Kissé rémisztőnek tűnik, hogy a saját szüleim rettegtek tőlem. Valójában nagyon is jó életem volt, mindenem meg volt. Ha nem így volt, nos, abból nem származott sosem semmi jó. Valójában nagyon is szerettem élni, s abszolút büszke voltam magamra, amikor a Mardekárba kerültem. Nyilvánvalóan a szüleim mindezt nem nézték jó szemmel. A családom vérvonala teljes mértékben aranyvérű, hiszen mindegyik fontosnak tartotta azt, hogy egy mugli vére se kerüljön eme tiszta vérvonalba.  Kiskoromban még elviselhető voltam, ámde ahogy teltek az évek, nos, egyre inkább kezdtem bekattanni.  Nem éreztem érzelmeket jó régóta már, és hiába próbáltam jó lenni, egy magamfajta őrültnek hogyan is menne az? Sőt, egy idő után már szánalmasnak és nevetségesnek találtam magamat amiatt, hogy a fejemben egyáltalán megfordult az, hogy én jó legyek. Erről szó sem volt!
A hosszas éveimet az iskolában tanulásra szántam, hozzáteszem, egyedül csak a fekete mágia érdekelt, a többi nem igazán mozgatta meg sosem a fantáziámat. Olykor könyvtárakba is betévedtem, ahol különféle főbenjáró átkokat gyakoroltam állatokon, s nem egyszer lett volna kedvem ahhoz, hogy mindezeket embereken is alkalmazzam. De kérlek, nem voltam akkor sem ostoba! Nagyon jól tudtam lépni mindig, bűnöket követtem el, s még is mondhatni, életben vagyok, és csak hajt a gondolat, hogy tovább feszítsem a határaimat, ugyanis bármeddig képes vagyok elmenni. A saját családommal végeztem, ugyanis egy időben tervet szőttek ellenem, hogy megölnek. Nem tudták elviselni azt, amit művelek, de tudni illik, aki másnak vermet ás, nos, önön maga fog abba az árokba belepottyanni.
Na de, most egy kis időre félreteszem a családomat, hiszen, teljes mértékben jelentéktelennek bizonyulnak. A fontos, hogy mit gondolok Voldemortról, akit képletesen szolgálok. Nos, én sohasem leszek senkinek sem az alárendeltje, legyen az felőlem bárki! Én pusztán hasznot húzok mindenből.

- Üdv, Ethan! Kérlek, foglalj helyet, Szükségesnek érzem, ugyanis hosszas beszélgetés elé nézünk. – Kegyetlen mosollyal az élen intek az előttem lévő fotelra, ahogy a kis talpnyaló szolgámra helyezem tekintetemet és minden figyelmemet persze. Ethan egyébként nagyon hűséges emberem, és pont ezért is bánok vele olyan szépen, ami nálam, nos, igen csak ritka számban megy.
- Mondd csak, tudsz sakkozni? – teszem fel előjátékként a kérdést, amikor is én magam is helyet foglalok a fotelban, és a kettőnk közti asztalra tekintek, amelyen a sakktábla is ott volt.
- Azt hiszem. – Mondja kissé bizonytalanul, ahogy végül ő maga is helyet foglal. Arcára kiült a félelem, amit lássunk be, számomra igen csak érdekesnek bizonyul. Ethan sohasem volt az a fajta halálfaló, aki bárkitől is félt volna, na de ne higgye senki sem azt, hogy tőlem sem félt. Ó, kérlek! Mindegyik halálfaló pontosan jól tudja, hogy magasról teszek Voldemort akarataira, én pusztán haszonélvezők helyét foglalom el  a mozgalomban. Nyilvánvalóan soha sem lennék arra képest, hogy egy mocskos kis auror legyek, úgyhogy ezért is döntöttem a mellett, hogy boldogan állok a halálfaló pajtásaim mellé, mert hát, miért is ne?
- Kezdj csak nyugodtan. – biccentek egyet felé jókedvűen, ahogy egészen aprólékosan mérem végig a férfit. Nyilvánvalóan nem a véletlen és az unalmam műve az, hogy idehívattam őt. Ethan az én jobb kezem volt végig, szinte mindent elintézett helyettem, amikor is arra kerül sor, hogy a halálfalók teljesítsenek néhány kérést. A helyzet az, hogy az utóbbi időben egyre többet fáj mindenem a karomon lévő jel miatt. Pontosan jól tudom, hogy Ethan elárult engem, és a halálfalók ezer örömmel fognak bedobni egy rakat dementor közé. Már évek óta folytatom ezt az életmódot, nem egyszer csókolt már meg dementor, nem egyszer próbált megölni néhány halálfaló, de lássuk be, nekem a kilencnél is több életem van. Ezzel az adottságommal, helyesbítve a szerencsémmel élve, nos, szépen gondoskodom arról, hogy én mindent szárazon ússzak meg.
Kacskaringós és groteszk gondolataim közepette ő aztán nagy nehezen a lovat ábrázoló, fehér bábuhoz nyúlt, majd pedig azzal lépett egyet. Én csak elmosolyodom nevetségesen, ahogy eltakarom tenyeremmel arcomat, sohasem értettem, hogy miért a lóval lép minden kezdő szerencsétlen.
Ujjaimat az asztal széleihez teszem, ahogy felállva hirtelen, nos, az egész asztalt rádöntöm.
- Te teljesen hülyének nézel?! – Üvöltözöm vele, ahogy ő a földön köt ki, én pedig egy hirtelen lendülettel rúgok bele, pontosan megcélozva a gyomorszáját.
- Mondd csak, ennyire nem kell neked a pálcád? – Kérdezem tőle ördögi hangsúllyal, ahogy szép óvatosan előveszem bőrdzsekim belső zsebéből a pálcáját. Nyilvánvalóan egy halálfaló sem fog nekem engedelmeskedni önszántából, így hát egy párat ösztönöznöm kellett minderre.
- Azt mondtam, hogy ha hű leszel hozzám, akkor visszakapod. De mond csak, most mire számítasz? Arra, hogy nem fogod vissza kapni? – Szempáromban izzik a pokol tüze, ajkaim a sátán mosolyát formálják meg, nevetésem pedig szinte már csak sziszegésnek mondható.
- Visszakapod, csak hogy kicsit motiváljalak. Na meg persze tudd, milyen kegyelmes vagyok hozzád. – Kacsintok rá, ahogy végül leguggolva hozzá, nos, a pálcáját egyik markába nyomom. Mindeközben egyik zsebembe nyúlok, mintha valamit tüzetesen keresnék, de aztán egyik pillanatról a másikra, nos, Ethan nyakán egy óriási vágás keletkezik, mely ontja magából a vért, mely hirtelen arcomra is felfröccsen. Nos, igen. A tőrömet kerestem, amelyet olyan gyors mozdulattal húztam végig a nyakán, hogy arra sem volt ideje, hogy pislogjon.
Teljességgel tanúja lehettem a következő képkockáknak, amikor is teste eleresztette a lelkét.
- Nos, hol is tartottam? Oh... – Képzeletbeli égő villanykörte villan fel fejem felett, ahogy végül aztán kiveszem a kezéből a pálcáját, majd egy könnyed mozdulattal töröm szét azt a semmit érő botot.