James & Judas - savior

James & Judas

Standin' on the edge of a revolution

- Rendben Slughorn prof. igyekszem! - teszem még hozzá, mielőtt kilépnék a folyosóra a tanári szobából, és elindulnék vissza a klubhelyiségbe. Késő este hívott magához, így a kezemben a kimenőmet szorongatva szelem a folyosókat, hogy visszajussak a szobámba végre, és álomra tudjam hajtani a fejem. Iszonyat rémes napom volt, háromszor borítottak nyakon vízzel, gáncsoltak el a folyosókon, és löktek fel, valahányszor elmentem egy-egy háztársam mellett. Az élet nem fenékig tejfel, szokták mondani, nos nekem kijutott bőven a jóból, ennyi idióta háztársam mellett.
Megpihenek a folyosónak támaszkodva, hogy rágyújtsak egy cigire. Muszáj meghoznom ezt a csúnya szabályszegést, hiszen tudom; amint belépek a klubhelyiségbe, már célpont leszek. Ez mindig így ment, most sincsen másképp, és minden bizonnyal nem is lesz. Főleg jövőre, amikor végzős leszek, vagy akkor, amikor már a kegyetlen, rideg valóságban kell megtalálnom a helyemet, és a módot, hogy idő előtt ne nyírjon ki a talpnyaló banda. Elmélázva eregetem a füstöt, amikor ismerős alakok jönnek velem szembe. Úgy döntök, hogy ma nem fogom hagyni magam, akármi is lesz. Ma megvédem magam, akármit is tegyenek ellenem. Ha megpróbálják, akkor is meg fogom védeni magam! Ezt már eldöntöttem.
- Lám-lám. Itt az áruló, a sárvérűek koronázott kalapos királya! - fröcsögi felém a szavakat nyomorúságos életem megkeserítője: Nott. Egyelőre ügyet sem vetve rá, fújom ki a füstöt a számon, és még a pillantásomat sem emelem rá egészen addig, ameddig bele nem lép az intim szférámba. A pillantásomat rá emelem, és felvonom a szemöldökömet. - Cox, elvitte a cica a nyelved? Vagy mi a franc van veled? A koszos, mugli anyád megtiltotta, hogy beszélj? - sóhajtok egyet, és kifújom ismét a füstöt. Egyelőre nem szólalok meg, de ezek a szavak nagyon fájnak. Fájtak hat éve, tavaly, és most is fájnak. És fognak is fájni.
- Nott, nagyon sajnálom, hogy életednek a fő pontja az, hogy engem baszogatsz... - elmosolyodok gúnyosan - De a koszos, mugli anyám az üdvözletét küldi. - ezzel a lendülettel fogom, és a szeme alá nyomom el a cigarettámat, majd ahogy erőmtől telik, megkínálom egy jobb egyenessel. Az ütéstől megtántorodik, talán el is esik, de én ezt már nem látom, mert két másik háztársam pedig azonnal lefog, és amint Nott magához tér, ütni-verni kezd, ahol csak ér. Mikor már nem bírom tovább, a földre löknek, és az a személy, akinek az előbb én mostam be egyet, most rugdos a földön, én pedig magzatpózban, a szerveimet védve kuporgok várva, hogy most vagy halálra rugdos, vagy abbahagyják. Alig vagyok már eszméletemnél, de próbálok védekezni, ahogy tudok.
Azonban nem sok idő telik el, és érzem, hogy a rugdosások abbamaradnak. A kép pedig lassan kitisztul előttem, ahogy a szemeimet is kinyitom. Először csak foltokat látok, majd meglátom megmentőmet, aki minden bizonnyal elkergette az én kedves "barátaimat." Számból csorog a vér, és megpróbálom magam ülő helyzetbe felküzdeni magam. Lassan a tudatom is a régi lesz, így rekedtes hangon megszólalok, miután kiköptem a véremet a számból.
- James Potter? - őszintén a magasba szalad a szemöldököm. Nincsenek előítéleteim, én bárkit jobban szeretek, mint a saját házam tagjait. Erőtlen mosolyra húzódik a szám, és megigazítom kócos hajam. - Köszönöm. -

