
- Áspis kígyó , hogy Malazár átkozná az élete végéig!- Morogtam magam elé, s közben hevesen hagytam el a félreeső helyiséget, hogy megtaláljam a jegyesemet, s megpróbáljam a lehetetlent, rávenni arra, hogy bármit is hallott rólam, az csupán hazugság.
Tekintetemmel Őt kerestem a tömegben, a táncoló kavalkád azonban elnyelte a lányt, s helyette csak az anyósjelöltem, s apósjelöltem jött szembe velem, akik természetesen elvárták tőlem, hogy váltsak velük néhány szót.
- Állj csak meg Felix, hová ilyen sietősen? –
- Áh, Mr. Walsh. Én csak…Dahliat keresem, szeretnék vele egy táncot. – Vágtam rá hirtelen az első eszembe jutó indítékot, amiért oly sietősen igyekeztem áttörni a tömegen. Szerencsére a szülők nem láttak át rajtam, s annak a tudatában voltak, hogy a lányuk, s köztem nagy a szerelem.
- Haha, jól van, de mielőtt mennél, táncoltasd meg a feleségemet is. – Nevetve kanyarintotta karomra a nejét, akire mosolyt erőltettem, s minden dühömet visszafojtva a táncparkettre kísértem.
A tánc döcögősen indult, mert nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy idős asszonyok mozdulatait figyeljem. Mrs. Walshnál azonban figyelnem kellett arra, hogy ruhájának hosszú uszályát ne tapossam le, s lábfejére se lépjek rá.
Tánc közben mindvégig faggatózó kérdéseire bólogattam, s próbáltam az igen és nem válaszokra korlátozódni, míg észre nem vettem Adát a bálterem egy távoli szegletében.
- Elnézést kérek, Dahliat is meg kell találnom. – Kezet csókolva édesanyjának, gyorsan hagytam magára, s a kavargó tömeget kihasználva, el is tűntem leendő anyósom kutakodó tekintete elől.
Határozott léptekkel haladtam, s látva , hogy merre tart Reinhardt, követtem Őt.
Két perccel később már el is értem célomat, s átléptem az erkély ajtón, amit magam után húztam, hogy véletlenül se zavarhasson meg minket senki.
Pillantásom a korlátnál támaszkodó, nekem háttal álló lányra szökkent, s már elhatároztam hogy helyben leteremtem tettéért, az még egy ideig váratott magára. Ada valószínűleg nem sejthette, hogy ki lépett mögé, ugyanis Blaiseként szólított, s nem kellett sok, hogy rájöjjek, a nagybátyámról beszél.
Minden egyes szavát hallottam, s így már Eric szavai is világossá váltak számomra. Nem mondom, hogy nem döbbentettek meg a hallottak, azonban így csak beigazolódott minden gyanúm a lánnyal szemben.
- Nem hinném, hogy Veled akarnék elhopponálni innen, és eszem ágában sincs fizetnem Neked! – Dühömet nem visszafojtva szóltam rá a lányra, majd közelebb lépve hozzá, elkaptam a karját, s felém fordítottam, hogy kék íriszeibe fúrhassam pillantásom.
Arca most is gyönyörű volt, s ellenállhatatlanul kéklettek szemei, melyet a smink még csábosabbá varázsolt. Pillantásom végig szökött ruházatán, tökéletesen állt neki a báli ruha, azonban még így is csak az a cafka boszorka volt, aki átvert, s a hátam mögött alkut kötött a menyasszonyommal. Nem dőlhettem be szépségének, s nem adhattam neki esélyt arra, hogy megbabonázzon.
- Szóval mégis csak igaz, hogy egy cafka vagy, aki pénzt kap a szolgálataiért? Ráadásul a nagybátyámtól? Szánalmas…- Fintor kúszott ajkaimra, s megvetően néztem Reinhardt kéklő íriszeibe.
- Válaszolj nekem! Mit mondtál rólam Dahlianak? Mit merészeltél megosztani Vele, hallod? – Sziszegve vetettem arcába kérdéseimet, miközben erősen rántottam a karján, ha nem figyelt rám eléggé, s jobbommal már a vállát markoltam meg.
- Tudni akarom, hogy mit tud és honnan! Azonnal mond el, különben itt a helyszínen kürtölöm szét, hogy miféle viszonyt folytatsz a nagybátyámmal! – Fenyegetésem nem pusztán szavakból állt, a méreg oly hévvel öntötte el elmémet, hogy képes lettem volna mindenre.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Hétf. 30 Május - 13:57

Titkainkat féltve vigyáztuk. Csak olyannak kezébe akartuk letenni, kiben bizalmunk végtelen és megrendíthetetlen volt, de mi történt akkor, ha egy csaló ragadta azokat magához, hogy céljainak eléréséhez használja fel őket? Mi történt, ha ujjai bilincsként zárultak rá a féltve őrzött tudásra? Honnan nyerhettünk magabízást, hogy megtámassza dacosan magasba szegett állunkat? Honnan várhattunk volna vétójogot fölhalmozott, állást foglaló érveinknek, ha mi magunk sem hittünk bennük, ha a hazugság dominósorába épültek be?
Kevesek voltunk.
S ez a tény, hogy velem is megtörténhetett, hogy rossz kezekbe kerültek legmélyebb ideáim, emocionálisan eltiport. Egyenlővé tett a föld poros felszínével, senkivé, kiszolgáltatottá, atrocitások brutális felindultságának céltáblájává avanzsált. Az életem manifeszt áldozata lettem, ahogy ott tengődtem márványszín tenyerének felhalmozott határai között, s ő akkor csikart belőlem könnyeket, „kérlek”-et és „könyörgöm”-öt, hallani vágyott szavakat, megszégyenítő tetteket, mikor éppen áhítatos férfiúi büszkesége úgy kívánta.
Felkavart a tehetetlenség megnyomorító érzése. Felemelt a remény szárnyain, majd a realitás felismerésének pillanatában földhöz vágott. Fizikai fájdalomnak fantom párja szállt meg, ahogy feltételeztem csontjaimnak szilánkosra törését. Émelyegtem, s mintha azzal kéz a kézben járna a szédülés, úgy veszítettem határozott tartásomból, s dőltem előre, hogy alkaromban maradt erőmön egyensúlyozzak, míg a látásterembe kúszott fekete foltok fantazmagóriává nem váltak.
