Bájitaltan. Azon kevés óráim egyike, amelyeket szeretek is és nem keserű ízzel a számban lépek be a tanterembe minden egyes alkalommal, mint például mugliismereten. Teljesen feleslegesnek tartom a tárgyat – mint ahogy jó pár másikat is – ezt pedig nem győzöm hangoztatni, aminek Baldwin professzor annyira örül, hogy folyamatosan büntetőmunkára küld. Felsóhajtok és összekészítem a tankönyvem, amit egyébként már agyon firkáltam kis kiegészítésekkel a receptekhez és valószínűleg Lumpsluck megitatna velem egy liter Élőhalál eszenciát, ha meglátná azokat a karikatúrákat, amiket Izzyvel készítettünk az órákon.
A tekintetem a klubhelyiség faliórájára esik és rájövök, hogy elkéstem. Vagyis technikaliag még nem, de egészen bizonyosan el fogok késni mivel esélytelen, hogy innen 1 perc alatt átérjek a terembe. Azért egy próbát megér. Tűsarkaim kopogása visszhangzik a kihalt folyosón én pedig csak reménykedni tudok benne, hogy nem futok össze McGalagonnyal vagy esetlegesen Friccsel, aki szeretettel márt be rögtön drága házvezető asszonyomnál, akivel mellesleg nem ápolunk valami szeretetteljes viszonyt.
Már csak egy jobbos kanyar és ott is vagyok, Lumpi remélhetőleg nem szedi le a fejem, mivel ahhoz túlságosan is jól mutatok a Lump-klub képein és amúgy is imádja azokat a borokat, amiket apám küld neki ajándékba karácsonykor. Lázasan gondolkozok azon, hogy milyen kifogással álljak elő ha éppenséggel rákérdez arra miért nem bírtam időben odaérni. Talán ha a női bajokra panaszkodom, akkor nem firtatja tovább a dolgot.
Ilyen gondolatok közepette érek az utolsó kanyaromhoz, ami után már a terem ajtaja előtt találnám magam, azonban ahelyett, hogy sikeresen megérkeznék úti célomhoz egy kéz megragadja a csuklómat és mivel nem készültem fel semmi ilyesmire, ezért tehetetlenül hagyom, hogy behúzzanak egy terembe. Már éppen halálra átkoznám az illetőt, aki ilyen pofátlanul letámadott amikor erős kezek fonják körbe a derekamat egy pillanattal később pedig már meg is csapja az orromat az az ismerős illat, amit sosem tudnék elfelejteni.
- Nem vagyok az az ijedős fajta – megkönnyebbülten megrázom a fejem, bár a szívem még háromszoros tempóval kalapál a hirtelen adrenalin lökettől – Inkább te örülj, hogy nem borítják máris undorító kelések az arcodat, mert arra készültem – mélyen beszívom magamba a fiú illatát és mosolyogva kulcsolom össze a kezeimet a tarkóján.
- Te is hiányzol – bólintok lassan miközben kék íriszeim az ő barna szemeit vizslatják, fogalmam sincs, hogy mi a terve velem, hiszen már egy jó ideje nem alkotunk egy párt. Talán az lenne a legokosabb döntés a részemről, ha közölném vele, hogy fogja vissza magát és koncentráljon a leendő feleségére, Averyre. Már majdnem el is döntöm magamban, hogy nem fogok belemenni semmibe, amit aztán megbánnék, amikor már a padon találom magam miközben Raphael toronyként magasodik fölöttem.
Abban a pillanatban felejtem el az előbbi elhatározásomat, ahogy megérzem az ajkait a nyakamon amint finom csókokat lehel a bőrömre. Lehunyt szemekkel élvezem a kényeztetést és kicsit hátra is döntöm a fejem, hogy jobban odaférjen a nyakamhoz. Arcomra széles vigyor ül ki, ahogy befejezi a mondatát.
- Azt mondod kellemesebb időtöltést tudsz felajánlani, mint a bájitaltan Lumpival? – oldalra billentett fejjel nézek rá, eddig tarkóját cirógató ujjaim most csigalassúsággal indulnak meg lefele a mellkasán, míg az övéhez érve bele nem kapaszkodnak, hogy közelebb rántsák hozzám a fiút.
- Kíváncsian várom, hogy mivel álltál elő Hael – mintha nem is történt volna meg köztünk az a kínos beszélgetés, amikor is véget vetettünk annak, ami köztünk volt, mert ugye nekünk nincs jövőnk. Olyan, hogy „mi” nem létezik. Lábaim birtoklón fonódnak a csípőjére, immár ha még akarna se tudna menekülni, bár kötve hiszem elvégre Ő volt az aki iderángatott engem miközben gyanútlanul igyekeztem beérni az órára. A tekintetem a szemei és a szája között ingázik, hol az egyiken, hol a másikon elidőzve. Eddig úgy gondoltam, hogy tökéletesen lezártam a kettőnk dolgát és képes vagyok csak barátként tekinteni rá, de úgy tűnik ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Elég volt egy picikét úgy érnie hozzám, mint azelőtt és ott bent, máris megmoccant valami kellemes bizsergéssel árasztva el a testem és kínzó epekedéssel, hogy mihamarabb újra az enyém legyen. Mert az. Akárki akármit is mond.