remélem tetszik (: ☼ Kredit

Egy örökkévalóságig tartott kijutni Baldwin büntető munkájáról. Ahogy becsuktam magam mögött az irodája ajtaját, komoly kedvem támadt felvenni a tárgyát, csakhogy utána különös kegyetlenséggel leadhassam. Nem mintha őszintén számítanék arra, hogy ez őt bármiben is összezavarja, azt pedig pláne nem tudom, mégis milyen kontextusban lehet kegyetlenül órát leadni, de most talán ne vesszünk el a részletekben.
A pennám hegyével megvakartam a homlokom, aztán zsebre vágtam. Ásítottam. Letöröltem az képemről egy tintafoltot, majd megfogadtam, hogy többé nem vakaródzok íróeszközökkel. Fáradtan felsóhajtottam, aztán csak elkínzott ábrázattal előre meredtem. Mintha legalábbis súlyos mérföldek szorultak volna közém és a Griffendél klubhelyiség közé, olyan bevehetetlen, leküzdhetetlen távolságnak tűnt, még akkor is, ha csak pár folyosó és kétszintnyi lépcső várt megmászásra.
Volt már olyan, hogy vágyaid egyetlen tárgya egy csendes, nyugalmas estében testesült meg, amin te tulajdonképpen rohadtul semmit sem csinálsz?
Na, mindegy, amúgy sem erről akartam mesélni. Végül erőt vettem magamon – és hogy honnan jött ez az erő, azt ne kérdezd – majd elindultam, és ha azt vesszük, hogy lépésenként gondoltam újra az életemet, mindig pontosan addig a pontig, hogy miért nem fogom magam, és dőlök el egyszerűen a padlón, várva a végelgyengülést, az elmúlást és más, gyógyíthatatlan kórságokat, akkor… nos, ezt nézve tényleg egész sokáig eljutottam. Majdnem a folyosó végéig.
Aztán – és ez egy viszonylag fontos forduló pont, úgyhogy jó lenne, ha jobban figyelnél, mint én tettem akkor – egyszer csak valami zajt hallottam. Ez, mondjuk, önmagában még nem feltétlenül megy esemény számba, tulajdonképpen, ha nem hallanál semmit a Roxfort folyosókon (olyanokat, mint a képek szuszogása, vagy bizonyos léptek állandó kopogása-csoszogása, túlnyomó részt persze úgy, hogy nincs is a közelben senki, aki lépkedhetne) inkább az lenne érdekes. De ez a zaj most tisztán kivehető emberi beszéd volt, a tisztán kivehető emberi beszéd mivoltában pedig valaki koszos, mugli anyját emlegették, és… huh. Nem is tudom, nincs az a fáradtság, amit a leggyengébb kíváncsiság le ne tudna győzni, vagy ó, a fenébe is, sejtelmem sincs, milyen szlogenszerű mondatot vársz most te tőlem. Biztos van egy jó érv, mert mindig van egy jó érv, hogy miért nem a másik irányba fordul az ember a folyosó végén, miért nem arra, amerre a klubhelyiség van. Most esetünkben lehetne az, hogy nagyon is érdekelt, hogy néz ki egy koszos, mugli anya fia. Nos, leginkább úgy, hogy más anyák fiai körbe állják, és szoros ismeretséget köttetnek a kölyök bordái és a saját cipőorraik között.
- Hé! – mondtam, és a zsebembe nyúlva megragadtam a… pennámat. Oké, ez így nem lesz jó. – Hé, ti ott! – mondtam, és a másik zsebembe nyúlva megtaláltam a pálcámat. - Carpe Retractum!

Úgy másfél perc, és elmesélve izgalmas, ámde átélve inkább fárasztó kis epizódszerű jelenet után Cox fölé hajoltam. Merlinre, végtére is hatodik éve ugyanarra a bűbájtanra járunk, ha a hangját nem is, az arcát csak felismerem. Legyen azon bármennyi vér.
– Személyesen. – felé nyújtottam a karom, nem mintha kezet akartam volna rázni vele, inkább a felállásban szándékoztam segíteni. – Szarul festesz. – egy szívesen persze jobban csengene. – Mi a fene volt ez?