Hatalmas hibát követtem el azon az estén, mikor engedve gyermeki vágyaimnak hagytam magam belehajszolni valami olyanba, amiben az egyetlen sérült csak én lehettem. Most kellett megfizetnem azért a másfél óráért, minek értékét még mindig nem tudtam objektíven felbecsülni. Egy kicsit belehaltam, s mai napig emléke éltetett a történteknek.
El akartam felejteni Felix agresszív fellépését ellenem. El akartam felejteni, hogy miatta kellett vastagon púdereznem nyakamnak kecsteljes hajlatát, s csak azon képeket megőrizni, mik felkavarták szenvedélyemet.
De mintha ráérzett volna, hogy miképp tegye tönkre a szikár próbálkozást, mi ott lüktetett tettre kész végtagjaimban, elsöpörte önuralmamat, s tekintélyt parancsolón lépett felém a behajtott teraszajtó irányából fenyegető testtartásával kitöltve tekintetemnek totális valóját.
Nem érthette a bennem dúló ambivalenciát. Nem érthette, hogy mennyire szégyelltem és sajnáltam magam amellett, hogy gyűlöltem azért, hogy Dahliában kétséget keltett. Vagy ez mind egy oldalon harcolt vállvetve? Nem csak Dahliát őrölte fel, hogy a jegyese úgy váltja iskolatársainkat ágyékán, mint mások fehérneműjüket ünnepnapokon? Nem akartam felfogni, hogy lehetek irigy arra, mivel sosem kecsegtettek, mit sosem ígértek nekem. Ebben nem volt ráció – fakadtam ki megállíthatatlan indulattal némaságba burkolózó bensőmben.
Felix ezt a pillanatot választotta, hogy öncélúan, testi épségemnek egészségét nem kímélve magához ragadjon. Testem önkéntelenül rezonálva rándult meg az elégedetlenségtől, mi közelében kerített hatalmába. Annyira akartam, hogy rettegtem hozományától, így inkább már az első, villámcsapásszerű impressziónál megválni óhajtottam tőle.
De ebbe most érezhetően nem volt beleszólásom.
– Áh, igen, én sem hinném, hogy veled akarnék elmenni innen. A kisfiúknak korán lövik a pizsamát, ugye Felix? A meleg tejecskét még mindig anyuci dugja cumisüveggel a szádba? Gondolom a rácsos kiságyadba, ha akarnád, se férnénk be ketten, mert a macikák még mindig ott alszanak melletted, hogy megvédjenek a viharos estéken. Vagy várj… egy magadfajtának inkább görény, patkány és meztelen csiga való. Volt kiről példát venned, Calvert – nem állhattam csuklóm köré összpontosuló szorítását, így megállás nélkül küzdöttem szabadságomért. Nem csak tetteim, de szavaim is megállíthatatlan pengeként vágtak a vajpuhaságú légbe. Mérges kígyóként sziszegő hangon szakadtak ki száraz ajkaim közül a szavak.
Míg figyelme belém temetkezett, nem tettem tönkre a csendet. Pillantásommal gyengéden simítottam végig arcán, széles vállain kifelé, majd testével paralel vonalat húzva karjainak öltönybe öntött oldalán, hogy onnan domború körívet téve rátérjek a mellkasára. Nem érezte, bennem viszont ott éltek élénken a történtek. Centiméterről centiméterre be tudtam volna számolni róla, hogy milyen lett volna valóban szerelmesen elkövetni a kívánkozó mozdulatokat.
– Mi van, Felix, komolyan abban reménykedtél az elmúlt egy napban, hogy nem adom el magam másnak, és te különleges voltál a hotelben? Nem lehetsz ennyire naiv. Eric elég meggyőzően tud érvelni. Pénzzel és anélkül is. De a nagybátyád… Blaise… őt is felülmúlja. Tehát még véletlenül se érezd magad különlegesnek, mert ebből a jóból nem csak neked jár ki.
Észre sem vettem, hogy miképp vétek sebeket mellkasom bensőjén csak azért, hogy megpróbáljak közben benne is kárt tenni. Annyira vehemensen küzdöttem, hogy fogást találjak rajta, hogy ideig-óráig majd az adrenalin feledteti velem a több sebből vérző szívem kínját.
– Talán mindent, talán semmit… – hangom szinte trillázott a gúnytól, miközben kacagva mélyesztettem vissza a már vérében úszó tőrnek pengéjét bordái közé. – Nem vagyok ostoba, Felix. Nem akarok sérülni a ti ostoba játékotok miatt. Egyszer belefolytam, de éppen elég volt. Semmi közöm ahhoz, amivel Dahlia megvádolt. Mert az én számat egy rossz szó, annyi sem hagyta el, mikor az imént rólad kérdezett. Nem értem, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy veszett vadállat, s mi az, ami ennyire kétségbe ejt, mert az előbb méterekkel lebegett a felhők fölött, mikor a tudtára adtam, hogy nálad hűségesebbet, a szüleid iránt lojálisabbat, odaadóbban szeretőt nem találhatna. Pedig először meg akartam neki mutatni az egész éjszakát. Annyira jó lett volna táplálkozni a könnyeiből, a nyomorából, amit te hoztál rá. A tökéletes kis életének hibátlan kontrasztja lehetett volna ez az incidens. De miattad vissza fogtam magam, lemondtam a kárörömről… mert azt ígérted, hogy tartod a szádat. Tartod kettőnkről, tartod az életemről, tartod a Blaise-zel való kapcsolatomról. Ha bárki kérdezné, kitörő örömmel fogadtad a hírt, hogy szándékában áll feleségül venni, és nem bánod, hogy egy napon talán családként ülünk majd egy asztalnál. Hiszen mennyire üdítő is olyan szívednek kedves emberrel megosztani a család szent kötelékét, mint akivel kifogásolhatatlan az iskolai viszonyod. Ne akard ezt tönkre tenni Felix, mert a rövidebbet te fogod húzni. És ezt nem csak az pálcám, de a nagybátyádé is garantálja…
Még mindig nem vettem elég komolyan a Felix kezeiben duzzadó életerőt és fölényt, amivel kárt tehetett volna bennem, így eszem ágában sem volt visszavenni a monológ erőszakos hangvételéből.