- Valóban hatalmas vétek lett volna elcsúfítani azt a cuki kis pofidat – elvigyorodom, holott egyáltalán sem helyes az amit csinálunk de mégis egyszerűen képtelen vagyok elzavarni, hogy menjen és boldogítsa tovább az Avery lányt. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy ezzel, ha belemegyek ebbe a csúnya játékba, talán magamnak több kárt okozok, mint hasznot...nem érdekel.  Eddig egészen úgy gondoltam, hogy megrendíthetetlen tartással rendelkezem és ha egyszer valami véget ért, akkor nem kapaszkodom bele görcsösen és képes vagyok felnőttként kezelni a helyzetet, ha a sors úgy hozza össze és az utamba sodorja a múltam egyik árnyát. Kivétel most, mert talán igazából nem is engedtem el. Csak azt mondtam magamnak, Harleynak, Izzynek és még Gilinek is.
- Azt hiszem ezzel nem tudok vitatkozni – az alsó ajkamba harapva bólintok egyet, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Az utóbbi időben csak távolról sikerült megfigyelnem és igyekeztem még azelőtt elkapni a tekintetem, mielőtt észrevette volna, hogy őt nézem. Természetesen a lányok ezt egyszer csak hagyták szó nélkül, de inkább csak az aggodalom szólt belőlük, mint a szemrehányás vagy rosszallás. Most viszont nincs itt senki, aki kérdőre vonhatna és szeretném minden egyes ki percét kiélvezni az egésznek, mintha ez lenne az utolsó utáni alkalom, hogy ilyen fülledt és romantikus körülmények között vizslathatom az arcát. Két kezem közé fogom az arcát és még mindig mosolyogva végigsimítok az arccsontján.
- Tényleg borzalmasan hiányzol – próbálom annyira kontrollálni a hangomat, hogy ne csukoljon el miután felemlíti az óceános bájitaltan órát, azonban ez sokkalta nehezebbnek bizonyul, mint ahogy azt gondoltam. Érzem, hogy az alsó ajkam megremeg, ahogy finoman hozzáér és szinte már fizikai fájdalmat érzek, amiért nem csókol meg azonnal.
- Bűn lenne úgy elballagni, hogy nem tudjuk meg – lassan bólintok egyet és kénytelen vagyok végignyalni totálisan kiszáradt ajkaimat miközben szemeimet le sem tudom venni róla, a légzésem is egyre csak szaporább lesz ahogy ujjai magabiztosan haladnak a szoknyám feltűrésével. Fogalmam sincs, hogy meddig akarja még húzni az egészet de nem én leszek az, aki belelöki a kettősünket abba a szakadékba, ahonnan már nem igen van kiút. Az idegeim már pattanásig feszülnek, amikor végre úgy dönt, hogy megszünteti azt a minimális távolságot is kettőnk között. Talán ennek is köszönhető, hogy sokkal hevesebben viszonozom a csókját, mint ahogy azt én magam is gondoltam. Egy pillanatra segítek neki kihúzni azt a fránya inget a szoknyából de végül úgy döntök, hogy ráhagyom és immáron ujjaim azzal foglalatoskodnak, hogy ne szakítsanak le egyetlen gombot sem az ingéről, hanem szépen lassan egyesével gomboljam ki őket. Miután sikeresen teljesítem hirtelen jött küldetésem kezeim lassan siklanak fel az izmos felsőtesten, hogy lehúzzam a karjain keresztül a ruhadarabot és véglegesen megszabadíthassam az ingtől.
- Tessék?! - kezeim megállnak, megmerevedek és hitetlenkedve nézek rá. Azt hiszem ezt már nem egyszer eljátszottuk, hogy milyen szép és jó lenne ha mi ketten egybekelnénk, de tökéletesen tudjuk, hogy ez teljességgel lehetetlen – Azt hiszem ezt már nem egyszer megbeszéltük, sőt történetesen ezért tartunk most itt ahol – elhúzódok és nyelek egy nagyot, ahogy a tekintetem végigsiklik a fedetlen testén – Na nem mintha ez az egész ellenemre lenne, de ne kergettess velem hiú ábrándokat, Raphael – megrázom a fejem, szőke fürtjeim rakoncátlanul repkednek körülöttem és habár mindig is arról voltam híres, hogy egy szívtelen picsa vagyok most mégis úgy érzem, hogy pillanatokra vagyok attól, hogy elbőgjem magam.