illendőbb lenne bocsánatot kérnem, semmint ezt elküldenem : (((

James & Judas

Standin' on the edge of a revolution

Azt hiszem, nekem az itt eltöltött éveim során kijutott a jóból. Vagy mondhatjuk úgy, hogy a szartenger ismét a nyakamig ér, és ideje lenne elővenni a naplómat, hogy írjak bele, ahogy azt meg is ígértem magamnak. Azzal, hogy most nyíltan szembeszálltam a saját háztársaimmal, olyan dolgot tettem, amit nem igazán tolerálnak. Én sem tolerálnám, ha egy aranyvérű mardekáros köcsög lennék, és egy mugliszármazású kis pondró pattogna nekem. No de tudjuk, hogy piros seggű páviánból pedig nem lesz hipp-hopp ember, ahogy egy bicegócból sem óriáspolip. Vagy aki szerint így van, az szedjen hangyát. Mondjuk Xeno Lovegood akkor egész életében hangyát szedett... Ha abban a helyzetben lennék, most hangosan röhögnék a saját hülyeségemen, de jelenleg abban a helyzetben vagyok, hogy mindjárt halálra rugdosnak, nekem meg ilyen gyökérségeken jár az agyam.
Tényleg... Van élet a halál után? Mert ha van, akkor amilyen az én szerencsém, tuti megint mugliszületésűként jövök a világra, és akkor ismét jaj lesz nekem. De ha már legközelebb is így születnék meg, legalább egy kicsit több bátorságot adjanak, és inkább tegyen a Griffendélbe a süveg, ne itt kelljen szenvednem még egy évig. Ezeknél a rúgásoknál már tényleg a halál is jobb. Bár, ha most már jobban belegondolok, azt hiszem a rúgások kezdenek csillapodni, majd végül meg is szűnnek. És amikor kinyitom a szemem, James Potter áll felettem. Őszintén nem reméltem, hogy erre jár. Azt sem reméltem, hogy erre egyáltalán járnak most diákok, mert mindenki az emeleteket szereti felfedezni, de Merlinnek azt hiszem ma nagyon sok hálával fogok tartozni. Nagyon sokkal.
- Nem ez a legjobb módja annak, hogy azt erőltesd ki belőlem, hogy köszönöm. - nevetek fel halkan, és elfogadom a segítő kezet, feltápászkodom. - Voltam már ennél szarabbul is, még a felét sem láttad. - igazítom meg a hajam, hogy aztán belefoghassak a magyarázatba. - Ezek az alávaló görények csak a szokásos dolgot csinálták, aztán én most döntöttem úgy, hogy nekem ebből kurvára elegem van... Szóval az egyiknek a szemét majdnem kisütöttem a cigivel, és benyomtam neki egyet, aztán meg a földön találtam magam. - vonok vállat lassan, majd remegő kezeimmel ismét egy cigarettát tűzök az ajkaim közé, és a folyosó közepén rágyújtok. Az erőtlenségtől megtántorodok, majd leülök a fal tövébe, ahol eddig feküdtem. Sokszor emelem a számhoz a mérgező nikotinrudat, de most meg kell nyugodjak, ez az első szempont.
- És te, hogyhogy erre jártál? - dobom fel a labdát. Ha már így megmentette az életemet, beszélgessünk egy kicsikét, nem? Legalább is, megpróbálok szocializáltabb lenni, mint általában, a környezetemmel.