– Gondolom ez most már elég hozzá, hogy csodás éjszaka elé nézz Dahliával. Alig várom, hogy halljak a teljesítményedről bájitaltanon. Remélhetőleg nem veszi észre majd rajtam, hogy tele vagyok mondanivalóval és szívesen megosztanám vele a veled kapcsolatos tapasztalataimat. Nem akartam sosem az ellenséged lenni, Felix. De nem hagytál más választást – komótos mozdulattal nyúltam ki fogságából, hogy a párkányon álló pezsgős poharat kettőnkre emelve kortyoljak belőle, felhajtva a tetejére kockázott eperdarabokat is. – Igyunk az egyezségünkre, Felix. Te megtartod az én titkomat, én pedig a tiédet. Rettentő egyszerű.
Vagy csak annak tűnt?
S ha már ilyen állhatatosnak mutattam magam, belül miért égetett a félelem, hogy majd elárul, s megszégyenít a varázslótársadalom krémje előtt? Miért rázott a hideg, ha elképzeltem, hogy most milyen is a belsőjében megalkotott kép rólam? Miért akartam, hogy mindennek ellenére tökéletesen szerethetőnek lásson?
Ó, Felix, bárcsak ne akartam volna, hogy szeress.

A teraszajtó magától tárult fel, amint a zongora mellé szegődött hangszerek kvartettjén újabb dal csendült fel. Mintha csak egy jel lett volna, mi kettősünknek nyitott utat a lehetőségekhez. Csillogó tekintetemet ragaszkodón övébe fúrtam. Úgy adtam át figyelmemet az idillikus néhány másodperc erejére, ahogy a távolban táncolók kötelezik el magukat első lépésként partnerük mellett, s kézfejüket a másik tenyerébe fektetik.
– Nem akarsz táncolni, ugye? Csak mert éppen ide tart egy régi ismerősöm, és marhára nem tud táncolni. Nem mintha más erényei lennének, vagy másban jeleskedne a kedves azon kívül, hogy vaskosra tömött, aranytallérokkal bélelt erszényt hord a talárja belső zsebében. Nagyon nem akarom, hogy megtapossa a lábamat. Új a cipőm... – figyelmem a néhány hónapja megismert mágust tüntette ki, aki egyre sietősebben szedte lépteit, ahogy elérte a megtéveszthetetlen felismerés. – A nagybátyád sem táncol túl jól. Nem is tudom, hogy melyikükhöz menekülnék inkább. És te, Felix? El tudsz vezetni egy nőt a táncparketten?
Csak a kérdés végeztével emeltem fel arcomat, s reménnyel telve vártam bizonyításra váró szavait. Mert ugye akart bizonyítani? Akarta, hogy feddés nélkül, még egyszer és utoljára piszok közel kerüljek a mellkasához, s forró leheletemmel borzoljam fel tarkójának oldalán a pihe szálakat, úgy vonva libabőrbe egész testét. Akarta-e, ahogy én akartam?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 12 Jún. - 10:10
Fiatal voltam még, tervekkel és vágyakkal felvértezve, s ha valaki egyszer is feltette volna nekem a kérdést, hogy mire is vágyom igazán, akkor azt felelem, hogy a szabadság ízére.
A szabadságot vágytam, hogy madár módjára bontogathassam szárnyaimat a varázslóvilágban, kiélvezve fiatalságom minden egyes pillanatát. Lázadni kívántam, rossz döntéseket hozni, úszni az árral, s belegabalyodni a legnagyobb őrültségek fonalába, melyek hirtelen ragadnak magukkal egyik pontból a másikba. Ez lett volna a reális, a megérdemelt, mi minden fiatalnak kijárt volna, ki annyi idősen koptatta a Roxfort padjait, mint én.
Tizenhatodik évemet betöltve a sorsom mégis megpecsételődött, s már két éve, hogy meg kellett felelnem holmi jegyességnek, mely kizárólag üzleti érdekből köttetett, hogy családunk talpon maradhasson, s ne süllyedjünk el a lápban, ne legyünk földönfutókká, s apám ne tűnjön fel a címlapokon úgy, mint egy átkozott csaló, kit az Azkaban egyik eldugott cellájában tartanak fogva halála napjáig.
S hogy elkerülje a börtönt, családunk pedig a szégyent s a veszteségek sokaságát, megfelelő alany lettem arra, hogy helyre hozzam szüleim hibáját. Ha tetszett, ha nem, meg kellett felelnem ezen szerepkörben, s a lehető legjobbat kellett nyújtanom.
Tisztában voltam azzal, hogy miféle teher nyugszik vállaimon, így esélyt sem adhattam arra sem magamnak, sem pedig másnak, hogy áthúzza a számításaimat, s ezzel örök kárhozatra ítélje a családomat.
Haragom ezért jogos volt abban a pillanatban, amikor ujjaimat erővel kanyarintottam háztársnőm vállára, ki vélhetően mindent tönkre akart tenni, s ki éppen az utamban állt, hogy elhitethessem boldogságomat Dahliaval.
- Ne feszegesd a húrt Reinhardt, ne játssz velem. – Sziszegtem arcába a szavakat, miközben mérgesen futottak ráncba vonásaim,s gyűlölettel emeltem pillantásomat áfonyakék íriszeire.
Dühöm nem csak ennek a pillanatnak szólt, sokkal inkább annak az éjszakának, amiben az ujjai köré csavart, s kelepcébe csalt. Mérhetetlen harag hasogatta bordáimat, amiért engedtem akkor a vágyaimnak, s valós érzéseket plántáltam felé, elhitetvén saját magammal is, hogy a szenvedély mellett létezhet egy társ. Egy társ, kit nem csak félre dobhatok, mint az elhasznált ruhadarabokat. Egy élő, ki velem együtt él, s szíve az enyémmel együtt dobban.
