Tisztában vagyok vele, hogy ez nem életem legjobb döntése, de van bennem egyfajta bizonyítási kényszer. Lumpsluck professzor azt mondta, hogy a szerelmi bájitalhoz nem elég csak az összetevőket sorban belerakni, hanem hogy tényleg hatásos is legyen, komoly varázserőre van szükség. Ahogy a bájitalok többségéhez, hisz anélkül akármelyik mugli tudna kotyvasztani ilyeneket, annak pedig biztos nem lenne túl jó vége. Szóval egyrészt be akarom bizonyítani magamnak, hogy vagyok elég erős egy ilyenfajta bájital kivitelezéséhez. Másrészt... Nos, hát közeleg a Valentinnap... Az iskola ilyenkor megtelik andalgó párokkal, akik cukik, de felébresztik a hiányt bennem. Én mindenkit szeretek, szívesen segítek, adok és csak adok. Önzőség lenne egy kis szeretet, szerelmet visszakérni? Mindjárt 16 leszek és még soha senki nem fogta a kezemet a kastély falain belül. Jó, négy éve az öcséimmel egyidős szomszéd fia szájon puszilt, de akkor azon kívül, hogy totál elvörösödtem, csak felképeltem. Sajnálom is az esetet, mert azóta eltűntek. Rettegek arra gondolni, hogy talán azért, mert nem tisztavérű varázslók voltak. Talán ez is közrejátszik a szeretetéhségemben. Szeretnék valakit, akihez odabújhatok, aki megnyugtat, átölel és a karjaiban elhiszem, hogy a világon semmi rossz nem létezik.
A világszemléletemet a muglik azt hiszem 'hippi'-nek neveznék, nem hiszek a harcban, háborúkban, folyamatos vagdalkozásokban, ellenben a szeretet, szerelem erejét nagyra becsülöm. Úgy gondolom, hogy mindenki egyaránt megérdemli, és miután a főzetem elkezd úgy alakulni, ahogy annak kéne, elkezdek azon gondolkodni, hogy de kinek is adhatnám? Bevallom, nincs egy olyan roxfortos fiú sem, aki után olyan megátallkodottan epekednék. Talán az lesz a legjobb, ha így egyenlő esélyeket biztosítok nekik. A hozzávalókat nem volt nehéz összeszedni, egy hétbe se tellt az egész varázsfőzet összeállítása.
Anyu küldött egy tálca sütit tegnap, megragadom az egyiket és óvatosan átitatom a szerelmi bájitalommal. Ennek elégnek kell lennie, de vajon tényleg működik? Nem mehetek csak úgy oda valakihez, hogy megkínálom azzal az eggyel és várom a hatást. Nem... viszont van egy jobb ötletem!
Fogtam az egész tálcát, visszatettem a sütit középre és lementem a konyhába. Ott a manók rögtön olyan készségesen fogadtak, hogy egy pillanatra elfogott a sajnálat. Vajon ők mennyi szeretetet kaphatnak vissza? Mindenesetre, megkértem őket, hogy az anyukámtól kapott sütit osszák szét az asztalok közt, random módon. Nem említettem semmi egyebet, ők még azt is mondták, hogy "Prewett kisasszony, mennyire önzetlen!" mire megint elfogott egy kicsit az émelygés önmagamtól, de most már késő. Különben is, lehet, hogy egyáltalán nem működik ez a bájital, akkor meg tényleg csak szétosztom a sütimet egyenlően, nem? A legjobb az lesz, ha felmegyek a nagyterembe ebédelni, és megnézem a saját szememmel.