bocsánat a késésért, és azért, hogy szar lett × Kredit

Szürrealisztikus. Többek között ezt a szót is megtanultam az iménti mugliismeretek büntető-különórámon, és úgy saccolom, még nagyjából három-négy percen át emlékezni is fogok rá. Tehát. Szürrealisztikus. Olyan szó, amit a muglik használnak azokra az esetekre, amiket ép ésszel nem tudnak felfogni. Jó, nyilván nem így volt leírva abba a tankönyve, de szerintem a lényeg azért ebben így benne van, nem? Na mindegy. Egy muglinak a Roxfort teljes jelensége lefedi a szürrealisztikus jelentését. Nekem a szürrealisztikus az pedig leginkább az itt és most. Kitartott pálcával állva egy földszinti folyosón, Mardekáros diákokat futni látva, meg még egyet elterülve a földön. Nem tudom, te hogy látod, de ez mintha a vágyva-vágyott csendes estém abszolút ellentéte lenne, nem?
Vér folyt az orrából, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ennek mekkora része lehet takony, és hogy ugye nem fogja elvárni, hogy letörölgessem neki. Persze a nyakkendőmet még csak-csak felajánlhattam volna, színéből adódóan nehezen tűnnének fel rajta vérfoltok, de hát Merlinre, ha csak egy mód van rá, azért ilyenformán még távol maradnék Cox testnedveitől.
- Nem kell megköszönd, egyáltalán nem bóknak szántam. - rávigyorogtam, aztán valahogy felhúztam a földről. Oké, hát, állni tud. Akkor annyira nagy baj nincsen. Azért persze megfordult a fejemben, nem kéne elvinnem-e a gyengélkedőig, mert ilyen esetekben mindig a gyengélkedő a logikus lépés, de egyrészt eléggé messze volt tőlünk (jó, hát relatíve!), nekem meg nem volt kedvem akkora kitérőket tenni a Griffendél toronyig, másrészt... na jó, akármit mondhatnék, nem lenne olyan nyomós, mint ez az előző érv. Talán tekintsünk el a további magyarázkodástól. - Hát, nem tudom - tényleg nem tudtam. - lehet, hogy én sem rajonganék azért, ha egy ilyen izével megpróbálnának felgyújtani, de mondjuk ötletnek nem rossz, azt el kell ismernem. - elismerően bólintottam, aztán ásítottam egyet. Azt hiszem, bármilyen értelmes beszélgetés nagyobb agyi kapacitást igényel, mint amivel jelenleg én rendelkezem, de azért nem mondom, hogy nem próbáltam beleadni minden tőlem telhetőt. - Legközelebb talán használd a pálcádat. Nem azt mondom, hogy biztosan megvéd a rúgásoktól, ha azt szorongatod, de legalábbis javítasz az esélyeiden. - néztem, ahogy rágyújt, és visszacsúszik a földre. Akkor ő most... ezek szerint mégsem áll meg a lábán?
Zavarodottan méregettem, hogy vajon el talál-e ájulni, és ha igen, és minden kötél szakad, fel tudnám-e venni a vállamra, hogy elcipeljem valami ennél biztosabb helyre (már ha ugyan vannak ennél biztosabb helyek, egy kis erőfeszítéssel még ebben is tudok kételkedni), aztán meg csak eszembe jutott, hogy ez tulajdonképpen már sokkal előbb az én ötletem volt, már ez a földön elterülés, és végül is, ha neki nem árt, talán nekem is hasznomra válhat. Amennyiben válhat bárkinek bármi ilyesmi a hasznára. Nos, a lényeg az, hogy agonizálásának elemzése helyett finoman leereszkedtem mellé a földre.
- Tombol bennem az őszinte tettvágy. - mondtam ezt mindenféle átélés nélkül. - Ne mondd, hogy komolyan érdekel.

hajnali fél négy van és nekem még mindig dolgoznom kell, ami önmagában csak rosszabb, mint ez a reag

James & Judas

Standin' on the edge of a revolution!