- Jó? Ígérd meg, Hael! - az álla alá nyúlok a mutatóujjammal, hogy rám nézzen és milliméteres közelségbe hajolok hozzá – Ígérd meg! - suttogva lehelem a szavakat az ajkaira mielőtt újra egy hosszabb csókot kezdeményeznék.

Mindig is vonzottak a rossz fiúk, akiket valamilyen sötétség lengett körül és általában én is vonzottam őket, azonban ezek az ismeretségek sokszor nem tartottak tovább egyetlen éjszakánál. Egészen addig amíg a sors össze nem hozott Raphael Travers-szel, mert bár utána is érdekelt a többi mardekáros – mert ugye a rosszfiúk nagy része a zöld házban kapott helyet – valahogy mégsem törődtem velük annyira. De persze ebben a világban esélytelen, hogy egy aranyvér mániás család elfogadja, hogy az egy szem fiuk egy félvér lányt vegyen el, aki ráadásul nem is a Mardekár házát gyarapítja hanem a főellenségét, a Griffendélét. Nem egyszer átkoztam már emiatt a Teszlek Süveget, hiszen még a saját családom is ellenem fordult amikor nem a hőn áhított házba osztottak be én pedig mindent megtettem azért, hogy lássák: attól, hogy az oroszlánokhoz tartozom belül még igazi mardekáros vagyok.
Várható volt, hogy Raphael nagybátyja – mert ugye azon kevesek közé tartozom, akik tudják az igazságot a családjáról – előbb-utóbb találni fog egy aranyvérű nőcskét, aki méltó arra, hogy gyereket szüljön, aki majd a Travers nevet viheti tovább. Egészen addig a pillanatig, ameddig meg nem tudtam, hogy Autumn lesz a kiválasztott semmi bajom nem volt a lánnyal, onnantól kezdve viszont nem bírtam nem utálattal és fintorogva végignézni rajta még akkor is amikor Gilike az egekig magasztalta. Egyszerűen gyűlöltem, amiért kérnie sem kellett és megkapta az én Raphaelem.
Most pedig ahelyett, hogy elhajtanám és beletörődnék abba, hogy bizony amint kilépünk a Roxfort kapuin a mi útjaink elválnak és valószínűleg nem is kereszteződnek többet – hacsak nem olyan férjet találok, aki jóban van a Travers család többi tagjával és ezáltal pár összejövetelen még összefuthatunk, bár talán jobb is ha ilyenre majd nem kerül sor – nos a fentebb említett, bölcs és érett gondolkodásmód helyett én inkább arra teszem le a voksom, hogy kihasználhassam még azt a rövidke kis időt, ami a miénk lehet.
Nem is pazarlom az időt arra, hogy további beszélgetést kezdeményezzek csak halk sóhajaim törik meg a csendet miközben egyre kevesebb ruha választ el minket egymástól. Ujjaim megállás nélkül vándorolnak a testén, újra felfedezve minden egyes kis pontját. Egészen addig a pillanatig, amíg azt nem mondjam, hogy menjek hozzá. Egy szekundum erejéig elveszik a varázs és a vágy helyét átveszi a fájdalom, mert hiába is adnék meg mindent azért, hogy közös életünk legyen, a családja ellen úgysincs semmi esélyem és ezt Ő is tudja.
- Tudom, de az ilyen megszólalásaiddal eléred, hogy elkezdjek reménykedni, holott teljesen fölösleges – felsóhajtok ahogy az ujjait az arcomon érzem és egy keserű mosolyra húzódnak ajkaim mielőtt megígértetem vele, hogy a továbbiakban nem tesz ilyen meggondolatlan megjegyzéseket. Egészen sokáig el tudnék mélyedni azokban a barna szemekben, de már így is alig van időnk és egyébként se szeretem ha félbe kell hagynom valamit. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta és egyre hevesebben viszonozom a csókjait. Hosszú, izmos lábaimmal átkulcsolom a derekát és már tényleg nincs köztünk semmi csak az a minimális levegő. Áldom az eget, hogy a csipkés melltartó mellett döntöttem reggel és nem valami kislányos, virágokkal díszített darabot vettem fel. Körmeim a hátába mélyednek ahogy a nyakamat harapdálja és egyre sűrűbben veszem a levegőt, miközben már azon ügyeskedem, hogy a nadrágja is lekerüljön róla. Bár már csak egy melltartó és a szoknya van rajtam, mégis úgy érzem, hogy menten megsülök olyan melegem van. Az előbbi szóváltás okozta fájdalmas érzések már rég eltűntek belőlem, szeretném ha mihamarabb újra érezhetném őt és a magaménak tudhatnám mindenféle következmény nélkül, mert hülyék lennénk ha nem használnánk ki azt a kis időt amink még van.