Ostoba voltam, hogy egy pillanatra is megkedveltem ezt a lányt, s elengedve magam mellette elhittem, hogy én is érezhetem magam jól, minden féle színleléstől, s terhektől mentesen.
- Ezzel csak azt éred el, hogy még jobban magadra haragítasz, pedig erre igazán nincs szükség, mert legutóbb már elérted azt, hogy gyűlöljelek. Hadd halljam végre, mit mondtál Dahlianak arról az éjszakáról! – Szabadulni óhajtó csuklóit erővel ragadtam meg, s erősen szorítottam a korlát oldalához, testsúlyommal ránehezedve kézfejeire, hogy még csak véletlenül se szabadulhasson a vallatás alól.
Tudnom kellett végre, hogy van-e még esélyem helyre hozni a kapcsolatomat a Walsh lánnyal, vagy ez az áspis kedvére marcangolta szét a hosszasan felépített hidat, mely egyenes utat mutatna egy jobb világ felé.
- Hogy micsoda? Miféle módszerrel próbálkozol már megint, mi? – Értetlenül fúrtam kékjeimet az övéibe, s nem akartam hallani azon szavakat, melyekkel ingerelni próbált. Már így is tombolt bennem a düh, s ehhez nem hiányzott az, hogy a lány egy könnyed mozdulattal olajat öntsön a tűzre.
- Hagyd ezt abba azonnal! Nekem semmit sem jelentett az éjszaka, és nem is reménykedem veled kapcsolatban semmiben. Legfeljebb abban, hogy befogtad a szád, és nem merészeltél elkotyogni semmit sem Dahlianak. – Mérhetetlen harag gyúlt tekintetemben, s még erősebben martam csuklóiba, ujjperceim szinte egészen elfehéredtek a szorítástól.
Miért dühítettek annyira a szavak, s honnan tudta, hogy valóban különleges volt számomra azon az éjszakán? Miféle aljas boszorkány lehetett, ki ezzel is újabb sebeket akart ejteni rajtam? S egyáltalán miért is vettem zokon minden egyes mondatát? Térj már észhez Felix, ez a lány semmit sem jelenthet, ne engedd, hogy felzaklasson!
Belső gondolataim mindvégig ott cikáztak elmémben, ahogyan Ada Reinhardt cukkolni próbált a szavaival, s szinte érződött a tekintetéből, hogy élvezi, ahogyan fölém kerekedhet.
Ne engedd neki Felix, ne engedd!
- Miféle cafka vagy? Azt gondolod, hogy bármit is komolyan gondoltam veled azon az éjszakán? Hát nem veszed észre, hogy nem voltál más, csak egy éppen arra tévedő, kihasználható tyúk? Hm? Csak a szükségleteim kielégítésére voltál jó, szóval ne játszd nekem itt az eszed, inkább válaszolj a kérdésemre, mielőtt meggondolom magam, és belöklek a tömegbe, hogy leleplezzelek. – S ekkor megragadva a karját, kicsit arrébb rántottam pozíciójából, hogy az erkély ajtón keresztül beláthasson az odabent hömpölygő tömegre.
- Látod, hogy mennyien vannak odabent? Vajon mennyien tudják a Reinhardt famíliáról, hogy miből keresi a pénzét? Mert gondolom, a drága mama is hozzád hasonlóan űzi az ipart, nem? – Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat, bántani akartam Őt, s fájdalmat okozni neki. Azt akartam, hogy vessen véget a szemtelenkedésnek, és végre valljon színt előttem, mielőtt még megkínoznám.
- Ne mindent vagy semmit mondj, hallod? Ne játssz velem, mert esküszöm, a tömeg elé viszlek! – Felháborított a kacagása, s ha eddig még nem ejtettem foltokat a karján, úgy ezúttal biztos olyan erővel birtokoltam törékeny karját, amire már valóban fájdalmasan szisszenhetett fel a lány, ki jelenleg egyet jelentett azzal, ki a boldogságom útjában állt.
Miközben mérhetetlen haragtól ráncolódott homlokom, s szemöldökeim is dühödt vonalat képeztek, a lány végre felhagyott a gúnyolódásával, s a következő másodpercekben elhangzott szavakkal egészen meglepett.
Nyoma sem volt gúnynak, s afféle megfogalmazásban szólt hozzám, mintha ő sérült volna azon az éjszakán bármitől is. Haragomat értetlenség szőtte át, szorításom enyhült, s el is engedtem karjait, hogy egy fél lépést hátrébb lépve, könnyebben fúrhassam tekintetem azokba az áfonyakék íriszekbe.
- Boldog volt? Jó…ezt jó hallani, remek. – Visszavéve hangomból, csendesen, s némi meglepettséggel feleltem a lány szavaira. Ami azt illeti, még kissé zavarba is jöttem, hisz az előző percekben durván letámadtam Őt, s kiderült, hogy erre nem volt okom, s nem is szolgált rá. A továbbiakban, higgadtan hallgattam Ada szavait, miközben tenyereim a csípőmön pihentek. Szívverésem normalizálódott, s már a harag sem akarta feljebb tornázni a vérnyomásomat. Csupán a kellemetlen érzés maradt hátra, hogy hülyét csináltam magamból a boszorkány előtt, s fölöslegesen csaptam perpatvart, amire egyáltalán nem lett volna szükség.
Mindezt bántam, az időt azonban már nem tudtam visszaforgatni, s a csatamezőn elnyert sérüléseimet büszkén kellett viselnem. Más lehetőségem nem volt.
- Ne aggódj, amíg Te megtartod az én titkomat, addig én sem leplezlek le az aranyvérűek előtt, erre akár kezet is rázhatunk…- Nyújtottam felé jobbomat, hogy egy kézrázással valóba megpecsételjük ezt az alkut, s így a jövőben is emlékezzen majd arra, hogy ezen az estén mit fogadott. S ha tenyere az enyémhez ért, akkor egy kicsit közel húztam magamhoz, s testemmel a korláthoz préseltem, hogy nyaka felé hajolva, ajkaim könnyedén találhassanak hallójáratának közelébe.