A mugli származásban igazából semmi rossz dolog nincsen. De komolyan. Mindig azt szoktam mondani, hogy gondolj bele: lehetne rosszabb is. Lehetnék például egy aranyvérű családban kvibli, ami valljuk be, hogy elég furcsa és szar helyzet lenne. Így, hogy muglik a szüleim, és nekem van varázserőm, azért egy hangyapöcsnyit jobban jártam, mintha az eset más lenne. Mert az aztán az igazán nagy szívás, ha egy varázslócsaládba kvibliként születsz. Bár azt hiszem, hogy egyszer már megvitattam magammal. Mondjuk Friccsel lehet, hogy jobbat tudnánk erről beszélgetni, de akkor az biztos, hogy megölne. Vagy csak fellógatna. Mondjuk egyikből származik a másik, ez tény és való.
Szar az élet akkor, ha már mugli eszközökkel kell megvédd magad egy varázslóiskolában, de vannak olyan helyzetek, amikor már a varázspálca sem használ. És azért valljuk be, egy égő cigicsikk az arcon, a szemhez éppen csak egy milliméternyire eléggé tud fájni. Rajtam mondjuk nem csinálták - eddig - de biztos fájhat. Ami viszont jobban aggaszt, az bizony az, hogy ezt nagyon-nagyon sokszor fogom visszakapni, és istenemre mondom, rohadtul meg fogom még ezt bánni. Avagy fogalmam sincs, hogy hogyan védjem meg magam. Kéne valaki, aki... Esetleg megtanít arra, hogy hogyan használjam normálisan az átkokat. Tudom őket, és sikerülnek is, csak nem mindig akkor, amikor én akarom. A bűbájokkal semmi gáz nincs az ég világon. Az átkok az én mumusaim. Na meg Friccs. Őt egyszerűen ki nem állhatom. Bár ezzel szerintem nem én vagyok az egyetlen diák.
- Ha bóknak szántad volna, még a végén azt hinném, hogy udvarolsz. - ez a vicc szarabb volt, mint azok a viccek, amiket átlagban elsütök, de azért röhögök rajta egy sort. - Oké, ez elég szar poén volt. - mosolyodok el, aztán tovább szívom a cigimet. Ami azt illeti, eléggé gyenge vagyok, a sok rúgás miatt, de őszintén megmondom, nincs kedvem a gyengélkedőre menni. Akkora kárt nem tettek bennem, még élek és virulok, és volt már sokkal rosszabb is.
- Ó, eléggé kellemetlen tud lenni, ha megböknek ezzel. Mondjuk én sem tapasztaltam még, de ezek után... Nos, ami késik az bizony nem fog elmúlni, szóval szerintem körülbelül négyszeresen fogom ezt visszakapni. Ha nem fognak basztatni végig az utolsó évben. Bár tuti fognak, szóval ez egy veszett fejsze nyele. - vonok vállat egész egyszerűen. Nos, hát mit csináljak még ennél többet? - Szorongatnám én a pálcámat, ezzel nincs is semmi gond. Csak sajnos nem mindig minden úgy sül el, ahogy én akarom. Szóval mondhatjuk azt is, hogy egyszerűen szar vagyok az átkok terén. - vonok vállat, majd egy újabb cigarettára gyújtok rá a fal tövében, amikor leül mellém. Egy ideig csendben szívom mellette a nikotinrudat.
- Esküszöm érdekelt. - pillantok rá - Igazából egészen eddig fogalmam sem volt, hogy milyen ember vagy. Nyilván azért, mert itt vannak ezek az ostoba ellentétek a két ház között, de ha választhatnék... Akkor... Áh, hülyeség az egész. - legyintek. Fingom nincs, hogy miket beszélek, de ez legyen az én gondom.

Ennyi késés után illett volna valami értékelhetőt kiadni a kezeim közül, nos ez nem jött össze. : ( ☼ Kredit