Antoninnak ◘ Ruha ◘ Fidelity ◘ ©

A nagyterem dekorációja csak fokozza a hangulatomat. A gyomromban pillangók szálldosnak, ahogy végignézek a csupa piros és rózsaszín díszítésen. No meg alatta a több tucat flörtölő, csókolózó és egymás kezét fogó iskolatársamon. A tekintetemmel már most mások pillantását keresem. Valamiért főleg az asztalunknál. Ő lesz az, vagy ő?
Csak most jut eszembe, hogy mi van akkor, ha pont valaki olyan harap bele véletlenül a süteményembe, aki már kapcsolatban van? A gondolattól bukfencezik egyet a már amúgy is felfokozott hangulatú gyomrom. Mondjuk azzal nincs problémám, hogy még így is legyűrkőzzem a levest majd a főételt. Anyu mondja mindig, hogy szerencsés alakom van, de nem fog sokáig tartani, csak szülök egy-két gyereket és meglátom. De nem zavar kifejezetten, akkor is azt fogom tenni, amit most, addig eszem, ameddig jól esik. A ruháim így is általában mindig elég bők, még ha el is kezdenék most hirtelen hízni valami varázslat okán, egy darabig fel se tűnne senkinek. Például ma is egy kis sárga ruha van rajtam, ami alá még egy Molly beférne és egy rózsaszín harisnyával tettem bohóvá az egész szerelést. Mert ugye a rózsaszín az a Valentin nap színe. Szeretem, ha nem kell az iskolai egyenruhát viselni, különösen ilyen napokon.
Megjelennek a desszertek, de a közelünkben nem látok egyet sem az én süteményeimből. Talán a manók mégsem küldték fel őket? Vagy mi van, ha a tanári asztalra kerül az az egy? Nyeltem egy nagyot és az arcokat pásztáztam, de továbbra sem találkoztam senki tekintetével, akitől kicsit jobbá válhatna az idei szerelem ünnep. Kifújtam a majdnem egy perce benn tartott levegőt és úgy döntöttem, hogy ha a manók fel is küldték, biztos nem sikerült olyan jól a bájital, mint éreztem. Valószínűleg nem vált be ez, de talán jobb is így.
- Ó. - fordultam hátra, ahogy egy velem egy évfolyamra járó Mardekáros odaköszönt valakinek. De mivel mögöttem nem volt senki, rájöttem, hogy a bók nekem érkezett. - Óó!
Fülig pirultam és a gyomromba egy csapásra visszatért a béka, amit az előbb a csalódottság elküldött.
- Tényleg azt gondolod, hogy szép vagyok, vagy csak szórakozol velem? - kérdeztem óvatosan, mert nem akartam még egyszer annak a hibájába esni, hogy túlbecsülöm a képességeimet. A mardekárosok nagy része tud olyan szemét lenni, hogy egy ilyen napon jöjjön oda cseszegetni lányokat, szóval az elővigyázatosság egyáltalán nem alaptalan.
Érdekes módon a kacérságom olyan erős volt, hogy még azt a gondolatot is megelőzte, hogy magát a srácot mérjem fel.  





Antoninnak ◘ Ruha ◘ Defying Gravity ◘ ©

Első pillanatra nem esik le, hogy a varázslatom tényleg sikeres. Aztán... azt hiszem sokkot kaptam. Nem tudom, hogy mit kell egy ilyen helyzetben mondani, tenni és gondolni a piruláson kívül. Az nagyon megy. Olyan színű az arcom, mint a hajam, ami nem kis szó.
Az nem lehet, hogy pont egy mardekáros... mi ez, karma? És miért érzem magam kínosan, nem szétáradó örömnek kéne bennem lennie, hogy egyrészt ügyes vagyok és sikerült, másrészt pedig ez a valentin nap nem egyedül fog telni?
- Ööö, köszönöm? - préselem ki magamból, miközben próbálom összeszedni magam. Zavart a furcsa fény a szemében, de egyelőre nem jobban, mint a minket egyre többet méregető szempárok sokasága.
- A kert, igen! - kapok a lehetőségen, hogy kimentsem magunkat a nagyteremből. Talán túl hamar és túl nagy hévvel válaszoltam, de a birtok elég nagy hozzá, hogy valahol elbújjunk a kíváncsiskodók elől. Na nem azért hogy.... inkább most erre nem is gondolok. - Most fejeztem be az evést, egy séta jó lenne és...  talán mesélhetnél magadról? - kérdeztem bátortalanul, ahogy megindultam a tölgyfa ajtó felé.
Közben próbáltam magamat győzködni, hogy ebből még akár valami jó is kisülhet. Talán ha maradt volna pár csepp abból a bájitalból, amit én ihatnék meg... de nem. Biztos megszeretem valahogy a Dolohov fiút. Annak ellenére, hogy jelenleg még a keresztneve sem jut eszembe...
- Molly vagyok, egyébként. - próbáltam felvenni az ismerkedés fonalát, hátha addig is késletethetem az irántam érzett "vágyát". No meg így talán tényleg többet tudok meg róla. A bohókás öltözködésem ellenére elég hagyományos lány vagyok, örülnék, ha a varázslat úgy működne, ahogy az élet. Hogy először megismerjük egymást és utána jön a... többi. Már csak ennek a gondolatára is elpirultam. De egyelőre még nem bántam meg teljesen, hogy a varázsitalhoz folyamodtam. Minden varázslatnak vannak hátulütői, de talán most kiküszöbölhető lesz...




Antoninnak ◘ Ruha ◘ Defying Gravity ◘ ©