- És gratulálok, Blaise kiváló fogás. – Gúnnyal ejtettem a szavakat a fülébe, hogy érezze, miféle véleménnyel vagyok a kettejük kapcsolatáról. Furcsa, de rossz volt abba belegondolni, hogy ezt a fiatal lányt megkörnyékezte a nagybátyám, s hirtelen minden iskolai flört, és pletyka elenyészőnek tűnt egy ilyen tényező mellett.
Soha nem gondoltam volna, hogy a nagybátyám képes lenne aljas módon egy fiatal lányra szemet vetni, ráadásul éppen a háztársaim közül, s éppen Reinhardtra. Éppen ezért megtudni az igazságot, nem volt jó érzés, s nem csak, hogy a nagybátyámban csalódtam, de Adában épp úgy. Nem hittem volna, hogy képes lenne magát egy jóval idősebb alaknak is oda vetni, s hogy ez éppen a nagybátyám volt….még a hideg is kirázott a hallottaktól.
Némi csalódottsággal hajoltam hátrébb, s szembesülnöm kellett az élet zord részleteivel, s a ténnyel, hogy Ada Reinhardt nem egy kis pályás kis fruska, aki házon belül hülyíti a fiúkat, s elfogad érte egy-két galleont. Ez a lány valóban ebből él.
Elhúzódva Adától, figyeltem, hogyan emeli a pezsgős poharat ajkai elé, hogy ízleljen a buborékos italból, mely íze keveredett a vöröslő eper aromájával.
- Ne aggódj, tökéletes éjszakája lesz Dahlianak mellettem, mint minden egyes alkalommal, de hisz tudod, tapasztaltad már. – Vágtam vissza gúnyosan a lány szavaira, s igyekeztem már nem felvenni a piszkálódását, hisz az alkunk megköttetett, további dühöngésre pedig nem volt már szükség.
- Igyál csak nyugodtan, egészségedre. Magam részéről inkább whiskeyt fogyasztanék, odabent. – Jegyeztem meg, miközben zsebre csúsztattam a kezem, s Ada oldalára fordulva, magam is jól láthattam, hogy mi folyik odabent a bálteremben.
Az ajtó hirtelen tárult fel előttünk, s a következő percben egy ismeretlen, húszas évei elején járó, kissé vérszegényes alkatú fazon indult meg felénk. Egyik szemöldököm kicsit magasba szökött, s gyanakvón fordítottam arcomat a lány felé, mintha csak tudtam volna, hogy ez is egy olyan alak lehet a sok közül.
- Mégis csak kérek pezsgőt. – Jegyeztem meg, s kiemelve kezéből a kristálypoharat, az utolsó kortyokat legurítottam torkomon, majd a talpas poharat a korlát lapos tetejére állítottam.
- Táncolni? Hehh, viccelsz velem? – A kérdésem komoly volt, s el sem hittem, hogy a történtek után a lány még tőlem várja a felszabadítást.
- Eltaláltad, hogy nem, de úgy látom, hogy ez a pasas szíves örömest megtáncoltatna. Hihetetlen, mond csak, neked mégis hány kuncsaftod lófrál itt a teremben? – Némi felháborodással tettem fel a kérdésemet, s nem tudtam palástolni indulataimat, amit a helyzet váltott ki belőlem. Egyszerűen rosszul érintett, s magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de borzasztóan éreztem magam, mintha én szégyelltem volna mindazt, amit ez a lány művel.
- Hagylak, hogy megtanítsd táncolni ezt a kékvérű férjjelöltet… - Vágtam hozzá gúnyosan, s ellökve magamat a korláttól, elindultam a bálterem irányába, azonban alig léptem kettőt, amikor kiszúrtam a szemből érkező nagynénémet, aki pirospozsgás, kerek arccal, s több mázsás súllyal közeledett felém.
- Jaj ne..ne, nehogy táncolni akarj velem, basszus. – Drága Muriel nénémnek volt egy rémes szokása. Minden egyes bálon úgy érezte, hogy meg kell táncoltatnia az ő egyetlen édes unokaöccsét, s azzal természetesen nem számolt, hogy egy óvatlan mozzanattal járhatatlanná tapossa az ujjaimat. Menekülnöm kellett tőle, nem vágytam szoros ölelésére, hogy kipréselje belőlem a levegőt, összetúrja a hajamat, s úgy babusgasson, mint egy fél éves pincsikutyát.
Hirtelen kellett cselekednem, azonban addigra a mellettem elhaladó Dale Harrington valószínűleg már rátalált a korlát mellett ácsorgó Reinhardtra.
- Szia te drága, hogy milyen csodás vagy ezen az estén. Ugye emlékszel még rám, és arra az estére? – A nyúlánk Dale csontos ujjaival simított végig Ada karján, s idétlen vigyorával igyekezett lenyűgözni a lányt. Kissé mintha dadogott volna, s talán még a víz is fojt róla zavarában, láthatóan azt sem tudta, hogyan udvarolja körbe Reinhardtot. A nagynéném azonban intenzív sebességgel közeledett, s ugyan még három-négy méter választotta el tőlem, máris karjait tárta szét, mintha ily távolból is agyon akarna nyomorgatni a markaiban.
Pillanatok alatt meggondoltam magam a táncot illetően, s nem izgatott az, hogy miféle költeményekkel próbálkozik Harrington elcsábítani Adát, s hogyan akarja csontos ujjaira fűzni a lány hajszálait, gyors léptekkel teremtem mellettük, s egy határozott mozdulattal kaptam el Ada tenyerét.
- Táncolsz velem, most. – Jelentettem ki határozottan, majd Dale felé fordulva, biccentettem a néhány évvel idősebb srácnak, s elraboltam tőle a lányt.
- Csak mosolyogj, és erre…- Éppen csak kihúztam az ajtón, máris magamhoz pörgettem, s táncra fogva csípőjét, s karját, bepörgettem Őt a tánc közepére, vele együtt mozogva. S miközben táncba vittem a lányt, válla felett jó ideig Muriel nénémet figyeltem, ki nehézkes súlyával lassan fordult meg tengelye körül, s pillantásával engem keresett a tömegben.