Hangosan felhorkantam. Már nem azért, tényleg nem azért, de ha szánt szándékkal udvarolni kezdtem volna neki, mostanra minimum térdelnie kéne előttem, és… Jó. Nem mintha ténylegesen ilyen vágyaim lennének, én csak azt mondom, hogy az ember jó, ha tisztában van a képességeivel, és… és, öhm, talán Remus-nak igaza van és tényleg ijesztően sok időt töltök újabban kettesben Sirius-szal. Ki mást lehetne okolni az ilyen gondolatokért? Most komolyan, láttad már a haját? Nem lehet megbízni abban a gyerekben. Megráztam a fejem.
- Nem mintha nem hallottam volna vagy száz rosszabb poént életemben. Csak ma. – legyintettem, amolyan „töröljük ki az elmúlt három másodpercet a létezésből minden nyugalommal, úgyse fog hiányozni senkinek” módon.
Aztán, hogy őszinte legyek, minden testnedveivel kapcsolatos mérsékelt undorom ellenére szabályosan megsajnáltam a srácot. Ahogy ott feküdt, bágyadtan, elkínzott ábrázattal, a szomorú, erőszakteljes életéről sztorizgatva… szóval nehéz megállni, hogy az embernek így vagy úgy ne essen meg rajta a szíve. Nem tudom, ha egy jobb pillanatomban talál meg, talán kész lettem volna valami komplett motivációs szónoklatcsomagot beadni neki, vagy ha egy annál is jobban, felvetettem volna magam vele személyi testőrnek. Mondjuk egy héten át.
Viccet félre téve – mert ez talán egy olyan pillanat, aminél mégsem szabad örökké csak röhögni – valahol visszaköszönt mindaz, amiről a minap Evans beszélt. Az egyszer tény, hogy a Mardekárosok többsége öntelt, vérmániás paraszt (nézz egyszer végig Lucius Malfoy-on, de úgy istenesen), de az elmúlt években megtartották a hét lépés távolságot mindenkivel szemben, akit társaságukra méltatlannak találtak. Szóval, hogy mondjam? Az egész bagázs magának való seggfejek kompániája, azzal együtt jobbára ártalmatlanok. Csak a szájuk nagy, vagy nem tudom. Legalábbis az utóbbi időkben ez az állítás igaznak bizonyult, aztán egyszer csak rájuk jött ez a… szóval elkezdődött az az egész, amire Evans is felhívta a figyelmemet. Röhej amúgy, nem? Azt hinnéd, hogy ezek a pszichopata halálfalószerű izék csak a Reggeli Próféta lapjain élnek, közben meg a mugli anyák fiai kénytelenek egy cigaretta csikkel kiégetni pár Mardekáros kölyök szemét, hogy ne rúgják őket feltétlenül seggbe. Na most, én nem mondom, hogy feltétlenül van összefüggés, de felelőtlenség lenne helyből tagadni ezt az egészet.
- Ne félj, majd sírunk a sírodnál. – természetesen hülyültem. Rávigyorogtam, csak hogy ezt nyomatékosítsam is. – Másrészről, mondd csak, ismered Lily Evans-t? Hm? Vörös, szeplős, kábé ilyen magas, - felemeltem a kezem, bár a földön ülve addig nem értem el, ahol Lily Evans fejtetője lenne, ha éppen itt lenne. – néha baromi idegesítő, és… szóval van neki egy ilyen… hogy is mondjam? Szakköre. Figyelj, ez most elég hülyén fog hangzani, de véletlenül pont tudom, hogy önvédelmi átkokat akar ott tanítani mugli születésű varázslóknak és boszorkányoknak. Szóval… nem tudom, öreg, az alapján amit mondasz, talán fel kéne keresned Evans-t. Még hasznodra válhat. – emlékszel még arra a részre, mikor Lily azt mondta, hogy ez egy titkos szervezet, és hogy ne hívjak csak úgy oda minden jött-mentet? Haha. – De nem tőlem hallottad. Harmadrészt, kaphatok én is egy olyat? – böktem a cigarettájára. Aztán meg a bal szemöldököm valahová a homlokom közepére csúszott. Mintha egy kicsit túl gyorsan jutottunk volna el az elsősegélynyújtástól (jó, oké, olyan nem is volt a dolog hagyományos értelmében, de most ne vesszünk el a részletekben) a lelkizésig. – Most nem azért, de ezt úgy mondod, mintha egy kicsit tényleg szeretnéd, hogy randevúra hívjalak. Nem kell köntörfalazni, mondd csak ki bártan!

ennyi késés után még számít a bocsánat kérés?

James & Judas

Standin' on the edge of a revolution!

