Ez most biztos nagyon hálátlanul hangzik, de néha annyira kimerítő és kiábrándító tud lenni, amikor az embernek családja van. Mindent elfogadni, elviselni. Vagy épp nem. Ha tűrök, az a baj, ha szót emelek, akkor pedig az. Pedig ez most tényleg csak egy sima beszélgetésnek indult Marcoval. Nem civakodni akartam. Máskor minden annyival egyszerűbb volt. Főleg köztünk. Hiszen mégis csak ikertestvérek vagyunk. Annak idején teljesen egy rugóra járt az agyunk, és sokszor elég volt csak a másikra pillantanunk, hogy levegyük, mit akar, hogyan érez, miben sántikál. Mostanában viszont egyáltalán nem értem őt. Ez az egész halálfaló ügy. Őrültség. És veszélyes. És... valószínűleg sosem fogom felfogni, hogy mi baja lett hirtelen a muglikkal és a mugliivadékokkal. Vagy mikor alakult ez ki nála. A Mardekárban beszélték tele a fejét? Egy időben nagyon sajnáltam, hogy nem kerültem én is oda. Úgy éreztem magam, mint a család fekete báránya, az egyetlen a Torrinik közül, akit nem abba a házba sorolt a teszlek süveg. De mostanra... egyrészt szeretem a Hollóhátat, másrészt úgy érzem, örülhetek, mert itt legalább nem mossák ki a boszorkák agyát.
A vitánktól kissé felpaprikázva érkezem a klubhelyiségbe. Végül is ide legalább nem tud utánam jönni. Kicsit nyugtom lehet az olyanoktól, akik két szóval is képesek az idegeimre menni. Belépek a titkos ajtón, és amint körülnézek, egy kicsit fel is lélegzem. Csak keresnem kell valamit, ami eltereli a figyelmem, és újra rendben leszek. Ismerős arcok után kutatok a szobában, valaki olyan után, akivel kicsit leülhetek varázslósakkot játszani, vagy csak pár szót váltani. De ahogy jobban felmérem a terepet, rájövök, hogy főleg harmadévesekkel van tele az egész hely, leszámítva egy-két ötödévest, akik láthatóan az RBF-re készülnek szorgosan. És Methode. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy okos dolog lenne-e ez. Láthatóan belemélyült abba a fura könyvbe. Plusz mostanában egyáltalán nem beszélgettük. Nem lenne kínos? Főleg most, hogy láthatóan új románc van kialakulóban nála. Igaz, nem vagyunk már együtt, de azért nem vagyok vak. Szerintem amúgy bárki láthatja a szikrákat, amelyek mostanában közte és Maddie között pattannak. De nem, nem lenne kínos. Akármi is történt, vele sosem az. Ami közöttünk volt, az csak egyszerűen... elmúlt. És azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy jobb ez így. Ha a kapcsolatunknak lehetett volna bármi folytatása, akkor legalább megpróbáltuk volna elérni néha egymást múlt nyáron. De akkoriban tudtam meg, hogy engem már fiatalabb koromban eljegyeztek a szüleim egy másik varázslócsalád sarjával, aki ráadásul halálfaló. A családom valószínűleg őrjöngött volna, ha megtudják, hogy a lányuk egy mugliivadékkal jár, én pedig akkoriban még közel sem voltam olyan bátor, hogy szembe menjek velük, ezért végül nem beszéltem nekik Methoderól. Ahogy a srácnak sem meséltem a jövendőbelimről, akit igazából a hátam közepére sem kívánok. Egyszerűen csak hagytam kihunyni a dolgokat. Ahogy ő is. De mindez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is beszélhetünk már egymással. A szerelem talán elmúlt, de az egyetértés és az összhang nem. Mély levegőt veszek, majd határozottan megindulok felé. Először a díszpárnákat célzom meg, melyek a földön hevernek nem messze tőle, de a kanapé másik végén ücsörgő harmadéves kislány, meglátva a közelgő, magabiztos felsőbb évest, végül eliszkol, így felszabadul egy hely. Igazából sosem voltam ilyen, aki hobbiból megfélemlítené a fiatalabbakat, de attól még ezúttal nagyon is szívesen használom ki a kínálkozó lehetőséget, és huppanok le közvetlenül az exem mellett.
- Látom, nagyon bele vagy merülve. Mi jót olvasol? - hajolok kicsit előrébb, hogy egy pillantást vethessek a borítóra. - Ez valami mugli kiadás? - érdeklődöm végül kíváncsian, hiszen a borítóról visszatekintő arc olyan merev, akár egy szobor.