- A néném…ki nem állhatom, mert minden egyes alkalommal táncolni akar velem, aztán meg a hóna alá ölel és úgy rángat magával, mint egy görögdinnyét. Borzasztó, ráadásul minden tánc alkalmával letapossa a lábamat…- Sóhajtva szöktek elő belőlem a szavak, s csak ezután pillantottam Ada kéklő íriszeibe, kinek csípőjére csúsztattam a kezem, s közelebb húztam magamhoz.
- Ugye te nem fogod letaposni? – Gyanakvóan fúrtam pillantásom a tekintetébe, s furcsa, de érezve testének melegét, a közelségét, orromba kúszó illatát, egészen elvarázsolt. Annyira jó volt vele a tánc, hogy bár már elmúlt a Muriel veszély, én még mindig karjaimban tartottam Őt, s egy kipörgetés után hirtelen húztam vissza magamhoz.
- Na és mond csak, jobban táncolok mint ez a Harrington? – Szemöldökeimet fel-le mozgatva, kíváncsian fúrtam íriszeimet a lány pillantásába, mikor a következő percben hirtelen cikázó fények suhantak át a termen, s hatalmas robbanás következett..
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Kedd 14 Jún. - 15:05

Lehetőségeinkhez mérten a lehető legjobbat akartuk választani. De néha előfordult, hogy ez lehetetlen volt, így fordítani kellett látószögünkön, hogy felülemelkedve a reménytelen letargián, pozitív elégedettséget szüljön választásunk. A legkevésbé rosszal kellett kooperálnunk.
Talán ezért emeltem ki a törékeny testű pezsgőspohárban ringó aranyos nedűből pillantásomat, hogy kiválasszam magam számára a két rossz közül a kevésbé elkeserítő tényként szolgálót. Csalódottsággal nyílt el ajkam, amint Felix bizonyult a potenciális lehetőségek közül elfogadhatónak, de még mielőtt ezt leolvashatta volna lebiggyedt vöröslő hússzirmomról, gyöngysorhoz hasonlatos fogsoraimnak satujába rekesztettem meg, így gyötörve kifejezéstelenné a sérülékeny peremet.
Hiszen válasza csak még inkább megviselt. A sértett elutasítás, amit Felix Ian Calvert gyakorolt, szinte már gyerekes volt. S tudván, hogy mennyire lehetetlen a neveletlen gyerekekkel szót érteni, őket konok álláspontjuktól eltántorítva, önös céljaimra felhasználni, mélyen burjánzó dühöt éreztem iránta. Miért is gondoltam, hogy más? Mi volt benne, ami vonzóvá tette ezt a kortársaival egy szinten stagnáló pojácát? Az elérhetetlenségén kívül semmi más nem jutott eszembe, még az együtt töltött éjszakánknak gyönyörét sem tudtam a listába szedett jellemének, pozitív tulajdonságai oszlopába felvésni, mert azok egyszerűen nem léteztek.
Merő megvetés égette könnyekkel telt tekintetemet. A megaláztatás hívta életre őket. Nem csordultak ki, nem mosták el arcomnak leheletnyi maszkját, de éreztem, ahogy eltöltik tisztán látó tekintetem, s emocionálisan instabillá avanzsálnak.
– Hogy mennyi? Nem számolom inkább. Tudod, minden évnek legalább háromszázhatvan öt napja van. Ha mindennap új talárba akarsz felöltözni, és nem elégszel meg a száraz kenyérrel, amit kínodban már pirítósnak hívsz az ízetlen tea mellett, akkor elég sokba kerül megélni egy napot. Lehet, hogy te Dahliának a kedvére teszel minden este, de az ő személye elég kevés azon varázslókhoz viszonyítva, akik engem hagynak hátra a hajnalban feljajduló pacsirta füttyekor teljes megelégedéssel – felszegett állam büszkén meredt a csillagokkal tarkított, füstös éjszakai égnek irányába. – Vak vagy Felix, mert nem látsz át a kastélyotok ódon falán. Még az ablakokat is nehéz palástú bársonyfüggöny takarja el, hogy ne kelljen szemközt állnod a külvilággal, hol nem minden a mókáról szól, meg arról, hogy pénzt szórj el a pókerasztalnál. Fogalmad sincs róla, hogy mennyibe kerül a roxforti taníttatásod, a szórakozásod, vagy csak ez a nyavalyás ing és öltöny… a mandzsettagombokról nem is szólva. De mielőtt megvetsz, vagy átnézel rajtam, amiért élek, kérlek, mutasd be nekem, mire mennél apuci nélkül, aki most is éppen Dahliának udvarol.
Nem hagytam, hogy ő tegye le a poharat, mit korábban ujjaim közül szakított ki, hogy még azt a kevés pezsgőt is sajnálva személyemtől, ő gurítsa fel. Nehogy meg kelljen erőltetnie magát, kedvében jártam, ahogy otthon a manók kényeztették Calverték egyetlen kedves gyermekét. Hogy is nézett volna ki, ha ő teszi az üveglényt a korlát peremére?! Felháborító, ha nem siettem volna rögvest segítségére.
– Igen, megtáncoltatna és fel is húzna. Köszönöm Felix. Nagyszerű estém lesz. De eszedbe se jusson, hogy rosszul érezd magam miattad. Hiszen szentségtörő szívességet kértem tőled. Menj csak. Hétfőn azért, ha kettesben maradunk a klubhelyiségben, szívesen beszámolok minden apró részletről, amit itt és most neked köszönhetek – negédes mosolyomnak szarkasztikus méregbe mártott élces pengéje miszlikbe szaggatta a kettőnk közé furakodott levegőt. Felix, mintha elsüllyedt volna előttem, vagy talán sosem létezett, úgy néztem keresztül válla felett, hogy rég látott ismerősömet, kit már csak pénze miatt is megilletett a kedves kifejezés, legbájosabb mosolyommal kápráztassak el. Minden nő tudta, ki rászorult az eltartásra, hogy exhibicionizmus és hízelgés nélkül nem ment semmire. S ha valahonnan még pénzbeli juttatást várt, akkor bizony egy pillanatra sem törhetett meg lelkesedése, s nem a kedven múlt, hogy megcselekszi-e, mit a férfi elvárt tőle.