Talán ha egyszer, és csak egyszer tényleg be tudnám fogni a pofámat. Mármint nem a James Potterrel való eddigi párbeszédre gondolok, hanem úgy általánosságban; akkor lehet hogy nem kerülnék mindig szarba, és most momentán nem egy fal tövében rostokolnék úgy, hogy ömlik belőlem a vér - és nem úgy, ahogy a lányokból szokott, pedig merlinre, most szívesebben lennék nő, hogy onnan folyjon a vér és ne az orromból meg a számból, fúj - hanem mondjuk valakit elátkoztam volna a picsába, aztán elmentem volna a dolgomra. Mert tudok én átkokat, nem is keveset; csak nem éppen olyanokat, amiket órákon tanítanak. Valahol bennem is bujkál a Mardekáros, és kutya lettem volna, ha nem lestem volna el pár ilyen undorító dolgot az én kedves háztársaimtól. Más kérdés, hogy eddig akárhányszor kamatoztattam eme tudásomat az átkok kitalálóin, mindig én kaptam a fejemre, arcomra, felsőtestemre és ecetera, aztán a történetem végét mind tudjuk: egy gőzölgő szarkupac lettem, hát Merlin; kell ilyen is a világra, nem?!
- Az igazán ütős megjegyzéseimet sajnos egy negyvenhármas, tökéletesen fényesre suvickolt lakkcipő elűzte belőlem - húzom valami mosolyfélére ajkaimat - de annyi baj legyen; legalább nem az fog állni a sírodon, hogy meghaltál a túlzottan szar viccek miatt. - vonom meg a vállamat, aztán fejemet a falnak vetem, és gondolataimba révedek.
Valami olyan tájra és olyan időbe, ahol minden olyan, amilyennek én akarom. Nincsenek álnok kígyók, mellesleg én sem tartozom közéjük, a barátnőm emlékszik arra, hogy tényleg a barátnőm és aztán igazán nincs a testemen ezernyi seb, heg - ahogy a lelkemben sem. Apám, ez tényleg úgy hangzott mint egy Led Zeppelin album gondolatvilága, de kutya legyek, ha nem illenék be oda. Valószínűleg ha újdonsült megmentőmnek ezt elmondanám, előbb akasztaná fel magát Frics szekrényében, mintsem ülne itt mellettem, de ne szaladjunk ennyire előre, mindent a maga idejében.
- Ugyan, kár fecsérelni a könnyeiteket. - legyintek vigyorogva - Inkább tegyétek el vészesebb időre, ha már nem lesz víz, amit igyatok. Hátha jól fog még jönni. - hihetetlenül vicces megjegyzésem egy 'ha-ha'-val toldom még meg, a következő kérdésére viszont jobban hegyezem a fülem és a hangom is azonnal vált át komolyra, ahogy megszólalok. - Nos, történetesen ismerem. És még benne is lennék, mert minden rózsaszín lenne, ha nem lenne egy aprócska bökkenő a történetben. - tűrök egy tincset a fülem mögé. - Mégpedig az, hogy ha engem a többiek meglátnak, akkor nem fogják az arcomat simogatni, legyek akármilyen ember az mögött, hogy melyik házba tartozom. - sóhajtok fel. - Ez hangozhat úgy, mint egy nagyon szar beszéd, de maga a világ is szar, amit most élünk. Viszont mindenképp oda fogok menni, a tippet köszöntem szépen. - mosolyodom el a végére. Valójában nem is a világgal lehet gond, csak az én felfogásommal? Ezt mindig átgondolom, de mindig arra jutok, hogy nem én vagyok csicska; csak az élet szar. - Hogyne, persze. - bólintottam egyet, jelezve hogy mindent értettem. A cigis dobozomat pedig felé nyújtom, és ha kivett egy szálat, lerakom magunk közé a földre.
- Ugyan, ha randira akarnálak hívni, ennél sokkal jobban csinálnám. Minimum nem verettem volna magam ennyire össze, mégis nézzek ki valahogy. - gyorsan elharapom a mondatot - De ezt most inkább befejezem. - vonom össze a szemöldökömet egy pillanatra.
- Mondd csak James, tudod azt, hogy a Mardekárban sejtik, amit Lily Evans tervez? - jó, nyilván ő is tudja, hogy az emberek nem hülyék, és az én kedves háztársaim pedig főleg nem, de úgy éreztem ezt jobbnak látom elmondani neki. - Mert ők sem hülyék. Ha elhagyja az iskolát a Malfoy, Dolohov, és a többi ilyen kedves kis hipogriffnyakú, jövőre az én kedves háztársaim lesznek ugyanezek. Nem kell egyiket sem bemutatni neked, úgy gondolom. - szívok egy nagyot a cigimből, aztán egész egyszerűen csak magam elé pöckölöm a csikket. Ez ma nem az én napom.

szarabb lett mint az eddigi összes reagom együtt, de benne van a szar humorom így remélem tetszeni fog. :c ☼ Kredit