Meg kellett tennem.
– Áh, Dale… de jó látni téged – a szemközt megtorpanó varázslónak válla felett azonban könnyűszerrel néztem át, hogy beszéd közben Felix deltás hátának kontúrjának intézzem minden egyes, kín-szavamat. – Nem tudnám elfelejteni.
Abban a momentumban, egy világnak kellett bensőmben összetörnie, hogy képes legyek elpirulni, s őszintének tetsző bujaságnak lángját felgyújtani merész árnyalatú kékjeimben. Olvadó jégnek nedvében csillogott teátrális művészetem. Pedig belül szétvetett a közöny, amit egy olyan mágus iránt tápláltam, kinek képességeit kizárólag tulajdonában álló bankszámlájának összege volt képes kiegyenlíteni.
Hagytam, mert hagynom kellett, hogy illetlen kézcsókjával momentán foltot hagyjon kézfejem hátán, majd engednem kellett csontos, idomtalan pókszerű kézfejének nyúlánk, zongorista ujjait ruházatom kivágásán felvezetve, belekapjon a szanaszét lógó kurtára összegöndörödött tincsekbe.
Nem volt időm leküzdeni a hányingert, mit a tőlem jóval idősebb, mégsem érett vagy tapasztalt titulussal illetett olcsó parfümje váltott ki belőlem. Szédülésem csak azért nem ingatott meg, mert mire legközelebb felnyitottam elnehezült pilláimnak leplét, már Felix közelében voltam. Akaratom ellen való volt, hogy hozzáérjek, hogy mosolyogjak rá, s elnézzem, ahogy bábként használ fel, ezzel megkönnyítve önön életét, melynek pont úgy voltak szégyellt részei, mint enyémnek.

Mint egy újabb felvonás, mely más helyszínt kapott, úgy vont be a táncolókat körbe lengő ruhatengerbe. Felvéve a tempót, mit a megbűvölt kvartett hangszerei diktáltak, mi is bekapcsolódtunk az ősidők óta unszolt sztenderdtánc örvénylő forgatagába. Angolkeringőnek alaplépéseit járták a lábak, s mi összefonódva követtük az előírtakat. Gyűlöltem, bármennyire is akkurátus precizitással koncentráltam mind arra a feszes kecsteljességre, mit megkövetelt publikumától a drámai hangszíne a felhangzó zenének.
Fények alatt elomló pára szakadt ránk, s már a második forgatást követően éreztem, ahogy verejték cseppje folyik végig illetlenül a ruha anyagából szabadon hagyott gerincem mentén. Nem a mozgás tette. Több állt annak hátterében, s ez cinkosul összejátszott rabmadár szívemnek esetlen szárnycsapásaival a mellkas börtönben.
Közelsége tette.
S ennek felismerése olyannyira lefoglalt, hogy szinte megrendülve ébredtem rá, hogy mennyivel több bennem az eltiportak hálája, mint a felháborodás. Ez járt nekem. Egy aranyvérű kénye-kedve, mi szerint léteznem kellett, minek be kellett hódolnom, nőiesen engedni neki. Nem volt helye a hisztériának, rá kellett döbbennem, hogy megkaptam, amire vágytam, hát egy szavam nem lehetett.
– El nem tudom képzelni, hogy mit eszik a tánctudásodon. Borzalmasan középszerű. Nem illik egy Calverthez… habár, Dahlia is ezzel kell, hogy nap, mint nap beérje – tüntettem ki sértett tekintetemmel a fölém magasodót, majd tovább követtem lépéseit, s engedtem, hogy karján hordozva vezessen.
Körbe.
Körbe.
Körbe.
Mintha a fejünk fölé lógatott apró üveg-remekekből összeállított robosztus csillárt jártuk volna körbe, melynek fénye minden második körnél bántón szemeimre vetült, megnehezítve látásomat. De még így is biztos voltam benne, hogy én lennék a teremben az utolsó, aki arra vetemedne akárcsak véletlenül is, hogy rátaposson egy gazdag úr cipőjére. Nem volt rá pénzem, hogy a személyre szabott elegáns stílust ismerő házi suszterükkel újat varrassak saját számlámra. Óvatosabb voltam, körültekintőbb, és odaadóbb, mint azt Felix elképzelte rólam bármikor is. Testem beleolvadt ölelésébe, amint tönkretette a kötelező távolságot, s zavaró közelségébe vont testének.
Remegés söpört végig tagjaimon, s szinte biztos voltam benne, hogy ő is érezte, ahogy elgyengültem. Pedig gyűlölnöm kellett volna. S én akartam is. A szavakat mégsem találtam meg hozzá, hogy kárt tegyek Calverték elkényeztetett gyerekében, aki mindenben magát látta.

A reszketés azonban izommerevséggé lett, s az a könnyed jóérzés, mit ott éltem át karjai között, messze szállt, ahogy alig néhány méterrel távolabb tőlünk, megüresedett a parkett, hiszen az addig ott táncoló fiatal párt eltaláló átok fénycsóvája messzire sodorta a gyanútlan áldozatokat. Megrökönyödve figyeltem a szétnyíló embermasszát, s fordítottam arcom egy irányba sorstársaimmal. A tudatlanság minden egyes emberi lényt kíváncsivá tett. Talán ha akkor inkább azt pásztázom, hogy ki az még a teremben, kit rideg belenyugvással tölt el az ajtóban feltűnő szmokingosok társasága, akkor meglátom birkacsordánk közé veszett, farsangi öltözetben tündöklő árulóit a társadalomnak.

A tetteseket kerestem az ajtó résében, de csak a lengő ajtót hagyták hátra, mely még gyilkosoknak bűnszagát eregette szét a parfümös bálteremben. Lépteik felhasították a parketta ápolt felületét, ahogy bőrcipőjük sarkának éltes kopogása egyenletes visszhangot vert odabent.
Közeledtek.
Körülöttem azonban még mindig forgott az egész világ. Talán a riadalom is közrejátszott, de azt sem hanyagolhattam el, hogy a két napos kíméletlen fogyókúra, mire azért voltam kénytelen fogni magam, hogy a megspórolt pénzemből báli ruhára fussa, elvont minden erőt a szervezetemből.
Tudatlanul fűztem össze ujjaimat az oldalamon álló Felixével, hogy közelebb férkőzzek hozzá. Ziháltam. Megszorítottam kézfejét. Rettegtem belegondolni, hogy én is lehettem volna a boszorka, aki most táncpartnere oldalán fekszik élettelenül becsúszva a sarokba.
Ahogy felhangzott az első síró nő hangja, a tucatnyi érkező, kik maguk sem különböztek öltözetükben miénktől, így megnehezítették a hozzájuk tartozóknak beazonosítását, egyként bólintottak. Várakozás nélkül libbent pálcája a szélen álló szmokingos férfinek. Halálos átkot küldött a szerencsétlenre. Így talán érthetővé vált a mellettem álló Felixnek is, hogy miért gyűröm számba olyan kitartással parányi öklömet, miért fuldoklok, miért vergődik testem, miért hagyom az ujjaimon sorjázó gyűrűknek, hogy felsértsék mázolt ajkamat. Azt hiszem, sokkot kaptam. Nem a haláltól féltem, hiszen semmi nem lett volna, mit fáj itt hagyni. Én csak képtelen voltam szabadulni a mozdulatlan férfi holttestétől, mely annyira hasonlított édesapáméra. Minden vonása kisimult, szakállát fedhetetlen, mégis felismerhetetlen mosoly ráncolta. Szemének íve kisimult. Ő is ilyen volt. S talán most nekem is békét hozhatna a halál.

– Hogyan jutottak be a minisztériumba? –előkelő vendégeknek fogata szállt szembe a gyilkosokkal. – Nem is ez a lényeg, uraim… mert maguk innen ma már nem távoznak. Két nagyszerű varázslónknak életét oltották ki. S én most garantálom, hogy ezt nem ússzák meg szárazon.
A felháborodott fenyegetés nem halt bele hamvába, nem volt üres csacsogás. A miniszterek  pálcájukat előrántva tartóztatták fel a betolakodó ünneplőket.
– Ugyan már. Miért ilyen biztos benne, hogy nem lesznek kevesek? Hogy nem lapul minden aranyvérű madárka mögött egy emberem, aki amint pálcát rántok, majd követ, s végez az ittlévőkkel? Miért hiszik, hogy még mindig megvan a joguk hozzá, hogy egy újkor hajnalán félvéreket és sárvérűeket kizárva, puccos rendezvényen mulassák az idejüket? Mivel jobbak? Mi? Válaszoljon miniszter úr… hol van az én fajtám? Hol vannak azok az emberek, akik ugyanannyi joggal bírnak a társadalomban, mint maguk? Maroknyi ember… maroknyi erő velük szemben. Egyetlen pálcaintésembe telne, hogy végezzek mindegyikükkel.
Halálra vált csend ült a teremben percekig, míg a két csoportot képviselő férfiak farkasszemet néztek egymással. Nem számítottak rá, hogy a nyitva maradt helyiség ajtaját majd meglengeti a beáramló huzat, így az felnyikordul, s elég lesz hozzá, hogy a feszültséget, mit vágni lehetett a levegőben, összetiporja.
A riadt embertömeg egyként mozdult, mégis más-más irányokat választottak menekülési útvonalul. Nem várták meg a végkifejletet, s kik nem voltak elég bátrak, hogy pálcát rántsanak harisnyakötőjükből, vagy szmokingjuk belső zsebéből, azok lóhalálában indultak meg a kijárat felé. A tömeg magával sodort. Nem hallottam semmit, a külvilágot túl tompán érzékeltem ahhoz, hogy élni tudjak benne.
Csak egyet tudtam, hogy el kellett tűnnöm innen. Gyáván, félve a fájdalomtól, félve a lehetőségektől.

Nem egyszer taszítottak neki a falnak, taposták el lábfejemet, vagy képeltek fel a mellettem elrohanók. Képtelen voltam a kijelölt útvonalon haladni. Annyian akartak egyszerre átfurakodni az ajtón, hogy biztosan megmeneküljenek, hogy törékeny termetű valómat játszi könnyedséggel préselték fel a falra.
Az első ismerős arc, aki mellém keveredett, vagy akinek talán mindeddig el sem engedtem kezét, az Felix volt.
– Segíts… vigyél ki innen. Felix, kérlek, segíts… kérlek. Könyörögve kérlek! – megmarkolva a felsőtestét takaró tiszta inget, ujjaim közé gyűrtem, hogy úgy próbáljam meg közelebb húzni magam hozzá. Kétségbeesetten üvöltöttem át az emberek zűrzavarát, miközben hozzá ragaszkodtam.
Nem hittem volna, hogy idáig elérnek az átkok, miket a felajzott, tervüket elbukó sárvérűek indítottak. Mégis, az előttem álló férfit tarkón találta egy, s még egy utolsót hörögve, összecsuklott az az élettel telt, erős test. Elmálló fogása belekapott szoknyámba, rám esett, s én üvöltve a félelemtől, furakodtam még közelebb egyetlen mentsváramhoz, Felixhez. Téptem ruházatát, talán bőrét is sikerült felsértenem szándékomon kívül. Szinte biztos voltam benne, hogy én leszek a következő.
Még ma este meg fogok halni.
Az egyetlen, mi fejemben járt, a termet megtöltő ellenséges mágusoknak ígérete volt: „aki kilép az ajtón, az halál fia!”
Dübörgött ereimben a vér. Újabb dörgés rázta meg a jelent. Hatalmas robbanással szakadt ki az ajtó a helyéről, magával rántva a falat tartó építőanyagok egy részén. Már csak egy lyuk tátongott a falon, melyet még a felkavarodott por vont kétes homályba. Talán most kellett volna átrohannom rajta. S meg is tettem volna, ha magassarkú lábbelimbe fűzött bokám nem bicsaklott volna ki.
Önkéntelenül zokogtam fel, töretlenül Felix nevét kántálva.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

ada × felix | the winner takes it all

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Ada × Felix
» Felix Ian Calvert
» Felix Burke
» Félix Burke

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-