- Lakkcipő? Te szerencsétlen. - együtt érzően pillantottam rá, tudod, valahol csak szar lehet, ha a húszas évek mugli divatjából elszabadult akármi a seggedbe rúg, de komolyabban belegondolva ez az együtt érzés nem is annyira őszinte, mint szeretném. Egyre csak arra megy gondolni, hogy milyen jó, hogy mindez nem velem történt meg. Mármint... őszintén, ki akarna a helyében lenni? - Miért? Az egy olyan halál mód, amiért halni érdemes. - de komolyan, mindig vevő vagyok a szar viccekre. Én magam is egy szar vicc vagyok. Haha. Akkor most kettőnk közül ki is a szomorúan kiábrándító? Vagy a kiábrándultan szomorú?
- Vagy akkor majd csak simán meghalunk. És majd valami más áll a síromon. Ki tudja? - vigyorogtam, a hülye és morbid témákon mindig vigyorgok. Nem tudom, ez afféle hülye reflex, amire kár is több szót fecsérelni, mert mégis ki a faszt érdekelne pont az én belső lelki világom? Na, erre válaszolj, ha tudsz.
Aztán bumm, egyszer csak témaváltás, ami nem is kéne annyira meglepjen, ha már egyszer én váltottam témát eredendően, de azért valahol mégiscsak megtisztelő volt, hogy nem röhögött pofán, amint ezt az egészet felvetettem. Mármint... én például ezt tettem volna. Tudom jól, Evans-el is ezt tettem, vagy mi. Összeráncoltam a homlokom a monológja végén. Mi a picsáért ne simogatnák? Jó, nyilván nem szó szerint kérdezem ezt, hanem.... hanem, hanem, hanem? Nem is tudom már pontosan.
- Nem, Cox, a világ tényleg nem rózsaszín. - néha rosszabb vagyok az ilyen kibaszott nyálas beszédek elkezdésében, mint szeretnék lenni. - De figyelj, szerintem tévedsz. Csak azért, mert a házadban kiugróan magas a degenerált gyökerek száma, még nem tartunk téged is feltétlenül annak. Mármint... nem minden Mardekáros gonosz. - rohadtul utálom a gonosz szót, olyan habzószájú, világuralomra vágyó őrülteket sejtet, valahányszor kimondom, pedig a Dolohov féléktől, úgy önmagukban nézve, utoljára erre asszociálnék. - Pont úgy, ahogy mondjuk nincs benne minden Griffendéles sem Evans bandájában. Ez nem egy kibaszott iskolai szakkör, ahol pontokat gyűjtögetünk, sőt, ha lebukunk, akkor jó eséllyel csak... veszíteni fogunk belőlük. És akkor ez még a legkisebb bajunk lesz. Szóval, csak azt mondom, ha valaki már odatolja a képét, az csak-csak képes lenyelni a házak közötti rivalizálást. Senki nem fog beléd marni, csak mert Mardekárosként odamész, ha egyszer valamit tanulni akarsz. Az egyetlen feltétele, hogy te se mardosd ezért magad. Hm? Menni fog? - biztatóan rámosolyogtam, mint ahogy Dorcas-ra szoktam közvetlenül szex előtt. - Ne félj, érthetne ennél nagyobb szégyen is. - már ennél a Mardekáros létnél. Aztán lehet, hogy tényleg a szar viccek miatt fogok meghalni, mondjuk azért, mert ő nyír ki miattuk. Röhögtem a randevú kérésén, rágyújtottam a cigarettájára, egyébként egész látványosan, direkt erre már találtam is egy varázslatot, amivel a pálcám végén egy apró lángcsóva jelenik meg. Slukkoltam egyet.
- Persze, hogy sejtik. Ez egy rohadt iskola, természetes, hogy úgy terjednek a pletykák, hogy mindenki előbb tud róla, minthogy egyáltalán a dolgok megtörténjenek. De most mit tudnának tenni? Majd jól megátkoznak, ami szar, de legalább vissza tudsz támadni. Amúgy sem azoktól kell a legjobban tartani, akik itt maradnak. Mármint, el tudod te képzelni, hogy ha itt ilyeneket művelnek, mihez kezdenek az iskola falain túl? Mert ha nem, olvasd nyugodtan a Prófétát, sokat dob a képzelőerőn. - levertem a hamut.

tessék, uram <3